Mahikari

Ma megint láttam egy szegény bolondot az utcán, öles léptekkel furakodott át a tömegen, eltorzult képpel szitkozódott, dühét vagy haragját belefröcskölte az arcunkba. Egy nő volt a szerencsétlen, már idős; ősz haja borzasan fedte barázdált homlokát; kék vászonzubbonyt viselt a szoknyája fölött; fakókéket, mint a munkások; cipőjére omlott bő harisnyája. Üres szatyrot lóbált, szabad öklével meg fenyegetőzött, mintha utat akarna törni magának vad csapással az emberek között. Torz hangok, érthetetlen szavak buktak elő ajkai mögül; de az utca zajában, a bömbölő autóktól úgysem lehetett meghallani semmit.

Groteszk volt artikulátlan tátogása, némelyeket röhécselésre késztetett, mások döbbenten, riadtan vagy néma közönnyel tértek ki előle; volt aki szembe találva magát a nővel, rettegve hátrált, ám ő senkire sem figyelve törtetett; csak törtetett, törtetett előre szertelen iramban.

Agresszivitása bántó volt, bennem mégis szánalmat ébresztett. Utána kellett fordulnom, hogy követhessem tekintetemmel még egy darabig, pedig elégszer látok ilyen alakokat a városban. Ez az átkozódó nő mégis megakasztott. Beteg ember, gondoltam, aki nem ura sem cselekedeteinek, sem szavainak, de tudtam, nem intézhetem el ennyivel a dolgot. Viselkedéséből mélységes sértődöttség áradt, mégpedig olyan fájdalmas indulatokkal teli, hogy nem vonhattam ki magam a hatása alól. Vajon mi tette ilyenné, mitől mondták fel idegei a szolgálatot, mitől hibbant meg valamikor? Mi élhet benne, miféle bánat, gyötrelem, megbántottság? Kit és mit gyűlöl ennyire? Miért fenyegetőzik? Mi tajtékzó szitkozódásának az oka? Mit lát a világból, miért veszi körül sötétség a lelkét, az agyát? Talán régi-régi bántalmak miatt? Annyi minden érhette életében! Meglehet, gyerekként a gázkamrától menekedett meg véletlen szerencse folytán egy KZ lágerban, vagy a jeges Dunából egy decemberi éjszakán, amikor elcsitultak a pribékek fegyverei; talán bomba ölte meg a szüleit, és ott maradt árván az ostromlott városban, ahol egy pincezugban részeg katona, csillagos sapkáját le sem véve erőszakolta meg; az is lehet, hogy negyvenkilencben vagy ötvenegyben a kedvesét vitték el mellőle, hogy hamis vádakkal bitóra juttassák; érhette bánat a forradalom után is, amikor bebörtönözték az öccsét, de ülhetett ő is elítélve, s látnia kellett, hogy viszik kivégezni társait, akik aztán dróttal összekötözött végtagokkal jeltelen sírba kerültek, koporsó nélkül, elkaparva egy gödörbe… A jóisten tudja. De talán csak anyagi gondok súlya alatt roppant össze, csak egy válóper igazságtalan ítélete, egy verekedős, részeges férj, basáskodó főnök, szerelmi csalódás juttatta ide. Pénztelenség, lakástalanság, kitaszítottság. Azután az alkohol roncsolta, vagy valamiféle ócska kábítószer, mert egyedül maradt, társ és támasz nélkül, s most törtet köztünk a semmi felé, szitkait és gyűlöletét zúdítva ránk. Átkozza a várost, átkozza a világot, mert immár kiszorult belőle, hibáztat minket, mindenkit, mert nem tudja, ki ártott, árthatott neki valaha is közülünk.

Acsarkodása szíven ütött. Micsoda poklot hordozhat magában, mekkora gyötrelem lehet ennyire haragban lenni az emberekkel.

Ki enyhíthet kínszenvedésén? Ki segíthet rajta? Ha lenne valaki, aki megállítaná, mert meg merné állítani őrült rohanásában, és azt mondaná neki: nyugodj meg! nyugodj meg végre! És föléje tartaná a kezét, széttárt tenyerét, hogy erőt adjon neki a maga erejéből. Ha Jézus jönne vele szemben a forgalmas úton vagy Buddha, és reá irányítaná a gyógyító fényt, talán csak akkor apadna el a szegény bolond ajkáról a szitok, akkor simulna ki eltorzult arca, lassulnának léptei.

A mahikari jutott eszembe.

Valamelyik reggel, készülődés közben, csak úgy szokásból benyomtam a televízió gombját; már előre félve persze a rossz hírektől, ám egy riport kellős közepén világosodott ki a képernyő, s nemcsak a szó technikai értelmében. A mahikariról beszéltek, erről a japánoktól hozzánk érkezett gyógymódról, a kézrátételes terápiáról, a fényadásról, az erő átsugároztatásról. Nem tudom részletezni, mert felületesek az ismereteim; voltaképpen nem is a gyógyítás módjára figyeltem, sokkal inkább az kötött le, hogy mekkora hit él azokban, akik embertársaik önzetlen megsegítésére szánták az életüket. Képességeiket felismerve és karitatív elhivatottságuknak engedve foglalkoznak felebarátaikkal; a rajtuk átáramló energiát, a fényt, a belőlük áradó hőt azok felé irányítva, akik lelki és testi gyógyulást várnak.

Ha jól emlékszem, a mahikari egy tisztító folyamat, melyet csak az tud eredményesen alkalmazni, aki maga is törekszik a tisztaságra. Persze nem vagyunk olyan tiszták, mint Jézus volt vagy Buddha – mondta egy igen rokonszenves hölgy, egyike azon keveseknek, akik Magyarországon ennek a gyógyítási módnak a jelesei.

A beszélgetésből az is kiderül, hogy a mahikarit minden ellenszolgáltatás nélkül végzik, nem fogadnak el pénzt a kezelésekért, gyógyítanak, ahogy erejükből és idejükből telik.

A mahikari teljes odaadást kíván. Japánban nagy a tábora. A riportban megszólalt egy orvos is, maga is híve a japán terápiának; persze, mondta, a mi életritmusunk más. Nem szánunk időt a meditációra, kapkodunk, türelmetlenek vagyunk. Ezért csak keveseknek sikerül magukévá tenni azt az életformát, amit a mahikari és annak szertartása megkíván.

Igen, nagyon is nyugtalanok és türelmetlenek vagyunk. Feszültségeket támasztunk, marakodunk, kétségbe vonjuk társaink igazát, képtelenek vagyunk a megértésre a magánéletben és a politikában. Kinek hány centiméter dicsőség jut a közéletben, azt méricskéljük. Ha nem mi, hanem másvalaki találja fel a spanyolviaszt, lehurrogjuk. Még akkor is, ha mi is kárát látjuk; inkább vesszen, csak ne más vigye el a babért. „Az én fajtám, a te fajtád” ostoba rivalizálása, az örökös perlekélésre okot adó „kié a haza”, a „ki van itthon az országban” évszázadokon át sújtó átka szüntelenül konfliktusokhoz vezet. A szőke ki nem állhatja a feketét, a barna a vöröset, a magas az alacsonyt, a kövér a soványat.

Idegesek vagyunk és gyanakvók. Megszoktuk; és okunk is van rá. Ez az elmúlt fél évszázad, azaz ötven év a negyvenes évek eleje óta alaposan megviselte az idegeinket. Hol és kik akarnak megint becsapni – ezt lesik, figyelik az emberek; érthető, hogy felhorkannak minden baljósnak tűnő hír hallatán, mert eddigi életükben már nagyon sokszor zsákutcába vitték őket. Rengeteg volt az átverés, rengeteg a kelepce; csak a legfiatalabbak érezhetik magukat szabadnak.

Én ma megrendülten néztem a szegény bolond után az utcán; mert végül is értettem, ha nem is hallhattam tisztán átkait; tudtam, honnan rohan öklét rázva, honnan érkezik szitkozódva, mit hurcol a lelkében, és mitől bomlott meg agya, mert kortársa voltam és vagyok. De nem tudom föléje emelni a kezem, nem tudok fényt adni neki, hogy megnyugodjon, csak nézek utána, hogy lohol, lohol át a városon csillapíthatatlanul.