Történelemóra

Valami jelentéktelen apróságon veszhettek össze, eleinte oda sem figyelek a tömött autóbuszban, nem is látom az emberektől, hogy kik pörlekednek, csak egy dörmögő férfihang meg egy éles női tör át a kocsi éktelen motorzaján, de végül, amikor az egyik megállóban sokan leszállnak, meglátom őket. Jól öltözött, kalapos úr az egyik fél, áll és szuszogva kapaszkodik a fémrúdba; apró kis öregasszony a másik, pihés és foltos kabátban, megtépázott, molyrágta prémgallérral a nyaka körött, lila sapkában, mely alól kibodorodnak ősz fürtjei. Nem tekint fel a férfira, de szüntelen szidalmazza; mellettük már többen nevetnek a mihaszna szóváltáson, ugyanis a most már érthető szavakból kitetszik, hogy a férfi, meglehetősen illetlenül el akarta foglalni az öreg hölgy elől az ülőhelyet, meg is taszította kissé a tolakodásban, ez váltotta ki a néni dühét.

Talán már ötvenedszer is felhánytorgatja: – Leülne! Ide ülne! Leült volna előttem, amikor láthatja, hogy alig állok a lábamon!…

– Hát tudja meg, hogy nekem is fáj a térdem! – fakad ki vörösödő arccal a férfi, dünnyögését, morgását keményebb hangra váltva.

– Magának?! Mitől fájna magának?! Ugyan már! De én beteg vagyok! Fáj mindenem! És akkor ő leülne, én meg álljak!

– Jó, jó, hagyja már!

– Nem hagyom! Pimaszság! Szemtelenség!

– Mondom, hogy hallgasson, mert…

– Mert? Mert mi lesz?! Megver? Kilök a buszból? Feljelent? Lelő? Beperel?

– Micsodaaaa?! – néz szét elképedve a férfi. – Hát ilyet még nem láttam! Ennyi ostobaságot…

– Maga ostoba! Feszít! Dülleszkedik! Fényes cipőben!

– Mi köze a cipőmhöz?

– Finom kabátban! Divatos nyakkendővel!…

– Mi köze a nyakkendőmhöz?!

– Az, hogy telik rá! Hogy van miből öltözködnie!

– Jó vicc! Mert maga azt tudja! Ugyan, fejezze be szépen!

– Talált, mi?! Azt elhiszem! Tele vannak pénzzel!

– Kik? Ki van tele pénzzel?!

– A magafajta! Ezresek! Meg ötezresek! Miért nem megy taxin, ha fáj a térde? Van rá pénze, miért nem vágja be magát egy taxiba!… Csak tudnám, honnan van egyeseknek!

– Hallja! Most már elég legyen! Ki bántotta?

– Maga! Maguk! A nagyképű pöffeszkedők!

– Nézze, ha nem kéne leszállnom, most már azért…!

– Menjen! Fusson! Ilyenek mind! Meneküljön csak az igazság elől! Hát sipirc!…

– Vén banya! – veti oda még a férfi tehetetlen dühében, aztán furakodik az ajtóhoz, mert leszállni készül. Szinte fuldoklik, amint megismétli: – Ostoba, vén banya!…

– Maga meg egy büdös izé… egy ávós!

– Ávós az öregapád, te boszorka! – Köröttük az arcokon vigyor, döbbenet; egyesek nevetnek, másoknak harag lobban a szemében. A férfi leugrik a megállóban, de még visszakiált:

– Dögölj meg!

– Dögölj meg te! – vág vissza az öregasszony, de most sem mozdul, ül makacsul a helyén, a homlokára csúszott lila sapkájában, és mondja, mondja a leszállt férfi után küldve szitkait:

– Talált! Úgy látszik talált! Az voltál te, népnyúzó, népirtó, de pöffeszkedsz, mert ügyesen furakszol fölfelé megint! – Aztán csak úgy a busz közönségének. – Az ilyenek szolgálták ki a rendszert! Az ilyen nagyképű pöffeszkedők! Fényes cipőben! Elegáns ruhában! Azokban a nagy, fekete autókban! Nyalták a fenekét annak a ronda kopasznak! Tapsoltak! Éljeneztek! Mentek felvonulni! Vitték a táblákat, meg lobogtatták a veres zászlót. Úgy, úgy, tudom én! Meg a munkafelajánlások! Hogy mennyit vagyok hajlandó gürizni, hogy óhajtok-e megszakadni! Hát mit ajánljak fel, kérdeztem tőlük, a bőrömet? Mert azt nyúzták le, azt! Az a világcsúfja kövér, kopasz! Meg az a másik is, aki utána jött! Micsoda pofa volt az is! Amikor külföldre ment tárgyalni, majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy azok ott kinn azt hihetik, a magyarok mind ilyen csúf alakok! Ilyen randák! De nem! Nem, nem! Az elnök urak meg a király urak meg a miniszter urak gazsuláltak neki! Bolond világ!…

Zeng a busz a hangjától. Látja, hogy van közönsége, tetszik neki, de azért nem pillantana föl, csak úgy maga elé szórja a szavakat. Mögötte fiatal lány ül, szép barna hajú, szelíd teremtés. Nem bírja tovább a szóáradatot, előrehajol és gyengéden megérinti a néni vállát. – Tessék abbahagyni…

– Nem hagyom abba! – csattan fel az öregasszony. – És jobban teszi maga is, ha hallgatja! Történelemórát tartok! Igen! Történelemórát! Ingyen! Négyszáz forintot fizethet egy magántanárnak, ha órát akar venni tőle, én meg ingyen tanítom! Mit tudnak maguk? Semmit! El lett itt ferdítve minden, és még most is ferdítgetik. Mégpedig az ilyenek! Az ilyen önzők, pöffeszkedők…

– Ne, most már ne! – kéri ismét a lány.

– De, de, de! Csak tudja meg maga is! Hogy nőttek fel maguk? Becsapva! Becsapta magukat a sok gyáva, önző alak! És engem ne akarjon elcsitítani. Taknyos maga ahhoz! Taknyos! Történelmet kell tanulni, igaz történelmet, mert a maguk kezében lesz a jövő…

Fékez a busz. Feltápászkodik, meginog, valaki elkapja, hogy segítsen neki, de kirántja a karját a gyengéd marokból. – Hagyja, nem kell! Megállok a magam lábán! Meggyötörtek, megaláztak, fillérekből élek, de ha eddig nem segítettek, most már hagyjanak! Egy húron pendülnek maguk mind! Mind! Mind!…

Amikor leszáll, senki sem meri támogatni a lépcsőn. Látom az ablakból, tipeg a járdán, és még mindig mondja, mondja, mert mozog a szája. Kaszál a kezével, hessegeti maga elől a járókelőket, nem akar még csak hozzájuk érni sem.

Micsoda sérüléseket, sebeket visel öreg lelkében, micsoda sértések, bántások tették ilyen mizantróppá, nem tudhatom. Kopott kabátjában, hajlott háttal evickél a körút forgalmában, sietve, indulatoktól hajtva.

– Bolond volt ez – mondja egy fiatalember a barna hajú lánynak, s kifújja húsos ajkai közül a rágógumit, majd visszaszippantja az elpattintott gömböcskét és rág tovább. – Dilis, én mondom!

A lány nem felel, ül szomorkásan.

– Dilis? – kérdi csendesen a fiatalembert egy meglett korú férfi. – Miért lenne dilis? Vagy ha az, hát ki tette azzá? Kik tették azzá? Hol lett azzá?… – Aztán kis szünet után, fejcsóválva: – Akár a parlamentben. Ott is így megy az acsarkodás. Mennyi elfojtott gyűlölet. Még szerencse, hogy köti őket a formalitás. Hogy így tisztelt ház, meg úgy nagyrabecsült képviselőtársam… hölgyeim és uraim… meg köszönöm, elnök úr!…

– Hát a nénit nem kötötte semmiféle formula – mondja valaki. De több szó nincs róla. Csak a feszültség vibrál tovább a levegőben.