Újkori perpatvarok

Egyre kellemetlenebb társaságokba járni. Akár régi, meghitt barátok közé, akár családi körbe. Mert alighogy felhajtjuk az első pohár italt, szemelgetünk a süteményből, vagy hátradőlünk ültünkben az ízletes vacsora után, valaki máris elkezd politizálni.

Persze, így volt ez régen is, de a múlt rezsimben az efféle házi politizálás inkább egyetértő hümmögés, morgás volt a fennálló rend ellen, nemigen volt különvéleménye senkinek, úgy rossz az egész, ahogy van, mondogattuk, legyintettünk és másra tereltük a szót.

Most azonban nincs bólogató hümmögés. Akik eddig mindenben azonos véleményen voltak, most összekapnak a köznapi híreken. – Remek volt tegnap a parlamentben X képviselő odamondogatása! – csap az asztalra valaki derűsen és kezdi mesélni a honatyai csetepatét. Mire többen elkomorulnak, hallgatásba burkolóznak, csak a legbátrabb mondja, hogy na, na! Erre aztán kitör a vita. Mégpedig éles, indulatos. Mintha nem is barátok, családtagok, hanem vadidegen ellenfelek ülnének a fotelokban vagy az asztal körül.

Pedig az óvatosabbja még a legmeghittebb családi körben is kerüli nézete kinyilvánítását, ha többre becsüli a rokoni szeretetet politikai meggyőződésénél. De aki óvatlan, az parázsba nyúl. Gyerek szegül szembe az apjával, középkorú az öreggel, vő az apóssal, testvér a testvérrel.

– Te azt az idiótát jó politikusnak tartod?!

– Miért, a ti embereitek azok talán olyan bölcsek? Lennének csak hatalmon, nem tudom mit tehetnének?!

– Hát azt majd megnézheted!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy győzni fognak a választásokon?!

– Te meg csak nem azt hiszed, hogy ezek maradnak fenn?!

És így tovább.

Régen, ha a magyar gazdaság állapotáról volt szó, kávézgatás vagy sörözés közben, az emberek legyintettek: – Kágéesté! Nem mondok mást! Tudsz valamit tenni? Semmit, ugyebár! Nahát akkor ne idegesítsük magunkat!…

De manapság, ha a bölcs após megjegyzi, mit kellene tenni, a közgazdász vő rámordul: – Csakhogy a miniszter nem ért hozzá! – És megint kitör a vihar. Hogy ez demagógia. A demagógiáról áttérnek a pártok taktikázásaira, és pillanatokon belül kiderül, mekkora szakadékok tátonganak immár barát és barát, rokon és rokon között.

Őszintén szólva egy ideje nagyon is vigyázok, nehogy politikai vitába keveredjek jóbarátaimmal, családom tagjaival. Nem akarok vívni azokkal, akiket nem „eszmei okokból” szeretek. Meg aztán született demokrata lévén nem akarok sem győzködni, sem meggyőzetni, igyekszem tiszteletben tartani mások felségterületét. De azért van ebben a tapintatosságban némi lehangoló is. Mégpedig az, hogy bizonyos témákat kerülnöm kell a békesség kedvéért. Azelőtt ismertük egymás gondolatait, anélkül, hogy firtatnunk kellett volna, mi erről vagy arról a társadalmi jelenségről a véleményünk.

Most már az eddig legmeghittebb társakkal sem vagyunk azonos hullámhosszon.

Hallottam hírét egy házaspárnak, akik a média-törvényt megelőző hercehurcák során szakítottak. Mégpedig csúnyán. Valamikor szerelmi házasságot kötöttek, tűzön-vízen át kitartottak hűségben, szeretetben egymás oldalán. Átvészelték a legkeservesebb korszakokat is, mindig nagy megértésben, egy húron pendülve. Egyetértettek a régi rendszer gyűlöletében, örvendeztek a megváltozott világnak, hogy már a teljes szabadságban ülhetik meg ezüstlakodalmukat. És mi történt? A boldog ünneplés helyett összeverekedtek. Igen, összeverekedtek, és még szerencse, hogy a tortakés életlen, mert az emeletes cukrász-költemény fölött gyilkos indulattal támadtak egymásra. Külön-külön is elpanaszolták nekem, újra belesápadva a szörnyű élménybe, hogy képesek voltak hajba kapni, mert különbözött a véleményük a televízió és a rádió elnökének, meg az alelnökök ügyében. Már nem tudom, melyik védte a két elnököt a kormánnyal szemben, de tény, hogy ez a megoldatlan és kényes kérdés tette tönkre az idegeiket. – Soha nem hittem volna – panaszolta sírva az asszony –, hogy éppen a média-ügyben fogunk halálosan összeveszni. Pedig olykor akadtak egzisztenciális vitáink, meg a gyerekek nevelése körül is civódtunk, a konyhapénz fölött is összekaptunk néha, de soha nem öntötte el az agyunkat a vér annyira, hogy átkozzuk és bántalmazzuk egymást, mint mostan… – Na, de annyi szép esztendő után… – vetettem közbe, mire az asszony felcsattant: – Éppen ez fáj nekem is! Hogy a férjem többre tartja a maga igazát az elnöki jogkörökkel kapcsolatban, mint az irántam való szerelmét! Rám támadt, meg akart ölni, csak azért, mert nem értettem vele egyet! – De asszonyom, ön is kötötte az ebet a karóhoz! – Hát hogyne kötöttem volna! Áldozzam fel a véleményemet egy vacak ezüstlakodalmi ünnepség oltárán, amikor a médiák sorsa forog kockán? Azt már nem! Ha nem tudunk egyezségre jutni, menjen, ki merre lát!

És már nem is sírt. Szemében megcsillant a nagy ügyek iránti elszántság fénye.