Van-e szabadság?

Negyvenöt éve, azon a tragikus tavaszon, amikor a március idusát követő napokban a németek bedübörögtek fővárosunkba, a negyvennyolcas szabadságharc emlékét gimnáziumunk tornatermében ünnepeltük. A bordásfalakon nemzetiszínű zászlók, a kosárlabda állvány alá feszített drapérián Petőfi szavai: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Szavalta is egy jó hangú felsős a tüzéből soha semennyit nem veszítő költeményt. A Himnusz, a szónoklat, a friss tavaszi idő hangulata feszültséggel töltötte meg a visszhangos termet. Ott tolongott mind a nyolc évfolyam, az A és a B osztályok, bár külön csoportokba állítva, mégis összekeveredve ebben a fenséges pillanatban, mert a forradalom kirobbanásának emléknapján a keresztény A és a másvallású B osztályosok egyazon megilletődöttséggel emelték tekintetüket a szent szabadságra.

De hol volt a szabadság?

Szabadságról énekelt a kórus, arról beszélt a szónok, a vers a szabadság megszületésének pillanatát idézte, midőn felkelt az utca népe, s valóban talpra állt a nemzet.

Mint évről évre mindig ezen az ünnepen, akkor is szívekig hatottak a szavak. Kabáthajtókáinkon ott virítottak a kokárdák, s mi, diákok, gyerekek tudtuk amit megtanultunk, és megtanítottak rá apáink, nagyapáink is, hogy március tizenötödike a mi legnagyobb, legbecsesebb napunk. Így hittük s ültük meg minden időkben, s emlegettük annak a negyvennyolcas napnak összes mozzanatát, akár legszemélyesebb emlékeinket. A Pilvaxban egybegyűlt ifjakat, a szemerkélő esőt, a Nemzeti Múzeum kertjében tolongó tömeget, a sajtó lefoglalását és a tizenkét pont kinyomtatását, a küldöttség menesztését a Helytartótanácshoz, Táncsics kiszabadítását, Petőfi boldog naplóbejegyzését tizenötödike éjszakáján. S bár tudtuk azt is, hogy a szent harc elbukott, mégis felemelő érzés volt arra emlékezni, ami volt, egyszer mégiscsak volt: a magyar szabadságra.

Azon a napon, 1944-ben a tornaterem zsúfoltságában egyszer csak mozgolódás támadt, tanárok futottak össze riadtan, valamelyik gyerek körül támadt a tumultus. Azt hittük, renitens diákot szednek ráncba, aki valami otromba tréfával megtörte az ünnepség áhítatát; de láthattuk, másról van szó. Míg a dobogón folyt a műsor, diszkréten, ám azért meglehetős feltűnést keltve egy alsós fiút rángattak ki a sorból mellényes, bajszos tanárok. A gyerek sápadtan tiltakozott, de ráripakodtak: – Gyerünk az irodába! Az irodába, gyorsan! – És még azt is hallottuk, hogy fojtott hangon kérdik tőle: – Hol szerezted?! Kitől kaptad?! Ki tűzte a melledre ezt a jelvényt?! – Szürke, téglalap alakú, kis jelvényecske volt a gomblyukában, magam is megpillanthattam: Petőfit ábrázolta.

– De miért baj, hogy Petőfi, hiszen…

Miért baj, hogy Petőfi? Később tapasztalhattam elégszer, bár az ő nevében beszéltek a szónokok, szellemét megidézni nem volt tanácsos. A politikai rendszerek nem kívánták.

Akkor ott, a tornatermi ünnepség után suttogták, hogy azt a jelvényt, amit az alsós kabátján találtak, baloldali szervezet terjesztette. – Ellenállási mozgalom… – ilyenről beszéltek félve, óvatosan a homályos folyosókon. Nem tudom, mi lett az ügyből. Negyednap bejöttek a németek, április elején befejeződött a tanítás.

A következő tavaszon még nem ért véget a háború. De a márciusi ünnepséget mindenütt megtartották, ott is, ahol már átvonult a front, ott is, ahová még nem ért el. És a keleti meg a nyugati országrészekben egyaránt felhangzott a Nemzeti dal.

„Esküszünk, esküszünk…”

Közben folyt a vér. Elhurcoltakat vertek agyon, lőttek halomra és temettek jeltelen sírokba, megbecstelenítették, fogságba ejtették, megbélyegezték, likvidálták az embereket.

Majd jöttek a békeidők. A nagy, hivatalos ünnepségek. A centenárium. És mindig és újra felhangzott az eskü, de a drapériák és transzparensek mögött fejek hullottak a porba, rabok vonultak megalázva, ítéletek nélkül a kényszermunka táborokba, s miközben a refrént mondta, rettegett a nép: „Rabok tovább nem leszünk!”

Mégis, március idusán minden évben megforrósodtak a szívek az emléktől és a reménytől. Mondani kellett tehát Petőfivel a mágikus szavakat, hogy eljöhessen újra az idő.

El is jött, ötvenhatban. Nem márciusi tavasz volt ugyan, hanem lombhullásos ősz, de felhangzott a vers. Most sem mondták szebben, odaadóbban, most sem hangzott élesebben, mégis más volt. A szabadság szava volt valóban.

S hogy azé volt, bizonyság rá a meghurcoltatás, a börtön, mely azok része lett, akik kiálltak vele a népek elé.

Szabadságról beszéltek a szónokok, még a következő tavaszokon is. Akkor is, amikor halálra ítélték azokat, akik ötvenhatban hittel hitték, hogy eljött az idő. Akkor is, amikor százezrek hagyták el a hazát. Amikor megtöretett az igazság.

A szabadság üres szó lett, hamis frázis, kongó, értelmét vesztett szó, unos-untalan látott felirat. A valóságból csak reményeink mélyébe került, aztán mintha meg is feledkeztünk volna róla. Aztán mintha összetévesztettük volna valamivel. A gyarapodás szabadságával. A fundamentum nélküli jóléttel, a közöny szabadságával, az önzés szabadságával. A tokba-bújtság szabadságával.

Csak az évfordulók idején derengett fel a hiánya. Felsajdult a hiánya, aztán egyre erősebben és erősebben jelentkezett. Hamisnak tetszett mindaz, ami miatt megfeledkezni látszottunk róla. Ingatagnak, üresnek és kevésnek.

Nagy, nemzeti színű ünneplésekkel igyekeztek fölébe kerekedni a feltámadó vágyaknak. S miközben feldíszítették a Nemzeti Múzeum homlokzatát, a rohamrendőrök is gyakoroltak, és a Petőfi-vers minden soránál vizsla szemek pásztázták a tömeget.

Hatalmas erő van ebben a versben. És ebben a napban. Hiába próbálták a különböző hatalmak magukhoz szelídíteni, nem sikerült, mert március idusa a népé. A szabadságot remélő és vágyó népé.

Tavaly márciusban a rend óvatos őrei még azt tanácsolták az iskolás gyerekeknek, hogy tizenötödikén lehetőleg ne mutatkozzanak az utcán. Némely szülő is úgy vélte, jobb, ha otthon tartja a csemetéjét. Az évről-évre bekövetkezett incidensek indokolttá is tették a félelmet. De félt ettől a naptól a hatalom is.

Most már mindenki bátornak mondja magát, és meghatottan, igyekvést mutatva készül. Szabadságról biztosítja az ünneplésre készülőket a kormány, szabadságot ígér mindenki, szabadságról beszélhetnek a szónokok. Ezerkilencszáz-nyolcvankilenc március idusán hogyan hangzanak majd a költő szavai? Mit érezhetünk a pesti ég alatt? Az ország ege alatt?