Elfedett sarzsik

Itt-ott járván, hivatalban, minisztériumban vagy más közintézményben manapság különös jelenségre figyelek fel. Régi emberek, akikkel soha nem voltam különösebb barátságban, csupán ismertük egymást, most egyszeriben nyájasan üdvözölnek, sőt megállítanak néhány szóra, hogy aztán váratlanul átváltsanak valami bizalmaskodásféle hízelgésre. Karon ragadnak, s cipelnek magukkal folyosó hosszat, az egészségem felől érdeklődnek, munkáimat dicsérik – és én nem értem, miért tüntetnek ki hirtelenjében a figyelmükkel. Némelyikre ugyanis úgy emlékszem, mint szigorú tekintetű alakra, kurtán-furcsán köszönőre, örökké sietőre, kissé fennhéjázóra, vagy éppenséggel gőgösre. Ezért aztán meglep a dolog. Az alázatos törleszkedés, a már-már zavarba ejtő udvarlás érthetetlen. Hiszen azelőtt éppen hogy csak üdvözöltük egymást. Még azt sem tudtam soha, hogy voltaképpen kiféle-miféle az illető, milyen rangja, beosztása van. Régi hibám, hogy lusta vagyok megkérdezni és megjegyezni a funkciókat, nem nagyon izgatott sohasem, hogy ki milyen szerepet tölt be valahol. Az elmúlt évtizedekben például örökösen összetévesztettem a különböző állami és párthivatalnokokat, némelyik fejesről még ma sem tudom, mi volt a politikai sarzsija. Igyekeztem távol tartani magam a funkcionáriusoktól, a három lépés távolságot láttam jónak mindig is; az ember ne nagyon bratyizzon a feletteseivel, különösen akkor, ha nem is kíván velük érintkezni. Ezért aztán fogalmam sem volt róla, ki pébé vagy kábé tag, arra is rest voltam, hogy az évtizedek folyamán igazándiból megtanuljam, melyik intézmény micsoda. Egyszóval a politikai hierarchiában nem ismertem ki magam, alighanem ösztönösen ódzkodtam a bennfentességtől. Belátom, nagy hiba, nagy mulasztás, az ember, különösen az író legyen mindenben jártas, ismerjen meg mindent. De mit tegyek, engem az ember érdekelt s nem a beosztása. Rokonszenves vagy ellenszenves – ez volt a mérce mindig is. Színházi bemutatók szünetében a protokoll-szobában, külföldi premierek után a követségeken vagy a nemzetközi drámakonferenciákat követő fogadásokon – volt rá eset, hogy a Kremlben – ha suttogva és izgatottan vezettek valami fejes elé, akit nagy reverenciával fogtak körül az emberei, akkor sem jegyeztem meg, kinek mutatnak be, ha mégoly hatalmas potentát volt is az illető, mert csak azt véltem fontosnak, hogy szimpatikus-e, s ha az, akkor szívesen beszélgetek vele, ha pedig már az első látásra kiállhatatlan a modora vagy a pillantása, hát néhány udvarias szó után sietve otthagyom.

Ahogy a „nagyokkal” voltam, úgy voltam a „kicsikkel” is. Emberi magatartásuk szerint ítéltem meg őket és nem rangjuk szerint. Be kell vallanom, hogy mérhetetlen szubjektivizmus irányítja emberi kapcsolataimat, tájékozatlanságom is ebből fakad; minduntalan meglep, ha mostanság azt hallom, hogy ez vagy az ebben meg ebben vett részt az elmúlt érában; természetesen nem az állam- vagy pártapparátus tagjairól beszélek. Hanem azokról, akik az említett hivatali folyosókon el-elkapnak, törleszkednek, hízelegnek, udvarolnak – és én nem tudom, hogy miért.

Tudják mások. Látják, hogy karon fog egy-egy ilyen nyájaskodó, megvárják, amíg eltűnik, aztán ajkbiggyesztve megjegyzik: – Na, ez is fél!

Fél? Kitől? Tőlem?!

Nem. Tőlem nincs oka félni. Fél – úgy általában, mert azt híresztelik vagy úgy igaz, hogy vaj van a fején. Hogy szorgalmasan és hűen – vagy tettetett lojalitással – kiszolgálta a múlt rendszert. Funkciója volt. Hangoskodott a pártban. „A párt hű katonája” volt. Most aztán kedves mindenkihez, rettegésében törleszkedő, mint a gazdátlanul maradt eb, ide-oda sompolyog, egy kis megértést kunyerál. Befogadást. Egy kis kegyelmet. Hiszen nem volt ő mindenható elvtárs, nem tett kárt senkiben, csak legszűkebb körében uralkodott. Vagy csak szolgált közemberként. Vagy csak kihasználta a helyzetét. Sorsa, származása révén előnyökhöz juthatott. Jó káder volt, s hagyta magát felemelni, elfogadta a pozíciókat. Vagy hitt. Hitt teljes hitével, úgy vélte, a rendszer igaz és megingathatatlan.

És most riadalom ül a tekintetében. Azt lesi, ki hogyan néz rá, milyen szemmel, mennyire elítélően.

Úgy érzi, magára marad, hát megtagadja a múltját: inkább megtagadja, mintsem hogy kitaszítsák. Barátkozik. „Hiszen én olyan vagyok, mint te! Mint ti! Semmi közöm ahhoz, ami volt!” – ez van a hízelkedésében.

Megrendít ez a viselkedés. Restellem magam – helyettük. Borzasztó látni a megalázkodást, szívszorító, s egyáltalán nem nézhetem kajánul. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne inkább szánakozzam ezen. Eszembe jut, hányszor láttam már effélét; láttam negyvenöt után, hogyan törleszkedtek az új világhoz a réginek a volt hívei, hogyan festették át magukat zöldből vörösre sokan; de akár a jobbak is, tehát nemcsak az úgynevezett söpredék; családi és egyéni múltjukat tagadták meg tisztes polgárok vagy legalábbis igyekeztek eltagadni előkelő származásukat, társadalmi rangjukat; aki azelőtt majd megveszett azért, hogy nagyságos úrnak szólítsák, ősi proletárnak vallotta magát. Aztán később is, minden politikai változás meghozta a maga ön-árulóit. Hívő katolikusok lettek látszólag ateistává, idealisták kommunistává – mert így lehetett érvényesülni. Mindig szánalmas volt látni ezt a kétségbeesett igyekezetet, de alighanem ezt követeli az életösztön.

Éppen mostanában akadt a kezembe Krúdy Gyula könyve, az Ady Endre éjszakái. Van abban egy nagyon szép fejezet, A költő utolsó karácsonya. Vagyis 1918 decembere. Krúdy meglátogatja beteg, halálosan beteg barátját a belvárosi lakásban. A forradalomról beszélnek. A pesti utcáról. Ady keserű, kiábrándult, de nemcsak az állapota miatt. Még mindig az élet érdekli. Azt mondja panaszosan: „Ma minden suszter forradalmár, miránk többé nincs szükség. Október végén ugyanis kiderült egész Magyarországról, hogy itt mindenki régi pacifista, kezdettől fogva mindenki ellene volt a háborúnak, a lánckereskedők, a bankárok is. A sajtosok és hadiszállítók, a bakancsosok és az aranyművesek, a legöregebb tolvajok és a legrégibb hamispénzverők egyszerre ráeszméltek, hogy ők mindig (…) a békéért, szabadságért, a nemzeti eszmékért és a szabad gondolatért rajongtak.”

Néha – írja Krúdy – a költő az ablakhoz vánszorgott, s nézte alant a járókelőket. – „A huszártiszti uniformisok még divatban vannak, de a tiszt urak kitalálnak amolyan hófehér gallért, amellyel rangjelzésüket eltakarják. Igen, vászondarab alá rejtették (…) az aranygallérokat is. Nem kell izgatni a közvéleményt, mondták, és kardot sem kötöttek, amikor a Váci utcába mentek sétálni.

Más katonatisztek, akik lelkiismeretüknél és gondolkodásuknál fogva kevésbé érezték magukat felelőseknek (…) inkább előléptették magukat: mindenféle csillagokat varrattak fel a szabóval…”

Tehát, ahogy mondom. Minden rendszerváltozáskor ez történik. Ki elfedi hófehér gallérral sarzsiját, ki újat varrat fel magának. Aztán forog tovább a történelem.