Demonstrálok az utcán

Gondoltam, én sem maradok ki ebből. Ma már minden valamirevaló ember tüntet, hát én se lógjak ki a sorból. Persze az ügyek égetően sürgős volta miatt nem várhatom meg, hogy összeverődjön egy csoport; s azt is tudom, hogy mindenféle engedélyeket kell beszerezni, meghatározni a demonstráció útvonalát, ezt közzététetni az újságokban, a televízióban; sőt nyilatkozni is illik a tüntetés szándékáról, hogy véghez vihessék a kellő óvintézkedéseket és így tovább. Ki a csudának van erre ideje, hiszen dolgozni kell, eltartani magamat és családomat; termelni kell, nem pedig szervezkedni.

Na de azt mondják, nyomást kell gyakorolni a hatalomra, ki kell vinni a politikát az utcára. Hát akkor vigyük.

Ámbár én azt hittem, hogy a demokratikus választások után már nemigen kell ezzel terhelni magunkat. Hiszen ott vannak azok az emberek, akiket a politikus szakmára jelentkezők közül kiválasztottunk dolgaink intézésére.

Úgy látszik, tévedtem.

Tehát tüntetni kell. Csakhogy nem szeretek tüntetésre járni, meglehetős kétkedéssel fogadom a tömeghangulatot, igazságérzetemet sértik a pusztán indulatból fakadó jelszavak, a transzparensekre felírt, a bőszítés célját szolgáló mondatok. Viszolygást kelt bennem a bekiáltott szlogenek szajkózása is. De mindez mellékes.

Főleg azért nem megyek tömegtüntetésre, mert őrzöm magamnak annak az egynek, a felemelőnek és hátborzongatóan csodálatosnak az emlékét, amelyet egyén és nemzet csak a legritkább történelmi órákban élhet át. Arra a harminchat évvel ezelőttire gondolok, az október huszonharmadikaira. Jöttem a műszak után a gyárból, ahol az asztalos műhelyben dolgoztam, és a körúton besoroltam az eufóriás tömegbe. Magam is meghatódtam és lelkesedtem, és a tömeggel maradtam a hajnali órákig.

Akkor valóban mindannyian egyet akartunk, akik ott mentünk sűrű sorokban egymás mellett.

Most azonban már nem érezhetném ezt a meghitt közösséget. Azt hiszem, nem is fogom érezni többé. Egyszer volt, régen volt…

De térjünk vissza ahhoz, hogy demonstrálni kell. És néha érzem is, hogy kell. Néha? Gyakran. Reggel bekapcsolom a rádiót, a tévét, magam elé terítem az újságokat és rendezem magamban az indulatokat. Kialakítom, mi mellett vagyok, s mi taszít. Aztán áttekintem a napot, hová is kell mennem, mit is kell elintéznem, mikor és hol találkozom valakivel; óráról órára beosztom az időmet. Ha ezzel végeztem, újra átfutom a politikai híreket, és elhatározom, miért, és mi ellen fogok aznap tüntetni.

Se transzparenst; se zászlót nem viszek magammal, mert egyik kezemben az aktatáskámat cipelem, a másik kezemben pedig a szatyrot, ami majd szükséges a bevásárláshoz. Így aztán, ha kilépek az utcára, nem is látszom tüntetőnek, már csak azért sem, mert teljesen egyedül demonstrálok. Végigmegyek a főútvonalon, betérek a mellékutcákba, megállok itt, megállok ott, és közben, reggeli elhatározásom szerint hol ezért tüntetek magamban, hol azért. De jelszavakat sem kiabálok, célszerűtlen lenne a város forgalmi zajában. Úgysem hallaná senki. A fejemben azonban forrnak, forronganak a gondolatok, merem mondani, hogy sokkal kényelmesebb egyensúllyal, mintha tömegesen tüntetnék. Elítélek vagy helyeslek intézkedéseket, szolidaritásomról biztosítom ezt vagy azt, s politikai porondról való távozását kívánom ennek vagy annak. Így járom egész nap a várost, fáradhatatlan közéleti harcos. Alkalmazkodom a tüntetés feltételeihez, például betartom a kijelölt útvonalat, igénybe veszem a belügyiek segítségét, ahol közlekedési rendőr áll, ott megvárom, míg szabad utat enged, ahol lámpa kerül elém, türelmes vagyok, s nem rontok át a túloldalra, megakasztva a forgalmat, csupán azért, mert én most demonstrálok.

A politikai életben, az olyan amatőrben is, mint amilyenek a tüntetések, legfontosabb a fegyelem.

Önök azt hiszik, én vagyok az egyetlen, aki magányosan tüntet. Tévednek. Tele van velünk az utca; a város, a falu. Megyünk, fejünkben szüntelen forgatva demonstrációnk okát – járunk, kelünk és mondjuk a magunkét.

Tüntetéseinket nem közvetíti esti adásában a tévé, nem készülnek róluk rádióriportok, az újságok sem adják hírül, mert erre nincs se hely, se pénz. Nem nyilatkozunk a Nap-tévében, nem kerülünk az Össztűz műsorába, de azért nem hiszem, hogy senki se tudna rólunk. Látom, észreveszik, hogy ott vagyunk az utcán. Hogy gondolunk valamire, hogy van véleményünk a pártokról, a kormányról, a csatározásokról, a munkanélküliségről, a drágaságról és így tovább. Tüntetünk akkor is, ha nincs se transzparens, se zászló a kezünkben, hanem csak aktatáska, szerszámosláda vagy bevásárlószatyor.

Még vezérszónokaink is vannak.

Kinek-kinek önmaga.