Tűzkő, szacharin

Ott állt a német felderítő főhadnagy a verandán, és az ablakkeretre akasztott tükörben borotválkozott. Kinn tavasz volt, március, de hideg tavasz. Tizenötödike körül még havazott is. Közeledett hozzánk is a front a nyugat-dunántúli határszélen. Mindennap újabb és újabb egységek érkeztek a faluba, a katonák beszállásoltak a házakba; némelykor menekültek hajtottak be az udvarunkra ekhós szekereiken, asszonyok, gyerekek, öregek; szalmát terítettünk le nekik a konyhában, kamrában, ott háltak. A tiszteknek a szobában kellett ágyat vetni, de ez a felderítő edzett volt, megelégedett a verandai dikóval. Ahogy ott állt az ablaknál, anyám megkérdezte tőle, mit tud Budapestről. Mert említette, hogy a front mögé szokott repülni.

– Budapest kaput! – mondta nyugodtan, míg állát beretválta. – A házak romokban. A város a földdel egyenlő. A hidak a vízben, a roncsok között fennakadt hullák áradást okoztak, a várost elöntötte az ár…

Anyám sápadtan hallgatta. Nagyanyám ugyanis Pesten maradt az otthonunkban – ami tehát már nem létezik. Budapest kaput – mondogattuk, de valahogy mégsem fogtuk fel, mi is történhetett, a háborúban felkészültünk a borzalmakra. És hozzá is szoktunk a szörnyűségekhez.

Amikor aztán a nyár közepén végre nekivágtunk az útnak, hogy hosszú, végeérhetetlen vonatozással visszamenjünk Pestre, megnyugodva láttuk, hogy a felderítő tiszt túlzott, már legalábbis abban, hogy az egész város a földdel egyenlő és elnyelte az ár. Rekkenő melegben érkeztünk meg a romos fővárosba egy hosszú esztendő után; apám ugyanis a németek bevonulását követő hetekben, amikor hirtelenjében véget is ért a tanév, falura menekített minket a rokonaikhoz, ott vészeltük át a háború magyarországi szakaszát. Apám fogságban volt, nem tudtunk róla sokáig, de aztán egyszer csak megérkeztek a vöröskeresztes levelek; Bajorországból írt, az amerikaiak foglya volt.

Pesten épségben találtuk nagyanyámat és a lakást. De a német főhadnagy szavaiból annyi mégis igaz volt, hogy rettenetes állapotban volt a város. Az, amit Budapestnek ismertünk, nem létezett többé, pedig nyárra már sok romot eltakarítottak…

Mostanában sokszor eszembe jutnak azok a hónapok, az az idő. Ha manapság végigmegyek a pesti utcákon, ha átsietek az aluljárókon, persze egy épebb díszletben, de ugyanazt a zsibvásárt találom, mint negyvenötben. „Tűzkő, szacharin! Tűzkő, szacharin” – sziszegték diszkréten a Rákóczi út forgalmában a füledbe, de éppen így a dollárt meg a „napcsit” is, a Napóleon aranyat; és ment a zugárusítás, a feketézés mindennel; dohánnyal, élelmiszerrel, ékszerrel, ruhaneművel. Az egész város egy nagy zsibpiac volt – akárcsak manapság. A szükség vitte rá az embereket, mint ma is. Mert nemcsak a környező országokból áruikat idecipelő külföldiek kereskednek, de látom a földre kirakott lengyel meg erdélyi portékák között a magyar háziasszonyok vagy munkásnők használt, félretaposott sarkú cipőit, kimosott pulóvereit is. Óráját, fülbevalóját is eladja, hogy legyen pénze élelemre.

Akkor, negyvenöt nyarán különös volt nekem az ilyesmi, mert falun ilyet nem láttam. Ott másként mentek a dolgok. Amikor kissé megcsitult a világ a front elültével, az emberek elkezdték felfedezni, mit, honnan lehet összeszedni. Nemcsak az oroszok „zabráltak”, hanem a falusiak is mentek deszkáért, sóért, szegekért, ezért-azért a vezérek után, akik raktárakban, urasági pajtákban, félrelökött vagonokban ráakadtak ezekre a kincsekre. Nekünk, gyerekeknek is szóltak, gyertek, fenyőoszlopok vannak a telepen, hordja mindenki!… Felszedték a kastélyok parkettáit is, leszerelték a finom mívű kilincseket, csillárokat, ebek harmincadjára került minden. Ebek harmincadjára? De hiszen a nép jogosnak vélte a rekvirálást: az uraké volt, a tőkéseké volt, tőlünk rabolta el, most csak visszavesszük!…

Nemigen volt gátlás az emberekben.

De nemcsak ezért jutnak eszembe azok az idők, hanem a félelem miatt is. Nagyot változott negyvenötben a politika, hát azok, akik a korábbi rezsimben szolgáltak, pozícióban voltak, pláne akik beleártották magukat a pártoskodásba, akik szájtépők voltak, féltek. Rettegtek, hogy most mi lesz velük. Hogyan éri el őket a bosszú; azok bosszúja, akik ellen tettek valamit. Az emberek féltek, hogy felelniük kell vétkeikért, amelyeket elkövettek gondolatban, szóban vagy cselekedetben.

Persze soknak volt oka félni. A gyilkosnak, a felbujtónak, a gazembernek, a bűnösnek. De más is félt. Jóformán mindenki félt, aki korábban nem volt üldözött.

Emlékszem, amikor újra visszaültünk az iskolapadba, tapasztaltuk, hogy a tanárok is félnek. A férfiak, akiket azelőtt szigorú nevelőknek ismertünk meg, most megjuhászodva jöttek be az órákra. Nem is csodálom: Olyan volt az osztályunk, mint egy idegenlégiós század, ki innen, ki onnan tért meg: deportálásból, evakuálásból, ausztriai táborból, gettóból, faluról, közmunkából, bombatalálatos ház pincéjéből. Persze ők is, a tanárok nemkülönben. Felróhatták volna ők is a sorsnak szenvedéseiket, kiszolgáltatott helyzetüket, de nemigen tették; a lelkük mélyén talán felelősséget éreztek mindazért, ami történt, amit nem akadályoztak meg, aminek, ha passzívan is, de résztvevői voltak. Csak nekünk volt nagy a szánk, fiataloknak, gyerekeknek, kamaszoknak. Velünk nem volt mit elszámoltatni. Nem tehettünk a felnőttek „cirkuszáról”. Tanárokról volt szó, vagyis feletteseinkről, akik soha nem bántottak minket, csak éppen éreztették, hogy az övék lenne az utolsó szó, mégis kajánul vettük tudomásul, hogy félnek, és szemtelenül kihasználtuk ezt. Diákönkormányzat, kritizálgatás, a dohányzás engedélyezésének követelése, belebeszélés a tanmenetbe és így tovább – kéjesen vette át a hatalmat a diákság. A tanárok engedtek. Féltek, hogy valamelyik rosszindulatú gyerek bejelentést vagy feljelentést tesz ellenük, mert akkoriban elég volt azt mondani valakire, hogy ezzel vagy azzal a politikussal látták a háború alatt parolázni, hogy többen hallották, amint szélsőséges kijelentéseket tett, hogy találkoztak vele, amikor tartalékos tisztként kardcsörtetve végigvonult a városon meg ehhez hasonló. Hogy templomba jár. Hogy megjegyzést tett a rendszerre. Ettől félt mindenki, az igaztalan vádaktól, melyek alól csaknem lehetetlen volt tisztán kikerülni.

Úgy hallom, ma is sokan félnek, aggódnak, mi lesz velük, mert párttagok voltak, mert így-úgy elkötelezték magukat, mert politikusokkal paroláztak. Ez is a háború utáni időt juttatja eszembe. Rettegett akkor a tisztogatástól, a B listázástól az is, aki nem követett el semmi főbenjárót, csak alkalmazkodott, megalkudott, elfogadta a rezsim kisebb-nagyobb kegyeit. És okkal félt, mert belekötöttek. Szakembereket, kitűnő képességű értelmiségieket, szorgos, honpolgárokat állítottak félre gyanakvásból, büntetésből. Tudjuk, mennyire szerencsétlen dolog volt ez. Jusson eszünkbe, ahogy eszünkbe jut az utcán a nyomorúságos helyzetű zsibárusokat kerülgetve negyvenöt nyara, s az egykori csempész diszkrét sziszegése: „Tűzkő, szacharin…”, amit gyorsan így hadart tovább, ha rendőr bukkant fel a közelében: – „Küszködünk, küszködünk, küszködünk…”