Tűzkő, szacharin
Ott állt a német felderítő főhadnagy a verandán, és az ablakkeretre akasztott tükörben borotválkozott. Kinn tavasz volt, március, de hideg tavasz. Tizenötödike körül még havazott is. Közeledett hozzánk is a front a nyugat-dunántúli határszélen. Mindennap újabb és újabb egységek érkeztek a faluba, a katonák beszállásoltak a házakba; némelykor menekültek hajtottak be az udvarunkra ekhós szekereiken, asszonyok, gyerekek, öregek; szalmát terítettünk le nekik a konyhában, kamrában, ott háltak. A tiszteknek a szobában kellett ágyat vetni, de ez a felderítő edzett volt, megelégedett a verandai dikóval. Ahogy ott állt az ablaknál, anyám megkérdezte tőle, mit tud Budapestről. Mert említette, hogy a front mögé szokott repülni.
– Budapest kaput! – mondta nyugodtan, míg állát beretválta. – A házak romokban. A város a földdel egyenlő. A hidak a vízben, a roncsok között fennakadt hullák áradást okoztak, a várost elöntötte az ár…
Anyám sápadtan hallgatta. Nagyanyám ugyanis Pesten maradt az otthonunkban – ami tehát már nem létezik. Budapest kaput – mondogattuk, de valahogy mégsem fogtuk fel, mi is történhetett, a háborúban felkészültünk a borzalmakra. És hozzá is szoktunk a szörnyűségekhez.
Amikor aztán a nyár közepén végre nekivágtunk az útnak, hogy hosszú, végeérhetetlen vonatozással visszamenjünk Pestre, megnyugodva láttuk, hogy a felderítő tiszt túlzott, már legalábbis abban, hogy az egész város a földdel egyenlő és elnyelte az ár. Rekkenő melegben érkeztünk meg a romos fővárosba egy hosszú esztendő után; apám ugyanis a németek bevonulását követő hetekben, amikor hirtelenjében véget is ért a tanév, falura menekített minket a rokonaikhoz, ott vészeltük át a háború magyarországi szakaszát. Apám fogságban volt, nem tudtunk róla sokáig, de aztán egyszer csak megérkeztek a vöröskeresztes levelek; Bajorországból írt, az amerikaiak foglya volt.
Pesten épségben találtuk nagyanyámat és a lakást. De a német főhadnagy szavaiból annyi mégis igaz volt, hogy rettenetes állapotban volt a város. Az, amit Budapestnek ismertünk, nem létezett többé, pedig nyárra már sok romot eltakarítottak…
Mostanában sokszor eszembe jutnak azok a hónapok, az az idő. Ha manapság végigmegyek a pesti utcákon, ha átsietek az aluljárókon, persze egy épebb díszletben, de ugyanazt a zsibvásárt találom, mint negyvenötben. „Tűzkő, szacharin! Tűzkő, szacharin” – sziszegték diszkréten a Rákóczi út forgalmában a füledbe, de éppen így a dollárt meg a „napcsit” is, a Napóleon aranyat; és ment a zugárusítás, a feketézés mindennel; dohánnyal, élelmiszerrel, ékszerrel, ruhaneművel. Az egész város egy nagy zsibpiac volt – akárcsak manapság. A szükség vitte rá az embereket, mint ma is. Mert nemcsak a környező országokból áruikat idecipelő külföldiek kereskednek, de látom a földre kirakott lengyel meg erdélyi portékák között a magyar háziasszonyok vagy munkásnők használt, félretaposott sarkú cipőit, kimosott pulóvereit is. Óráját, fülbevalóját is eladja, hogy legyen pénze élelemre.
Akkor, negyvenöt nyarán különös volt nekem az ilyesmi, mert falun ilyet nem láttam. Ott másként mentek a dolgok. Amikor kissé megcsitult a világ a front elültével, az emberek elkezdték felfedezni, mit, honnan lehet összeszedni. Nemcsak az oroszok „zabráltak”, hanem a falusiak is mentek deszkáért, sóért, szegekért, ezért-azért a vezérek után, akik raktárakban, urasági pajtákban, félrelökött vagonokban ráakadtak ezekre a kincsekre. Nekünk, gyerekeknek is szóltak, gyertek, fenyőoszlopok vannak a telepen, hordja mindenki!… Felszedték a kastélyok parkettáit is, leszerelték a finom mívű kilincseket, csillárokat, ebek harmincadjára került minden. Ebek harmincadjára? De hiszen a nép jogosnak vélte a rekvirálást: az uraké volt, a tőkéseké volt, tőlünk rabolta el, most csak visszavesszük!…
Nemigen volt gátlás az emberekben.
De nemcsak ezért jutnak eszembe azok az idők, hanem a félelem miatt is. Nagyot változott negyvenötben a politika, hát azok, akik a korábbi rezsimben szolgáltak, pozícióban voltak, pláne akik beleártották magukat a pártoskodásba, akik szájtépők voltak, féltek. Rettegtek, hogy most mi lesz velük. Hogyan éri el őket a bosszú; azok bosszúja, akik ellen tettek valamit. Az emberek féltek, hogy felelniük kell vétkeikért, amelyeket elkövettek gondolatban, szóban vagy cselekedetben.
Persze soknak volt oka félni. A gyilkosnak, a felbujtónak, a gazembernek, a bűnösnek. De más is félt. Jóformán mindenki félt, aki korábban nem volt üldözött.
Emlékszem, amikor újra visszaültünk az iskolapadba, tapasztaltuk, hogy a tanárok is félnek. A férfiak, akiket azelőtt szigorú nevelőknek ismertünk meg, most megjuhászodva jöttek be az órákra. Nem is csodálom: Olyan volt az osztályunk, mint egy idegenlégiós század, ki innen, ki onnan tért meg: deportálásból, evakuálásból, ausztriai táborból, gettóból, faluról, közmunkából, bombatalálatos ház pincéjéből. Persze ők is, a tanárok nemkülönben. Felróhatták volna ők is a sorsnak szenvedéseiket, kiszolgáltatott helyzetüket, de nemigen tették; a lelkük mélyén talán felelősséget éreztek mindazért, ami történt, amit nem akadályoztak meg, aminek, ha passzívan is, de résztvevői voltak. Csak nekünk volt nagy a szánk, fiataloknak, gyerekeknek, kamaszoknak. Velünk nem volt mit elszámoltatni. Nem tehettünk a felnőttek „cirkuszáról”. Tanárokról volt szó, vagyis feletteseinkről, akik soha nem bántottak minket, csak éppen éreztették, hogy az övék lenne az utolsó szó, mégis kajánul vettük tudomásul, hogy félnek, és szemtelenül kihasználtuk ezt. Diákönkormányzat, kritizálgatás, a dohányzás engedélyezésének követelése, belebeszélés a tanmenetbe és így tovább – kéjesen vette át a hatalmat a diákság. A
tanárok engedtek. Féltek, hogy valamelyik rosszindulatú gyerek bejelentést vagy feljelentést tesz ellenük, mert akkoriban elég volt azt mondani valakire, hogy ezzel vagy azzal a politikussal látták a háború alatt parolázni, hogy többen hallották, amint szélsőséges kijelentéseket tett, hogy találkoztak vele, amikor tartalékos tisztként kardcsörtetve végigvonult a városon meg ehhez hasonló. Hogy templomba jár. Hogy megjegyzést tett a rendszerre. Ettől félt mindenki, az igaztalan vádaktól, melyek alól csaknem lehetetlen volt tisztán kikerülni.
Úgy hallom, ma is sokan félnek, aggódnak, mi lesz velük, mert párttagok voltak, mert így-úgy elkötelezték magukat, mert politikusokkal paroláztak. Ez is a háború utáni időt juttatja eszembe. Rettegett akkor a tisztogatástól, a B listázástól az is, aki nem követett el semmi főbenjárót, csak alkalmazkodott, megalkudott, elfogadta a rezsim kisebb-nagyobb kegyeit. És okkal félt, mert belekötöttek. Szakembereket, kitűnő képességű értelmiségieket, szorgos, honpolgárokat állítottak félre gyanakvásból, büntetésből. Tudjuk, mennyire szerencsétlen dolog volt ez. Jusson eszünkbe, ahogy eszünkbe jut az utcán a nyomorúságos helyzetű zsibárusokat kerülgetve negyvenöt nyara, s az egykori csempész diszkrét sziszegése: „Tűzkő, szacharin…”, amit gyorsan így hadart tovább, ha rendőr bukkant fel a közelében: – „Küszködünk, küszködünk, küszködünk…”
Demonstrálok az utcán
Gondoltam, én sem maradok ki ebből. Ma már minden valamirevaló ember tüntet, hát én se lógjak ki a sorból. Persze az ügyek égetően sürgős volta miatt nem várhatom meg, hogy összeverődjön egy csoport; s azt is tudom, hogy mindenféle engedélyeket kell beszerezni, meghatározni a demonstráció útvonalát, ezt közzététetni az újságokban, a televízióban; sőt nyilatkozni is illik a tüntetés szándékáról, hogy véghez vihessék a kellő óvintézkedéseket és így tovább. Ki a csudának van erre ideje, hiszen dolgozni kell, eltartani magamat és családomat; termelni kell, nem pedig szervezkedni.
Na de azt mondják, nyomást kell gyakorolni a hatalomra, ki kell vinni a politikát az utcára. Hát akkor vigyük.
Ámbár én azt hittem, hogy a demokratikus választások után már nemigen kell ezzel terhelni magunkat. Hiszen ott vannak azok az emberek, akiket a politikus szakmára jelentkezők közül kiválasztottunk dolgaink intézésére.
Úgy látszik, tévedtem.
Tehát tüntetni kell. Csakhogy nem szeretek tüntetésre járni, meglehetős kétkedéssel fogadom a tömeghangulatot, igazságérzetemet sértik a pusztán indulatból fakadó jelszavak, a transzparensekre felírt, a bőszítés célját szolgáló mondatok. Viszolygást kelt bennem a bekiáltott szlogenek szajkózása is. De mindez mellékes.
Főleg azért nem megyek tömegtüntetésre, mert őrzöm magamnak annak az egynek, a felemelőnek és hátborzongatóan csodálatosnak az emlékét, amelyet egyén és nemzet csak a legritkább történelmi órákban élhet át. Arra a harminchat évvel ezelőttire gondolok, az október huszonharmadikaira. Jöttem a műszak után a gyárból, ahol az asztalos műhelyben dolgoztam, és a körúton besoroltam az eufóriás tömegbe. Magam is meghatódtam és lelkesedtem, és a tömeggel maradtam a hajnali órákig.
Akkor valóban mindannyian egyet akartunk, akik ott mentünk sűrű sorokban egymás mellett.
Most azonban már nem érezhetném ezt a meghitt közösséget. Azt hiszem, nem is fogom érezni többé. Egyszer volt, régen volt…
De térjünk vissza ahhoz, hogy demonstrálni kell. És néha érzem is, hogy kell. Néha? Gyakran. Reggel bekapcsolom a rádiót, a tévét, magam elé terítem az újságokat és rendezem magamban az indulatokat. Kialakítom, mi mellett vagyok, s mi taszít. Aztán áttekintem a napot, hová is kell mennem, mit is kell elintéznem, mikor és hol találkozom valakivel; óráról órára beosztom az időmet. Ha ezzel végeztem, újra átfutom a politikai híreket, és elhatározom, miért, és mi ellen fogok aznap tüntetni.
Se transzparenst; se zászlót nem viszek magammal, mert egyik kezemben az aktatáskámat cipelem, a másik kezemben pedig a szatyrot, ami majd szükséges a bevásárláshoz. Így aztán, ha kilépek az utcára, nem is látszom tüntetőnek, már csak azért sem, mert teljesen egyedül demonstrálok. Végigmegyek a főútvonalon, betérek a mellékutcákba, megállok itt, megállok ott, és közben, reggeli elhatározásom szerint hol ezért tüntetek magamban, hol azért. De jelszavakat sem kiabálok, célszerűtlen lenne a város forgalmi zajában. Úgysem hallaná senki. A fejemben azonban forrnak, forronganak a gondolatok, merem mondani, hogy sokkal kényelmesebb egyensúllyal, mintha tömegesen tüntetnék. Elítélek vagy helyeslek intézkedéseket, szolidaritásomról biztosítom ezt vagy azt, s politikai porondról való távozását kívánom ennek vagy annak. Így járom egész nap a várost, fáradhatatlan közéleti harcos. Alkalmazkodom a tüntetés feltételeihez, például betartom a kijelölt útvonalat, igénybe veszem a belügyiek segítségét, ahol közlekedési rendőr áll, ott megvárom, míg szabad utat enged, ahol lámpa kerül elém, türelmes vagyok, s nem rontok át a túloldalra, megakasztva a forgalmat, csupán azért, mert én most demonstrálok.
A politikai életben, az olyan amatőrben is, mint amilyenek a tüntetések, legfontosabb a fegyelem.
Önök azt hiszik, én vagyok az egyetlen, aki magányosan tüntet. Tévednek. Tele van velünk az utca; a város, a falu. Megyünk, fejünkben szüntelen forgatva demonstrációnk okát – járunk, kelünk és mondjuk a magunkét.
Tüntetéseinket nem közvetíti esti adásában a tévé, nem készülnek róluk rádióriportok, az újságok sem adják hírül, mert erre nincs se hely, se pénz. Nem nyilatkozunk a Nap-tévében, nem kerülünk az Össztűz műsorába, de azért nem hiszem, hogy senki se tudna rólunk. Látom, észreveszik, hogy ott vagyunk az utcán. Hogy gondolunk valamire, hogy van véleményünk a pártokról, a kormányról, a csatározásokról, a munkanélküliségről, a drágaságról és így tovább. Tüntetünk akkor is, ha nincs se transzparens, se zászló a kezünkben, hanem csak aktatáska, szerszámosláda vagy bevásárlószatyor.
Még vezérszónokaink is vannak.
Kinek-kinek önmaga.
Elfedett sarzsik
Itt-ott járván, hivatalban, minisztériumban vagy más közintézményben manapság különös jelenségre figyelek fel. Régi emberek, akikkel soha nem voltam különösebb barátságban, csupán ismertük egymást, most egyszeriben nyájasan üdvözölnek, sőt megállítanak néhány szóra, hogy aztán váratlanul átváltsanak valami bizalmaskodásféle hízelgésre. Karon ragadnak, s cipelnek magukkal folyosó hosszat, az egészségem felől érdeklődnek, munkáimat dicsérik – és én nem értem, miért tüntetnek ki hirtelenjében a figyelmükkel. Némelyikre ugyanis úgy emlékszem, mint szigorú tekintetű alakra, kurtán-furcsán köszönőre, örökké sietőre, kissé fennhéjázóra, vagy éppenséggel gőgösre. Ezért aztán meglep a dolog. Az alázatos törleszkedés, a már-már zavarba ejtő udvarlás érthetetlen. Hiszen azelőtt éppen hogy csak üdvözöltük egymást. Még azt sem tudtam soha, hogy voltaképpen kiféle-miféle az illető, milyen rangja, beosztása van. Régi hibám, hogy lusta vagyok megkérdezni és megjegyezni a funkciókat, nem nagyon izgatott sohasem, hogy ki milyen szerepet tölt be valahol. Az elmúlt évtizedekben például örökösen összetévesztettem a különböző állami és párthivatalnokokat, némelyik fejesről még ma
sem tudom, mi volt a politikai sarzsija. Igyekeztem távol tartani magam a funkcionáriusoktól, a három lépés távolságot láttam jónak mindig is; az ember ne nagyon bratyizzon a feletteseivel, különösen akkor, ha nem is kíván velük érintkezni. Ezért aztán fogalmam sem volt róla, ki pébé vagy kábé tag, arra is rest voltam, hogy az évtizedek folyamán igazándiból megtanuljam, melyik intézmény micsoda. Egyszóval a politikai hierarchiában nem ismertem ki magam, alighanem ösztönösen ódzkodtam a bennfentességtől. Belátom, nagy hiba, nagy mulasztás, az ember, különösen az író legyen mindenben jártas, ismerjen meg mindent. De mit tegyek, engem az ember érdekelt s nem a beosztása. Rokonszenves vagy ellenszenves – ez volt a mérce mindig is. Színházi bemutatók szünetében a protokoll-szobában, külföldi premierek után a követségeken vagy a nemzetközi drámakonferenciákat követő fogadásokon – volt rá eset, hogy a Kremlben – ha suttogva és izgatottan vezettek valami fejes elé, akit nagy reverenciával fogtak körül az emberei, akkor sem jegyeztem meg, kinek mutatnak be, ha mégoly hatalmas potentát volt is az illető, mert csak azt véltem fontosnak, hogy szimpatikus-e, s ha az, akkor szívesen beszélgetek vele, ha pedig már az első látásra kiállhatatlan a modora vagy a pillantása, hát néhány udvarias szó után sietve otthagyom.
Ahogy a „nagyokkal” voltam, úgy voltam a „kicsikkel” is. Emberi magatartásuk szerint ítéltem meg őket és nem rangjuk szerint. Be kell vallanom, hogy mérhetetlen szubjektivizmus irányítja emberi kapcsolataimat, tájékozatlanságom is ebből fakad; minduntalan meglep, ha mostanság azt hallom, hogy ez vagy az ebben meg ebben vett részt az elmúlt érában; természetesen nem az állam- vagy pártapparátus tagjairól beszélek. Hanem azokról, akik az említett hivatali folyosókon el-elkapnak, törleszkednek, hízelegnek, udvarolnak – és én nem tudom, hogy miért.
Tudják mások. Látják, hogy karon fog egy-egy ilyen nyájaskodó, megvárják, amíg eltűnik, aztán ajkbiggyesztve megjegyzik: – Na, ez is fél!
Fél? Kitől? Tőlem?!
Nem. Tőlem nincs oka félni. Fél – úgy általában, mert azt híresztelik vagy úgy igaz, hogy vaj van a fején. Hogy szorgalmasan és hűen – vagy tettetett lojalitással – kiszolgálta a múlt rendszert. Funkciója volt. Hangoskodott a pártban. „A párt hű katonája” volt. Most aztán kedves mindenkihez, rettegésében törleszkedő, mint a gazdátlanul maradt eb, ide-oda sompolyog, egy kis megértést kunyerál. Befogadást. Egy kis kegyelmet. Hiszen nem volt ő mindenható elvtárs, nem tett kárt senkiben, csak legszűkebb körében uralkodott. Vagy csak szolgált közemberként. Vagy csak kihasználta a helyzetét. Sorsa, származása révén előnyökhöz juthatott. Jó káder volt, s hagyta magát felemelni, elfogadta a pozíciókat. Vagy hitt. Hitt teljes hitével, úgy vélte, a rendszer igaz és megingathatatlan.
És most riadalom ül a tekintetében. Azt lesi, ki hogyan néz rá, milyen szemmel, mennyire elítélően.
Úgy érzi, magára marad, hát megtagadja a múltját: inkább megtagadja, mintsem hogy kitaszítsák. Barátkozik. „Hiszen én olyan vagyok, mint te! Mint ti! Semmi közöm ahhoz, ami volt!” – ez van a hízelkedésében.
Megrendít ez a viselkedés. Restellem magam – helyettük. Borzasztó látni a megalázkodást, szívszorító, s egyáltalán nem nézhetem kajánul. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne inkább szánakozzam ezen. Eszembe jut, hányszor láttam már effélét; láttam negyvenöt után, hogyan törleszkedtek az új világhoz a réginek a volt hívei, hogyan festették át magukat zöldből vörösre sokan; de akár a jobbak is, tehát nemcsak az úgynevezett söpredék; családi és egyéni múltjukat tagadták meg tisztes polgárok vagy legalábbis igyekeztek eltagadni előkelő származásukat, társadalmi rangjukat; aki azelőtt majd megveszett azért, hogy nagyságos úrnak szólítsák, ősi proletárnak vallotta magát. Aztán később is, minden politikai változás meghozta a maga ön-árulóit. Hívő katolikusok lettek látszólag ateistává, idealisták kommunistává – mert így lehetett érvényesülni. Mindig szánalmas volt látni ezt a kétségbeesett igyekezetet, de alighanem ezt követeli az életösztön.
Éppen mostanában akadt a kezembe Krúdy Gyula könyve, az Ady Endre éjszakái. Van abban egy nagyon szép fejezet, A költő utolsó karácsonya. Vagyis 1918 decembere. Krúdy meglátogatja beteg, halálosan beteg barátját a belvárosi lakásban. A forradalomról beszélnek. A pesti utcáról. Ady keserű, kiábrándult, de nemcsak az állapota miatt. Még mindig az élet érdekli. Azt mondja panaszosan: „Ma minden suszter forradalmár, miránk többé nincs szükség. Október végén ugyanis kiderült egész Magyarországról, hogy itt mindenki régi pacifista, kezdettől fogva mindenki ellene volt a háborúnak, a lánckereskedők, a bankárok is. A sajtosok és hadiszállítók, a bakancsosok és az aranyművesek, a legöregebb tolvajok és a legrégibb hamispénzverők egyszerre ráeszméltek, hogy ők mindig (…) a békéért, szabadságért, a nemzeti eszmékért és a szabad gondolatért rajongtak.”
Néha – írja Krúdy – a költő az ablakhoz vánszorgott, s nézte alant a járókelőket. – „A huszártiszti uniformisok még divatban vannak, de a tiszt urak kitalálnak amolyan hófehér gallért, amellyel rangjelzésüket eltakarják. Igen, vászondarab alá rejtették (…) az aranygallérokat is. Nem kell izgatni a közvéleményt, mondták, és kardot sem kötöttek, amikor a Váci utcába mentek sétálni.
Más katonatisztek, akik lelkiismeretüknél és gondolkodásuknál fogva kevésbé érezték magukat felelőseknek (…) inkább előléptették magukat: mindenféle csillagokat varrattak fel a szabóval…”
Tehát, ahogy mondom. Minden rendszerváltozáskor ez történik. Ki elfedi hófehér gallérral sarzsiját, ki újat varrat fel magának. Aztán forog tovább a történelem.
Van-e szabadság?
Negyvenöt éve, azon a tragikus tavaszon, amikor a március idusát követő napokban a németek bedübörögtek fővárosunkba, a negyvennyolcas szabadságharc emlékét gimnáziumunk tornatermében ünnepeltük. A bordásfalakon nemzetiszínű zászlók, a kosárlabda állvány alá feszített drapérián Petőfi szavai: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Szavalta is egy jó hangú felsős a tüzéből soha semennyit nem veszítő költeményt. A Himnusz, a szónoklat, a friss tavaszi idő hangulata feszültséggel töltötte meg a visszhangos termet. Ott tolongott mind a nyolc évfolyam, az A és a B osztályok, bár külön csoportokba állítva, mégis összekeveredve ebben a fenséges pillanatban, mert a forradalom kirobbanásának emléknapján a keresztény A és a másvallású B osztályosok egyazon megilletődöttséggel emelték tekintetüket a szent szabadságra.
De hol volt a szabadság?
Szabadságról énekelt a kórus, arról beszélt a szónok, a vers a szabadság megszületésének pillanatát idézte, midőn felkelt az utca népe, s valóban talpra állt a nemzet.
Mint évről évre mindig ezen az ünnepen, akkor is szívekig hatottak a szavak. Kabáthajtókáinkon ott virítottak a kokárdák, s mi, diákok, gyerekek tudtuk amit megtanultunk, és megtanítottak rá apáink, nagyapáink is, hogy március tizenötödike a mi legnagyobb, legbecsesebb napunk. Így hittük s ültük meg minden időkben, s emlegettük annak a negyvennyolcas napnak összes mozzanatát, akár legszemélyesebb emlékeinket. A Pilvaxban egybegyűlt ifjakat, a szemerkélő esőt, a Nemzeti Múzeum kertjében tolongó tömeget, a sajtó lefoglalását és a tizenkét pont kinyomtatását, a küldöttség menesztését a Helytartótanácshoz, Táncsics kiszabadítását, Petőfi boldog naplóbejegyzését tizenötödike éjszakáján. S bár tudtuk azt is, hogy a szent harc elbukott, mégis felemelő érzés volt arra emlékezni, ami volt, egyszer mégiscsak volt: a magyar szabadságra.
Azon a napon, 1944-ben a tornaterem zsúfoltságában egyszer csak mozgolódás támadt, tanárok futottak össze riadtan, valamelyik gyerek körül támadt a tumultus. Azt hittük, renitens diákot szednek ráncba, aki valami otromba tréfával megtörte az ünnepség áhítatát; de láthattuk, másról van szó. Míg a dobogón folyt a műsor, diszkréten, ám azért meglehetős feltűnést keltve egy alsós fiút rángattak ki a sorból mellényes, bajszos tanárok. A gyerek sápadtan tiltakozott, de ráripakodtak: – Gyerünk az irodába! Az irodába, gyorsan! – És még azt is hallottuk, hogy fojtott hangon kérdik tőle: – Hol szerezted?! Kitől kaptad?! Ki tűzte a melledre ezt a jelvényt?! – Szürke, téglalap alakú, kis jelvényecske volt a gomblyukában, magam is megpillanthattam: Petőfit ábrázolta.
– De miért baj, hogy Petőfi, hiszen…
Miért baj, hogy Petőfi? Később tapasztalhattam elégszer, bár az ő nevében beszéltek a szónokok, szellemét megidézni nem volt tanácsos. A politikai rendszerek nem kívánták.
Akkor ott, a tornatermi ünnepség után suttogták, hogy azt a jelvényt, amit az alsós kabátján találtak, baloldali szervezet terjesztette. – Ellenállási mozgalom… – ilyenről beszéltek félve, óvatosan a homályos folyosókon. Nem tudom, mi lett az ügyből. Negyednap bejöttek a németek, április elején befejeződött a tanítás.
A következő tavaszon még nem ért véget a háború. De a márciusi ünnepséget mindenütt megtartották, ott is, ahol már átvonult a front, ott is, ahová még nem ért el. És a keleti meg a nyugati országrészekben egyaránt felhangzott a Nemzeti dal.
„Esküszünk, esküszünk…”
Közben folyt a vér. Elhurcoltakat vertek agyon, lőttek halomra és temettek jeltelen sírokba, megbecstelenítették, fogságba ejtették, megbélyegezték, likvidálták az embereket.
Majd jöttek a békeidők. A nagy, hivatalos ünnepségek. A centenárium. És mindig és újra felhangzott az eskü, de a drapériák és transzparensek mögött fejek hullottak a porba, rabok vonultak megalázva, ítéletek nélkül a kényszermunka táborokba, s miközben a refrént mondta, rettegett a nép: „Rabok tovább nem leszünk!”
Mégis, március idusán minden évben megforrósodtak a szívek az emléktől és a reménytől. Mondani kellett tehát Petőfivel a mágikus szavakat, hogy eljöhessen újra az idő.
El is jött, ötvenhatban. Nem márciusi tavasz volt ugyan, hanem lombhullásos ősz, de felhangzott a vers. Most sem mondták szebben, odaadóbban, most sem hangzott élesebben, mégis más volt. A szabadság szava volt valóban.
S hogy azé volt, bizonyság rá a meghurcoltatás, a börtön, mely azok része lett, akik kiálltak vele a népek elé.
Szabadságról beszéltek a szónokok, még a következő tavaszokon is. Akkor is, amikor halálra ítélték azokat, akik ötvenhatban hittel hitték, hogy eljött az idő. Akkor is, amikor százezrek hagyták el a hazát. Amikor megtöretett az igazság.
A szabadság üres szó lett, hamis frázis, kongó, értelmét vesztett szó, unos-untalan látott felirat. A valóságból csak reményeink mélyébe került, aztán mintha meg is feledkeztünk volna róla. Aztán mintha összetévesztettük volna valamivel. A gyarapodás szabadságával. A fundamentum nélküli jóléttel, a közöny szabadságával, az önzés szabadságával. A tokba-bújtság szabadságával.
Csak az évfordulók idején derengett fel a hiánya. Felsajdult a hiánya, aztán egyre erősebben és erősebben jelentkezett. Hamisnak tetszett mindaz, ami miatt megfeledkezni látszottunk róla. Ingatagnak, üresnek és kevésnek.
Nagy, nemzeti színű ünneplésekkel igyekeztek fölébe kerekedni a feltámadó vágyaknak. S miközben feldíszítették a Nemzeti Múzeum homlokzatát, a rohamrendőrök is gyakoroltak, és a Petőfi-vers minden soránál vizsla szemek pásztázták a tömeget.
Hatalmas erő van ebben a versben. És ebben a napban. Hiába próbálták a különböző hatalmak magukhoz szelídíteni, nem sikerült, mert március idusa a népé. A szabadságot remélő és vágyó népé.
Tavaly márciusban a rend óvatos őrei még azt tanácsolták az iskolás gyerekeknek, hogy tizenötödikén lehetőleg ne mutatkozzanak az utcán. Némely szülő is úgy vélte, jobb, ha otthon tartja a csemetéjét. Az évről-évre bekövetkezett incidensek indokolttá is tették a félelmet. De félt ettől a naptól a hatalom is.
Most már mindenki bátornak mondja magát, és meghatottan, igyekvést mutatva készül. Szabadságról biztosítja az ünneplésre készülőket a kormány, szabadságot ígér mindenki, szabadságról beszélhetnek a szónokok. Ezerkilencszáz-nyolcvankilenc március idusán hogyan hangzanak majd a költő szavai? Mit érezhetünk a pesti ég alatt? Az ország ege alatt?
Újkori perpatvarok
Egyre kellemetlenebb társaságokba járni. Akár régi, meghitt barátok közé, akár családi körbe. Mert alighogy felhajtjuk az első pohár italt, szemelgetünk a süteményből, vagy hátradőlünk ültünkben az ízletes vacsora után, valaki máris elkezd politizálni.
Persze, így volt ez régen is, de a múlt rezsimben az efféle házi politizálás inkább egyetértő hümmögés, morgás volt a fennálló rend ellen, nemigen volt különvéleménye senkinek, úgy rossz az egész, ahogy van, mondogattuk, legyintettünk és másra tereltük a szót.
Most azonban nincs bólogató hümmögés. Akik eddig mindenben azonos véleményen voltak, most összekapnak a köznapi híreken. – Remek volt tegnap a parlamentben X képviselő odamondogatása! – csap az asztalra valaki derűsen és kezdi mesélni a honatyai csetepatét. Mire többen elkomorulnak, hallgatásba burkolóznak, csak a legbátrabb mondja, hogy na, na! Erre aztán kitör a vita. Mégpedig éles, indulatos. Mintha nem is barátok, családtagok, hanem vadidegen ellenfelek ülnének a fotelokban vagy az asztal körül.
Pedig az óvatosabbja még a legmeghittebb családi körben is kerüli nézete kinyilvánítását, ha többre becsüli a rokoni szeretetet politikai meggyőződésénél. De aki óvatlan, az parázsba nyúl. Gyerek szegül szembe az apjával, középkorú az öreggel, vő az apóssal, testvér a testvérrel.
– Te azt az idiótát jó politikusnak tartod?!
– Miért, a ti embereitek azok talán olyan bölcsek? Lennének csak hatalmon, nem tudom mit tehetnének?!
– Hát azt majd megnézheted!
– Csak nem azt akarod mondani, hogy győzni fognak a választásokon?!
– Te meg csak nem azt hiszed, hogy ezek maradnak fenn?!
És így tovább.
Régen, ha a magyar gazdaság állapotáról volt szó, kávézgatás vagy sörözés közben, az emberek legyintettek: – Kágéesté! Nem mondok mást! Tudsz valamit tenni? Semmit, ugyebár! Nahát akkor ne idegesítsük magunkat!…
De manapság, ha a bölcs após megjegyzi, mit kellene tenni, a közgazdász vő rámordul: – Csakhogy a miniszter nem ért hozzá! – És megint kitör a vihar. Hogy ez demagógia. A demagógiáról áttérnek a pártok taktikázásaira, és pillanatokon belül kiderül, mekkora szakadékok tátonganak immár barát és barát, rokon és rokon között.
Őszintén szólva egy ideje nagyon is vigyázok, nehogy politikai vitába keveredjek jóbarátaimmal, családom tagjaival. Nem akarok vívni azokkal, akiket nem „eszmei okokból” szeretek. Meg aztán született demokrata lévén nem akarok sem győzködni, sem meggyőzetni, igyekszem tiszteletben tartani mások felségterületét. De azért van ebben a tapintatosságban némi lehangoló is. Mégpedig az, hogy bizonyos témákat kerülnöm kell a békesség kedvéért. Azelőtt ismertük egymás gondolatait, anélkül, hogy firtatnunk kellett volna, mi erről vagy arról a társadalmi jelenségről a véleményünk.
Most már az eddig legmeghittebb társakkal sem vagyunk azonos hullámhosszon.
Hallottam hírét egy házaspárnak, akik a média-törvényt megelőző hercehurcák során szakítottak. Mégpedig csúnyán. Valamikor szerelmi házasságot kötöttek, tűzön-vízen át kitartottak hűségben, szeretetben egymás oldalán. Átvészelték a legkeservesebb korszakokat is, mindig nagy megértésben, egy húron pendülve. Egyetértettek a régi rendszer gyűlöletében, örvendeztek a megváltozott világnak, hogy már a teljes szabadságban ülhetik meg ezüstlakodalmukat. És mi történt? A boldog ünneplés helyett összeverekedtek. Igen, összeverekedtek, és még szerencse, hogy a tortakés életlen, mert az emeletes cukrász-költemény fölött gyilkos indulattal támadtak egymásra. Külön-külön is elpanaszolták nekem, újra belesápadva a szörnyű élménybe, hogy képesek voltak hajba kapni, mert különbözött a véleményük a televízió és a rádió elnökének, meg az alelnökök ügyében. Már nem tudom, melyik védte a két elnököt a kormánnyal szemben, de tény, hogy ez a megoldatlan és kényes kérdés tette tönkre az idegeiket. – Soha nem hittem volna – panaszolta sírva az asszony –, hogy éppen a média-ügyben fogunk halálosan összeveszni. Pedig olykor akadtak egzisztenciális vitáink, meg a gyerekek nevelése körül is civódtunk, a konyhapénz
fölött is összekaptunk néha, de soha nem öntötte el az agyunkat a vér annyira, hogy átkozzuk és bántalmazzuk egymást, mint mostan… – Na, de annyi szép esztendő után… – vetettem közbe, mire az asszony felcsattant: – Éppen ez fáj nekem is! Hogy a férjem többre tartja a maga igazát az elnöki jogkörökkel kapcsolatban, mint az irántam való szerelmét! Rám támadt, meg akart ölni, csak azért, mert nem értettem vele egyet! – De asszonyom, ön is kötötte az ebet a karóhoz! – Hát hogyne kötöttem volna! Áldozzam fel a véleményemet egy vacak ezüstlakodalmi ünnepség oltárán, amikor a médiák sorsa forog kockán? Azt már nem! Ha nem tudunk egyezségre jutni, menjen, ki merre lát!
És már nem is sírt. Szemében megcsillant a nagy ügyek iránti elszántság fénye.
Történelemóra
Valami jelentéktelen apróságon veszhettek össze, eleinte oda sem figyelek a tömött autóbuszban, nem is látom az emberektől, hogy kik pörlekednek, csak egy dörmögő férfihang meg egy éles női tör át a kocsi éktelen motorzaján, de végül, amikor az egyik megállóban sokan leszállnak, meglátom őket. Jól öltözött, kalapos úr az egyik fél, áll és szuszogva kapaszkodik a fémrúdba; apró kis öregasszony a másik, pihés és foltos kabátban, megtépázott, molyrágta prémgallérral a nyaka körött, lila sapkában, mely alól kibodorodnak ősz fürtjei. Nem tekint fel a férfira, de szüntelen szidalmazza; mellettük már többen nevetnek a mihaszna szóváltáson, ugyanis a most már érthető szavakból kitetszik, hogy a férfi, meglehetősen illetlenül el akarta foglalni az öreg hölgy elől az ülőhelyet, meg is taszította kissé a tolakodásban, ez váltotta ki a néni dühét.
Talán már ötvenedszer is felhánytorgatja: – Leülne! Ide ülne! Leült volna előttem, amikor láthatja, hogy alig állok a lábamon!…
– Hát tudja meg, hogy nekem is fáj a térdem! – fakad ki vörösödő arccal a férfi, dünnyögését, morgását keményebb hangra váltva.
– Magának?! Mitől fájna magának?! Ugyan már! De én beteg vagyok! Fáj mindenem! És akkor ő leülne, én meg álljak!
– Jó, jó, hagyja már!
– Nem hagyom! Pimaszság! Szemtelenség!
– Mondom, hogy hallgasson, mert…
– Mert? Mert mi lesz?! Megver? Kilök a buszból? Feljelent? Lelő? Beperel?
– Micsodaaaa?! – néz szét elképedve a férfi. – Hát ilyet még nem láttam! Ennyi ostobaságot…
– Maga ostoba! Feszít! Dülleszkedik! Fényes cipőben!
– Mi köze a cipőmhöz?
– Finom kabátban! Divatos nyakkendővel!…
– Mi köze a nyakkendőmhöz?!
– Az, hogy telik rá! Hogy van miből öltözködnie!
– Jó vicc! Mert maga azt tudja! Ugyan, fejezze be szépen!
– Talált, mi?! Azt elhiszem! Tele vannak pénzzel!
– Kik? Ki van tele pénzzel?!
– A magafajta! Ezresek! Meg ötezresek! Miért nem megy taxin, ha fáj a térde? Van rá pénze, miért nem vágja be magát egy taxiba!… Csak tudnám, honnan van egyeseknek!
– Hallja! Most már elég legyen! Ki bántotta?
– Maga! Maguk! A nagyképű pöffeszkedők!
– Nézze, ha nem kéne leszállnom, most már azért…!
– Menjen! Fusson! Ilyenek mind! Meneküljön csak az igazság elől! Hát sipirc!…
– Vén banya! – veti oda még a férfi tehetetlen dühében, aztán furakodik az ajtóhoz, mert leszállni készül. Szinte fuldoklik, amint megismétli: – Ostoba, vén banya!…
– Maga meg egy büdös izé… egy ávós!
– Ávós az öregapád, te boszorka! – Köröttük az arcokon vigyor, döbbenet; egyesek nevetnek, másoknak harag lobban a szemében. A férfi leugrik a megállóban, de még visszakiált:
– Dögölj meg!
– Dögölj meg te! – vág vissza az öregasszony, de most sem mozdul, ül makacsul a helyén, a homlokára csúszott lila sapkájában, és mondja, mondja a leszállt férfi után küldve szitkait:
– Talált! Úgy látszik talált! Az voltál te, népnyúzó, népirtó, de pöffeszkedsz, mert ügyesen furakszol fölfelé megint! – Aztán csak úgy a busz közönségének. – Az ilyenek szolgálták ki a rendszert! Az ilyen nagyképű pöffeszkedők! Fényes cipőben! Elegáns ruhában! Azokban a nagy, fekete autókban! Nyalták a fenekét annak a ronda kopasznak! Tapsoltak! Éljeneztek! Mentek felvonulni! Vitték a táblákat, meg lobogtatták a veres zászlót. Úgy, úgy, tudom én! Meg a munkafelajánlások! Hogy mennyit vagyok hajlandó gürizni, hogy óhajtok-e megszakadni! Hát mit ajánljak fel, kérdeztem tőlük, a bőrömet? Mert azt nyúzták le, azt! Az a világcsúfja kövér, kopasz! Meg az a másik is, aki utána jött! Micsoda pofa volt az is! Amikor külföldre ment tárgyalni, majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy azok ott kinn azt hihetik, a magyarok mind ilyen csúf alakok! Ilyen randák! De nem! Nem, nem! Az elnök urak meg a király urak meg a miniszter urak gazsuláltak neki! Bolond világ!…
Zeng a busz a hangjától. Látja, hogy van közönsége, tetszik neki, de azért nem pillantana föl, csak úgy maga elé szórja a szavakat. Mögötte fiatal lány ül, szép barna hajú, szelíd teremtés. Nem bírja tovább a szóáradatot, előrehajol és gyengéden megérinti a néni vállát. – Tessék abbahagyni…
– Nem hagyom abba! – csattan fel az öregasszony. – És jobban teszi maga is, ha hallgatja! Történelemórát tartok! Igen! Történelemórát! Ingyen! Négyszáz forintot fizethet egy magántanárnak, ha órát akar venni tőle, én meg ingyen tanítom! Mit tudnak maguk? Semmit! El lett itt ferdítve minden, és még most is ferdítgetik. Mégpedig az ilyenek! Az ilyen önzők, pöffeszkedők…
– Ne, most már ne! – kéri ismét a lány.
– De, de, de! Csak tudja meg maga is! Hogy nőttek fel maguk? Becsapva! Becsapta magukat a sok gyáva, önző alak! És engem ne akarjon elcsitítani. Taknyos maga ahhoz! Taknyos! Történelmet kell tanulni, igaz történelmet, mert a maguk kezében lesz a jövő…
Fékez a busz. Feltápászkodik, meginog, valaki elkapja, hogy segítsen neki, de kirántja a karját a gyengéd marokból. – Hagyja, nem kell! Megállok a magam lábán! Meggyötörtek, megaláztak, fillérekből élek, de ha eddig nem segítettek, most már hagyjanak! Egy húron pendülnek maguk mind! Mind! Mind!…
Amikor leszáll, senki sem meri támogatni a lépcsőn. Látom az ablakból, tipeg a járdán, és még mindig mondja, mondja, mert mozog a szája. Kaszál a kezével, hessegeti maga elől a járókelőket, nem akar még csak hozzájuk érni sem.
Micsoda sérüléseket, sebeket visel öreg lelkében, micsoda sértések, bántások tették ilyen mizantróppá, nem tudhatom. Kopott kabátjában, hajlott háttal evickél a körút forgalmában, sietve, indulatoktól hajtva.
– Bolond volt ez – mondja egy fiatalember a barna hajú lánynak, s kifújja húsos ajkai közül a rágógumit, majd visszaszippantja az elpattintott gömböcskét és rág tovább. – Dilis, én mondom!
A lány nem felel, ül szomorkásan.
– Dilis? – kérdi csendesen a fiatalembert egy meglett korú férfi. – Miért lenne dilis? Vagy ha az, hát ki tette azzá? Kik tették azzá? Hol lett azzá?… – Aztán kis szünet után, fejcsóválva: – Akár a parlamentben. Ott is így megy az acsarkodás. Mennyi elfojtott gyűlölet. Még szerencse, hogy köti őket a formalitás. Hogy így tisztelt ház, meg úgy nagyrabecsült képviselőtársam… hölgyeim és uraim… meg köszönöm, elnök úr!…
– Hát a nénit nem kötötte semmiféle formula – mondja valaki. De több szó nincs róla. Csak a feszültség vibrál tovább a levegőben.
Mahikari
Ma megint láttam egy szegény bolondot az utcán, öles léptekkel furakodott át a tömegen, eltorzult képpel szitkozódott, dühét vagy haragját belefröcskölte az arcunkba. Egy nő volt a szerencsétlen, már idős; ősz haja borzasan fedte barázdált homlokát; kék vászonzubbonyt viselt a szoknyája fölött; fakókéket, mint a munkások; cipőjére omlott bő harisnyája. Üres szatyrot lóbált, szabad öklével meg fenyegetőzött, mintha utat akarna törni magának vad csapással az emberek között. Torz hangok, érthetetlen szavak buktak elő ajkai mögül; de az utca zajában, a bömbölő autóktól úgysem lehetett meghallani semmit.
Groteszk volt artikulátlan tátogása, némelyeket röhécselésre késztetett, mások döbbenten, riadtan vagy néma közönnyel tértek ki előle; volt aki szembe találva magát a nővel, rettegve hátrált, ám ő senkire sem figyelve törtetett; csak törtetett, törtetett előre szertelen iramban.
Agresszivitása bántó volt, bennem mégis szánalmat ébresztett. Utána kellett fordulnom, hogy követhessem tekintetemmel még egy darabig, pedig elégszer látok ilyen alakokat a városban. Ez az átkozódó nő mégis megakasztott. Beteg ember, gondoltam, aki nem ura sem cselekedeteinek, sem szavainak, de tudtam, nem intézhetem el ennyivel a dolgot. Viselkedéséből mélységes sértődöttség áradt, mégpedig olyan fájdalmas indulatokkal teli, hogy nem vonhattam ki magam a hatása alól. Vajon mi tette ilyenné, mitől mondták fel idegei a szolgálatot, mitől hibbant meg valamikor? Mi élhet benne, miféle bánat, gyötrelem, megbántottság? Kit és mit gyűlöl ennyire? Miért fenyegetőzik? Mi tajtékzó szitkozódásának az oka? Mit lát a világból, miért veszi körül sötétség a lelkét, az agyát? Talán régi-régi bántalmak miatt? Annyi minden érhette életében! Meglehet, gyerekként a gázkamrától menekedett meg véletlen szerencse folytán egy KZ lágerban, vagy a jeges Dunából egy decemberi éjszakán, amikor elcsitultak a pribékek fegyverei; talán bomba ölte meg a szüleit, és ott maradt árván az ostromlott városban, ahol egy pincezugban részeg katona, csillagos sapkáját le sem véve erőszakolta meg; az is lehet, hogy negyvenkilencben vagy ötvenegyben a kedvesét vitték el mellőle, hogy hamis vádakkal bitóra juttassák;
érhette bánat a forradalom után is, amikor bebörtönözték az öccsét, de ülhetett ő is elítélve, s látnia kellett, hogy viszik kivégezni társait, akik aztán dróttal összekötözött végtagokkal jeltelen sírba kerültek, koporsó nélkül, elkaparva egy gödörbe… A jóisten tudja. De talán csak anyagi gondok súlya alatt roppant össze, csak egy válóper igazságtalan ítélete, egy verekedős, részeges férj, basáskodó főnök, szerelmi csalódás juttatta ide. Pénztelenség, lakástalanság, kitaszítottság. Azután az alkohol roncsolta, vagy valamiféle ócska kábítószer, mert egyedül maradt, társ és támasz nélkül, s most törtet köztünk a semmi felé, szitkait és gyűlöletét zúdítva ránk. Átkozza a várost, átkozza a világot, mert immár kiszorult belőle, hibáztat minket, mindenkit, mert nem tudja, ki ártott, árthatott neki valaha is közülünk.
Acsarkodása szíven ütött. Micsoda poklot hordozhat magában, mekkora gyötrelem lehet ennyire haragban lenni az emberekkel.
Ki enyhíthet kínszenvedésén? Ki segíthet rajta? Ha lenne valaki, aki megállítaná, mert meg merné állítani őrült rohanásában, és azt mondaná neki: nyugodj meg! nyugodj meg végre! És föléje tartaná a kezét, széttárt tenyerét, hogy erőt adjon neki a maga erejéből. Ha Jézus jönne vele szemben a forgalmas úton vagy Buddha, és reá irányítaná a gyógyító fényt, talán csak akkor apadna el a szegény bolond ajkáról a szitok, akkor simulna ki eltorzult arca, lassulnának léptei.
A mahikari jutott eszembe.
Valamelyik reggel, készülődés közben, csak úgy szokásból benyomtam a televízió gombját; már előre félve persze a rossz hírektől, ám egy riport kellős közepén világosodott ki a képernyő, s nemcsak a szó technikai értelmében. A mahikariról beszéltek, erről a japánoktól hozzánk érkezett gyógymódról, a kézrátételes terápiáról, a fényadásról, az erő átsugároztatásról. Nem tudom részletezni, mert felületesek az ismereteim; voltaképpen nem is a gyógyítás módjára figyeltem, sokkal inkább az kötött le, hogy mekkora hit él azokban, akik embertársaik önzetlen megsegítésére szánták az életüket. Képességeiket felismerve és karitatív elhivatottságuknak engedve foglalkoznak felebarátaikkal; a rajtuk átáramló energiát, a fényt, a belőlük áradó hőt azok felé irányítva, akik lelki és testi gyógyulást várnak.
Ha jól emlékszem, a mahikari egy tisztító folyamat, melyet csak az tud eredményesen alkalmazni, aki maga is törekszik a tisztaságra. Persze nem vagyunk olyan tiszták, mint Jézus volt vagy Buddha – mondta egy igen rokonszenves hölgy, egyike azon keveseknek, akik Magyarországon ennek a gyógyítási módnak a jelesei.
A beszélgetésből az is kiderül, hogy a mahikarit minden ellenszolgáltatás nélkül végzik, nem fogadnak el pénzt a kezelésekért, gyógyítanak, ahogy erejükből és idejükből telik.
A mahikari teljes odaadást kíván. Japánban nagy a tábora. A riportban megszólalt egy orvos is, maga is híve a japán terápiának; persze, mondta, a mi életritmusunk más. Nem szánunk időt a meditációra, kapkodunk, türelmetlenek vagyunk. Ezért csak keveseknek sikerül magukévá tenni azt az életformát, amit a mahikari és annak szertartása megkíván.
Igen, nagyon is nyugtalanok és türelmetlenek vagyunk. Feszültségeket támasztunk, marakodunk, kétségbe vonjuk társaink igazát, képtelenek vagyunk a megértésre a magánéletben és a politikában. Kinek hány centiméter dicsőség jut a közéletben, azt méricskéljük. Ha nem mi, hanem másvalaki találja fel a spanyolviaszt, lehurrogjuk. Még akkor is, ha mi is kárát látjuk; inkább vesszen, csak ne más vigye el a babért. „Az én fajtám, a te fajtád” ostoba rivalizálása, az örökös perlekélésre okot adó „kié a haza”, a „ki van itthon az országban” évszázadokon át sújtó átka szüntelenül konfliktusokhoz vezet. A szőke ki nem állhatja a feketét, a barna a vöröset, a magas az alacsonyt, a kövér a soványat.
Idegesek vagyunk és gyanakvók. Megszoktuk; és okunk is van rá. Ez az elmúlt fél évszázad, azaz ötven év a negyvenes évek eleje óta alaposan megviselte az idegeinket. Hol és kik akarnak megint becsapni – ezt lesik, figyelik az emberek; érthető, hogy felhorkannak minden baljósnak tűnő hír hallatán, mert eddigi életükben már nagyon sokszor zsákutcába vitték őket. Rengeteg volt az átverés, rengeteg a kelepce; csak a legfiatalabbak érezhetik magukat szabadnak.
Én ma megrendülten néztem a szegény bolond után az utcán; mert végül is értettem, ha nem is hallhattam tisztán átkait; tudtam, honnan rohan öklét rázva, honnan érkezik szitkozódva, mit hurcol a lelkében, és mitől bomlott meg agya, mert kortársa voltam és vagyok. De nem tudom föléje emelni a kezem, nem tudok fényt adni neki, hogy megnyugodjon, csak nézek utána, hogy lohol, lohol át a városon csillapíthatatlanul.
A derűs tekintetű
Úgy jár-kél a világban, úgy nézelődik, mint a vidéki ember a nagyvárosban, aki nem győz álmélkodni az emeletes paloták, a fények, a csörömpölő villamosok, zúgó autóáradat meg a hömpölygő tömeg láttán. Arcán derű, szája körül üdvözült mosoly, lám, lám, mennyi csodát rejteget az élet!
Gyakran találkozom vele; idős férfi, haja, bajsza ősz, de tartja magát, noha kissé meg is rokkant; csúz kínozza, attól húzza a lábát, régi időkben szerzett nyavalyák rágják csontjait. Még fiatalon, a fronton meg a hadifogságban, később pedig a börtönben szerzett bajok; nem heveri ki ezeket már sohasem. De legyint rá. – Semmi okom panaszra, uram! Most már nincs okunk panaszra, higgyen nekem, régi motorosnak!… – A hegyvidéki utcán állunk meg mindig egy kis beszélgetésre. Jön, kapaszkodik fel az emelkedőn, nekidől fújtatni a kerítésnek; nyári melegben törölgeti sápadt homlokáról a verítéket, télen meg köhécsel. Megakaszt siettemben is, tele van mondanivalóval, csak int, hogy várjak egy kicsit, míg kiszuszogja magát.
– Tudja, én nem győzök csodálkozni! Végre egy rendszer, amiben nem kell félni. Nem kell rettegni a hatalomtól, nem is kell igazán tisztelni senkit. Nem trónolnak felettünk istenségek! Soha nem hittem volna, hogy ilyet megélek! Ilyen világ itt még sohasem volt! A Horthy-rendszerben sem. A nyilasok alatt meg pláne! Na, aztán Rákosi alatt… De minek soroljam? Maga is itt élt mostanáig! Jó, jó, néha fellazult a helyzet, de mindig valamit kötelező volt hinni vagy mutatni, hogy hiszi az ember, nem lehetett szidni az államférfiakat, a Kádárt is, ugye, csak otthon, vagy baráti körben, de azt kellett mondani, hogy igen, persze, hiszek, mindenben hiszek… Most meg semmiben sem kell! Szidják a kormányt, a köztársasági elnököt, néha csak behúzom a nyakam, hű, mi lesz ebből! Semmi! Semmi sem lesz belőle! Hát ez érdekes, vagy nem? Szokatlan! Szóval ez a szabadság? A politikusok egymást szapulják, te hazudsz! – mondja az egyik, mire a másik visszavág: no, no, az igazság nálam van, te lódítasz!… Mulatságos, nem? De azt mondom, addig jó, amíg így pörlekednek egymással! Senkit sem csuknak le, senkit sem deportálnak, senkit sem terelnek internálótáborba, hát ilyen itt még nem volt! Itt minden rendszerváltozáskor kinyírtak egy csomó embert, bosszúhadjárat indult, számonkérés; itt mindig hóhérkodtak a hatalmasok, látványosan vagy csendben, de mindig akasztottak, pusztítottak… Nézze, én azt
mondom, vitázzanak a rádióról, a televízióról, töltsék az időt akármivel, csak vér ne folyjon! Csak börtönök ne legyenek politikai foglyokkal! Elég sok szenvedést láttam! Elég sok gyűlölködést! Jó, tudom, most is vannak olyanok, akik átharapnák a másik torkát, csak azért, mert nem ugyanolyan, mint ők! Van ez a fajtázás, meg hogy ki magyar meg ki nem, ettől mindig megijedek, de ha a szélsőségesek mögött nincsen valamilyen diktatórikus külföldi hatalom, mint teszem azt a háború alatt a németek vagy azután meg a szovjetek, hát nem hiszem, hogy erőre tud kapni valamilyen téboly. Magunk között el tudjuk intézni a dolgot csetepaté nélkül is, egyszerűen le kell hurrogni a hülyéket és kész. Nincs Gestapo, nincs NKVD, nincs ÁVH, belegondolt már ebbe? Nincs erőszakszerv! Magyarországon! Magyarországon először a történelme folyamán!
Szóval ez nekem nagy újság! Hogy így szidni lehet mindent! Most ezt a kormányt szidják, a választások után meg majd a másikat, aztán a harmadikat… Csak szidhassuk, adja az isten, és ne kelljen meghunyászkodni, mint azelőtt mindig! Ezzel én nem tudok betelni, kérem! Ezzel a szabadsággal! Na, nem tartom fel, pedig még tudnék ezekről beszélni! Megéltem itt hetven évet! De hogy ennyire lazán lehessen… Ez engem szórakoztat, uram!
Bisztróban
Vacak kis bisztró volt, de a benzinkúttól sokan betérhettek sült kolbászra, szalonnás rántottára meg szendvicsre, és ihattak is rá szépen; a lány láthatóan alig győzte a munkát a pult mögött. Csak egy kávéra ugrottam be; tankoltam, gondoltam, iszom egy jó erős feketét, mielőtt felhajtok az M7-esre.
Nemigen volt vendég; csak az ablak melletti asztalnál ültek hárman: az egyik borostás volt és fogatlan, s valamilyen fuvarozó cég emblémás overallját viselte; hordóhasú, veresképű volt a másik, a harmadik meg afféle málészájú, vézna alak az útkaparók színes mellényében. Sorakoztak előttük az üres sörös üvegek; már jócskán beszívhattak, mert nagy hangon voltak; aki csak betért, mind odanézett erre a hangoskodásra.
– Szóval akkor te ávós voltál? Ávós! Szóval ávós! – harsogta az útkaparó.
– Hogy lett volna ávós? – förmedt rá a fogatlan.
– Boforccal lőttem – törölte meg sörhabos száját a veresképű. – Azzal. Boforccal. – És a vézna útkaparó megjegyzésétől cseppet sem zavartatva hátradőlt ültében.
De az annál inkább hajtogatta: – Az, hát! Tudom én! Ávós voltál!
– Mért lett volna ávós?! – csapott az asztalra a fogatlan.
– Most mondta! Boforccal lőtt!
– Marha! Tudod te, mi az a boforc?
– Hát hogyne! – pislogott az útkaparó. – Olyan izé… gépizé…géppisztoly!
A veresképű felröhögött: – A boforc géppisztoly!? Jó!
– Huszár volt, nem érted? Az előbb mondta, hogy az volt! – próbálta felvilágosítani a fogatlanságtól selypesen az overallos. Minden szó után betöppedt az ajka. – Mégpedig magyar huszár! – És a veresképű térdére csapott.
– Igaz, komám?
– Ja. Huszár – bólogatott amaz. – De később áttettek a légvédelemhez.
– Csak nem a honihoz? Igazán mondod? A honihoz? – Mély tisztelet töltötte el, áthajolt a tócsás asztallap fölött. – A honihoz? A bátyám is ott szolgált! Oda helyeztek?
– Ja. A légvédelemhez.
– Az államvédelemhez – engedte girhes mellére álmosságtól elnehezült fejét a vézna útkaparó.
– A honinál voltál? – A fogatlant csak az érdekelte. Felhajtotta maradék sörét. – Még! – intett a lánynak az üres üvegekre mutatva. Aztán újra ámulattal: – A honinál szolgált a barátom! – Szétnézett büszkén a bisztróban, de a vendégek elfordultak. Csak a lánynak mondhatta:
– A honinál, bizony, annál! – hajtogatta a részegek makacsságával. A lány szó nélkül letette eléjük a söröket, azután sietve visszament a pult mögé.
– Először behívtak a lovassághoz patkoló kovácsnak – magyarázta nagyokat böffentve a veresképű. – Műhelyben dolgoztam, de amikor megszűnt a lovasság…
– Akkor pedig nyilas voltál! – kapta fel, álmából ébredve, kókadt fejét az útkaparó – megvan! Nyilas voltál, ne is tagadd! ismerem én a történelmet! Olvasom én! Nem vagyok olyan műetlen… műetlen…
– Műveletlen! – vetette oda a fogatlan.
– Úgy, úgy! Nem vagyok olyan műetlen… – és újra a mellére ejtette a fejét. Könyöke megcsúszott, feldőlt az egyik palack, a sör szétáradt és lecsöpögött a padlóra. A lány dühös pillantást vetett rájuk.
– Barom! – mondta a fogatlan. Elhúzódott a sörtócsából, a veresképűhöz fordult. – Szóval, boforc! Hallottam a boforcokat, amikor jöttek a gépek. Éjszaka meg a fényszórók az égen! Még srác voltam, de emlékszem! Mindig bemondták a rádióban, hogy honi légvédelmünk hősies küzdelemmel megsemmisítette…
– Hát! – bólogatott büszkén a veresképű. – Az volt. Hősies küzdelem, az volt.
– Ávós vagy nyilas! – motyogta az útkaparó. Horkantott, köhögési roham fogta el. – Csak elmismásolja! Elmismásolják!… – Feltápászkodott, lesodorta a teli hamutartót. – Most megyek és… – Nem tudta folytatni a köhögéstől. Nekilódult.
– Ne arra! – szólt sietve a lány. – Erre van a toalett, nem arra! Atyaisten! Micsoda alakok! Piszkot csinálnak!
– Csak ez a marha, kezitcsókolom! – védekezett a fogatlan. – Mit tudja ez, hogy mi volt itt? Sértegeti a barátomat! Egy huszárt! Egy magyar huszárt, aki aztán a honinál…
– Nem érdekel – mondta ellenségesen a lány. – És elég legyen! Ne mocskolják össze a bisztrómat!…
Már kinn voltam a kocsimnál, amikor az útkaparó kitámolygott. – Jó vicc! – dünnyögte. – Engem akarnak átverni? Ismerem én a történelmet… Nem vagyok olyan… nem vagyok olyan műet…műetlen… – És sértetten felvetett fejjel ment neki a ködös délutánnak.
Ki buktatta meg a múlt rendszert?
Azt mondja nekem a múltkor egy kedves asszony az élelmiszerüzletben: – Maga egy csoda!
– Miért? – kérdeztem felderülve, mert azt hittem, olvasott tőlem valamit, ami nagyon tetszett neki. De nem. Azt felelte: – Mert bevásárol. Hogy tudják magát erre otthon rávenni? Én képtelen vagyok bármiért is elküldeni az uramat. Meg se tenné, hogy fogja a bevásárló kosarat… De maga milyen áldozatkész!
– Nem vagyok áldozatkész – hárítottam el dicséretét. – Én dolgozni jövök ide.
– Dolgozni? Csak nem azt akarja mondani, hogy maga itt, ebben az élelmiszerkereskedésben…
– De, de! Itt is, és mindenütt. Utcán, villamoson, pályaudvaron, vendéglőben, mozi előcsarnokában, ahol csak emberek vannak, mindenütt.
– Bocsásson meg, nem értem. Hogyhogy dolgozik?
– Tudja anyagot gyűjtök. Tárcákat írok az újságba, márpedig a tárcához téma kell. Az ember nem találhat ki mindent, szüksége van élményre is. Ezért aztán szívesen jövök vásárolni, utazom villamoson, ácsorgok itt is, ott is, ahol láthatok, hallhatok valamit. Meglesem, meghallgatom, kihallgatom az embereket. Fülelek. Szóval, ne legyen tőlem elragadtatva, önző szándékból vállalom a boltba járást, nem pedig azért, mert példás családapa vagyok. Csupán kihasználom az alkalmat. És akivel találkozom, szóba elegyedem, azt megírom…
– Engem is?
– Előfordulhat.
– Jaj, remélem, nem mondtam semmi olyat… De már megyek is! Jó napot!…
Elment. Én meg folytathattam a munkámat. Végigsétáltam az áruval megrakott polcok között, s vadásztam a témára.
Meg is leltem. Két férfi beszélgetett háborítatlanul a szüntelen lökdösődésben. Vásárolni jöttek, de inkább belemerültek a politizálásba; várhatták őket otthon. Kopasz, vérmes ember volt az egyik, bőrkabátos, kövérkés alak, a másik meg szemüveges, amolyan szárazpipás, ahogy mondják a kedvetlen természetűekre. Néhány olcsó konzerv volt a kosarában meg egy csomag makaróni. A bőrkabátos alaposabban felpakolt, sörösüvegek is akadtak csomagjában. Azt mondta éppen a szikárnak: – Beszél itt most mindenki, hogy így meg úgy ellenállt. Szamizdat meg Lakitelek, meg hogy bevitték a rendőrségre, lefoglalták az írógépét meg minden. Hát mit gondolnak, én nem voltam ellenzéki?!
Várta a hatást, de a szemüveges csak bólogatott.
– Azon folyik a versengés, hogy ki buktatta meg a múlt rendszert. Hogy ki vívta ki! De rólunk senki sem beszél? Akik azon voltunk, hogy tönkremenjen? Hát maga is…
– Én is… Persze… – A szikár észrevette, hogy hallgatom őket, elfordult, mint aki a tévé kamerája elől menti az ábrázatát.
– Tudom én! – folytatta a vérmes. – Tudom, hogy volt maguknál az élelmiszerközpontban, fuvaroztam én ott is! Lopta minden speditőr meg raktáros, na meg kinn a boltos a cukrot, lisztet, konzervet! Hajaj! Vitte haza mind a szajrét. Ez talán nem volt ellenállás? Ellenzékiség? Ez talán nem ásta alá az egészet? De most megfeledkeznek rólunk, mindig csak az értelmiségi meg az értelmiségi! Pedig maguk is ott a központi raktárban…
– Na, nem, azért mi… – próbált védekezni a másik.
– Dehogynem! Kapun belüli munkanélküliség! Az vitte el a pénzt! De az mind semmi ahhoz, ami nálunk volt! Jártam azokkal a nagy dög kocsikkal a telepen, ugye követelték a teljesítményt, hogy felszámolhassák a kilométert az illető cégnek, akinek fuvaroztunk. De milyen fuvar volt sokszor? Öt kilométer ide, öt oda… hurcolásztunk valamiféle beton vacakokat. Abból aztán nem jött ki a követelmény! Hát mit tehettünk? Hogy a telep is jól járjon, meg mi, sofőrök is? Beírtunk kétszáz meg háromszáz kilométert. Az el nem használt benzint meg szépen hazavittük. Vagy eladtuk. Ha meg se így, se úgy nem kellett, kiengedtük a tankból mondjuk a Dunaparton, a sóderhegyre. Bizony! Így gyöngítettük azt a régit!… Maguk meg számláztak olyat is, amit meg se termeltek…
– Hát nem, azért mi…
– Dehogynem! Tudom én! Ne mondja! Hanem egyszer meg… ezt hallgassa! Jövök haza vidékről az egyik fuvarból. Kicsit rátapostam, hogy hamar otthon lehessek! Hát jön utánam egy rendőrautó. Megelőz, leint. Na, mondom, ugrik a haszon. De nem fogja elhinni! Benzint kértek. Valami feketefuvarban voltak, aztán el kellett számolniuk az üzemanyaggal. Elő a slagot, gyertek fiúk, mennyi kell? Szépen megfizették! Hát ők talán nem voltak ellenállók? Ők talán nem segítették megbuktatni a rendszert? Mi itten mind azt csináltuk, kérem szépen. De azért én emiatt nem várok előnyöket… Gondolom, maga sem…
– Á, nem, persze. Már csak megvagyok így… De mennem kell, vár az asszony. Látom, maga sört is vett…
– Hát vegyen maga is! Megérdemli!
Visszapergetés
– Na, mit szól mindehhez? – kérdi idős barátom az utcán, jó magyar szokás szerint bizalmaskodva veregetve a karomat, csavargatva kabátom gombját, hajtókámat igazgatva, miközben beszél. Nem kíváncsi a véleményemre, a kérdés költői, ő maga akar válaszolni rá. Látom, tele van mondandóval. Bizonyára úton-útfélen megállítja ismerőseit, hogy kiönthesse a lelkét. – Mit szól mindehhez? Visszafelé forog a film. Pereg, pereg visszafelé. Csak nézek és ámulok! Milyen bizarr! Soha nem hittem volna, hogy megélem ezt: minden olyanná lesz, mint volt, régen. Mint a háború utáni években. Mert kérem szépen! Visszaadják az egyházi iskolákat. Apácarendek vannak megint! Nem adok rá sok időt, és a kórházakban is megjelennek, apácák fogják ápolni a betegeket. Uram, emlékszem, amikor feloszlatták a szerzetesrendeket! A kedvesnővérek civilbe öltöztek, szétszéledtek a világban, sokan férjhez is mentek, mert nem láttak reményt. És a fráterek? Gyárban dolgoztak, fröccsöntő szövetkezetekben! Bebörtönözték a papokat! Most meg? Isten, család, haza! Nemzetiszín! Uram, nemzetiszín!
Ami uszításnak számított! És misét közvetítenek a televízióban, kommunista funkcionáriusok kijelentik, hogy mindig is hívők voltak! Mint egy különös álom! Nem voltam már gyerek negyvenhétben, mindenre emlékszem! Abban az időben azt gondoltuk, na, vége, keresztet vethetünk mindenre. A magántulajdonra, a parasztgazdaságokra, a sajtószabadságra, a nemzeti érzésekre, a szókimondásra, az egyéni véleményre, mindenre! Emlékszem, mennyire üldöztek mindent, ami a múlthoz kapcsolódott. Szidalmazni illett apáink vállalkozásait, gyűlölni kellett a munkásnyúzó, hájas, szivarozó, pénzeszsákon ülő tőkést – ahogy a vicclapokban megrajzolták. Meg az Arisztideket és Taszilókat. Most meg? Felkutatjuk arisztokratáinkat, tőlük várunk segítséget, támogatást. Segélyeket a milliomosoktól. Emlékszik? Habsburg Ottót nagyobb veszélynek tartották, mint az atombombát. Gúnyosan írtak minden megnyilvánulásáról. S lám, ma már otthonos nálunk, tisztességes ember lévén bölcs tanácsokat ad, drukkol értünk. Bizarr, bizarr… Ha belegondolok, hogy vélekedtek a brosúrákban a királyokról. Mint a legelvetemültebb gonoszokról. S mi derül ki? Hogy az elűzött királyok a legnagyobb demokraták. A nép nevében lökték le őket a trónokról, s azután a népuralom
jelszavát harsogva évtizedeken át vérfürdőket rendeztek népeik körében a hatalomra jutott pártvezérek. Bizarr. Le kellett tagadni az Úristent az égből, titkolni kellett, hogy templomba jársz, szégyen volt az értelmiségi származás, az önéletrajzokba nem volt tanácsos beírni a kisiparos, a kereskedő, a tisztviselő apát, ha azt akartad, hogy felvegyenek az egyetemre. De ha rájöttek a titkolózásra, jól fenékbe billentettek! Bűnnek számított a nyugati hadifogság. Nyugatos maga?! Maga nyugatos! Nem igazoljuk! Emlékszik? Bizarr. El kellett hallgatni, hogy cserkész voltál ifjan, és ma? Ma újra itt a liliom! A Ferenciek terén, a templom előtt mi is éppen így árultuk a Zászlónkat, ezt a diáklapot, mint a mai gyerekek. Mintha magamat látnám kölyökként. Mondhatom, különös érzés. Csodagép repít vissza az időben. Csodagép…
Idős barátomból csak úgy dől a szó. Nem is várja, hogy közbeszóljak, mondja, mondja…
– Nem tudom, hogyan élik meg mindezt a fiatalok, akik ezekben az évtizedekben születtek, pláne akik csak most, harminc évvel ezelőtt. De én már végignéztem egy rendszerváltozást, na persze, ennek a mostaninak az ellenkezőjét. Az utcanevek cseréjét. A szobrok eltávolítását. Címerek váltását. A régi rezsim alkalmazottainak B listázását. Karrierek kettétörését… Négy hosszú évtized telt el, barátom! Ezalatt reménykedtünk ugyan, hogy nem maradhat örökös a diktatúra, de féltünk, hogy ez hiú remény. Pedig hát történt közben egy hatalmas robbanás. Barátom! Ötvenhat! Az az októberi este és éjszaka! A legnagyobb élmény az életemben! Az a tizenegy nap, amíg azt hihettük, hogy megszabadultunk!… De aztán feldübörögtek a tankok! Még ma is a fülemben van az a hajnali moraj! Azt mondtam akkor magamban: most, megint keresztet vethetünk mindenre… Persze később lettek engedmények. Lazult a helyzet. Főleg már mostanában, hogy roskadozott a gazdaság, és ennek következtében megingott a rendszer. De bevallom magának, nem hittem, hogy ennyire visszatérhet minden, minden, amit negyvenhét körül el kellett hagynunk. Ezt nemigen reméltem. Aminthogy az ember nem remélheti, hogy újra húszéves lesz. Pedig ez olyasmi. Visszaperegnek az évek, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk… ahol abbahagyatták velünk. Bizarr. Nagyon bizarr…
Idős barátom elmereng. Még a kabátom gombját is elereszti. A hajtókámat sem igazgatja. Arcán megjelenik egy bágyadt mosoly.
– Kicsit sok volt, amit meg kellett élni. Tudja mit szeretnék? Hogy most már végre legyen nyugalmunk. A pártok, akikre szavaztunk, úgy hallom, azt mondják, mentesíteni kell az életet a politikától. Lássa, az lenne a jó! Szörnyű, mennyire kimerített a politika! Hatvanéves vagyok, de gyerekkorom óta más sincs, mint politika, politika! Meguntam már, barátom! Most igyekeztem jól voksolni, s ezzel átadtam a politikát azoknak, akik – remélhetőleg – majd rendesen csinálják. Politizáljon a parlament, én meg hadd legyek csak civil, egyszerű polgár. Szeretném hinni, hogy jól végzik majd a dolgukat a képviselők, a kormány, én meg élhetem az életemet magánemberként, lerázva a politika nyűgét, ahogy egy svéd, dán, holland vagy mit tudom én ki! Ne kelljen nekem többé lelkesedni vagy szenvedni – mikor hogy hozza a sora. Ne kelljen hívőn vagy hitetlenül örökösen hitvallást tenni. Ne érdekeljen, hogy kinek mi a vallása, fajtája, nemzetisége, és mást se érdekeljen, hogy milyen az enyém. Ezt kívánom, barátom! Lehet, hogy álom? Attól félek, csak az! Itt, a mi tájainkon csak álom talán. Sajnos. Pedig kívánnám nagyon, hogy ne kelljen könnyezni, ha felcsendül a Szózat, ne piruljon ki az arcom, ha a Himnuszt énekeljük. Politikai izgalmaktól mentes életet óhajtanék, olyan békéset, amilyen alighanem sohasem volt, még a gumirádlis konflisok, a
Krúdy-bablevesek, az óbudai verklisek, a tabáni kisvendéglők korában sem! Hát, nem tudom, lesz-e: lehet-e? Megéljük-e, hogy ne legyen érzelmi vetélkedés azon, ki szereti jobban a hazát, a népet, hogy a trikolór ne megtépázott lobogó, pogromokban véres testekre borítható lepel legyen, hanem csupán a nemzet színeit jelentse, és ne késztessen őrjöngésre senkit, aki lobogni látja a szélben. Bizony, barátom! Most visszafelé pereg a film. Látjuk magunkat a múltban, fiatalon, egyre fiatalabban, s közben persze itt vagyunk a megszenvedett éveinkkel. Vajon ha megáll a film, mert az elejére ért a csévélésben, milyen új történetet fogunk felvenni rá? Mert a nyersanyag, ugyebár használható. Talán az új história felvétele közben nem üt majd át a képeken semmi a régiből…
Idős barátom rám néz búcsúzón. Szemében derű, de némi fáradtság is: Nem is köszön, csak int, s megy elgondolkodva. De odább, látom megint ismerősbe botlik. Megragadja az illető kabátjának a gombját, s újra kezdi: – Na, mit szól mindehhez?
Bizarr…
Hetvenöt év múltán
Hogy mi lehet mostanság Oroszországban, nehéz elképzelni annak, aki néha mint utazó megfordult ott, és közelről is láthatta azt a központot, ahonnan az antikommunista térképeken a vörössel besatírozott világ részét, benne minket is irányítottak. Ennek a központnak most vége. Alig hihető. A televízióban naponta feltűnnek a moszkvai képek, halljuk a híreket, látjuk a politikusokat, az ezüsthajú Jelcint, a katonákat, a Kreml alatt a tüntetőket, megszólal a kamerák előtt az utca embere, ott állnak az asszonyok a boltok üres pultjainál, a feketepiacon húshegyek tornyosulnak ugyanakkor nehéz rubelekért – s közben a háttérben ott vannak az ismerős utcák és terek, s valahol a felvevőgép látószögén kívül a barátaim, irodalmárok és művészek, akikkel éjszakákon át keseregtünk annak idején, kölcsönösen sorolva a bajokat. – De azért nálatok legalább… – sóhajtottak fel, amikor a szabadság látszatának fokozatait latolgattuk. Pástétommal, vodkával kínáltak a szűk lakásokban, ahol a könyvekkel kipárnázott falak tompították szavaink áthallását a ki-tudja-kicsoda szomszédokhoz. Emlékszem Aljosára, a színész-rendezőre, meg bájos feleségére, Zsannára, mentünk a frró nyárban a moszkvai utcán, és a csehszlovákiai bevonulásról
meg ötvenhatról beszéltünk a forgatagban; Aljosa szégyellte magát az értelmiség és a nép nevében is, micsoda barbárság, mondta angolul, és a regényét emlegette, amire úgysem találhatna kiadót. – Ó, Budapest! Az nekünk Párizs! – mondták, s arra kértek, küldjek meghívót, hogy eljöhessenek kis időre körülnézni. – Mert csak úgy, meghívás nélkül nem utazhatunk…
Aztán azok a téli vonatozások, át a végtelennek tetsző tájakon. A fehér törzsű nyírfák, a zöld-kék faházak, a vattakabátos, vastag kendővel bebugyolált munkásasszonyok a töltések mentén, a fegyveres váltóőrök az állomások közelében… És a gőzölgő tea illata, amit a kalauznő töltött a vagon peronján lévő szamovárból néhány kopejkáért… A hagymakupolás templomok, a hatalmas város a Névánál… Azt gondolta az ember, ezen nem fog változtatni semmi. És most mégis, az a város már Szentpétervár megint, mint a régi, orosz regényekben Gogolnál, Dosztojevszkijnél… Milyen lehet ott most mindaz, amit nem olvashatunk az újságokban, nem láthatunk a képernyőn? Mire gondolnak az öregasszonyok a vastag falú templomokban, miközben gyertyát gyújtanak az ikonok előtt, mire gondol a rendőr, a munkás a hatalmas gyártelepen, amikor látja, hogy kihunynak a fények a monumentális vörös csillagokban, és azt hallja, hogy most már Oroszországban él és nem a Szovjetunióban?
Oroszország. Orosz Köztársaság. Motoszkál a fejemben, de nem az újságok címoldalától az agyamba fészkelve, hanem máshonnan. Orosz Köztársaság. Hol is láttam ezt így leírva? Kutatok a polcon, Kosztolányit keresem. Hát persze! Itt van, ő kanyarította egy kis cikk fölé: „Orosz Köztársaság.” A dátum: 1917. Nagyváradon éri a hír, hogy az új cárjelölt mindaddig nem lép trónra, amíg nem tisztázzák, köztársaság lesz, vagy marad a régi államforma. Orosz Köztársaság – hallja Kosztolányi, s megdöbben, hogy az örökösnek hitt cárizmus után ez milyen bizarr. Telefonon kapják a híreket a Nagyváradi Napló szerkesztőségében: „…a katonák letépik az épületekről a kétfejű sasos, cári címert, rátipornak, a csatornákba vetik…” – írja. „Aztán a kék-fehér lobogók helyett piros zászlókat visznek. (…) Szentpétervár utcáin a Marseillaise hangzik, orosz szöveggel, a szegények himnusza.”
Olvasom a röpke jegyzetet. Századunk elejéről szól, s most, a század vége felé különös csengése van. Döbbenetes csengése. „El sem tudjuk képzelni, mi folyik ottan… milyen lázroham és görcs rázza a titáni testet, mely meg akar gyógyulni és élni akar, a vén országot, mely évszázadokig példaképe volt az elmaradottságnak és tunyaságnak…”
Mely élni akar! Mely meg akar gyógyulni! Uramisten, gondolom, micsoda remények, Kosztolányit is mennyire fellelkesítők, és utána… Hiszen tudjuk! Most meg, mint hajdanán a cári önkényből, az elmúlt hét és fél keserves évtizedből kell ocsúdniok. És ma is mekkora reménykedések! Gyógyulási vágyak!
A titáni testet, hogy Kosztolányit idézzem, megint lázroham és görcs rázza.
„Ilyen csodát már láttunk” – lelkendezik 1917-ben. „A kínai fal is ledőlt. A Menny Birodalmából a Föld Birodalma lett, az ódon kínai császárság, a mandarinok domíniuma, a porcelán tornyok regevilága máról holnapra köztársasággá változott. Talán orosz földön is vannak még csodák.”
Ami ott jelenleg történik, újból izgalomban tartja a világot, akárcsak tizenhétben. Most a „piros” zászló és az unió címere helyére kerül vissza a nemzeti lobogó.
A régit a „csatornákba vetik.” Nem szól a Marseillaise, himnusz sincs, újat kell íratni. Ide fordult az idő; így fordul, fordul, fordul örökké a történelem órája.
Éjfél a szoborkertben
Távolról vonatfütty hasított az éjszakába, aztán bongva megszólalt egy közeli torony órája, s mire elütötte a tizenkettőt, a hold is előbújt a felhők mögül, s kékes fénybe vonta a tájat.
Csend volt.
Különös alakok hevertek szerteszét a fűben; hanyatt fekvő, felemelt karú és széttárt lábú katonák, tömzsiek, szálfatermetűek, rohanásban megdermedtek, fegyvert vagy zászlót szorongatók; volt köztük egy tar koponyájú, felöltős figura is, jobb kezével előre mutatott, baljában sildes sapkáját szorongatta; némelyek pedig, mintha a földbe lennének ásva, csak mellkastól fölfelé látszottak a holdsugárban.
Megcsillant bronzos testükön a fény.
A térség szélén két termetes alak állt előretekintve a sápadt derengésben.
– Ezt sohasem hittem volna! – törte meg a mélységes csendet egyikük; nagy hajú, nagy szakállú bronzférfiú.
– A büdös életbe! Hogy minden mennyire a visszájára fordul!
– Ne dühöngj, Karl! – ásított mellette kevésbé szőrös, de azért tömött bajuszú, s állán nagy pamacsszakállt viselő társa. – A dolgok már réges-régen a visszájára fordultak!
– Na, ja! – mondta a Karl nevezetű. – De hogy itt végezzük, azt nem hittem volna!
– Kedves Karl, én nem csodálkozom ezen. Megmondtam neked már hetvenötben…
– Ezerkilencszáz-hetvenötben?
– Nem, barátom, hanem a gothai kongresszus után, ezernyolcszáz-hetvenötben. Jaj, ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél rá! Amikor a szocdemekből meg a munkásegyletből létrejött a Német Szocialista Munkáspárt!
– Miért, Friedrich, te nem örültél annak?
– Hogyne örültem volna! Hiszen a mi tanainkra építették ideológiájukat. De azonnal mennyi tévedéssel! Hallod, amit mondok?
– Igen, csak gondolkodtam.
– Ne gondolkodj, Karl! Nem veszed észre, hogy senki sem kíváncsi a gondolataidra?
– Nem azt mondtam, hogy filozofálok, csupán gondolkodom, mint más halandó. Nézem, miféle telepre kerültünk? A minap még ott álltunk a posztamensen, most meg ilyen kétes alakok között… Tudod, mi volt a szép idő? Amikor te visszatértél a délnémet felkelésből, és az apád manchesteri gyárában kezdtél dolgozni! Meg negyvenhét! A Kiáltvány szövegezése! Micsoda nagyszerű korszak volt az!
– És micsoda nyomorúságos! Én aztán tudom!
– Na ja, de éppen azért volt szükség a Kiáltványra. 1845! Éhínség Írországban! 1847! Az éhező berliniek nekimentek a boltoknak, bezúzták a kirakatokat, hogy némi eleséghez juthassanak! Friedrich! Barátom! Nem akarok érzelegni, ahhoz túlságosan öreg vagyok már, de én azt hittem, jót cselekszünk! Hogy a szenvedő tömegeken segíthetünk! Hogy egy jobb világot teremthetünk!… És tessék!
– Voltak eredményeink, Karl, azért csak gondolj bele, Angliában például a nők és a fiatalkorúak munkaidejét tíz órára csökkentették! Na és negyvennyolc! A felkelések, forradalmak kora! Februárban, emlékezhetsz, útjára bocsátottuk a Kiáltványt. 1848. február 23-án!
– Huszonnegyedikén.
– Huszonharmadikán!
– Friedrich, velem ne vitatkozz! Legalább te ne! Huszonnegyedikén jelent meg. Hogy végigsöpört a híre Európán! Micsoda hatással volt a forradalmak vezetőire! 1848 március! A pesti március! Annak is mennyire örültünk. És most itt!…
– Ne Karl, ne érzékenykedj!
– Leemeltek a talapzatról, ide hoztak, ide dugtak!
– Karl, légy objektív! ne csodáld, hogy ide jutottunk!
– Hát mi tehetünk róla, hogy amit szépnek hittünk, rettenetes lett?
– Legyünk őszinték. Amikor az elméletet átültetik a gyakorlatba, kezdi megenni a fene! Pláne, ha meg is hamisítják! Ha egyszerre mindenki jobban kezd érteni hozzá, mint a megalkotói! Engem már 1875-ben nagyon aggasztott a sok önérdekű félremagyarázás. De a legnagyobb baj tizenhét után ütött be!
– Sőt! Friedrich! Sőt! Már 1903-ban, Oroszországban! Amikor a Munkáspárt két részre szakadt, mensevikekre és bolsevistákra. Na, azok a bolsevisták! Azok betettek nekünk! De hol voltunk mi már akkor? A föld alatt!
– Ajaj Karl, bizony, kifutott a kezünkből ez az egész! És még mi minden történt ebben a században a nevünkben! Materialista vagyok, de azért azt mondom: Te jóságos Isten!
– Micsoda blama! És most ezekkel heverünk itt együtt! Akik elrontottak mindent! Tiltakozni fogok, Friedrich!
– Tiltakozhatsz, Karl, de nem hallja meg senki!
Politikai monogámiánk
– Látott maga már ekkora marhaságot? – szól hozzám egy vadidegen, idős férfi a villamoson és kimutat az ablakon. Az egyik ház falára hatalmas betűket mázolt valaki: MAGYAR ELLENZÉKET! – Az meg mi a csuda? – kérdi nevetve. – Van fogalmuk ezeknek a falra firkálóknak arról, hogy milyen sületlenségekkel mázolják tele a várost? A múltkor azt olvastam egy kerítés oldalára festve, hogy SZABAD MAGYAR RÁDIÓT! Na mondom, ez talán a múltból maradt itt? Ötvenhatból? Vagy későbbről? Igazán bátor fickó lehetett, aki Kádárék alatt felpingálta ezt! De rájöttem, mostanában került oda, a nagy média-viták idején. – Hümmög, ingatja a fejét. – Az embereket könnyű felheccelni. Némelyek csak azt várják, hogy balhézhassanak. Sok a feszültség. Acsargunk egymásra. Magyar ellenzék! Mulatságos, nem? Hát milyen az ellenzékünk? Nem magyar? – Töpreng; nem is tudom, nekem beszél-e. – Talán azt akarták kifejezni vele, hogy magyar érzelmű ellenzéket kívánjak, de miért ne lenne az? Mert kritizál? Hála istennek! Hála az égnek, hogy kritizálni lehet! Hát nem ezt akartuk? Egyébként a hatalmi körforgásban mindenkire sor kerül. Minden párt lesz kormányzó és mind lesz ellenzéki is majd egyszer. Az a véleményem, hogy nekünk, magyaroknak fogalmunk sincs róla, mi is az a demokrácia. Úgyhogy ez
a stupiditás nem is csoda. Szerintem a rezsimváltozást sokan úgy képzelték el, hogy majd létrejön egy másféle politikai tömörülés azokból az egyénekből, akik ellenezték a diktatúrát, aztán kész. Újra egypárt-rendszer lesz, de most már egy jó párt jó egypártrendszere. Alighanem politikai monogámok vagyunk. Érti, mire gondolok? A monogámia valami steril dolog.
Márpedig a sterilitás az élet bizonyos területein nem kívánatos. Legyen steril egy műtő, egy kórházi szoba, de nem a politika!…
Hallgat egy kicsit, nézi az elsuhanó utcát az ablakon át.
– Demokrácia! Ugyan! Belénk nevelték a tekintélyuralmat. Azokba is, akik küzdöttek ellene! Hát gondolja csak el, mikor volt itt szabad véleményalkotás? Emlékszem a háború előtti időkre is. Akkor sem lehetett szabadon vitázni a hatalommal. Jó, jó, volt liberális sajtó, a költők, írók kritizáltak, de nem jó szemmel nézte a rendszer. Gyalázkodás címén volt elég sajtóper! Próbálta volna a kormányzó úr őfőméltósága leváltását követelni a parlament előtt! Vagy azt üzenni a tengernagy úrnak, hogy nem óhajtja átvenni a kezéből a kitüntetést, mert nem ért egyet a politikájával! Megnézhette volna magát! Aztán a háború alatt pláne! És azóta csak diktatúra és diktatúra! Gyűlöltük, de megfertőződtünk tőle. A hatalmat respektálni kell! – ez van még ma is sokakban. Csak azért, mert hatalom?!…
Közelebb hajol.
– Ha még emlékszik rá, a hetvenes meg a nyolcvanas években még azok sem nézték jó szemmel az ellenzékieskedést, akik amúgy cseppet sem voltak hívei a Kádár-rendszernek. De óvakodtak az aláírás gyűjtőktől, a szamizdatosoktól; becsukták előttük az ajtót, nem, kérem, mi nem avatkozunk be semmibe, isten őrizz!… Féltek. De most beszélhet mindenki. Amit akar. Szidhatja a rendszert, a pártokat, a képviselőket, a minisztereket, az államférfiakat, nem bántják, nem viszik el, nem vetik börtönbe. És uram, ez a demokrácia! Hogy ezt tehetjük! Meg az, hogy mindent megkérdőjelezhet az ellenzék. Meg hogy innen is, onnan is megvizsgálják, mi a törvényes eljárás. Miért lenne bárki is csalhatatlan? Csak azért, mert hivatalban van? És nem csalhatatlan az ellenzék sem. Mindenki magyar, aki ezt az országot építi. Aki ennek a népnek megélhetést meg békét biztosít. Még nem hallottam egyetlen ellenzéki párttól sem, hogy mást akarna. Legfeljebb, hogy másként akarja. De csak akarja is! Tudja, mit mondok? Érdeklődve várom az új választásokat! Már kezdenek ígérgetni a pártok. Annyi jóval kecsegtetnek, mint a múltkori választások idején is. Akkor azt sem tudtam, kire szavazzak, egyik jobb programmal állt elő, mint a másik. Hát lássuk! A változatosság gyönyörködtet…
Egy kanyarban újra az utcára mutat.
– Nézze csak! Ott is egy felirat! Micsoda obszcén szavak! Persze, angolul. Manapság, aki ad magára, angolul disznólkodik. Érti a szöveget, nem? Hogy mit tegyen mivel az ellenzéki párt. Amott meg ugyanez a kormánypártra! Van aki fennakad ezen. Na persze, a jó modor más kifejezéseket követelne, de ez most mellékes. Az a fontos, hogy következmények nélkül lehet ilyesmit firkálgatni. Ez a szabadság, uram. Azonban némelyek azt állítják, ez csupán szabadosság! Hm… Azért nevezik szabadosságnak, mert a lelkük mélyén politikai monogámok! A szabadságot valami kincstári fegyelemnek hiszik; valami olyannak, mint amiből kikecmeregtünk. Hát az pedig ne legyen többé!
Már a leszálláshoz készülődünk. Még azt mondja:
– A monogámia csak a házasságban becsülendő, uram! De a politikában?! Ott katasztrófa, uram!
|