A múlt kötegeiből

Időnként, amikor valami iratot vagy feljegyzést keresek, s persze nem találom sem a polcokon, sem az irattárnak használt, ósdi éjjeliszekrényben, spárgával átkötött csomagocskák akadnak a kezembe vagy dőlnek ki a dossziék közül. Nem állhatom meg, hogy ki ne bontsam őket. Aztán ahelyett, hogy tovább kutatnék, belemélyedek a vizsgálódásukba. Régészi izgalom fog el; ilyet érezhet az archeológus, amikor óvatosan, rétegről rétegre letisztogatja a földet az előbukkanó leletekről; vajon mi kerül a szemem elé? Néha kedves emlék, néha megrázó, felkavaró dokumentum. Évtizedeken át hevernek ezek a pakkok, aztán egyszer csak lefújom róluk a port, s amint turkálok a töredező szélű, sárguló papírlapok között, felidéződik a múlt.

Tudják rólam a családban, hogy gyűjtöm a képeslapokat, leveleket, ötven esztendős villanyszámlákat, egykori építkezések mérnöki terveit, ócska kalendáriumokat, fiókok mélyén lapuló, századelőről maradt orvosi recepteket, kérvények másolatait, régi rendeleteket, bírósági végzéseket és általában mindenféle mihasznának, tűzrevalónak ítélt cetlit. A hagyatékokból sok efféle kerül hozzám; szép kis gyűjteményem van, ott gyűlnek, gyűlnek a szekrényekben, kimustrált bőröndökben, az egyik nagybátyámtól örökölt katonaládában, de időnként előkerülnek.

Valamelyik nap egy számlaköteg akadt a kezembe. Egyszerű számolócédulák, vendéglői cechek, apám kézírásával. A számoszlopok alatt dátum – 1947, 1948 –, és mindegyiken név is, hajdani üzletünk törzsvendégeinek a nevei.

Három tucatnyi lapocska.

Apám tintaceruzával írt, néhol valami nedvességtől lila folttá olvadtak a számok vagy a betűk; egyik-másik cédulán odafirkantva ez áll: „Kifizette!” A többin azonban ez: „Bekaszírozni!”

Emlékszem, ez a kellemetlen feladat rám hárult.

Amikor – kényszerből – meg kellett válnunk a vendéglőtől, maradtak kifizetetlen cechek. Nálunk ugyanis hitelben fogyaszthattak ételt, italt a törzsvendégek. Éveken át jártak hozzánk, csaknem mindennap ugyanazok az emberek, közalkalmazottak, iparosok, művészek, kereskedők, még egy pap is; akkor fizettek, amikor akartak. Volt egy kezet formázó fém csiptető, ott lógott a pohárszék oldalán, abba csíptettük be a vendégek rendezetlen számláit.

Nem kételkedtünk abban, hogy rendesen elszámolnak-e. Szóltak elsején, szóltak, amikor pénzhez jutottak. Soha nem támadt vita a fizetés körül.

Még az ismerősebb, megbízható futóvendégek is élveztek hitelt. Volt a közelben néhány műhely, onnan az iparosok át-átszaladtak sörre, fröccsre a kuncsaftjaikkal. Egy németajkú galvanizáló mester mindig csak a pultnál hajtotta fel a borát, naponta ötször-hatszor is megjelent, csupán feltartotta két ujját, s máris mértük a két deci fehéret. Neki is ott laffogott a cetlije a csíptetőben. Alkalmankint húztunk rá egy-egy strigulát.

Nem szándékosan maradtak adósaink akkoriban, amikor el kellett hagynunk az üzletet. Hirtelen történt minden, s még a környékről is elköltöztünk.

A számlákon, amelyek most a kezembe kerültek, címek is vannak. Apám leveleket írt ezekre a címekre, baráti, udvarias sorokat. Lefestette megváltozott helyzetünket, és kérte a tartozások lehetőség szerinti rendezését.

Érkeztek pénzesutalványok. De sokan hallgattak.

Persze, nehéz idők jártak, másokra is rászakadt a nyomorúság. Hivatalukat, pozíciójukat, üzemüket, műhelyüket vesztették sokan. Politikai konfliktusokba keveredtek. Hallottunk olyanról is, akit internáltak. Negyvenkilenc után voltunk.

Keservesen éltünk mi is, kellett minden fillér.

– Elmész ide és ide – mondta apám, kezembe nyomva egyet-egyet a számlák közül. – Légy udvarias, de határozott, ahogy tanítottalak! Köszönj, beszélj bátran, mondd, hogy én küldtelek, add át üdvözletemet, és kérd el ezt az összeget…

Nem lelkesedtem ezekért az utakért. Idegen házakba, idegen lakásokba kellett becsengetnem. Zavartan, kényszeredetten fogadtak. Feszengve ültem a konyhai hokedlin vagy a lefüggönyözött szobákban a bőrkanapén, s hallgattam a sopánkodásokat. – Jaj istenem, hát persze, a tartozásunk! Mennyi is? És ti hogy vagytok fiacskám? Mert mi most nagyon nehezen élünk, Feri bácsit kitették az állásából, azt mondják, megbízhatatlan – fogta suttogóra egy főkönyvelő felesége. Törzsasztaluk volt a belső teremben, télen mindig fűszeres forralt bort ittak, és az említett Feri bácsi vastag szivarokat szívott éjfél felé. – Milyen jó kis üzlet volt a tietek, fiacskám! Milyen szép estéket töltöttünk el ott diskurálva, kártyázgatva! Na, én csak néztem, hogy kártyáznak a férfiak! Istenem, meg sem tudlak kínálni semmivel! Feri bácsi éjjeliőr lett, kevéske pénzből élünk, mondd meg apádnak, szeretettel gondolunk rá…

Volt, ahol be sem engedtek, csak a gangon adták tudtomra, hogy képtelenek fizetni, de eljön majd az az idő… Máshol kaptam valamicskét, részletet, hogy aztán majd, majd… Mindig a majd. Ezt vittem haza. De apám újra és újra útra bocsátott, járnom kellett a várost, az emeleteket, a lakásokat, ahová egyre keservesebb volt bejutni.

– A tanácsosék – mondta apám egy napon. – Emlékszel a tanácsosékra? A kályha melletti asztalnál ültek minden este. Hét óra felé érkeztek, elegáns kis úr, sötét öltönyben; csokornyakkendőt viselt és olyan nyírott bajuszkája volt. Emlékszel, nem? Törékeny emberke. A felesége meg hatalmas nő, testes, vidám teremtés. Rizlinget ittak, először fél litert rendeltek, diskurálgattak a festőművésszel, az ateista orvossal meg a görögkatolikus pappal. Mindig olyan nagy filozófiai vitába keveredtek. Aztán a tanácsos úr tíz óra felé szépen elszenderedett a második fél liter után. Akkor az asszony kért még egy újabb fél litert. És soha nem bánta, hogy az ura ott alszik mellette. Éjfélkor mentek haza mindig. Nahát, itt a cím, felmész hozzájuk. Nekik is írtam, de nem válaszoltak. Itt a számlájuk…

Most, hogy felidéződnek ezek a régi emlékek, magam előtt látom a tanácsosnét flanel kendővel bekötött fejjel, vastag szoknyában, nyűtt pulóverben, rossz cipőben, lecsúszott szárú flórharisnyában, amint egy telefonfülkét takarít, a hetedik kerületben. Mert aznap, amikor kifizetetlen számlájukkal a zsebemben hozzájuk igyekeztem, ott találtam véletlenül.

Ráköszöntem. Meglepődött, elvörösödött, aztán amikor megismert, könnybe lábadt a szeme. Felmutatta a seprűt és a lapátot.

Otthon elmondtam, hogy találkoztam vele. És azt is, hogy természetesen nem szóltam neki a számláról.

Apám a cechüket szó nélkül visszatette a többi közé. Elő sem került többé. És a többi tartozást sem próbáltuk ezután behajtani.

Mind itt sárgulnak, porosodnak rendezetlenül a múlt kötegeiben.