A mesterség becsülete

– Te mi szeretnél lenni? – tették fel gyerekkoromban nekem is a kérdést bajszos idegenek, kalapos hölgyek, lehajolva hozzám, s tán igazi érdeklődéssel. Megmondtam mindig, mi az álmom. Ami persze állandóan változott. Ha megkapott egy fűszerüzlet hangulata, boltos akartam lenni, hogy magam is ott serénykedhessem a pult mögött, illatos Meinl-kávét mérve a vevőknek; ha asztalost láttam fenyőléceket falcolni, az a mesterség vonzott; ha állatorvos segített világra a szemem előtt egy kisborjút, az ő hivatását irigyeltem. De mindig a foglalkozás érdekelt, s nem annak az örömön túli haszna.

Gimnazistákat faggatok, hogy mire készülnek. A válaszok lehangolnak, bár keserűségükben nem ismeretlenek előttem. – Azt kell nézni, mi fizet jól!… – A munka?! Fenét! A pénz! Mindegy, hogy mi, csak megszedhessem magam! – A továbbtanulás ráfizetés, mert nem becsülik meg a diplomásokat! – Majd bolond leszek tanulni, amikor éhen lehet dögleni egy értelmiséginek… – Ha itthon nem tudok boldogulni, máris megyek külföldre, ott aztán!… – Angolul kell tanulni, angolul, és lelépni!…

Érthető. Mégis elönt a szomorúság, vitatkozom, és persze kevés a meggyőző érvem. Nincs a munkának becsülete, csak az ügyeskedésnek. Nincs hivatástudat, csak anyagiasság. A helyzet neveli őket erre.

Eszembe jutnak a régi mesteremberek, akiket gyerekkoromban annyira becsültem, annyiszor csodáltam. Nyári vakációimat egy dunántúli uradalomban töltöttem; számomra az a major a világ minden kincsével fölért. (És fölér emléke még ma is!) Takaros istállók, kocsiszínek, pajták; az udvaron cséplőmasinák, elevátorok, fogatos gereblyék, gőzgépek, traktorok. De főleg a műhelyek! Ott sorakoztak a sárga magtárépület aljában: a szíjjártóé, a lakatosoké, bognároké, kovácsoké. Várt volna az erdő meg a rét, biciklizhettem volna a nagy határban, de én inkább behúzódtam valamelyik mester birodalmába, és ámultam, micsoda ügyességgel készülnek a patkók, a kocsirudak, a lószerszámok. Talán leginkább a patkolás látványa nyűgözött le. Máris ott lábatlankodtam, ha láttam, hogy valamelyik kocsis a szín alá kötötte be a lovát. A mester megengedte, hogy a hatalmas fújtatóval felszítsam a tüzet: a két fél dinnye formájú vaspofa közé rakott apró szemű kovácsszenet. Kicsi lángok is lövelltek olykor a parázsból, kék és vörös lángocskák. Ebbe az izzásba tették hosszúnyelű fogóval a nyers patkót, áthevítették, s amikor már sárgásfehérre olvadt, kikapták, és az üllő hegyén, lapján, élén formálták csengő-bongó kalapácsütésekkel. – Csinn-bum-bum-bum-bum- bum-bum-bum… Csinn-bumm-bumm-bumm… Csinn-bumm-bumm-bumm… Csin-csin-csin-csin – Csinn-bumm-bumm… – Szikrázott a vas, s közben hamar kihűlt: narancs-szín, vörös, szürkés-vörös majd szürke lett, hólyagzott róla a finom vaspernye. Sarkat, s a patára hajlítható pántot vertek még ki a vasból, aztán lyukakat ütöttek bele a szögeknek. Még azon melegen felpróbálták a ló patájára. Sistergett, bűzlött a szaru, orrfacsaró szaga volt, de nem hátráltam, gyönyörűség volt látni ezt a munkát. A szakértelmet. A tévedhetetlen mozdulatokat. A nyugalmat. A mesterség szeretetét. Ha passzolt a patkó, felszegelték. De előbb igazítottak a körmön is, vágtak belőle, ráspolyozták. A kocsis megpaskolta lova csüdjét, jelezve neki, hogy adja ölbe a lábát. A jószág engedett; gazdája nekivetette magát vékonyának vagy a szügyének – úgy tartotta oda a kovácsnak a patát. A kiütköző szögek hegyét lehajtották, lereszelték. De a ráfhúzást is szerettem nézni. Már kora reggel készültek rá: a bognárok átgurították a maguk műhelyéből a vajszínű, friss, küllős-talpfás, nyers akácfaillatot árasztó szekérkerekeket. A kovácsok méretre vágott szálvasakat hevítettek, verték az üllőn a kalapácsokkal, kerekítették a tüzes anyagot. Aztán még izzón a vaspántot ráügyeskedték a kerékre. égett, lángot fogott a fa, de máris merült az egész a vízzel teli tartályba. Gőz csapott fel, bugyorgott a víz – a ráf a fára szorult, s míg csak a sok használatban össze nem száradt, el nem vásott a kerék, tartott mint a parancsolat. De ámulatba ejtett a szíjjártó is. A csikó formájú padon ült, lovaglóülésben, és a varróbak fapofájába szorított bőrszerszámot varrta szurkos zsineggel. Egy döfés az árral és öltés jobb felől, újabb döfés az árral – és öltés bal felől: pompás kantárok, istrángok, hámok készültek a műhelyében.

Nem tudom, boldogok voltak-e ezek a mesteremberek, de hogy nem éltek meg könnyen, az bizonyos. Ám akárhogyan lázadoztak is a sorsuk ellen, a munkán nem álltak bosszút sohasem. Soha nem vetették, tagadták meg a szakmájukat, nem lettek hozzá hűtlenek, eszükbe sem jutott, hogy szidalmazzák, mint rájuk nehezedő átkot. És rosszul, hányavetien sem dolgoztak, nem adtak ki silány munkát a kezük alól. Meg nem sértették volna ezzel a mesterségüket. Nem jegyezte őket senki, mégis büszkék voltak egy szépen faragott kocsirúdra, tartós kerékre, viselhető patkóra, díszes vasalásra, jól vágott menetre, gondosan varrott gyeplőre, szépen fonott ostorra. Pedig jutalmat nemigen kaptak érte. Hitvány munkájukért ugyan elzavarta volna őket az intéző vagy az uraság, de nem a félsz végeztette velük pedánsan a dolgukat. Hanem a szégyent nehezen viselték volna el. Ha valakire rámondták, hogy mihaszna iparos, az nem állhatott meg senki előtt. Nem volt dicsőség elkapkodott, slendrián munkáért levágni a nagy pénzt. Ki-ki emberi becsülete szerint dolgozott jól, ha megfizették, ha nem. Mert maga a munka szent volt. Mondom mindezt a gyerekeknek, de csak legyintenek, maradi dolgok ezek! Mert arra tanította őket sok rossz példa, hogy bolond, aki nagy haszon nélkül is dolgozik. Megszaladt már a világ, nem olyan, mint volt az ősidőkben, azért van fejlődés is, vagy nem? Ki az a dinkó, aki nem a minél nagyobb nyereségre tör? Mindegy, hogy miből, csak dőljön a pénz, vehessek ezt, azt, nem akarok lemaradni… – Mást se hallok, mint efféléket: – A mérnök haverom otthagyta az intézetet, ahol felkopott az álla, most elment egy szerelőhöz, autókat javítanak, megvan neki az ötszöröse! – Az egyik lány kimaradt az egyetemről, a szülei nem tudják eltartani, fogta magát, beállt egy hamburgereshez, utcai bódé, egy kis luk, a főnökasszonynak előkészíti a húspogácsát, és megvan neki a havi tízezer. Mikor kapott volna annyit, ha diplomázik? Az unokanővére még külföldön is járt egy évig egyetemre, szerkesztő az egyik könyvkiadóban hatezer-néhányszázért, és nem fog feljebb vergődni sokáig, pedig már hat éve ott dolgozik… – Egy hapsi otthagyta a tanári pályát és ablakot tisztít, naná, hogy megéri neki… és… És. És, és, és. Az ilyen karrierek lebegnek a szemünk előtt. Majd akad valaki, aki bevisz… elintézi… kijárja. Csupa buli, kibúvás, megalkuvás. Nem őket hibáztatom. Sőt, egyáltalán nem hibáztatom őket. Ilyen a közszellem, a gyerekek ezt tanulják, ezt tapasztalják a felnőttek társadalmában.

De azért mesélek nekik a gondos mesteremberekről, akik hittek a munkában, bármilyen nehéz volt is a sorsuk. Mert az embert az teszi emberré, hogy hisz a szép, tiszta munkában, akármilyen vacak is körülötte a világ.