Tisztes haszon

Közgazda barátommal találkoztam a minap, régen nem láttuk egymást, kíváncsi voltam, mit csinál mostanában: békén élvezi-e nyugdíjas napjait, végre másokra hagyva a gondot vagy ami jobban illik fiatalosságához, fáradhatatlanságához, energikus alkatához, bekapcsolódott-e valamilyen munkacsoport tevékenységébe?

Természetesen bekapcsolódott. Hiszen még azokban az években is örökösen a reformokon járt az esze, folyvást a nyilvánvaló ostobaságok kiküszöbölését sürgette, szüntelen a bűnösen hanyag vagy dilettáns gazdálkodást ostorozta, amikor még remény sem volt rá, hogy egy, az alapjaiban hibás, rossz rendszert csupán félmegoldásokkal, vagyis a fundamentum megőrzésével meg lehessen javítani. De barátom, nem lévén híján az ehhez szükséges indulatnak, soha nem adta fel a küzdelmet, noha már régen belátta, hogy csak a gyökeres változás segíthet.

Mégis, voltaképpen örült, amikor néhány éve, a hatvanadik esztendeje pillanatában nyugdíjba mehetett.

De azért tovább forrongott; írta a szakmai cikkeit, mint régi, sok tapasztalattal és gyakorlattal rendelkező ember, felkereste a még pozícióban lévő társait, segítséget ajánlott fel nekik a lehetséges jobbításokhoz. De hiába.

Aztán bekövetkeztek a változások, s ő újra szárnyra kapott. Mint mondta, elérkezettnek látta az időt, hogy végre hasznosíthassa tudását. Közgazdaként elsősorban mindig is a kereskedelem érdekelte, az áru eljuttatása a termelőtől a vásárlóig. Ez a folyamat valamikor – és évszázadokon át – igen egyszerű volt, de aztán kitalálták és létrehozták az úgynevezett szocialista kereskedelmet, s ezáltal menten bonyolulttá, nehézkessé, zűrzavarossá vált. Barátom hiába tudta az elmúlt évtizedekben, hogy mi a kereskedelemben a logika, hiába fogta a fejét, amikor lépten-nyomon ennek a logikának a semmibevevését látta, neki is részt kellett venni a kalamajkában, ahogy mindenkinek. Most azonban másként lesz – gondolta; elképzelései valóra válthatók, hiszen a mai politikusok éppen úgy tudják, mint ő, mi mindenen kell sürgősen segíteni, hogy – többek között a kereskedelemben is – mekkora változásokra van szükség az élet normalizálásához. Ezért csatlakozott egy tanácsadó csoporthoz. A kormánypárt munkatársaival együtt végre valódi kereskedelmet akarnak teremteni az országban.

– Na és hogy álltok? – kérdem tőle, amint a nagy nyári napon egy olasz fagylaltozó előtt összetalálkozunk az utcán. Ragyog a fény; a csinos üzletben csinos lányok mérik a hűsítő vaníliát, epret és sztracsit; mindkettőnk kezében olvadoznak az ostyatölcsérben tornyosodó gombócok. – Mi van a kereskedelemmel? Alakul már valami? Történik valami egyáltalán?

Barátom – ráismerek – most is indulatos. Türelmetlen. Semmi sem mozdul előbbre igazán. Még mindig ott toporgunk, mint ahol néhány éve, amikor indulgattak a reformok. A politika elméletekkel van elfoglalva, s közben hullik szét a gazdasági élet. A neppereknek áll a világ. Gyors intézkedések kellenének az üzletek magántulajdonba juttatásáról. Az egész kereskedelem rendbetételéről. Amíg nem érzi magát biztonságban a kereskedő, addig nem fog tervezni, nem törekszik tisztességes haszonra, hanem a percnek él csupán, ahogy élt már a hetvenes években is a maszek, hiszen nem tudhatta, mit hoz a holnap, mi lesz a boltjával, gyors jövedelemre gondolt csupán, kirabolni a vevőt, az üzletet, nem invesztálni, csak annyit, amennyi a harácsoláshoz szükséges, hamar megvenni a nyugati kocsit, hamar felhúzni a házat, a vízparti villát, hamar valutát váltani feketén, s beszaladni néhány divatos fürdőhelyet, várost, országot, hamar, hamar, ameddig lehet. Ez volt az ál-prosperitás, a nagy kirakat, hogy lám, lám, nálunk milyen színes a kereskedelem. De csak aranyfüst bevonat volt, ahogy aranyfüsttel volt bevonva a világ elkápráztatására az egész Kádár-rendszer. Minden olyan volt, mintha nem lett volna semmi baj, holott omladozott az egész.

– Ami ma a kereskedelem – mondja barátom, miközben a színes, jeges fagylaltgömböket ízlelgetjük –, ami itt dúl, az katasztrofális. Részben ott van teljes tehetetlenségével, unalmával, érzéketlenségével és szellemtelenségével az állami kereskedelem, mint valami ottfelejtett őslény, részben virul – elsősorban a maga és nem a közönség hasznára! – a butikvilág, s mindemellett, mint esőzés után a gomba, elszaporodtak a zugkereskedők, az engedéllyel vagy engedély nélkül hatalmas haszonra szert tevők tengernyi népe. Perzsavásár. Szemesnek áll a világ; Aki bírja, marja! Ez egészen elképesztő! Persze megértem, ha szabadjára van engedve, ki ne használná ki a helyzetet?

– Emlékszel – mondom barátomnak – emlékszel, hányszor elmeséltem neked, amikor a régi kereskedőszellemről diskuráltunk, hogy milyennek láttam én a jó üzletembert? Olyannak, aki szolgálni akar. A feladatában is – kiszolgálni – benn van ez a szó. Azok hoztak létre üzletet, akik kedvelték ezt a foglalkozást, nem akartak függni senkitől, szabad pálya – mondták valamikor. A legtöbbje lentről kezdte, kis üzlet, kis haszonnal, gürcölve, küzdve, állandó vevőkörre számítva, törzsközönségre, akik tudják, mit kaphatnak évről évre, napról napra, óráról órára abban a boltban, s akikről a kereskedő is tudja, hogy mit kívánnak, mit szeretnek. Ezek a boltosok megélni akartak, de nem bármi áron; adtak a becsületükre, a jó hírükre; ha volt is bennük gazdagodási vágy, márpedig miért ne lehetett volna, akkor sem törtek tisztességtelen haszonra, akkor sem akarták sebtiben ezt a gazdagodást, hanem szépen, apródonként, megküzdve a pengőkért. Persze, akadtak svihákok, csalók, rámenős alakok akkor is. De azokat előbb-utóbb a közönség bojkottálta, az ipartestület pedig kizárta. A céh vigyázott a tisztaságra. Jó volt bemenni egy boltocskába, kellemes volt betérni egy nagyobb üzletházba, mert ott, akár mímelték, akár szívből tették, de a kuncsaft kedvét keresték. Ma viszont – és ez még mindig így van – hol kellemetlenkedő, az eladók nyugalmát és semmittevését megzavaró, tolakodó fráternek tekintenek, hol nyájas mosollyal elbűvölhető, s közben alaposan kizsebelhető áldozatnak. Jó, jó, tudom, az igazi kereskedelemhez tökéletes áruellátás is szükséges. A kínálat bősége. De vannak azért bőséggel kínálható cikkek is, mégsem mérsékeli magát a kereskedő. Mert nem ez az uralkodó szellem.

– Az uralkodó szellem a káosz – mondja barátom, a tölcsér oldaláról megmentve a lecsurranó málnafagylaltot. – Az üzleti élet nálunk tönkrement, megsemmisült, a kereskedelmi etikát is államosították annak idején, s hagyták éppen úgy pusztulni, mint az államosított bérházakat, villákat. Ha nem tereljük rendes mederbe például a kereskedelmet, de minden mást is, akkor menthetetlenül tovább pusztul az etika, a morál. A gazdasági élet zűrzavara a morál zűrzavara is… De vigyázz, mert olvad a tölcséred!…

Így aztán a hőséges délben a fagylaltunkkal törődünk inkább.