A tönk széle

– Na, ez is a tönk szélén áll! – hallottam olykor apámtól valamely ismerős üzletemberről, távoli vagy közeli barátról: vendéglősről, kávésról, kereskedőről. – Csőd? – kérdezte szorongva anyám. – Igen, csődbe jutott a szegény ördög! – Nagy csöndek követték mindig az efféle rossz híreket, engem pedig elborzasztottak. Gyerekként elképzeltem az emlegetett szerencsétlent, aki a tönk szélén áll; rémséges kép: magára hagyottan, kitaszítottan egy hatalmas, derékban elfűrészelt fa tönkjén didereg az erdő mélyén, partján a szakadéknak, s bármikor a mélybe zuhanhat.

Zuhanhatott is. Hiszen aki a tönk szélére jutott, arra nem sok remény várt.

Apám, akárcsak kortársai, örökösen retteghetett a csőd rémétől. Mire önállósította magát, látott eleget. Főpincéri kauciói vesztek oda; egyik nap még virágzó üzletnek hihette főnöke vendéglőjét, a másik napon már lakat volt a rolón a zárlati pecséttel. Ő, amikor a maga ura lett, megpróbált védekezni a tönkremenés ellen. Megtette, amit a csőd elkerüléséért megtehetett. A szolid üzletvezetés híve volt, nagyra törő szándékait kellőképpen fékezte józansága, erkölcsi érzéke. Szép, tágas, nyugodt, polgári üzletet akart és teremtett meg; gondja volt a család jó megélhetésére, anyagi biztonságára, de nem az erőszakos meggazdagodás járt a fejében. A jövőnek dolgozott, nem a pillanatnak. A vendéglő cél volt, s nem eszköz a pénzszerzésre. Lelkiismeretes volt, jó bort mért, ízletes konyhát vitt, ügyelt vendégei hangulatára; törzsközönségének azzal kedveskedett, hogy mindenkinek készíttetett monogramos poharat; ha néhány napra elmaradtak, felkereste őket megtudakolni, nem sérelmeznek-e valamit talán? Ellenőrizte a konyhai adagokat, inkább hozzátett egy-két szem húst a pörkölthöz, mintsem hogy szűken mért volna; ha a pincér nem töltötte tele eléggé a literes üveget, vagyis ha a bor szintje nem tetőzte a hitelesítés vonalát, visszarendelte a fiút a pulthoz, hogy telítse csordultig a palackot. Soha nem csapott be senkit egy fillérrel sem, megbízható kereskedőktől vásárolt; óvakodott minden szenvedélytől, ami a szakmában leselkedett rá: nem ivott, nem kártyázott, nem járt lóversenyre – noha a plakátok fejében ingyen belépőt kaptunk; kerülte a zálogot, váltót nem írt alá, mert ha a helyzet megszorongatta, inkább a nélkülözést választotta. Nem voltunk elkényeztetve, noha minden szükségest megkaptunk gyerekkorunkban, de az üzlet nem azért volt, hogy tobzódjunk vagy könnyelműsködjünk, hogy autót vagy nyaralót vásároljunk a hasznon, netán külföldi vakációkon költsük a pénzt. Minden jövedelem a beruházást szolgálta. A szolid hasznon túl a fennmaradt pénz visszaszállt az üzletbe a tőkét gyarapítani. Hiszen apám arra számított, hogy a vendéglő akkor is létezni fog, ha ő már nem lesz az élők sorában; vendéglőjét nem kirabolni akarta, hanem felvirágoztatni. De mindeközben folytonosan rettegett a rémtől. Néha láttam, amint a délutáni csendben, amikor pangott a forgalom, s csak néhányan iddogáltak a kockás terítőjű asztaloknál vagy csak futó vendégek tértek be pohár sörre, fröccsre, féldecire – láttam apámat az üzletajtóban, aggodalmasan, mintha azt leste volna: lesz-e ma este is közönség? Megússza-e? Elkerüli-e a rém: a csőd? Hiszen az, akitől megvette az üzletet, ugyancsak csődbe jutott. Híresen jól menő vendéglője ment tönkre, évtizedek munkája omlott össze egy röpke fél esztendő alatt. Apám sokszor emlegette, milyen kétségbeejtő helyzetbe jutott gazdag elődje; egyszeriben a legnagyobb ínség szakadt rá. A bank, amelyik a bérháznak és benne az üzletnek is a tulajdonosa volt, a csődeljárás folyamán zárolta még a konyhai tűzifát is; felszámolták a boltot az utolsó csepp pálinkáig. Akkor aztán pályázatot írtak ki a megvételére. Mi akkoriban Óbudán éltünk, ott bérelt apám vendéglőt, de lejárt a szerződés, hát pályázott, s nyert. Rokoni támogatással kifizette a vételárat. Borkereskedő barátja, akivel együtt tanonckodott, ingyen – ma azt mondanánk: bizományban – szállította az induláshoz a bort. Apránként, fokról-fokra kellett megküzdeni a létért. Józanul. Szorgalommal. Bölcsen. Bölcs számítással. És persze végtelen tisztességgel. Apám megalapozta az üzletet, mégis hányszor, de hányszor láttam borúsnak a tekintetét, amikor mások tragédiájáról hallott; a vállalkozások fölött folyton ott lebegett a tönkremenés veszélye; ő is félt, hogy nem ússza meg. Mindig nagy szánalommal mutatta nekem a tönkrement kollégákat, akik be-betértek hozzánk kopottan, meggyötörten, szegényen. – Látod, mi lett belőle? Pedig nagyszerű üzlete volt, egy resti, gondolhatod, mekkora forgalommal, és mégis! Egyszer csak krach! Vége! Most kisegítő pincér… néha hívják. De szegény csak olyan száraz pipás…

Egyszer egy derék tartású urat mutatott a villamoson. Soha nem felejtem el: nyáridőn télikabátot viselt az illető. Sál a nyakában, fején foszlott szalagú, pecsétes Eden kalap. A nagykabátja is foltos volt, de látszott, hogy szalmiákszesszel tisztogatta, és széttaposott cipője is fénylett. Ült, mint egy sikerei teljében lévő, gazdag úr. Rezzenéstelen arccal tűrte a bámuló tekinteteket. Hőség volt, rekkenő nyár, de ő fázott. – Híres kávés volt Kispesten – súgta apám a zörömbölő villamoson. – Egyik szezonban kisegítettem nála, nem ismerhet, régen volt. Lovakat futtatott az ügetőn. Csak a francia pezsgőt szerette, hajnalonként a főpincérével kártyázott, nyert és nyert… most pedig! Nézd, a cipőjének nincs is talpa. Azt mondják, váltókat írt alá…

Apámat mindig nagyon megviselte az ilyesmi. Nem volt benne gőg, hogy bezzeg ő hogy tartja magát! Nem. Szánakozott és félt; az ilyen alakok az örök rémkép megtestesítői voltak a szemében.

Már én magam is, még gyerekként, megtanultam rettegni a szótól. Csőd. Amikor mindennek vége. Amikor tönkremegy az ember. Amikor aztán rátör a nyomor.

A szó mostanság megint hallható. Tönkrement a vállalat. Felszámolták. Csődbe jutott a gyár, a kereskedelem, a lapkiadó, a könyvkiadó, a színház, a filmgyár, a könyvkereskedelem… Társaságban, családi összejövetelen már szinte csak úgy mellesleg mondják: – Ja, mi is csődbe jutottunk! Állás nélkül vagyok!…

A csőd persze nem új dolog. Hiszen az elmúlt évtizedekben folyvást azt hallottuk, hogy ráfizetésesek a gyárak, a téeszek, hogy a könyvkiadás mekkora veszteséggel jár, na és a színház?! Ha a tárca nem dotálná!… „Tudja maga, mennyit ad a színházjegy árához az állam!?” Magyarán: szüntelen csőd volt. Csak éppen mindig betömték a lukakat. A Pénzügyben évről évre a ráfizetések fedezésére készült a költségvetés. Csak azért nem lett nyilvánvaló, hogy a tönk szélén állunk, mert a rezsim presztízskérdést csinált a látszat fenntartásából. Egy szocialista társadalomban nem lehetnek gazdasági bajok. Nem lehet munkanélküliség, nem kell papírkosárba dobni a regények, versek, esszék kéziratait, nem csukhatnak be a színházak, mert mit szólna a tőkés világ! Mit szólna az ellenség?! De a presztízs megszűnt. Valaha azt mondták: „Elvtársak, ez politikai kérdés!” Most ez így hangzik: „Uraim, ez pénzügyi kérdés!”

A tönk szélén álltunk mindig is. A rém velünk volt, s velünk van. Lehet, hogy együtt kell élni vele örökké?!