Ki jut a paradicsomba?

A Paradicsom – az egyik utazási iroda szerint – Afrika keleti partjainál, az Egyenlítő alatt, Madagaszkártól északra az Indiai-óceánból kiemelkedő Seychelle-szigeteken található, s bárki eljuthat oda, ha befizeti az útiköltséget, vagyis 215.025 forintot, valamint félretesz magának az indulásig 11.900 forint költőpénzt. Feltételezhető, hogy egy ilyen kirándulásra készülő nő vagy férfi rendelkezik a trópusi éghajlatra (26-30C° között váltakozó hőmérsékletre) alkalmas öltözékkel, különös tekintettel a tengeri strandon, a teniszpályán, a nemzetközi, a helyi és a kínai étkeket kínáló étteremben, a bárban vagy a kaszinóban való megjelenésre; de ha nem, akkor bizony valamicske beruházásra is szüksége lesz, úgyhogy legjobb a költségekhez még néhány tízezret hozzászámolni. Na és kinek van kedve még ha társasutazásról van szó, akkor is, egyedül indulni a Paradicsomba? Különösen ha párunk van, nem is illő egy ilyen rendkívüli utat csak magányosan megtenni. – Az ember mégsem mondhatja a házastársának vagy szerelmének, hogy: – Jut eszembe, édesem, tizenhét napra elutazom a Seychelle-szigetekre! – Hová?! – Ó, csak ide, tudod, Tanzánia szomszédságába, el sem kell menni a Baktérítőig, szóval éppen hogy elugrom egy kicsit, majd írok!… – Nem, nem, ez képtelenség. Tehát nyugodtan megkettőzhetjük a fenti összegeket, melyek így már (vagy még csak?!) félmilliót tesznek ki.

Félmillió! Csinos kis summa! De kinek nem éri meg?! S ráadásul télvíz idején startol repülőnk a Ferihegyről, februárban, de mi alig egy nap múltán már a verőfényes plázson süttetjük magunkat. Hotelünk ablaka a tengerre néz, szobánk légkondicionált, mindenütt kényelem. És micsoda programok várnak! Üvegfenekű csónakkal kirándulás az óceán csodálatos világának megismerésére; Afrikából áttelepült őslakók hajdani táncait idézi fel egy tábortűz körüli műsor; bebarangolhatjuk a központi szigeten, Mahén fekvő fővárost, Victoriát; helyi repülőtúrán vehetünk részt, hogy még két szigetecskét is láthassunk – kell ennél több? Azt is elfelejthetjük, merre van Magyarország! Persze, ide aztán vissza kell térni, de semmi baj, mert ha az embernek futja erre a tizenhét napra, akkor itthon sem várja ínség; a pompás üdülésre költött pénz, feltételezhetően csak töredéke jövedelmének.

Vagy tévednék? A gondosan élére rakott forintokból is fedezhető ez az utazás? Mert úgy véljük, ne csak Európában utazgassunk, ne csak – ha szerencsénk van! – Amerikába jussunk el meghívások, ösztöndíjak, rokoni segítségek révén, hanem nézzünk körül alaposabban a világban? Tessék elmenni távolabbi tájakra is, mondjuk éppen a 280 négyzetkilométeren fekvő, 65 ezer lakosú Seychelle Köztársaságba, melynek a nemzeti lobogója még kissé hasonlít is a mienkhez: a piros és a zöld mezőt egy hullámos fehér sáv választja el; s amely országocskán-szigetcsoportocskán az angolon és francián kívül a seychelle nyelvet beszélik; a pénznem a seychelle-rupia, ami száz centet, vagyis egy dollárt ér.

Az ember ott úgy élhet, mint a föld akárhány jómódú polgára, aki a trópusokon tölti a szabadságát; senki sem kérdi: – Ugyan mondja már, magának miből telik rá, hogy a Beau Vallon Bay hotelban lakjon? És főleg, hogy esténként látogassa a kaszinót?!

Bocsánat az ironikus hangért. Nem akarom megbántani sem az utat hirdető irodát, sem a Seychelle-szigetekre készülőket. Sajnálom, nem tarthatok velük, (hogy megtehessem, fel kellene számolnom minden ingó és ingatlan vagyonomat!) ám mégsem az irigység beszél belőlem.

De azért, bevallom, meglepett ez a program. Elképedtem: hát vannak, akik állni tudnak ekkora költségeket? Másról sem hallunk, mint gazdasági összeomlásról, nyomorról, sőt mi magunk is érezzük, milyen nehéz lett a megélhetés. Az árak emelkednek, a keresetek viszont nem. Tisztes szellemi munkát végzők sokaságának a fizetése nem éri el a havi tízezer forintot, de másokat is emlegethetnénk. Kinek jut hát negyedmillió egy ilyen üdülésre?

Ki juthat el a Paradicsomba?

De lássuk csak: talán régi, sematikus gondolkodás, földhözragadt okoskodás így nézni a dolgokat. Szegényemberi vélekedés ez. Mert hiszen miért ne akadnának olyanok, akik jól keresnek, mégpedig becsületes úton. Hiszen vannak már vállalkozók, üzletemberek, olyanok, akik jól és haszonnal forgatják a pénzt, akik kiszabadították magukat az érvényesülést és haladást gátló, minden egyéni kezdeményezést és sikert megfojtó, úgynevezett szocialista gazdálkodásból, és önállósodtak szellemileg és anyagilag. Egyszóval vannak bátor emberek, akik hisznek a kibontakozásban, s beruháznak; az elmúlt negyven év keserű tapasztalatai sem félemlítették meg őket – úgy látszik – végérvényesen. Bíznak abban, hogy érdemes hozzáfogni a komoly munkához, érdemes üzletet nyitni vagy termelőüzemet létesíteni a jövőbeni fellendülés reményében. Szakmai tudásukat a lehető legjobban és legszabadabban akarják kamatoztatni, életre akarják kelteni a halódó magyar gazdaságot. A munka pénzt, s a pénz még több pénzt fial, de már nem azért, hogy a vállalkozó – mint a léggömbként felfújt prosperitás éveiben – minél hamarabb megszedje magát, aztán nyugati kocsit, balatoni villát, ékszert vásárolva Harpagonként üljön pénzeszsákjain, hanem jövedelméből újra és újra beruházzon, ne csak a maga, de az ország javára is hasznot hajtva. Az ilyen persze, hogy nem filléreskedik! Persze, hogy nagy pénzekkel dolgozik.

Ha keres, ha tisztességes vállalkozói kedvéből és erejéből származik a jövedelme, miért ne utazhasson pihenni azokra a csodás szigetekre? Vagy akárhová!

Az iroda hirdetése tehát azért lepett meg, sőt – hadd legyek őszinte: azért botránkoztatott meg, mert a rossz beidegződések kezdtek el munkálni bennem. A fene egye meg, hát kinek van ennyi pénze? Negyedmillió?! Kéjutazásra?! De miért is ne reagálna rá így más is? Hiszen itt, mifelénk évtizedeken át bűnnek mondták ki a vállalkozást, pokolba vezető útnak, aminek a végén a kereskedő vagy iparos pöfeteg tőkéssé pocakosodik; gyanús volt mindenki, akiben föllobbant a kezdeményező kedv; a munkával szerzett vagyont elkobozták, a tehetséget kalodába zárták, s aki nem bírta ki, hogy keze-lába ne legyen szabad, azt kalandornak, gonosz pénzszerzőnek, harácsolónak titulálták.

Bennünk élnek ezek az előítéletek. Pedig ki kellene ezeket irtani magunkból; tisztelni kellene a munkájukkal előrejutók sikerét, örülni kellene annak, hogy a tehetségesek előtt szabaddá vált a vállalkozás útja. Mert ha eredményesen dolgozhatnak, ha vagyonuk az ország vagyonát is gyarapíthatja, akkor előbb-utóbb nemcsak ők jutnak el a Paradicsomba, hanem azok is, akiknek megélhetést nyújtanak. S egyszer talán mi is ott ülhetünk majd a Beau Vallon Bay légkondicionált éttermében, noha – de ezt fogjuk fel örökös különbségnek – a kaszinóba esténként azért nem merünk bemenni, mert arra se fehér szmokingunk, se felesleges pénzünk nemigen lesz akkor sem.