A juppi

A juppi nem valamiféle titokzatos lény, amelynek (akinek) létezéséről utazók mesélnek hihetetlennek tűnő történeteket, mert még egyikük sem látta, csupán a lábnyomára bukkantak a magas fennsíkokon, tavak partján, erdők mélyén vagy a havasokban; nem, nem: a juppi – szótári alakja: yuppy – közöttünk él és ő a jövő embere.

Ma megint megfigyelhettem, mert ott szállt ki autójából a közelemben, egy pompás kis Renault Clióból (az év autója!) – és amint könnyedén bekattintotta kocsija ajtaját, máris feltűnt nekem juppis külleme. Karcsú volt, amit a korszerű táplálkozásnak meg a teniszezésnek köszönhet; keskeny dereka fölött deltáját kiszélesítette a drága anyagból készült trencskó válltömése; nadrágja szára, alján a vékonyka felhajtóval márkás cipőjére rogyott; felöltője alól kitetszett kétsoros zakója, halványlila inge és az árnyalathoz illő csokornyakkendője. Ujján pecsétgyűrű, haja a tarkójánál és a füle körül felnyírva; kalapot viselt, mert a juppi már nem jár hajadonfőtt, ahogy angol kollégái sem. Szattyánbőr színű diplomata táskájával az aluljáró felé sietett a parkolóból. Magam is arra tartottam, követhettem egy darabig. Délelőtt volt; tizenegy óra, alighanem üzleti tárgyalásra igyekezett a fiatalember, ebben az időben szoktak összeülni az értekezletekre sereglők; már fő a kávé a tárgyalók melletti szerviz konyhákban, a titkárnők frizurájukat rendezgetik, meg az iratokat; a juppi szereti ezt a délelőtti kávéillatot, a halk neszű nyüzsgést, a számítógépek monitorainak zöldes villódzását, hát energikusan, ruganyos, nyújtott léptekkel ment előttem ez az ifjú is a reá váró izgalmakra gondolva. De annyi ideje volt még, hogy megálljon az újságosnál, és megvegyen néhány – különböző hangvételű – napilapot. Láttam, a pornó kiadványokon is megakadt a tekintete, de eszébe juthatott, hogy ilyesmire nincs ideje; a banki és vállalati ügyek, az export-import akciók közepette hogyan is terelhetné el a figyelmét felesleges, az előrehaladását nem szolgáló dolgokra? Elegendő elfoglaltság a teniszezés meg az úszás; a randevúkat is rövidre kell szabni a kedvessel: vacsora egy érdekes, egzotikus étteremben, aztán az a röpke óra otthon, kettesben, amit persze nemegyszer megzavar a rádiótelefon udvariatlan pirtyegése. De mit lehet tenni, ha örökké a munkával kell törődni. A juppi tudja, hogy a magas jövedelmet csak az állhatatos munkával érdemelheti ki, márpedig szereti a pénzt, a legfontosabbnak tartja a gyarapodást, mert anélkül nincs költekezés; ha pedig nem élvezheti az ember az élet kínálta kényelmet, mit ér a lét?

A jövő embere céltudatos, határozott. És szorgalmas is, meg kell hagyni, igyekszik. Nyelveket tanul, tájékozódik a világ dolgai felől, nyomon követi a technika fejlődését, mindenből csak a legjobbat akarja; alkalmazottként vagy vállalkozóként egyaránt hasznos polgára a hazának. Az a juppi is, aki ott ment előttem az aluljáróban, egyike lesz majd a megbízható bankároknak, gyártulajdonosoknak; gyarapítani fogja a maga vagyona mellett az országét is, növelni fogja hírnevünket a világpiacon. Most még csak kezdő, állán alig serken a szakáll, de már jártas a tőke fialtatásában, nem fél a pénz forgatásától, előre néz, látja magát gazdagnak, erősnek.

Már csaknem elért a feljárati lépcsőig, amikor megtorpant, s bár sietett, a fal mentén kuporgó koldus kinyújtott marka megakasztotta. Gondolkodás nélkül nyúlt a zsebébe, pénzt dobott a rongyos és maszatos ruhájú férfi tenyerébe. Magasról ejtette a görcsös kézbe, nehogy véletlenül hozzáérjen, ezért a fém húszas elgurult. Fényes cipője orrával állította meg. A koldus mohón és hálásan kapott érte, a juppi jóindulatú bólintással biztatta, aztán máris felkaptatott a lépcsőn, s eltűnt odafönn. Én meg azt gondoltam, lám csak, van szociális érzéke. Még kissé ügyetlenül gyakorolja az adakozás tudományát, de előbb-utóbb belejön. Ezek szerint tudja, hogy majdan ugyanígy erkölcsi kötelességei közé tartozik pénzt ejteni a szeretet nevében adományokat gyűjtők perselyeibe, neki kell majd december táján gondoskodni a Mindenki Karácsonyfájáról, meg arról, hogy a tereken felállított fenyők tövében meleg tea várja a rászorulókat. Ő lesz a mecénása a könyveket író, képeket festő, zenéket szerző, színházi előadásokat létrehozni kívánó honpolgároknak. Hát majd meg kell tanulnia szebben adakozni, diszkréten kitölteni a csekkeket, türelemmel, elegánsan védnökséget vállalni a jótékonysági rendezvényeken, hogy azt mondhassák róla – és ez nagyon fontos! – „Gazdag, de mégis milyen derék ember! Hajlandó áldozni a művészetekre, nem sajnálja a garast a szegényektől, nem fennhéjázó, szóba áll az egyszerű népekkel…”

A jövő embere eltűnt előlem a délelőtti forgatagban, pedig nem bántam volna, ha egy pillantást vet rám, hogy talán megmaradhassak az emlékezetében.