A szabad verseny kora

Amióta ilyen kemény hideg van, figyelem a madarakat. Hagyják magukat figyelni, itt lebzselnek a ház körül, felborzolt tollazattal, behúzott nyakkal, moccanatlanul gubbasztanak a deres ágakon; a cseresznyefán gombócként a verebek, odább, a szomszéd birsalmafáján a vadgalambok, köztük meg itt-ott a cinkék.

Dermesztő a tél napok óta. Száraz hideg tört be, köd van, aztán amikor feltisztul, látni a fehér háztetőket, a fehér ágakat, a fehér füvet; ilyenkor csak a házban kellemes, a kályha mellett, nekidőlve az átmelegedett kályhacserepeknek, és nézni a decembert az ablakon át.

Teszünk ki eleséget az ég apró teremtményeinek. Rá is szállnak az ablakpárkányra, tudják, mindig akad ott valami a számukra.

Akad. Csak nem jut mindenkinek. Mert az erőszakosabbja azonnal rácsap, s persze a vadgalambok legelébb.

A vadgalamb pár itt tanyáz már régóta; rálibbennek a terasz korlátjára, megtelepednek a villanyoszlopon, lengenek a kifeszített vezetékeken. Már megszoktuk őket. De amint kíméletlenebbre fordult az idő, egyszer csak megszaporodtak. Jött még kettő meg még kettő; már egész csapat lesi az alamizsnát. A cinkék, a rigók nemigen férnek hozzá a kitett szezámmaghoz, búzához, kukoricához. Még az énekeseknek szánt zsiradékba is belevájják a csőrüket. Joguk van hozzá persze. Madarak ők is. Fáznak ők is. Éhesek ők is. De mi a kisebbekhez húzunk, őket szeretnénk táplálni. A galambok a nagy szárnysuhogásukkal meg totyorgásukkal mind elhessentik a többi rászorulót.

Olykor-olykor odalegyintünk valami kendővel az ablakra, hogy mi meg őket hessentsük el. Nem szállnak messzire, tudják, örökösen nem őrizgetjük az adományt.

Néha nagy kavarodás támad. Jön a cinke, jönnek a verebek, landol a párkányon egy-két rigó, s akkor egyszer csak megérkezik az egész galambrokonság. Ribillió tör ki. Ámulok, mekkora a kenyérharc, és lesem, hogyan adják fel a küzdelmet az apróbbak, s hogyan urizálgatnak jóvoltunkból a szelídnek vélt, ám valójában vad galambok.

Meglódul a fantáziám; elképzelem, miféle pörlekedés, háborgás folyik madárnyelven ilyenkor. Mi fordulhat meg a madárfejekben, amikor feldúlva, éhesen, megalázva visszatelepszenek az ágakra. A verebek a cseresznyefán gyűlnek össze berzenkedve, a kerítés drótjára a rigók szállnak, a cinke meg ott ugrabugrál egyiktől a másikig.

– Ez mégiscsak sok! – háborog Csip-csirip úr a verébcsapatban. – Csak azért övék az ablakpárkány, mert nagyra nőttek? Mert szürke a tolluk? Mert galambok?! Azt hiszik, övék a világ?! Hogy minden csak nekik jár?!

– Pssszt! – inti le Csip-csiripné. – Még meghallják!

– Hadd hallják! Nem félek tőlük!

– Mégis megfutamodtál! – szemtelenkedik a neje.

– Na ja! Nem szállhatok szembe velük ezzel a kis testemmel! De azért megmondhatom, amit gondolok! Demokrácia van!

– A demokrácia csak akkor működik, ha demokratikus testületek védik a jogainkat! – szól közbe tollazatából a csőrét éppen csak kidugva egy öreg kanveréb.

– Úgy is van! – suhan a csapat közé a cinke. – Fogjunk össze! Mi kistermetűek, fogjunk össze! Én önökkel, kérem, szívesen összefognék! Engem is felháborít, hogy ezek a nagytestűek…

Ám a verebek elfordulnak tőle. Belevesznek felborzolt tollazatukba. – Kérem! – ugrál köztük mégis. – Én is kismadár vagyok! Mi kismadarak nem hagyhatjuk, hogy…

– Na, röppenjünk csak tova! – szól Csip-csirip úr, s erre mind – huss! – elvitorláznak.

A cinke értetlenül bámul utánuk. Aztán meglátja a kerítés drótján a rigókat, hozzájuk csapódik. – És önök? Mit szólnának egy érdekszövetséghez? Nem hagyhatjuk, hogy a fejünkre nőjenek ezek a szürketollúak!

– Ne válaszolj! – pislant fátyolszemhéjával egy nagyot a felesége felé Rigolettó úr.

– De hiszen nem mond bolondságot!

– Akkor se! Nem kell belekeverednünk ilyesmibe! Ki tudja, kik bíztatták fel erre?! Milyen titkos erők állnak a háta mögött?! Miféle nemzetközi kismadárösszeesküvés?!… Alászolgája! – köszön oda a jóllakottan turbékoló vadgalamb-párnak.

– Mekkora szolgalelkűség! – háborog a cinke.

– Ezt visszautasítom! Igenis kritikával szemlélem a galambok viselkedését, de azért megadom nekik a tiszteletet. És jobb lenne, ha maga is így tenne, Cinke úr!

A cinke most az ablakpárkányunkra száll. Nincs már ott egy szem mag sem, de azért menten odaröppen egy galamb is.

– Csak úgy nézem, hogy mi van – billeg egyensúlyozva, amikor a cinke dühösen rátekint: – Mi lenne?! Éhkopp van!

– Hja, ez a szabad verseny kora! – brukkol a galamb telt beggyel. – Küzdjön ön is, kolléga úr!