Július madarakkal

Kora reggel arra ébredek, hogy csettegnek, füttyögnek a kertben a rigók. Olyan hangosak, hogy nem hagynak aludni. Persze, elérte őket a munka dandárja, mostanság kapnak erőre kicsinyeik a fészkekben, etetni kell a tátogó rigófiakat, vadászni kell szüntelenül az élelemre. Napkeltekor már serénykednek, térülnek-fordulnak fáradhatatlanul, de ahelyett, hogy csendben dolgoznának, ricsajjal szálldosnak ágról-ágra, míg végre lecsapnak a kert eső utáni, porhanyós földjére, gilisztára vadászni. A csirregés-csettegés alighanem ellenségriasztó módszer, bár szerintem éppen ezzel hívják fel magukra a figyelmet. Ha némán repkednének, senki sem hederítene rájuk; ám ha a természet így rendelé, nyilván oka, haszna van a lármázásnak.

Nézem az ablakból, hogyan les, figyel a diófa ágán egyikük, egy szép, fekete tollú; zajong, kapkodja a fejét, nincs egy pillanatnyi nyugalma sem. Le-lenéz a frissen nyírt fűre; végre landol, de itt sem hagyja abba a lámpát, szaladgál a füvön, tekintget erre-arra, minden mozdulatában rettegés. Mennyire félhet a veszélytől, ám tudja, hogy teljesíteni kell a kötelességét, nem hátrálhat. Párja, a fakóbb tollazatú tojó is megérkezik, ott őrködik felette a fán; torkából éles, ideges hangok törnek az égre. A hím, mintha ettől biztonságban érezné magát, végre a giliszta-kutatással foglalkozik; beleváj csőrével a földbe, kirángat onnan egy madzagdarabot: egy eleven, de szétszakadt testű csúszómászót, s máris felröppen vele az ágra. Megpihen. Hajaj, idáig megvagyunk! Ez van a pihegésében. Kétfelől, kajla bajuszként csüng csőréből a giliszta. Rigónk most csendben van, ül ravaszul, mintha csak a szép reggelben gyönyörködne. Aztán, huss! – nehogy bárki (ellenség) észbe kaphasson, mire készül, elrepül a rejtekhely, a fészek irányába.

Micsoda felhajtás lesz itt nemsokára, amikor elkezdődik a fiókák tanítása, amikor majd a rigószülők nagy keservesen rábírják reszkető kicsinyeiket, hogy kecmeregjenek ki a biztos fészekből, és bontsanak szárnyat! Hányszor láttam már így, júliusban ezt a nagy nekigyürkőzést. A fiókák tátognak, pislognak, méregetik a fészek alatti mélységet, ami csak nekik az, mert a bokron legfeljebb méternyi magasságban kucorognak. A rigómama ott verdes, csetteg, biztat, félt, idegeskedik körülöttük; elszáll valameddig, mutatván, hogyan próbálkozzanak. – Madarak vagytok, fiaim! – csirregi nekik. – Tudtok repülni, génjeitekben a tudás, lökjétek el magatokat, a mindenségit neki! Bátran, csak bátran!…

Közben a torkában ver a szíve, lesi, nem ólálkodik-e a közelben macska vagy más ragadozó (ember is talán!), mert ha az ügyetlen rigófi lehuppan a földre, ott aztán nehezen menekülhet a prédára lesők elől.

Napokig tart ez a felfokozott munka, a tanítás, a tanulás. Mire a fiókák ellesik végre a mozdulatukat, és ráébrednek madárságukra, mire biztonsággal fennmaradnak a légben, s nem zuhannak be a bokrok, lugasok közé sipákolva, hát szegény rigószülők csaknem belerokkannak az aggodalomba.

Olyan gondterheltek ilyenkor, mint az államférfiak, a politikusok, akik ország-világ sorsával foglalkoznak; vagy mint a bankárok, vagy a súlyos helyzetbe került üzletemberek, akik feledvén az egyéni érdeket, érzik a jövendő iránti felelősségüket. Amint egyik-másik rigó átfut előttem a kerti úton, a bozótba veszett, segélykérő hangokat pityergő fiókája után, tisztelettel nézem gondos igyekezetét. Oda is szólnék neki, ha nem restelleném: – Ugye milyen nehéz az élet, kedves rigó úr vagy rigó nagysád! – Biztosan rám mordulna ingerülten: – Jaj, hagyjon békén az ostobaságaival! Nem látja, milyen izgatott vagyok, eltűnt ez a rosszcsont, a jövő reménysége! Persze, hogy nehéz az élet, naná!…

Néha valóban katasztrofális helyzetbe kerül egy-egy rigógyerek. Landol, aztán hiába tárja szét szárnyát, nem tud felemelkedni. Szülei ott cikáznak felette, szinte bereked a torkuk a hangos biztatásba, de hiába. Ha ellenség közeledik, rigómama hősiesen rárepül, rigópapa meg önmagát kínálja oda csalétkül, de a ragadozó mosolyog a bajsza alatt: – Hohó, vén rigó! Illegeted itt magad, aztán mielőtt elkapnálak, tovaszállsz! Nekem ez a kis mafla, finom falat kell!…

Micsoda éles hangon tör ki a madártorokból a jajongás! Milyen rettenetesen szenved fiókáját elvesztvén a rigópár!

– Nincs igazság! – harsogják a kert végtelenjébe.

– Hogyhogy nincs igazság? – néz fel rájuk, száját nyaldosva a macska. – Hát az én igazságom? Talán nincs jogom táplálék után nézni? De ha már erről van szó: hát a giliszta igazsága?! Talán helyénvaló, hogy kitépitek csőrötökkel a földből?! Na, csak azért mondom, ne firtassuk a dolgot! Legalábbis ne firtassuk meggondolatlanul. Mindenki nézzen szét előbb a maga portáján! Ámbár igazatok van, nincs igazság, csupán szükség, de bocsánat, nem vagyok filozófus, csak egy éhes macska…

Hát ilyen a július a kertekben.