Július madarakkal
Kora reggel arra ébredek, hogy csettegnek, füttyögnek a kertben a rigók. Olyan hangosak, hogy nem hagynak aludni. Persze, elérte őket a munka dandárja, mostanság kapnak erőre kicsinyeik a fészkekben, etetni kell a tátogó rigófiakat, vadászni kell szüntelenül az élelemre. Napkeltekor már serénykednek, térülnek-fordulnak fáradhatatlanul, de ahelyett, hogy csendben dolgoznának, ricsajjal szálldosnak ágról-ágra, míg végre lecsapnak a kert eső utáni, porhanyós földjére, gilisztára vadászni. A csirregés-csettegés alighanem ellenségriasztó módszer, bár szerintem éppen ezzel hívják fel magukra a figyelmet. Ha némán repkednének, senki sem hederítene rájuk; ám ha a természet így rendelé, nyilván oka, haszna van a lármázásnak.
Nézem az ablakból, hogyan les, figyel a diófa ágán egyikük, egy szép, fekete tollú; zajong, kapkodja a fejét, nincs egy pillanatnyi nyugalma sem. Le-lenéz a frissen nyírt fűre; végre landol, de itt sem hagyja abba a lámpát, szaladgál a füvön, tekintget erre-arra, minden mozdulatában rettegés. Mennyire félhet a veszélytől, ám tudja, hogy teljesíteni kell a kötelességét, nem hátrálhat. Párja, a fakóbb tollazatú tojó is megérkezik, ott őrködik felette a fán; torkából éles, ideges hangok törnek az égre. A hím, mintha ettől biztonságban érezné magát, végre a giliszta-kutatással foglalkozik; beleváj csőrével a földbe, kirángat onnan egy madzagdarabot: egy eleven, de szétszakadt testű csúszómászót, s máris felröppen vele az ágra. Megpihen. Hajaj, idáig megvagyunk! Ez van a pihegésében. Kétfelől, kajla bajuszként csüng csőréből a giliszta. Rigónk most csendben van, ül ravaszul, mintha csak a szép reggelben gyönyörködne. Aztán, huss! – nehogy bárki (ellenség) észbe kaphasson, mire készül, elrepül a rejtekhely, a fészek irányába.
Micsoda felhajtás lesz itt nemsokára, amikor elkezdődik a fiókák tanítása, amikor majd a rigószülők nagy keservesen rábírják reszkető kicsinyeiket, hogy kecmeregjenek ki a biztos fészekből, és bontsanak szárnyat! Hányszor láttam már így, júliusban ezt a nagy nekigyürkőzést. A fiókák tátognak, pislognak, méregetik a fészek alatti mélységet, ami csak nekik az, mert a bokron legfeljebb méternyi magasságban kucorognak. A rigómama ott verdes, csetteg, biztat, félt, idegeskedik körülöttük; elszáll valameddig, mutatván, hogyan próbálkozzanak. – Madarak vagytok, fiaim! – csirregi nekik. – Tudtok repülni, génjeitekben a tudás, lökjétek el magatokat, a mindenségit neki! Bátran, csak bátran!…
Közben a torkában ver a szíve, lesi, nem ólálkodik-e a közelben macska vagy más ragadozó (ember is talán!), mert ha az ügyetlen rigófi lehuppan a földre, ott aztán nehezen menekülhet a prédára lesők elől.
Napokig tart ez a felfokozott munka, a tanítás, a tanulás. Mire a fiókák ellesik végre a mozdulatukat, és ráébrednek madárságukra, mire biztonsággal fennmaradnak a légben, s nem zuhannak be a bokrok, lugasok közé sipákolva, hát szegény rigószülők csaknem belerokkannak az aggodalomba.
Olyan gondterheltek ilyenkor, mint az államférfiak, a politikusok, akik ország-világ sorsával foglalkoznak; vagy mint a bankárok, vagy a súlyos helyzetbe került üzletemberek, akik feledvén az egyéni érdeket, érzik a jövendő iránti felelősségüket. Amint egyik-másik rigó átfut előttem a kerti úton, a bozótba veszett, segélykérő hangokat pityergő fiókája után, tisztelettel nézem gondos igyekezetét. Oda is szólnék neki, ha nem restelleném: – Ugye milyen nehéz az élet, kedves rigó úr vagy rigó nagysád! – Biztosan rám mordulna ingerülten: – Jaj, hagyjon békén az ostobaságaival! Nem látja, milyen izgatott vagyok, eltűnt ez a rosszcsont, a jövő reménysége! Persze, hogy nehéz az élet, naná!…
Néha valóban katasztrofális helyzetbe kerül egy-egy rigógyerek. Landol, aztán hiába tárja szét szárnyát, nem tud felemelkedni. Szülei ott cikáznak felette, szinte bereked a torkuk a hangos biztatásba, de hiába. Ha ellenség közeledik, rigómama hősiesen rárepül, rigópapa meg önmagát kínálja oda csalétkül, de a ragadozó mosolyog a bajsza alatt: – Hohó, vén rigó! Illegeted itt magad, aztán mielőtt elkapnálak, tovaszállsz! Nekem ez a kis mafla, finom falat kell!…
Micsoda éles hangon tör ki a madártorokból a jajongás! Milyen rettenetesen szenved fiókáját elvesztvén a rigópár!
– Nincs igazság! – harsogják a kert végtelenjébe.
– Hogyhogy nincs igazság? – néz fel rájuk, száját nyaldosva a macska. – Hát az én igazságom? Talán nincs jogom táplálék után nézni? De ha már erről van szó: hát a giliszta igazsága?! Talán helyénvaló, hogy kitépitek csőrötökkel a földből?! Na, csak azért mondom, ne firtassuk a dolgot! Legalábbis ne firtassuk meggondolatlanul. Mindenki nézzen szét előbb a maga portáján! Ámbár igazatok van, nincs igazság, csupán szükség, de bocsánat, nem vagyok filozófus, csak egy éhes macska…
Hát ilyen a július a kertekben.
A szabad verseny kora
Amióta ilyen kemény hideg van, figyelem a madarakat. Hagyják magukat figyelni, itt lebzselnek a ház körül, felborzolt tollazattal, behúzott nyakkal, moccanatlanul gubbasztanak a deres ágakon; a cseresznyefán gombócként a verebek, odább, a szomszéd birsalmafáján a vadgalambok, köztük meg itt-ott a cinkék.
Dermesztő a tél napok óta. Száraz hideg tört be, köd van, aztán amikor feltisztul, látni a fehér háztetőket, a fehér ágakat, a fehér füvet; ilyenkor csak a házban kellemes, a kályha mellett, nekidőlve az átmelegedett kályhacserepeknek, és nézni a decembert az ablakon át.
Teszünk ki eleséget az ég apró teremtményeinek. Rá is szállnak az ablakpárkányra, tudják, mindig akad ott valami a számukra.
Akad. Csak nem jut mindenkinek. Mert az erőszakosabbja azonnal rácsap, s persze a vadgalambok legelébb.
A vadgalamb pár itt tanyáz már régóta; rálibbennek a terasz korlátjára, megtelepednek a villanyoszlopon, lengenek a kifeszített vezetékeken. Már megszoktuk őket. De amint kíméletlenebbre fordult az idő, egyszer csak megszaporodtak. Jött még kettő meg még kettő; már egész csapat lesi az alamizsnát. A cinkék, a rigók nemigen férnek hozzá a kitett szezámmaghoz, búzához, kukoricához. Még az énekeseknek szánt zsiradékba is belevájják a csőrüket. Joguk van hozzá persze. Madarak ők is. Fáznak ők is. Éhesek ők is. De mi a kisebbekhez húzunk, őket szeretnénk táplálni. A galambok a nagy szárnysuhogásukkal meg totyorgásukkal mind elhessentik a többi rászorulót.
Olykor-olykor odalegyintünk valami kendővel az ablakra, hogy mi meg őket hessentsük el. Nem szállnak messzire, tudják, örökösen nem őrizgetjük az adományt.
Néha nagy kavarodás támad. Jön a cinke, jönnek a verebek, landol a párkányon egy-két rigó, s akkor egyszer csak megérkezik az egész galambrokonság. Ribillió tör ki. Ámulok, mekkora a kenyérharc, és lesem, hogyan adják fel a küzdelmet az apróbbak, s hogyan urizálgatnak jóvoltunkból a szelídnek vélt, ám valójában vad galambok.
Meglódul a fantáziám; elképzelem, miféle pörlekedés, háborgás folyik madárnyelven ilyenkor. Mi fordulhat meg a madárfejekben, amikor feldúlva, éhesen, megalázva visszatelepszenek az ágakra. A verebek a cseresznyefán gyűlnek össze berzenkedve, a kerítés drótjára a rigók szállnak, a cinke meg ott ugrabugrál egyiktől a másikig.
– Ez mégiscsak sok! – háborog Csip-csirip úr a verébcsapatban. – Csak azért övék az ablakpárkány, mert nagyra nőttek? Mert szürke a tolluk? Mert galambok?! Azt hiszik, övék a világ?! Hogy minden csak nekik jár?!
– Pssszt! – inti le Csip-csiripné. – Még meghallják!
– Hadd hallják! Nem félek tőlük!
– Mégis megfutamodtál! – szemtelenkedik a neje.
– Na ja! Nem szállhatok szembe velük ezzel a kis testemmel! De azért megmondhatom, amit gondolok! Demokrácia van!
– A demokrácia csak akkor működik, ha demokratikus testületek védik a jogainkat! – szól közbe tollazatából a csőrét éppen csak kidugva egy öreg kanveréb.
– Úgy is van! – suhan a csapat közé a cinke. – Fogjunk össze! Mi kistermetűek, fogjunk össze! Én önökkel, kérem, szívesen összefognék! Engem is felháborít, hogy ezek a nagytestűek…
Ám a verebek elfordulnak tőle. Belevesznek felborzolt tollazatukba. – Kérem! – ugrál köztük mégis. – Én is kismadár vagyok! Mi kismadarak nem hagyhatjuk, hogy…
– Na, röppenjünk csak tova! – szól Csip-csirip úr, s erre mind – huss! – elvitorláznak.
A cinke értetlenül bámul utánuk. Aztán meglátja a kerítés drótján a rigókat, hozzájuk csapódik. – És önök? Mit szólnának egy érdekszövetséghez? Nem hagyhatjuk, hogy a fejünkre nőjenek ezek a szürketollúak!
– Ne válaszolj! – pislant fátyolszemhéjával egy nagyot a felesége felé Rigolettó úr.
– De hiszen nem mond bolondságot!
– Akkor se! Nem kell belekeverednünk ilyesmibe! Ki tudja, kik bíztatták fel erre?! Milyen titkos erők állnak a háta mögött?! Miféle nemzetközi kismadárösszeesküvés?!… Alászolgája! – köszön oda a jóllakottan turbékoló vadgalamb-párnak.
– Mekkora szolgalelkűség! – háborog a cinke.
– Ezt visszautasítom! Igenis kritikával szemlélem a galambok viselkedését, de azért megadom nekik a tiszteletet. És jobb lenne, ha maga is így tenne, Cinke úr!
A cinke most az ablakpárkányunkra száll. Nincs már ott egy szem mag sem, de azért menten odaröppen egy galamb is.
– Csak úgy nézem, hogy mi van – billeg egyensúlyozva, amikor a cinke dühösen rátekint: – Mi lenne?! Éhkopp van!
– Hja, ez a szabad verseny kora! – brukkol a galamb telt beggyel. – Küzdjön ön is, kolléga úr!
Hogyan emeljük életszínvonalunkat?
Sokan törjük ezen a fejünket: miként is könnyíthetnénk anyagi gondjainkon, hiszen olyan tetemesek kiadásaink, hogy az a kis fizetés, kereset, nyugdíj soha nem elég költségeink fedezésére.
Ezen törte a fejét Klobusinszki is, nyugdíjas munkásember, mert nem valami busás összeggel csöngetett be hozzá havonta a postás. Megözvegyült, egyedül éldegélt komfort nélküli lakásában Pest egyik öreg bérházának a második emeletén. Az udvarra szolgáló ablakokat fenyőgerenda-ácsolat árnyékolta be, ez a szerkezet óvta a leszakadástól a függőfolyosókat. Klobusinszki valaha a faiparban dolgozott, eleinte gyönyörűséggel nézegette az egészséges oszlopokat, de amint feketedni kezdtek az évtizedek alatt, megunta szemlélésüket, s inkább kalodának látta az egészet, amibe a lakókat zárták. Mindemellett megpróbálta derűsen tölteni nyugdíjas napjait. Leballagott a közeli térre a többi öreghez, kártyázgattak, sakkoztak, dominóztak, diskuráltak; délutánra meg ott volt szórakozásnak a televízió.
Szeretett játszani. Polgárista diákként helyiérdekű vasúttal járt a peremkerületből az iskolába; a vonaton mindig akadtak cimborái egy kis snóblizásra, huszonegyre. Később, már meglett férfikorban megpróbálkozott az ulti mellett a pókerrel is, de legtöbbször csak vesztett, így aztán a felesége eltiltotta a pénznek eme herdálásától, miként a lóversenyre sem engedte ki többé, persze csak azután, hogy Klobusinszki egy alkalommal elúsztatta egész havi keresetét.
Játékszenvedélye nyugdíjas korában lobbant fel újra, éppenséggel az egyhangú napok unalmában. De a téren kicsiben ment a játék, mondhatnám babra, csupán a tétlenség elűzésére.
Klobusinszki szeretett volna nyerni. Egy kis pénzhez jutni, hogy emelje életszínvonalát. Vett is hetente egy lottószelvényt, a totóval is próbálkozott, sőt a bongóval is. Várta a szerencséjét, ült a televízió előtt, leste a húzásokat, de hiába. Pedig milliókról volt szó! Nehéz milliókról! Hanem egy napon végre rádöbbent, miként is tömhetné meg az erszényét! Amint rájött, máris szidta ostoba fejét, mennyi pénzt szórt ki eddig is az ablakon! Hiszen óriási lehetőségek várnak hazánkban a kisemberekre, jövedelemhez lehet jutni kockázat nélkül!
Borongós délután volt, nem kívánkozott a térre, s micsoda mázli! Mert amint ott üldögélt a tévé előtt, egyszer csak felneszelt: bájos hölgy invitálta a képernyőn a nézőket valamiféle számítógépes kártyajátékra. Csak be kellett jelentkezni telefonon, s odabenn a stúdióban elindították a gépet; három sávon futó römikártyák ügyes megállításával kellett terceket összeállítani. Klobusinszki felfigyelt a láthatatlan játékos ügyetlenségére. Eleinte drukkolt neki, mert ketyegett az óra, ám a számok nem sok forintot mutattak. Aztán arra gondolt, hogy ez neki is menne! Mégpedig jobban! Lovat adott alája a következő játékos magas nyereménye. Több mint tízezer forint! Uramisten! A nyugdíjánál is magasabb összeg! Hogy mindeddig nem vette észre ezt a remek lehetőséget! Az ember ül a karosszékében, fél kézzel a telefonért nyúl, tárcsáz, aztán a képernyőn elindul a játék, amit ő irányít, és ha szerencséje van, perceken belül szép kis summához juthat!
Erőtlen a tollam, hogy híven visszaadjam, mi következett ezután. Klobusinszki mindenféle tévés játékra bejelentkezett. Már felismerték a hangjáról, s tudták, bezsebeli a magas összegeket. Vérszemet kapott, kezdett felkészülni a kvízműsorokra is. Megfigyelte, mit kell tudni annak, aki távoli utazásokat, értékes tárgyakat akar nyerni. Könyvtárakba járt, ismeretekre tett szert a földrajz, a történelem, a közgazdaság és a művészetek terén. Igyekezetét siker koronázta. Már nem ért rá a térre járni, ellenben megfordult Egyiptomban és Új-Zélandon; nyert mosógépet, (szegény felesége ha megélhette volna!), vitt haza gőzölő vasalót, videót, gumimatracot, sífelszerelést és merülőforralót. Tehetős ember lett. A vetélkedőkön ráadásul úgy kiművelődött, hogy az UNESCO munkatársának kívánta meghívni, a Tudományos Akadémiáról meg nemegyszer őt keresték a vitás geológiai kérdések eldöntésére. Zenei ismeretei révén elnyerte a rádió Kinek a muzsikája? című fejtörőjének egész hanglemez készletét.
Kormánypárti és ellenzéki napilapok riporterei ostromolták interjúért, mint a legsikeresebb magyar nyugdíjast. – Elégedett vagyok – nyilatkozta Klobusinszki az omladozó gangot tartó, korhadó fenyőgerendák alatt. – Nem is értem, miért keseregnek egyesek. Talán nem ismerik fel a lehetőségeiket? Hiszen a vetélkedők és szerencsejátékok bőséggel kínálnak megélhetést mindenkinek. Például a munkanélkülieknek is azt tanácsolom, ne legyenek restek részt venni a játékokban, s máris emelhetik életszínvonalukat. Nem mondom, hogy mindenki olyan sikeres lesz, mint én, de azért összejöhet valamennyi. Ám most sietek, szólít a kötelesség, indul a délutáni szerencsekerék…
Légy szép és milliomos!
Sóvári hosszú évtizedekig szerencsétlen flótás volt. Örökösen rosszul alkalmazkodott. Mivel a természet nem oltott belé ravaszságot, ezért örökösen melléfogott. Például ha végre nagy buzgalommal beverekedte magát főnöke kegyeibe, biztos, hogy az illetőt rövidesen áthelyezték, az új góré persze, megtudva, hogy Sóvári a régi híve volt, bizalmatlanul fogadta a még oly alázatos közeledését is. Tanulmányaiban sem jeleskedett; éppen csak megszerezte a diplomát, pártfogók nélkül jelentéktelen álláshoz jutott, előmenetelére ítéletnapig is várhatott. Egész megjelenésében: kopottas öltönyében, divatjamúlt télikabátjában, félretaposott sarkú cipőjében szánalmas alak volt. Nagy nehezen szerzett egy szoba-konyhás lakást a külvárosban; gondolta, most már meg is nősülhetne. Gyönyörű nőkről álmodozott, de tudta, hogy nem rá várnak; meg kellett elégednie egy hozzá hasonló helyzetű kolléganővel, akit a könyvelésből ismert. A hölgy lompos volt, a férfiaknak még véletlenül sem akadt meg rajta a szemük, de jóságos teremtésnek látszott; mindenesetre csakhamar megesett a szíve Sóvárin. Összeházasodtak, s immár kettesben éltek a külvárosi bérházban, a hagyatékból rájuk maradt bútorok között.
Néha felemlegették a gangon üldögélve, hogy másoknak bezzeg milyen jól megy, micsoda házakban laknak, drága autókon suhannak, divatos holmikban páváskodnak, de nem volt szívükben irigység, beletörődtek szerény sorsukba.
Ám amikor fordult a helyzet, és mindenki kezdett felkapaszkodni, Sóvári is vérszemet kapott, ő sem akart alulmaradni; itt a kapitalizmus, küzdeni kell! Megtakarított pénzecskéjükkel és néhány családi ékszer (Sóváriné keresztelőre kapott fülbevalója és lánykori brill gyűrűje meg egy néhai nagybácsi arany óralánca) felajánlásával beszálltak egy vállalkozásba. Üzlettársuk bíztatón regélt a várható haszonról, amiből majd bőven telik lakáscserére, sőt még tuniszi vakációra is. De aztán beütött a baj; Sóvári megint rossz lóra tett, a vállalkozás tönkrement, a pénzecske elúszott, a családi kincsecskéket elvitte az ördög; szegényebbek lettek, mint valaha.
Csendben, egymás előtt szégyenkezve viselték a csapást. Egy ideig nem is lehetett tudni, élnek-e, halnak-e?
Hanem egy napon!
Egy napon látta őket egyik régi ismerősük. Nem akart hinni a szemének, és még akkor is dadogott, amikor hazarontott a hírrel a nejéhez: – Képzeld, nem fogod elhinni, Sóvárit, azt a kis senkit, meg a feleségét láttam egy vadonatúj BMW-ben vagy miben feszíteni! – Az lehetetlen! – De, megesküszöm rá!…
A hírt mások is megerősítették. Elterjedt, hogy Sóváriék meggazdagodtak, mégpedig rendkívül rövid idő alatt. Villát vettek a budai hegyvidéken, s nemcsak BMW-jük van, de az asszonynak egy Suzukija is. Hanem ha látnák azt az asszonyt! Hogy mi lett abból a debellából! Egy bombázó! Karcsú, divatos; és az arca, mint egy húszévesé, na, meg a keblei! Valóságos csoda! Sóvári meg, az a kis nyamvadt, sorra hódítja a nőket! Buknak rá, alig képes elhessegetni őket. Állítólag hetente százezreket tesznek be a bankszámlájukra!
– Igazán?!
– Igazán!
Végre néhányan beszéltek Sóváriékkal. Sóvári nem lett nagyképű, csak meglehetősen magabiztos. És elegáns. Francia öltöny, olasz cipő… Az a küllem! És az a kellem! A feleségéhez foghatót pedig még a szépségversenyeken sem látni. Pazar csípő, kebel, s ami csak ámulnivaló lehet egy nőn! – Hát hogyan történt?!
Elmondták. Nem titkolták. A kétségbeesés végső határán voltak, amikor kezükbe kerültek különböző hirdetések. A lapokban. De a tévében is láttak néhányat. Sorra kínálták a káprázatos lehetőségeket. Az újsághirdetések könyvekről szóltak, melyekben le van írva a pénzkeresés fortélya, a gyors gazdagodás módja. Csak meg kell rendelni a könyvet, nem olcsó, de megéri az árát, különben is, ha nem tetszik, vissza lehet váltani. De ki ne akarná megtanulni, hogyan válhat milliomossá? Ám ezen kívül a többi jeles munka is figyelemre méltó: hogyan fiatalítsuk meg a női keblet; mit tegyünk a hájasság eltüntetésére, mivel növelhetjük szexuális vonzerőnket és így tovább. A magabiztos fellépésre is van recept. Izmok fejlesztésére, hajhullás megszűntetésére; de főleg a pénzkeresetre! Olyanok kínálják mindezeket, akik végre boldoggá akarják tenni az emberiséget. Felcsillant Sóváriék szeme; megnyílt előttük a jövő! Összekuporgatták a néhány ezer forintot, de nem hiába. Megérkeztek a könyvek, a krémek, kapszulák, gépecskék; bezárkóztak, és nekiláttak agyuk és testük átalakításához. Íme az eredmény! Mivel valamennyi ajánlatot elfogadták, ma nincs náluk szebb és
gazdagabb ember! – Az út mindenki előtt szabad! – mondta derűsen Sóvári, vállon csókolta kívánatossá lett feleségét, aztán beszállt vele az álmok kocsijába.
Kapitalista a mólón
Nem ismerem a pillanatnyi idegenforgalmi mérleget, igaz, még korai lenne megállapítani, hányan fordultak meg az idén a Balatonnál, de azt hiszem, felesleges volt az aggodalom, különösen a hétvégeken nyüzsög a tónál a tömeg. Sok a külföldi is. Még mindig a németek vezetnek, őket hallani mindenünnen, a „zimmer frei” táblák is leginkább nekik szólnak. A helybéliek az extrább kinézetű pestieket is „grüzgott”-tal köszöntik, vélvén, hogy D jelű autón érkeztek. Vannak persze olaszok, hollandok, angolok és mások is; nagy a hangzavar az éttermekben, a strandokon. A szép, füredi sétányon bornapokat rendeztek; alkalmi borkiméréseket állítottak fel, nádkunyhókat, sátrakat, a jóféle balatoni nedűk kortyolgatása közben magasra csap a jókedv, száll a sokféle nóta a tó esti sötétbe burkolódzott tükre fölött. A kánikulai meleg este sem igen hagy alább, forró augusztusi éjszakák borulnak a tájra, szellő is alig lebben, a víz sima, meleg; csak a kertek, rétek, mezők sínylik meg a szárazságot, zörög a fű az ember lépte alatt.
De hát ez a nyár! Tombol az élet a mólónál, a butikok, büfék, sörözők és alkalmi árusok körül. A fák alatt kempingszékeken ücsörgő rajzolók várják a hiúbb népséget, néhány százasért elkészítik a portrét; ügyeset, ügyetlent, mindegy. Odébb különleges játékokat árulnak, emitt bizsukat; cigányzenészek játszanak, versenyt cincogva a dzsesszmuzsikusokkal; amerikai fiatalok, arcukon festett jelekkel a Megváltót hirdetik; egy padon aprócska lányka ül unottan, monoton cérnahangon egy ősrégi slágert énekel, előtte a földön kimosott kefires pohár, abba kéri az adományokat.
Micsoda ötletek a pénzkeresetre! Néhány tízesért fel lehet ülni a furfangos biciklire, aminek a kormánya kifordul, váza berogy, s makrancoskodik azok alatt is, akik kitűnő kerékpározóknak tartják magukat. – Tessék, tessék kipróbálni, nem nagy kunszt, hát tud biciklizni, vagy nem? – A nyeremény reményében van jelentkező; pillanatnyi csend támad a mutatványost körülfogó embergyűrűben, amikor a páciens nyeregbe száll. Aztán vidám hahota… Neki sem sikerült. A vesztes elkullog, de jöhet a következő!
Így gyűlik a forint a vállalkozó zsebébe.
Az évek óta működő nyári üzletek (butikok) forgalma, úgy látszik nem csökkent, pedig felszaladtak az árak. De a divat az divat! Csinos vendéglők, kávézók (kávéházak!), cukrászdák nyíltak, alighanem kissé nagyobb turizmusra, gazdagabb hazai fogyasztókra számítva, de azért megyegetnek az üzletek. A magánhotelok mellett ott villognak csábos fénnyel a night clubok a maguk erotikus műsoraival, kiszolgálandó az éhes férfinépet. Éjjel is nyitva tartanak a dísztárgykereskedők, drága porcelánok, olcsó üvegholmik között kitömött vadmadarak kaphatók; vihet haza a nyaraló értékes tárgyat éppen úgy, mint bóvlit.
Húst sütnek nyárson, fagylaltot mérnek, sört csapolnak. Az utcai szemétgyűjtőkből, konténerekből terjeng a hulladék bűze a melegben, a köztisztasági szolgálat nemigen győz takarítani a tömeg után. Kis- és nagyvállalkozók hada lepi el a partot. Virulgat a kapitalizmus.
Jó dolog vállalkozni, csak elindulni nehéz. Kölcsön kell hozzá, (aminek nagy a kamata!) vagy tőke. Vagy csak ügyesség?
Sovány, borostás állú, pipaszár lábai fölött hordóhasat cipelő férfi, úgy ötven körüli, kissé viseltes nyári öltözékben álarcokat árul a mólónál. Este van, az álarcokban gyertyák égnek; közelebbről látom, görögdinnyék héját faragta ki; de nemcsak szemet, orrot, cakkos szájat csinált a zöld pofákba az ipse, cifrázta is. Némelyik vidám; nagy a választék. Hat-nyolc ilyen kivilágított dinnyefej sorakozik a lábánál. – Tessék, tessék, hölgyek, urak! Meine Damen und Herren! Bitte! Monsieur! Madame! Tessék, legyen önnek is jó szórakozása! Ijessze meg éjjel a szomszédját! Jó mulatság, hölgyek, urak! Please! My dear lady! Tessék!…
Megállnak előtte, mulatnak rajta. Nézik a dinnyefejeket, felveszik, forgatják. Érdekesek. Igaz, nem tartósak, csak addig szépek, amíg a héj nedve el nem párolog, de talán mint valami múmiafej, megmaradnak. Nem adja őket drágán, alku tárgya is lehet minden darab. Már csak heccből is megveszik. A gyertyákért külön kell fizetni.
– Hogy megy a bolt? – kérdem tőle.
– Ha vesz egyet, megmondom!
Veszek. – Most például jól megy… – Nevet, elteszi a pénzt. (Ötven forint.) – Jól megy, mert vett egyet! – Vesz más is, látom! – Megvesznek itt mindent, csak türelem kell hozzá! Uram, én megértettem az idők szavát! Vállalkozni kell! És töretlenül hinni a vásárlóerőben!
Megtudom tőle, hogyan kezdte.
– Lejöttem ide, gondoltam nyaralok, pedagógus vagyok, augusztus végéig ráérek. Lakik itt egy barátom, annál kaptam szállást. Csak néhány százas volt a zsebemben, a többit otthon hagytam a családnak. Egyik nap vettem két dinnyét ebédre. Unatkoztam itt a parton, eszembe jutott, hogy kölyökkoromban mindig álarcot faragtunk a héjából. Meglátták itt a németek, azt hitték, valami népművész vagyok, elkérték, mert szépen kicifráztam. – Ötven! – mondtam, csak úgy tréfából! Kifizették. Egy másik meg a párját vette meg azon nyomban. A pénzt megtoldottam, vettem három dinnyét, estig megettem, kifaragtam azokat is, találtam gyertyát a barátom kamrájában, kivilágítottam a rémpofákat, kiültem velük este a mólóra. Hát nem megvették mind a hármat? Másnap öt dinnyét vásároltam… aztán hatot, tizet… Megeszem a belét, a héját meg kifarigcsálom szépen, bele a gyertya… Viszik! Csak az a baj, hogy már alig bírok ránézni a dinnyére! Nézze, mekkora lett a pocakom. Ez mind víz! De mindenért meg kell fizetni! Nem veszi meg ezt a vigyori pofát is?
– Hagyom másnak!
– Tudja, ez engem egészen felvillanyozott! Hogy két dinnyével kezdtem, és ma már… Képzelje el, uram, ha nekem ezt egy állami vállalatnál kellene csinálnom! Vagy mint régen, szocialista szektorban! Tudja, ki törné magát, hogy ennyi dinnyét befaljon, aztán farigcsáljon, itt üljön a forró estében a mólón, történelemtanár létére, és kínálgassa a portékáját? De így más! Látom a hasznát! Egy százassal kezdtem, s már van egy kevés megtakarított pénzem is. Ez a kapitalizmus! Kis tőkével kezdeni, aztán gyarapodni! Invesztálhatnék is az üzletbe, ha kedvem tartaná, ma már húsz dinnyét is forgalmazhatnék, de jelenleg még nem akarom fejleszteni az üzletet. Félek, rám fonnyadnak az álarcok. Pedig tudom: a kapitalizmus dupla vagy semmi! De egyelőre csak szolidan! Később talán ráhajtok. Embereket fogok alkalmazni, akik termelőtől veszik nekem a dinnyét, s nem viszonteladói áron. Óvatosan kivájják, megeszik, mert ugyebár én akkor már éttermekben fogok kosztolni! Előkészítik nekem a héját, én meg kifaragom. Később csak felvázolom a mintát, és másokkal faragtatok, én csak árulom. Majd pedig árusokat alkalmazok, veszek egy autót, azzal járom be a körzetet, ellenőrzöm az embereimet. Kinéztem itt egy házat, de lehet, hogy építtetek. Ha nem üt be semmi galiba, szépen megalapozom
ezekkel a dinnyékkel a jövőmet…
Emberem megszállottan, mondhatnám eszelősen, csillogó szemmel nézett a távolba. A kánikulai nap után a tóra ereszkedő párában még csak gyengécskén pislogtak a túlsó part fényei.
A juppi
A juppi nem valamiféle titokzatos lény, amelynek (akinek) létezéséről utazók mesélnek hihetetlennek tűnő történeteket, mert még egyikük sem látta, csupán a lábnyomára bukkantak a magas fennsíkokon, tavak partján, erdők mélyén vagy a havasokban; nem, nem: a juppi – szótári alakja: yuppy – közöttünk él és ő a jövő embere.
Ma megint megfigyelhettem, mert ott szállt ki autójából a közelemben, egy pompás kis Renault Clióból (az év autója!) – és amint könnyedén bekattintotta kocsija ajtaját, máris feltűnt nekem juppis külleme. Karcsú volt, amit a korszerű táplálkozásnak meg a teniszezésnek köszönhet; keskeny dereka fölött deltáját kiszélesítette a drága anyagból készült trencskó válltömése; nadrágja szára, alján a vékonyka felhajtóval márkás cipőjére rogyott; felöltője alól kitetszett kétsoros zakója, halványlila inge és az árnyalathoz illő csokornyakkendője. Ujján pecsétgyűrű, haja a tarkójánál és a füle körül felnyírva; kalapot viselt, mert a juppi már nem jár hajadonfőtt, ahogy angol kollégái sem. Szattyánbőr színű diplomata táskájával az aluljáró felé sietett a parkolóból. Magam is arra tartottam, követhettem egy darabig. Délelőtt volt; tizenegy óra, alighanem üzleti tárgyalásra igyekezett a fiatalember, ebben az időben szoktak összeülni az értekezletekre sereglők; már fő a kávé a tárgyalók melletti szerviz konyhákban, a titkárnők frizurájukat rendezgetik, meg az iratokat; a juppi szereti ezt a délelőtti kávéillatot, a halk neszű nyüzsgést, a számítógépek monitorainak zöldes
villódzását, hát energikusan, ruganyos, nyújtott léptekkel ment előttem ez az ifjú is a reá váró izgalmakra gondolva. De annyi ideje volt még, hogy megálljon az újságosnál, és megvegyen néhány – különböző hangvételű – napilapot. Láttam, a pornó kiadványokon is megakadt a tekintete, de eszébe juthatott, hogy ilyesmire nincs ideje; a banki és vállalati ügyek, az export-import akciók közepette hogyan is terelhetné el a figyelmét felesleges, az előrehaladását nem szolgáló dolgokra? Elegendő elfoglaltság a teniszezés meg az úszás; a randevúkat is rövidre kell szabni a kedvessel: vacsora egy érdekes, egzotikus étteremben, aztán az a röpke óra otthon, kettesben, amit persze nemegyszer megzavar a rádiótelefon udvariatlan pirtyegése. De mit lehet tenni, ha örökké a munkával kell törődni. A juppi tudja, hogy a magas jövedelmet csak az állhatatos munkával érdemelheti ki, márpedig szereti a pénzt, a legfontosabbnak tartja a gyarapodást, mert anélkül nincs költekezés; ha pedig nem élvezheti az ember az élet kínálta kényelmet, mit ér a lét?
A jövő embere céltudatos, határozott. És szorgalmas is, meg kell hagyni, igyekszik. Nyelveket tanul, tájékozódik a világ dolgai felől, nyomon követi a technika fejlődését, mindenből csak a legjobbat akarja; alkalmazottként vagy vállalkozóként egyaránt hasznos polgára a hazának. Az a juppi is, aki ott ment előttem az aluljáróban, egyike lesz majd a megbízható bankároknak, gyártulajdonosoknak; gyarapítani fogja a maga vagyona mellett az országét is, növelni fogja hírnevünket a világpiacon. Most még csak kezdő, állán alig serken a szakáll, de már jártas a tőke fialtatásában, nem fél a pénz forgatásától, előre néz, látja magát gazdagnak, erősnek.
Már csaknem elért a feljárati lépcsőig, amikor megtorpant, s bár sietett, a fal mentén kuporgó koldus kinyújtott marka megakasztotta. Gondolkodás nélkül nyúlt a zsebébe, pénzt dobott a rongyos és maszatos ruhájú férfi tenyerébe. Magasról ejtette a görcsös kézbe, nehogy véletlenül hozzáérjen, ezért a fém húszas elgurult. Fényes cipője orrával állította meg. A koldus mohón és hálásan kapott érte, a juppi jóindulatú bólintással biztatta, aztán máris felkaptatott a lépcsőn, s eltűnt odafönn. Én meg azt gondoltam, lám csak, van szociális érzéke. Még kissé ügyetlenül gyakorolja az adakozás tudományát, de előbb-utóbb belejön. Ezek szerint tudja, hogy majdan ugyanígy erkölcsi kötelességei közé tartozik pénzt ejteni a szeretet nevében adományokat gyűjtők perselyeibe, neki kell majd december táján gondoskodni a Mindenki Karácsonyfájáról, meg arról, hogy a tereken felállított fenyők tövében meleg tea várja a rászorulókat. Ő lesz a mecénása a könyveket író, képeket festő, zenéket szerző, színházi előadásokat létrehozni kívánó honpolgároknak. Hát majd meg kell tanulnia szebben adakozni, diszkréten kitölteni a csekkeket, türelemmel, elegánsan védnökséget vállalni a
jótékonysági rendezvényeken, hogy azt mondhassák róla – és ez nagyon fontos! – „Gazdag, de mégis milyen derék ember! Hajlandó áldozni a művészetekre, nem sajnálja a garast a szegényektől, nem fennhéjázó, szóba áll az egyszerű népekkel…”
A jövő embere eltűnt előlem a délelőtti forgatagban, pedig nem bántam volna, ha egy pillantást vet rám, hogy talán megmaradhassak az emlékezetében.
Ki jut a paradicsomba?
A Paradicsom – az egyik utazási iroda szerint – Afrika keleti partjainál, az Egyenlítő alatt, Madagaszkártól északra az Indiai-óceánból kiemelkedő Seychelle-szigeteken található, s bárki eljuthat oda, ha befizeti az útiköltséget, vagyis 215.025 forintot, valamint félretesz magának az indulásig 11.900 forint költőpénzt. Feltételezhető, hogy egy ilyen kirándulásra készülő nő vagy férfi rendelkezik a trópusi éghajlatra (26-30C° között váltakozó hőmérsékletre) alkalmas öltözékkel, különös tekintettel a tengeri strandon, a teniszpályán, a nemzetközi, a helyi és a kínai étkeket kínáló étteremben, a bárban vagy a kaszinóban való megjelenésre; de ha nem, akkor bizony valamicske beruházásra is szüksége lesz, úgyhogy legjobb a költségekhez még néhány tízezret hozzászámolni. Na és kinek van kedve még ha társasutazásról van szó, akkor is, egyedül indulni a Paradicsomba? Különösen ha párunk van, nem is illő egy ilyen rendkívüli utat csak magányosan megtenni. – Az ember mégsem mondhatja a házastársának vagy szerelmének, hogy: – Jut eszembe, édesem, tizenhét napra elutazom a Seychelle-szigetekre! – Hová?! – Ó, csak ide, tudod, Tanzánia szomszédságába, el sem kell menni a Baktérítőig, szóval éppen hogy elugrom egy kicsit, majd
írok!… – Nem, nem, ez képtelenség. Tehát nyugodtan megkettőzhetjük a fenti összegeket, melyek így már (vagy még csak?!) félmilliót tesznek ki.
Félmillió! Csinos kis summa! De kinek nem éri meg?! S ráadásul télvíz idején startol repülőnk a Ferihegyről, februárban, de mi alig egy nap múltán már a verőfényes plázson süttetjük magunkat. Hotelünk ablaka a tengerre néz, szobánk légkondicionált, mindenütt kényelem. És micsoda programok várnak! Üvegfenekű csónakkal kirándulás az óceán csodálatos világának megismerésére; Afrikából áttelepült őslakók hajdani táncait idézi fel egy tábortűz körüli műsor; bebarangolhatjuk a központi szigeten, Mahén fekvő fővárost, Victoriát; helyi repülőtúrán vehetünk részt, hogy még két szigetecskét is láthassunk – kell ennél több? Azt is elfelejthetjük, merre van Magyarország! Persze, ide aztán vissza kell térni, de semmi baj, mert ha az embernek futja erre a tizenhét napra, akkor itthon sem várja ínség; a pompás üdülésre költött pénz, feltételezhetően csak töredéke jövedelmének.
Vagy tévednék? A gondosan élére rakott forintokból is fedezhető ez az utazás? Mert úgy véljük, ne csak Európában utazgassunk, ne csak – ha szerencsénk van! – Amerikába jussunk el meghívások, ösztöndíjak, rokoni segítségek révén, hanem nézzünk körül alaposabban a világban? Tessék elmenni távolabbi tájakra is, mondjuk éppen a 280 négyzetkilométeren fekvő, 65 ezer lakosú Seychelle Köztársaságba, melynek a nemzeti lobogója még kissé hasonlít is a mienkhez: a piros és a zöld mezőt egy hullámos fehér sáv választja el; s amely országocskán-szigetcsoportocskán az angolon és francián kívül a seychelle nyelvet beszélik; a pénznem a seychelle-rupia, ami száz centet, vagyis egy dollárt ér.
Az ember ott úgy élhet, mint a föld akárhány jómódú polgára, aki a trópusokon tölti a szabadságát; senki sem kérdi: – Ugyan mondja már, magának miből telik rá, hogy a Beau Vallon Bay hotelban lakjon? És főleg, hogy esténként látogassa a kaszinót?!
Bocsánat az ironikus hangért. Nem akarom megbántani sem az utat hirdető irodát, sem a Seychelle-szigetekre készülőket. Sajnálom, nem tarthatok velük, (hogy megtehessem, fel kellene számolnom minden ingó és ingatlan vagyonomat!) ám mégsem az irigység beszél belőlem.
De azért, bevallom, meglepett ez a program. Elképedtem: hát vannak, akik állni tudnak ekkora költségeket? Másról sem hallunk, mint gazdasági összeomlásról, nyomorról, sőt mi magunk is érezzük, milyen nehéz lett a megélhetés. Az árak emelkednek, a keresetek viszont nem. Tisztes szellemi munkát végzők sokaságának a fizetése nem éri el a havi tízezer forintot, de másokat is emlegethetnénk. Kinek jut hát negyedmillió egy ilyen üdülésre?
Ki juthat el a Paradicsomba?
De lássuk csak: talán régi, sematikus gondolkodás, földhözragadt okoskodás így nézni a dolgokat. Szegényemberi vélekedés ez. Mert hiszen miért ne akadnának olyanok, akik jól keresnek, mégpedig becsületes úton. Hiszen vannak már vállalkozók, üzletemberek, olyanok, akik jól és haszonnal forgatják a pénzt, akik kiszabadították magukat az érvényesülést és haladást gátló, minden egyéni kezdeményezést és sikert megfojtó, úgynevezett szocialista gazdálkodásból, és önállósodtak szellemileg és anyagilag. Egyszóval vannak bátor emberek, akik hisznek a kibontakozásban, s beruháznak; az elmúlt negyven év keserű tapasztalatai sem félemlítették meg őket – úgy látszik – végérvényesen. Bíznak abban, hogy érdemes hozzáfogni a komoly munkához, érdemes üzletet nyitni vagy termelőüzemet létesíteni a jövőbeni fellendülés reményében. Szakmai tudásukat a lehető legjobban és legszabadabban akarják kamatoztatni, életre akarják kelteni a halódó magyar gazdaságot. A munka pénzt, s a pénz még több pénzt fial, de már nem azért, hogy a vállalkozó – mint a léggömbként felfújt prosperitás éveiben – minél hamarabb megszedje magát, aztán nyugati kocsit, balatoni villát, ékszert vásárolva Harpagonként
üljön pénzeszsákjain, hanem jövedelméből újra és újra beruházzon, ne csak a maga, de az ország javára is hasznot hajtva. Az ilyen persze, hogy nem filléreskedik! Persze, hogy nagy pénzekkel dolgozik.
Ha keres, ha tisztességes vállalkozói kedvéből és erejéből származik a jövedelme, miért ne utazhasson pihenni azokra a csodás szigetekre? Vagy akárhová!
Az iroda hirdetése tehát azért lepett meg, sőt – hadd legyek őszinte: azért botránkoztatott meg, mert a rossz beidegződések kezdtek el munkálni bennem. A fene egye meg, hát kinek van ennyi pénze? Negyedmillió?! Kéjutazásra?! De miért is ne reagálna rá így más is? Hiszen itt, mifelénk évtizedeken át bűnnek mondták ki a vállalkozást, pokolba vezető útnak, aminek a végén a kereskedő vagy iparos pöfeteg tőkéssé pocakosodik; gyanús volt mindenki, akiben föllobbant a kezdeményező kedv; a munkával szerzett vagyont elkobozták, a tehetséget kalodába zárták, s aki nem bírta ki, hogy keze-lába ne legyen szabad, azt kalandornak, gonosz pénzszerzőnek, harácsolónak titulálták.
Bennünk élnek ezek az előítéletek. Pedig ki kellene ezeket irtani magunkból; tisztelni kellene a munkájukkal előrejutók sikerét, örülni kellene annak, hogy a tehetségesek előtt szabaddá vált a vállalkozás útja. Mert ha eredményesen dolgozhatnak, ha vagyonuk az ország vagyonát is gyarapíthatja, akkor előbb-utóbb nemcsak ők jutnak el a Paradicsomba, hanem azok is, akiknek megélhetést nyújtanak. S egyszer talán mi is ott ülhetünk majd a Beau Vallon Bay légkondicionált éttermében, noha – de ezt fogjuk fel örökös különbségnek – a kaszinóba esténként azért nem merünk bemenni, mert arra se fehér szmokingunk, se felesleges pénzünk nemigen lesz akkor sem.
A tönk széle
– Na, ez is a tönk szélén áll! – hallottam olykor apámtól valamely ismerős üzletemberről, távoli vagy közeli barátról: vendéglősről, kávésról, kereskedőről. – Csőd? – kérdezte szorongva anyám. – Igen, csődbe jutott a szegény ördög! – Nagy csöndek követték mindig az efféle rossz híreket, engem pedig elborzasztottak. Gyerekként elképzeltem az emlegetett szerencsétlent, aki a tönk szélén áll; rémséges kép: magára hagyottan, kitaszítottan egy hatalmas, derékban elfűrészelt fa tönkjén didereg az erdő mélyén, partján a szakadéknak, s bármikor a mélybe zuhanhat.
Zuhanhatott is. Hiszen aki a tönk szélére jutott, arra nem sok remény várt.
Apám, akárcsak kortársai, örökösen retteghetett a csőd rémétől. Mire önállósította magát, látott eleget. Főpincéri kauciói vesztek oda; egyik nap még virágzó üzletnek hihette főnöke vendéglőjét, a másik napon már lakat volt a rolón a zárlati pecséttel. Ő, amikor a maga ura lett, megpróbált védekezni a tönkremenés ellen. Megtette, amit a csőd elkerüléséért megtehetett. A szolid üzletvezetés híve volt, nagyra törő szándékait kellőképpen fékezte józansága, erkölcsi érzéke. Szép, tágas, nyugodt, polgári üzletet akart és teremtett meg; gondja volt a család jó megélhetésére, anyagi biztonságára, de nem az erőszakos meggazdagodás járt a fejében. A jövőnek dolgozott, nem a pillanatnak. A vendéglő cél volt, s nem eszköz a pénzszerzésre. Lelkiismeretes volt, jó bort mért, ízletes konyhát vitt, ügyelt vendégei hangulatára; törzsközönségének azzal kedveskedett, hogy mindenkinek készíttetett monogramos poharat; ha néhány napra elmaradtak, felkereste őket megtudakolni, nem sérelmeznek-e valamit talán? Ellenőrizte a konyhai adagokat, inkább hozzátett egy-két szem húst a pörkölthöz, mintsem hogy szűken mért volna; ha a pincér nem töltötte tele eléggé a literes üveget, vagyis ha a bor szintje nem tetőzte
a hitelesítés vonalát, visszarendelte a fiút a pulthoz, hogy telítse csordultig a palackot. Soha nem csapott be senkit egy fillérrel sem, megbízható kereskedőktől vásárolt; óvakodott minden szenvedélytől, ami a szakmában leselkedett rá: nem ivott, nem kártyázott, nem járt lóversenyre – noha a plakátok fejében ingyen belépőt kaptunk; kerülte a zálogot, váltót nem írt alá, mert ha a helyzet megszorongatta, inkább a nélkülözést választotta. Nem voltunk elkényeztetve, noha minden szükségest megkaptunk gyerekkorunkban, de az üzlet nem azért volt, hogy tobzódjunk vagy könnyelműsködjünk, hogy autót vagy nyaralót vásároljunk a hasznon, netán külföldi vakációkon költsük a pénzt. Minden jövedelem a beruházást szolgálta. A szolid hasznon túl a fennmaradt pénz visszaszállt az üzletbe a tőkét gyarapítani. Hiszen apám arra számított, hogy a vendéglő akkor is létezni fog, ha ő már nem lesz az élők sorában; vendéglőjét nem kirabolni akarta, hanem felvirágoztatni. De mindeközben folytonosan rettegett a rémtől. Néha láttam, amint a délutáni csendben, amikor pangott a forgalom, s csak néhányan iddogáltak a kockás terítőjű asztaloknál vagy csak futó vendégek tértek be pohár sörre, fröccsre, féldecire – láttam apámat az üzletajtóban, aggodalmasan, mintha azt leste volna: lesz-e ma este is
közönség? Megússza-e? Elkerüli-e a rém: a csőd? Hiszen az, akitől megvette az üzletet, ugyancsak csődbe jutott. Híresen jól menő vendéglője ment tönkre, évtizedek munkája omlott össze egy röpke fél esztendő alatt. Apám sokszor emlegette, milyen kétségbeejtő helyzetbe jutott gazdag elődje; egyszeriben a legnagyobb ínség szakadt rá. A bank, amelyik a bérháznak és benne az üzletnek is a tulajdonosa volt, a csődeljárás folyamán zárolta még a konyhai tűzifát is; felszámolták a boltot az utolsó csepp pálinkáig. Akkor aztán pályázatot írtak ki a megvételére. Mi akkoriban Óbudán éltünk, ott bérelt apám vendéglőt, de lejárt a szerződés, hát pályázott, s nyert. Rokoni támogatással kifizette a vételárat. Borkereskedő barátja, akivel együtt tanonckodott, ingyen – ma azt mondanánk: bizományban – szállította az induláshoz a bort. Apránként, fokról-fokra kellett megküzdeni a létért. Józanul. Szorgalommal. Bölcsen. Bölcs számítással. És persze végtelen tisztességgel. Apám megalapozta az üzletet, mégis hányszor, de hányszor láttam borúsnak a tekintetét, amikor mások tragédiájáról hallott; a vállalkozások fölött folyton ott lebegett a tönkremenés veszélye; ő is félt, hogy nem ússza meg. Mindig nagy szánalommal mutatta nekem a tönkrement
kollégákat, akik be-betértek hozzánk kopottan, meggyötörten, szegényen. – Látod, mi lett belőle? Pedig nagyszerű üzlete volt, egy resti, gondolhatod, mekkora forgalommal, és mégis! Egyszer csak krach! Vége! Most kisegítő pincér… néha hívják. De szegény csak olyan száraz pipás…
Egyszer egy derék tartású urat mutatott a villamoson. Soha nem felejtem el: nyáridőn télikabátot viselt az illető. Sál a nyakában, fején foszlott szalagú, pecsétes Eden kalap. A nagykabátja is foltos volt, de látszott, hogy szalmiákszesszel tisztogatta, és széttaposott cipője is fénylett. Ült, mint egy sikerei teljében lévő, gazdag úr. Rezzenéstelen arccal tűrte a bámuló tekinteteket. Hőség volt, rekkenő nyár, de ő fázott. – Híres kávés volt Kispesten – súgta apám a zörömbölő villamoson. – Egyik szezonban kisegítettem nála, nem ismerhet, régen volt. Lovakat futtatott az ügetőn. Csak a francia pezsgőt szerette, hajnalonként a főpincérével kártyázott, nyert és nyert… most pedig! Nézd, a cipőjének nincs is talpa. Azt mondják, váltókat írt alá…
Apámat mindig nagyon megviselte az ilyesmi. Nem volt benne gőg, hogy bezzeg ő hogy tartja magát! Nem. Szánakozott és félt; az ilyen alakok az örök rémkép megtestesítői voltak a szemében.
Már én magam is, még gyerekként, megtanultam rettegni a szótól. Csőd. Amikor mindennek vége. Amikor tönkremegy az ember. Amikor aztán rátör a nyomor.
A szó mostanság megint hallható. Tönkrement a vállalat. Felszámolták. Csődbe jutott a gyár, a kereskedelem, a lapkiadó, a könyvkiadó, a színház, a filmgyár, a könyvkereskedelem… Társaságban, családi összejövetelen már szinte csak úgy mellesleg mondják: – Ja, mi is csődbe jutottunk! Állás nélkül vagyok!…
A csőd persze nem új dolog. Hiszen az elmúlt évtizedekben folyvást azt hallottuk, hogy ráfizetésesek a gyárak, a téeszek, hogy a könyvkiadás mekkora veszteséggel jár, na és a színház?! Ha a tárca nem dotálná!… „Tudja maga, mennyit ad a színházjegy árához az állam!?” Magyarán: szüntelen csőd volt. Csak éppen mindig betömték a lukakat. A Pénzügyben évről évre a ráfizetések fedezésére készült a költségvetés. Csak azért nem lett nyilvánvaló, hogy a tönk szélén állunk, mert a rezsim presztízskérdést csinált a látszat fenntartásából. Egy szocialista társadalomban nem lehetnek gazdasági bajok. Nem lehet munkanélküliség, nem kell papírkosárba dobni a regények, versek, esszék kéziratait, nem csukhatnak be a színházak, mert mit szólna a tőkés világ! Mit szólna az ellenség?! De a presztízs megszűnt. Valaha azt mondták: „Elvtársak, ez politikai kérdés!” Most ez így hangzik: „Uraim, ez pénzügyi kérdés!”
A tönk szélén álltunk mindig is. A rém velünk volt, s velünk van. Lehet, hogy együtt kell élni vele örökké?!
Tisztes haszon
Közgazda barátommal találkoztam a minap, régen nem láttuk egymást, kíváncsi voltam, mit csinál mostanában: békén élvezi-e nyugdíjas napjait, végre másokra hagyva a gondot vagy ami jobban illik fiatalosságához, fáradhatatlanságához, energikus alkatához, bekapcsolódott-e valamilyen munkacsoport tevékenységébe?
Természetesen bekapcsolódott. Hiszen még azokban az években is örökösen a reformokon járt az esze, folyvást a nyilvánvaló ostobaságok kiküszöbölését sürgette, szüntelen a bűnösen hanyag vagy dilettáns gazdálkodást ostorozta, amikor még remény sem volt rá, hogy egy, az alapjaiban hibás, rossz rendszert csupán félmegoldásokkal, vagyis a fundamentum megőrzésével meg lehessen javítani. De barátom, nem lévén híján az ehhez szükséges indulatnak, soha nem adta fel a küzdelmet, noha már régen belátta, hogy csak a gyökeres változás segíthet.
Mégis, voltaképpen örült, amikor néhány éve, a hatvanadik esztendeje pillanatában nyugdíjba mehetett.
De azért tovább forrongott; írta a szakmai cikkeit, mint régi, sok tapasztalattal és gyakorlattal rendelkező ember, felkereste a még pozícióban lévő társait, segítséget ajánlott fel nekik a lehetséges jobbításokhoz. De hiába.
Aztán bekövetkeztek a változások, s ő újra szárnyra kapott. Mint mondta, elérkezettnek látta az időt, hogy végre hasznosíthassa tudását. Közgazdaként elsősorban mindig is a kereskedelem érdekelte, az áru eljuttatása a termelőtől a vásárlóig. Ez a folyamat valamikor – és évszázadokon át – igen egyszerű volt, de aztán kitalálták és létrehozták az úgynevezett szocialista kereskedelmet, s ezáltal menten bonyolulttá, nehézkessé, zűrzavarossá vált. Barátom hiába tudta az elmúlt évtizedekben, hogy mi a kereskedelemben a logika, hiába fogta a fejét, amikor lépten-nyomon ennek a logikának a semmibevevését látta, neki is részt kellett venni a kalamajkában, ahogy mindenkinek. Most azonban másként lesz – gondolta; elképzelései valóra válthatók, hiszen a mai politikusok éppen úgy tudják, mint ő, mi mindenen kell sürgősen segíteni, hogy – többek között a kereskedelemben is – mekkora változásokra van szükség az élet normalizálásához. Ezért csatlakozott egy tanácsadó csoporthoz. A kormánypárt munkatársaival együtt végre valódi kereskedelmet akarnak teremteni az országban.
– Na és hogy álltok? – kérdem tőle, amint a nagy nyári napon egy olasz fagylaltozó előtt összetalálkozunk az utcán. Ragyog a fény; a csinos üzletben csinos lányok mérik a hűsítő vaníliát, epret és sztracsit; mindkettőnk kezében olvadoznak az ostyatölcsérben tornyosodó gombócok. – Mi van a kereskedelemmel? Alakul már valami? Történik valami egyáltalán?
Barátom – ráismerek – most is indulatos. Türelmetlen. Semmi sem mozdul előbbre igazán. Még mindig ott toporgunk, mint ahol néhány éve, amikor indulgattak a reformok. A politika elméletekkel van elfoglalva, s közben hullik szét a gazdasági élet. A neppereknek áll a világ. Gyors intézkedések kellenének az üzletek magántulajdonba juttatásáról. Az egész kereskedelem rendbetételéről. Amíg nem érzi magát biztonságban a kereskedő, addig nem fog tervezni, nem törekszik tisztességes haszonra, hanem a percnek él csupán, ahogy élt már a hetvenes években is a maszek, hiszen nem tudhatta, mit hoz a holnap, mi lesz a boltjával, gyors jövedelemre gondolt csupán, kirabolni a vevőt, az üzletet, nem invesztálni, csak annyit, amennyi a harácsoláshoz szükséges, hamar megvenni a nyugati kocsit, hamar felhúzni a házat, a vízparti villát, hamar valutát váltani feketén, s beszaladni néhány divatos fürdőhelyet, várost, országot, hamar, hamar, ameddig lehet. Ez volt az ál-prosperitás, a nagy kirakat, hogy lám, lám, nálunk milyen színes a kereskedelem. De csak aranyfüst bevonat volt, ahogy aranyfüsttel volt bevonva a világ elkápráztatására az egész Kádár-rendszer. Minden olyan volt, mintha nem lett volna semmi baj, holott omladozott az egész.
– Ami ma a kereskedelem – mondja barátom, miközben a színes, jeges fagylaltgömböket ízlelgetjük –, ami itt dúl, az katasztrofális. Részben ott van teljes tehetetlenségével, unalmával, érzéketlenségével és szellemtelenségével az állami kereskedelem, mint valami ottfelejtett őslény, részben virul – elsősorban a maga és nem a közönség hasznára! – a butikvilág, s mindemellett, mint esőzés után a gomba, elszaporodtak a zugkereskedők, az engedéllyel vagy engedély nélkül hatalmas haszonra szert tevők tengernyi népe. Perzsavásár. Szemesnek áll a világ; Aki bírja, marja! Ez egészen elképesztő! Persze megértem, ha szabadjára van engedve, ki ne használná ki a helyzetet?
– Emlékszel – mondom barátomnak – emlékszel, hányszor elmeséltem neked, amikor a régi kereskedőszellemről diskuráltunk, hogy milyennek láttam én a jó üzletembert? Olyannak, aki szolgálni akar. A feladatában is – kiszolgálni – benn van ez a szó. Azok hoztak létre üzletet, akik kedvelték ezt a foglalkozást, nem akartak függni senkitől, szabad pálya – mondták valamikor. A legtöbbje lentről kezdte, kis üzlet, kis haszonnal, gürcölve, küzdve, állandó vevőkörre számítva, törzsközönségre, akik tudják, mit kaphatnak évről évre, napról napra, óráról órára abban a boltban, s akikről a kereskedő is tudja, hogy mit kívánnak, mit szeretnek. Ezek a boltosok megélni akartak, de nem bármi áron; adtak a becsületükre, a jó hírükre; ha volt is bennük gazdagodási vágy, márpedig miért ne lehetett volna, akkor sem törtek tisztességtelen haszonra, akkor sem akarták sebtiben ezt a gazdagodást, hanem szépen, apródonként, megküzdve a pengőkért. Persze, akadtak svihákok, csalók, rámenős alakok akkor is. De azokat előbb-utóbb a közönség bojkottálta, az ipartestület pedig kizárta. A céh vigyázott a tisztaságra. Jó volt bemenni egy boltocskába, kellemes volt betérni egy nagyobb üzletházba, mert ott, akár mímelték, akár szívből tették, de a
kuncsaft kedvét keresték. Ma viszont – és ez még mindig így van – hol kellemetlenkedő, az eladók nyugalmát és semmittevését megzavaró, tolakodó fráternek tekintenek, hol nyájas mosollyal elbűvölhető, s közben alaposan kizsebelhető áldozatnak. Jó, jó, tudom, az igazi kereskedelemhez tökéletes áruellátás is szükséges. A kínálat bősége. De vannak azért bőséggel kínálható cikkek is, mégsem mérsékeli magát a kereskedő. Mert nem ez az uralkodó szellem.
– Az uralkodó szellem a káosz – mondja barátom, a tölcsér oldaláról megmentve a lecsurranó málnafagylaltot. – Az üzleti élet nálunk tönkrement, megsemmisült, a kereskedelmi etikát is államosították annak idején, s hagyták éppen úgy pusztulni, mint az államosított bérházakat, villákat. Ha nem tereljük rendes mederbe például a kereskedelmet, de minden mást is, akkor menthetetlenül tovább pusztul az etika, a morál. A gazdasági élet zűrzavara a morál zűrzavara is… De vigyázz, mert olvad a tölcséred!…
Így aztán a hőséges délben a fagylaltunkkal törődünk inkább.
A mesterség becsülete
– Te mi szeretnél lenni? – tették fel gyerekkoromban nekem is a kérdést bajszos idegenek, kalapos hölgyek, lehajolva hozzám, s tán igazi érdeklődéssel. Megmondtam mindig, mi az álmom. Ami persze állandóan változott. Ha megkapott egy fűszerüzlet hangulata, boltos akartam lenni, hogy magam is ott serénykedhessem a pult mögött, illatos Meinl-kávét mérve a vevőknek; ha asztalost láttam fenyőléceket falcolni, az a mesterség vonzott; ha állatorvos segített világra a szemem előtt egy kisborjút, az ő hivatását irigyeltem. De mindig a foglalkozás érdekelt, s nem annak az örömön túli haszna.
Gimnazistákat faggatok, hogy mire készülnek. A válaszok lehangolnak, bár keserűségükben nem ismeretlenek előttem. – Azt kell nézni, mi fizet jól!… – A munka?! Fenét! A pénz! Mindegy, hogy mi, csak megszedhessem magam! – A továbbtanulás ráfizetés, mert nem becsülik meg a diplomásokat! – Majd bolond leszek tanulni, amikor éhen lehet dögleni egy értelmiséginek… – Ha itthon nem tudok boldogulni, máris megyek külföldre, ott aztán!… – Angolul kell tanulni, angolul, és lelépni!…
Érthető. Mégis elönt a szomorúság, vitatkozom, és persze kevés a meggyőző érvem. Nincs a munkának becsülete, csak az ügyeskedésnek. Nincs hivatástudat, csak anyagiasság. A helyzet neveli őket erre.
Eszembe jutnak a régi mesteremberek, akiket gyerekkoromban annyira becsültem, annyiszor csodáltam. Nyári vakációimat egy dunántúli uradalomban töltöttem; számomra az a major a világ minden kincsével fölért. (És fölér emléke még ma is!) Takaros istállók, kocsiszínek, pajták; az udvaron cséplőmasinák, elevátorok, fogatos gereblyék, gőzgépek, traktorok. De főleg a műhelyek! Ott sorakoztak a sárga magtárépület aljában: a szíjjártóé, a lakatosoké, bognároké, kovácsoké. Várt volna az erdő meg a rét, biciklizhettem volna a nagy határban, de én inkább behúzódtam valamelyik mester birodalmába, és ámultam, micsoda ügyességgel készülnek a patkók, a kocsirudak, a lószerszámok. Talán leginkább a patkolás látványa nyűgözött le. Máris ott lábatlankodtam, ha láttam, hogy valamelyik kocsis a szín alá kötötte be a lovát. A mester megengedte, hogy a hatalmas fújtatóval felszítsam a tüzet: a két fél dinnye formájú vaspofa közé rakott apró szemű kovácsszenet. Kicsi lángok is lövelltek olykor a parázsból, kék és vörös lángocskák. Ebbe az izzásba tették hosszúnyelű fogóval a nyers patkót, áthevítették, s amikor már sárgásfehérre olvadt, kikapták, és az üllő hegyén,
lapján, élén formálták csengő-bongó kalapácsütésekkel. – Csinn-bum-bum-bum-bum- bum-bum-bum… Csinn-bumm-bumm-bumm… Csinn-bumm-bumm-bumm… Csin-csin-csin-csin – Csinn-bumm-bumm… – Szikrázott a vas, s közben hamar kihűlt: narancs-szín, vörös, szürkés-vörös majd szürke lett, hólyagzott róla a finom vaspernye. Sarkat, s a patára hajlítható pántot vertek még ki a vasból, aztán lyukakat ütöttek bele a szögeknek. Még azon melegen felpróbálták a ló patájára. Sistergett, bűzlött a szaru, orrfacsaró szaga volt, de nem hátráltam, gyönyörűség volt látni ezt a munkát. A szakértelmet. A tévedhetetlen mozdulatokat. A nyugalmat. A mesterség szeretetét. Ha passzolt a patkó, felszegelték. De előbb igazítottak a körmön is, vágtak belőle, ráspolyozták. A kocsis megpaskolta lova csüdjét, jelezve neki, hogy adja ölbe a lábát. A jószág engedett; gazdája nekivetette magát vékonyának vagy a szügyének – úgy tartotta oda a kovácsnak a patát. A kiütköző szögek hegyét lehajtották, lereszelték. De a ráfhúzást is szerettem nézni. Már kora reggel készültek rá: a bognárok átgurították a maguk műhelyéből a vajszínű, friss, küllős-talpfás, nyers akácfaillatot árasztó szekérkerekeket. A kovácsok méretre vágott szálvasakat hevítettek, verték az
üllőn a kalapácsokkal, kerekítették a tüzes anyagot. Aztán még izzón a vaspántot ráügyeskedték a kerékre. égett, lángot fogott a fa, de máris merült az egész a vízzel teli tartályba. Gőz csapott fel, bugyorgott a víz – a ráf a fára szorult, s míg csak a sok használatban össze nem száradt, el nem vásott a kerék, tartott mint a parancsolat. De ámulatba ejtett a szíjjártó is. A csikó formájú padon ült, lovaglóülésben, és a varróbak fapofájába szorított bőrszerszámot varrta szurkos zsineggel. Egy döfés az árral és öltés jobb felől, újabb döfés az árral – és öltés bal felől: pompás kantárok, istrángok, hámok készültek a műhelyében.
Nem tudom, boldogok voltak-e ezek a mesteremberek, de hogy nem éltek meg könnyen, az bizonyos. Ám akárhogyan lázadoztak is a sorsuk ellen, a munkán nem álltak bosszút sohasem. Soha nem vetették, tagadták meg a szakmájukat, nem lettek hozzá hűtlenek, eszükbe sem jutott, hogy szidalmazzák, mint rájuk nehezedő átkot. És rosszul, hányavetien sem dolgoztak, nem adtak ki silány munkát a kezük alól. Meg nem sértették volna ezzel a mesterségüket. Nem jegyezte őket senki, mégis büszkék voltak egy szépen faragott kocsirúdra, tartós kerékre, viselhető patkóra, díszes vasalásra, jól vágott menetre, gondosan varrott gyeplőre, szépen fonott ostorra. Pedig jutalmat nemigen kaptak érte. Hitvány munkájukért ugyan elzavarta volna őket az intéző vagy az uraság, de nem a félsz végeztette velük pedánsan a dolgukat. Hanem a szégyent nehezen viselték volna el. Ha valakire rámondták, hogy mihaszna iparos, az nem állhatott meg senki előtt. Nem volt dicsőség elkapkodott, slendrián munkáért levágni a nagy pénzt. Ki-ki emberi becsülete szerint dolgozott jól, ha megfizették, ha nem. Mert maga a munka szent volt. Mondom mindezt a gyerekeknek, de csak legyintenek, maradi dolgok ezek! Mert arra tanította őket sok rossz példa, hogy bolond, aki nagy haszon nélkül is dolgozik. Megszaladt már a világ, nem olyan, mint volt az ősidőkben, azért van fejlődés is, vagy nem? Ki az a dinkó, aki nem a minél nagyobb
nyereségre tör? Mindegy, hogy miből, csak dőljön a pénz, vehessek ezt, azt, nem akarok lemaradni… – Mást se hallok, mint efféléket: – A mérnök haverom otthagyta az intézetet, ahol felkopott az álla, most elment egy szerelőhöz, autókat javítanak, megvan neki az ötszöröse! – Az egyik lány kimaradt az egyetemről, a szülei nem tudják eltartani, fogta magát, beállt egy hamburgereshez, utcai bódé, egy kis luk, a főnökasszonynak előkészíti a húspogácsát, és megvan neki a havi tízezer. Mikor kapott volna annyit, ha diplomázik? Az unokanővére még külföldön is járt egy évig egyetemre, szerkesztő az egyik könyvkiadóban hatezer-néhányszázért, és nem fog feljebb vergődni sokáig, pedig már hat éve ott dolgozik… – Egy hapsi otthagyta a tanári pályát és ablakot tisztít, naná, hogy megéri neki… és… És. És, és, és. Az ilyen karrierek lebegnek a szemünk előtt. Majd akad valaki, aki bevisz… elintézi… kijárja. Csupa buli, kibúvás, megalkuvás. Nem őket hibáztatom. Sőt, egyáltalán nem hibáztatom őket. Ilyen a közszellem, a gyerekek ezt tanulják, ezt tapasztalják a felnőttek társadalmában.
De azért mesélek nekik a gondos mesteremberekről, akik hittek a munkában, bármilyen nehéz volt is a sorsuk. Mert az embert az teszi emberré, hogy hisz a szép, tiszta munkában, akármilyen vacak is körülötte a világ.
A múlt kötegeiből
Időnként, amikor valami iratot vagy feljegyzést keresek, s persze nem találom sem a polcokon, sem az irattárnak használt, ósdi éjjeliszekrényben, spárgával átkötött csomagocskák akadnak a kezembe vagy dőlnek ki a dossziék közül. Nem állhatom meg, hogy ki ne bontsam őket. Aztán ahelyett, hogy tovább kutatnék, belemélyedek a vizsgálódásukba. Régészi izgalom fog el; ilyet érezhet az archeológus, amikor óvatosan, rétegről rétegre letisztogatja a földet az előbukkanó leletekről; vajon mi kerül a szemem elé? Néha kedves emlék, néha megrázó, felkavaró dokumentum. Évtizedeken át hevernek ezek a pakkok, aztán egyszer csak lefújom róluk a port, s amint turkálok a töredező szélű, sárguló papírlapok között, felidéződik a múlt.
Tudják rólam a családban, hogy gyűjtöm a képeslapokat, leveleket, ötven esztendős villanyszámlákat, egykori építkezések mérnöki terveit, ócska kalendáriumokat, fiókok mélyén lapuló, századelőről maradt orvosi recepteket, kérvények másolatait, régi rendeleteket, bírósági végzéseket és általában mindenféle mihasznának, tűzrevalónak ítélt cetlit. A hagyatékokból sok efféle kerül hozzám; szép kis gyűjteményem van, ott gyűlnek, gyűlnek a szekrényekben, kimustrált bőröndökben, az egyik nagybátyámtól örökölt katonaládában, de időnként előkerülnek.
Valamelyik nap egy számlaköteg akadt a kezembe. Egyszerű számolócédulák, vendéglői cechek, apám kézírásával. A számoszlopok alatt dátum – 1947, 1948 –, és mindegyiken név is, hajdani üzletünk törzsvendégeinek a nevei.
Három tucatnyi lapocska.
Apám tintaceruzával írt, néhol valami nedvességtől lila folttá olvadtak a számok vagy a betűk; egyik-másik cédulán odafirkantva ez áll: „Kifizette!” A többin azonban ez: „Bekaszírozni!”
Emlékszem, ez a kellemetlen feladat rám hárult.
Amikor – kényszerből – meg kellett válnunk a vendéglőtől, maradtak kifizetetlen cechek. Nálunk ugyanis hitelben fogyaszthattak ételt, italt a törzsvendégek. Éveken át jártak hozzánk, csaknem mindennap ugyanazok az emberek, közalkalmazottak, iparosok, művészek, kereskedők, még egy pap is; akkor fizettek, amikor akartak. Volt egy kezet formázó fém csiptető, ott lógott a pohárszék oldalán, abba csíptettük be a vendégek rendezetlen számláit.
Nem kételkedtünk abban, hogy rendesen elszámolnak-e. Szóltak elsején, szóltak, amikor pénzhez jutottak. Soha nem támadt vita a fizetés körül.
Még az ismerősebb, megbízható futóvendégek is élveztek hitelt. Volt a közelben néhány műhely, onnan az iparosok át-átszaladtak sörre, fröccsre a kuncsaftjaikkal. Egy németajkú galvanizáló mester mindig csak a pultnál hajtotta fel a borát, naponta ötször-hatszor is megjelent, csupán feltartotta két ujját, s máris mértük a két deci fehéret. Neki is ott laffogott a cetlije a csíptetőben. Alkalmankint húztunk rá egy-egy strigulát.
Nem szándékosan maradtak adósaink akkoriban, amikor el kellett hagynunk az üzletet. Hirtelen történt minden, s még a környékről is elköltöztünk.
A számlákon, amelyek most a kezembe kerültek, címek is vannak. Apám leveleket írt ezekre a címekre, baráti, udvarias sorokat. Lefestette megváltozott helyzetünket, és kérte a tartozások lehetőség szerinti rendezését.
Érkeztek pénzesutalványok. De sokan hallgattak.
Persze, nehéz idők jártak, másokra is rászakadt a nyomorúság. Hivatalukat, pozíciójukat, üzemüket, műhelyüket vesztették sokan. Politikai konfliktusokba keveredtek. Hallottunk olyanról is, akit internáltak. Negyvenkilenc után voltunk.
Keservesen éltünk mi is, kellett minden fillér.
– Elmész ide és ide – mondta apám, kezembe nyomva egyet-egyet a számlák közül. – Légy udvarias, de határozott, ahogy tanítottalak! Köszönj, beszélj bátran, mondd, hogy én küldtelek, add át üdvözletemet, és kérd el ezt az összeget…
Nem lelkesedtem ezekért az utakért. Idegen házakba, idegen lakásokba kellett becsengetnem. Zavartan, kényszeredetten fogadtak. Feszengve ültem a konyhai hokedlin vagy a lefüggönyözött szobákban a bőrkanapén, s hallgattam a sopánkodásokat. – Jaj istenem, hát persze, a tartozásunk! Mennyi is? És ti hogy vagytok fiacskám? Mert mi most nagyon nehezen élünk, Feri bácsit kitették az állásából, azt mondják, megbízhatatlan – fogta suttogóra egy főkönyvelő felesége. Törzsasztaluk volt a belső teremben, télen mindig fűszeres forralt bort ittak, és az említett Feri bácsi vastag szivarokat szívott éjfél felé. – Milyen jó kis üzlet volt a tietek, fiacskám! Milyen szép estéket töltöttünk el ott diskurálva, kártyázgatva! Na, én csak néztem, hogy kártyáznak a férfiak! Istenem, meg sem tudlak kínálni semmivel! Feri bácsi éjjeliőr lett, kevéske pénzből élünk, mondd meg apádnak, szeretettel gondolunk rá…
Volt, ahol be sem engedtek, csak a gangon adták tudtomra, hogy képtelenek fizetni, de eljön majd az az idő… Máshol kaptam valamicskét, részletet, hogy aztán majd, majd… Mindig a majd. Ezt vittem haza. De apám újra és újra útra bocsátott, járnom kellett a várost, az emeleteket, a lakásokat, ahová egyre keservesebb volt bejutni.
– A tanácsosék – mondta apám egy napon. – Emlékszel a tanácsosékra? A kályha melletti asztalnál ültek minden este. Hét óra felé érkeztek, elegáns kis úr, sötét öltönyben; csokornyakkendőt viselt és olyan nyírott bajuszkája volt. Emlékszel, nem? Törékeny emberke. A felesége meg hatalmas nő, testes, vidám teremtés. Rizlinget ittak, először fél litert rendeltek, diskurálgattak a festőművésszel, az ateista orvossal meg a görögkatolikus pappal. Mindig olyan nagy filozófiai vitába keveredtek. Aztán a tanácsos úr tíz óra felé szépen elszenderedett a második fél liter után. Akkor az asszony kért még egy újabb fél litert. És soha nem bánta, hogy az ura ott alszik mellette. Éjfélkor mentek haza mindig. Nahát, itt a cím, felmész hozzájuk. Nekik is írtam, de nem válaszoltak. Itt a számlájuk…
Most, hogy felidéződnek ezek a régi emlékek, magam előtt látom a tanácsosnét flanel kendővel bekötött fejjel, vastag szoknyában, nyűtt pulóverben, rossz cipőben, lecsúszott szárú flórharisnyában, amint egy telefonfülkét takarít, a hetedik kerületben. Mert aznap, amikor kifizetetlen számlájukkal a zsebemben hozzájuk igyekeztem, ott találtam véletlenül.
Ráköszöntem. Meglepődött, elvörösödött, aztán amikor megismert, könnybe lábadt a szeme. Felmutatta a seprűt és a lapátot.
Otthon elmondtam, hogy találkoztam vele. És azt is, hogy természetesen nem szóltam neki a számláról.
Apám a cechüket szó nélkül visszatette a többi közé. Elő sem került többé. És a többi tartozást sem próbáltuk ezután behajtani.
Mind itt sárgulnak, porosodnak rendezetlenül a múlt kötegeiben.
|