Árnyas fák alatt

Úgy ül ott, nem messze tőlem a budai eszpresszó teraszán az a férfi, mint egy jachttulajdonos egy tengerparti klubban: hányavetin, lazán, keresztbe vetett lábbal, az újságjába mélyedve. Előtte a színes asztalkán kávéscsésze, pohár víz; a hamutartó meg tele cigarettavéggel, rúzsossal, agyontöredezettel. Mulatságos ez a lezser póz, mert amúgy rongyos az istenadta; vászonzakója foltos és tépett, nadrágja szára rojtos, térdén szakadás, nem a kölykök szakadt-farmer divatja szerint, hanem a természetes kopás következtében. De ad magára, mert piszkos tornacipőjét nem mezítlábra vette fel, ám zoknija oly likas, hogy kinn van belőle az egész sarka. Borostás, kócos, mosdatlan, de beült ide, kávét rendelt. Kiszolgálták, mert mutatta a pincérlánynak, hogy van pénze, megcsörrentett egy maréknyi aprót. Élvezi a május végi, meleg délelőtt nyugalmát az árnyat adó hársfák alatt.

Beültem magam is kicsit megpihenni, inni valami frissítőt a nagy szaladgálásban, de türelmetlenül; hajt a nyugtalanság; már bejártam ugyan a fél várost, de még tovább kell futni, hogy legalább a negyedét elintézzem annak, ami hétről hétre rám szakad.

Ez meg itt háborítatlanul pihenget. Akár napszám is. Irigylem, hogy ráér; semmi dolga sem lehet, mert úgy nézem, se lakása, se munkája; sőt talán nincs is semmije azonkívül, ami rajta van, meg ami abban az elkoszolódott, a földön mellette heverő nagy műanyag szatyrában lapul. Ez a fickó ott van hon, ahol éppen leledzik, – gondolom –, hát oly mindegy, meddig ücsörög itt úrias pózban, úrias semmittevésben.

Az újságot is csak unalmában böngészheti. Mert miért is érdekelné, miről mit döntöttek a parlamentben, melyik párt miért háborog, drágább lesz-e a benzin, hiszen ő gyalog jár; milyen üzleteket sikerül kötniök a kereskedőknek, amikor ő úgysem számottevő fogyasztó.

Gondolom én.

Csak az jut neki, csak arra tart igényt, amit a társadalom elhullajt. Mert most például felnéz az újságból – nem látom jól, miféle lap lehet –, szóval felnéz, és vizsgálgatja a hamutartó tartalmát. Közelebb hajol hozzá, ujja hegyével beletúr, kiválaszt egy jókora csikket, kiegyengeti, lecsíp a végéről egy dohányszálat, körülpillant, gyufa kéne neki. A pincérlánytól kér tüzet. Mintha a legdrágább cigarettára gyújtana rá, szippant, biccentve megköszöni a segítséget, s újra az újságjába merül.

A pincérlány nagyon csinos. Feszes kis szoknya, formás fenék, formás láb. Kihúzott derékkal járkál az asztalok között. Elképedek, hogy milyen készséges ehhez a fura alakhoz. Mert amint tüzet ad neki, reá mosolyog. Az ugyan nem sokra tartja ezt a mosolyt, cseppet sem viszonozza, csak ül arisztokratikus zárkózottságban.

Amíg meg nem akad a szeme valamin.

Nem a lány formás alakján. Hanem valamin, a földön. Leereszti az újságot, előredől. Nem értem, mit nézhet.

Felcsíp valamit. Egy pénzdarab. Talán ötvenfilléres. Elégedetten a zsebébe süllyeszti, rávereget a zsebére; csak most látok valami mosolyfélét az arcán.

Szegény ember!

Ezt gondolom magamban részvéttel: szegény, szegény ember!

De amint újra felveszi az újságot, végre láthatom a címét. Idegen cím, nem is magyar. Mit olvas ez?

Amikor fizetek, megkérdezem a lánytól: – Ismeri ezt az embert?

– Bejár ide. Iszik egy kávét, olvasgatja az újságot, télen itt melegszik nálunk a presszóban.

– Igaz is, milyen lapot olvas?

– Hol ezt, hol azt. Most például a Financial Times-ot. Mindig efféléket böngész. Felszedi őket a hivatalok szemétládáiban…

– Micsoda! A Financial Times-ot olvassa? Bolond ez?!

– Nem bolond, csak fura. Van ennek vagyona, de rongyokban jár, kukázik. Pedig háza is van, a garázsában meg drága kocsi. Vadonatúj lehet, mert nem használja. A házát is bérbe adta, telkeket vesz, közben az utcán él, padokon alszik…

– Akkor mégiscsak bolond! Miért nem élvezi a vagyonát? Mire tartogatja?

– Ezt már én is kérdeztem tőle! Azt felelte rá, fél, hogy öregkorára koldusbotra jut. Nem herdálhat el egy fillért sem. Azt hiszem, belezavarodott a gyűjtésbe. Ha látná, hogyan fizeti ki a kávéját! Mintha a fogát húznák, tíz- meg húszfilléreseket guberál elő.

– Nevetséges!

– Az. De egyszer magyarázgatta nekem, hogy milyen nagy élet lesz itt kétezervalahányban. Akkorra talpra áll az ország. Arra készül. Arra spórol. Ott akar majd lenni a leggazdagabbak között. Addig meg jár rongyosan, csikkeket szív… Megyek is, mert megint rá akar gyújtani. Gyufája sincs, arra sem költ a zsugorija!…