Mi vagyunk hát a csikkszedők

Ott ülnek a presszóban, az ablaknál, és bámulják az utcát. Két meglett férfi, két erőteljes ember délelőtt tizenegy órakor. Sört isznak, cigarettáznak, melegednek.

Esős idő van, vacak idő, borús, hideg. Kicsit párás a presszó nagy üvegablaka a benti gőztől. De azért jól kilátni a forgalmas Király utcára.

– Furcsa – mondja az egyik férfi egyszer csak. Negyven körüli, barna ember, farmerdzsekiben, viseltes pulóverben és nyűtt kordnadrágban ül a kis asztalkánál. Haja divatosan felnyíratva, szép, fekete haj, markánssá teszi arcvonásait. – Furcsa – mondja. – Olyan, mintha lógnék. Ilyenkor mindig melóztam. Napközben. Így, hétköznapon. Most meg semmi dolgom.

A másik csak dünnyög erre. Sildes sapka van a fején, nem vette le idebenn sem, kopasz a feje búbja, és nem szereti, ha megcsapja a huzat. Mert a presszó ajtaját örökösen nyitogatják, bevág a kinti hideg. A halszálkás télikabátját sem tette le, még sál is van a nyaka körött. Nem fiatal már, foghíjas is, ráncos is, de még jóval innen van a hetvenen.

– Menjünk? – kérdi a fiatalabbik; meglötyögteti a sört a palack alján. – Vagy rendeljek még?

– Ha futja a segélyből – veti oda az öreg. Szeme alatt táskás a bőre, nem veti meg az italt, de ha nincs rá pénz, hát nincsen. Nem iszákos. Csak szereti a sört. De kicsi a nyugdíj. Nem akar a fiatal szaki terhére lenni. Pedig régóta ismerik egymást. Együtt dolgoztak valamikor, egy műhelyben. Ezért csak úgy mellesleg várja, rendel-e a farmerdzsekis. Az utcát nézi, az esőt, a forgalmat, a trolimegállóban ácsorgókat, a bebillegő, áramszedős kocsikat.

– Még két sört! – szól a pincérnőnek a fiatal. Követi tekintetével a nő csípőjének mozgását. Fényesre kopott fekete szoknya. Eléggé vaskos lábak. És magas szárú cipő. – Kinn voltam a gyárban – mondja közben.

– Minek?

– Kíváncsi voltam. Meg… Tudja fene! Kikívánkoztam. Összefutottam egy régi maróssal. Ő még kijár, de nem tudja, meddig. Na, mondom, egyszer megnézem őket. És kimentem.

A pincérnő hozza a söröket, töltöget. Isznak.

– Kísérteties – mondja a farmerdzsekis.

– Kísérteties?

– Az.

– Affenét!

– De! Igazán! Nem tudtam, mi bajom, mi a fene bajom van, ahogy ott kerestem őket.

– Miért? Mi bajod volt?

– Mintha elzsibbadtam volna, vagy mi a fene! Bemegyek a kapun, és üres az udvar. Meg csendes. Hát tudod, mekkora zaj volt ott mindig. És milyen lárma, meg minden, amikor mentek a gépek. Meg csikorgás, kiabálások. Mentek azok a targoncák. Most meg sehol senki. Üres épületek, üres műhelyek, csak a nagy csövek meg az ablakok. Össze-vissza lehet járkálni.

– A gyárban?

– Aha. Autóval is be lehet hajtani, kutya se kérdi, ki vagy, hova mégy. Csak valami káefté működik ott, meg ezek a fenntartók. Hogy azért ne omoljon össze az egész. Ott találtam a szakit, azt a maróst, hátul azoknál a raktáraknál. Emlékszel azokra, vagy nem?

– Emlékszem.

– Alig vannak néhányan. A többit szélnek eresztették, ahogy engem is a nyáron.

– Kapod a segélyt, megvagy; ne panaszkodj. Odanézz!

Az utcára mutat az öreg. Látják mindketten: felszállt a trolira egy elegáns úr, sebtiben elhajította az alig szívott cigarettáját. Egy nő meg máris kap érte. Még el sem suhant a kocsi, amikor ügyesen felveszi, gyorsan szippant belőle, hogy felizzon a parázs. És siet tovább. Nem koldusfajta, nagyon is átlagos kinézetű nő.

– Azannyát! – szisszent fel a fiatal. – Pedig nem is szakadt a csaj!

Az öreg hallgat. Iszik egy kortyot. Aztán keserűen elmosolyodik. – Volt egy ilyen sláger. Nem emlékezhetsz rá. A háború után. A csikkszedőkről.

– Nem hallottam.

– Hát nem is. De akkoriban énekeltük. Mert mi is szedtük a csikkeket. Az eldobott staubot. – Rekedten dünnyögi: „Mi vagyunk hát a csikkszedők, új szabadszakszervezetet szervezők, jelszavunk csak egy, sok csikk az sokra megy…”

– Azért ez undorító! – utálkozik a fiatal. – Felszedni a földről, más után! Hát ha beledöglenék se…

– Na, na! – néz rá az öreg. – Na, na! Nem tudhatod! Akkoriban én is felszedtem. Kibontottam, kiszedtem a dohányt, újra sodortam. Persze az régen volt.

– Hát mindjárt rosszul leszek! – háborog a fiatal. – Felkapja annak a pasasnak a staubját! Komolyan mondom, ilyet még nem éltem! Hát mindjárt rosszul leszek!…