Mi vagyunk hát a csikkszedőkOtt ülnek a presszóban, az ablaknál, és bámulják az utcát. Két meglett férfi, két erőteljes ember délelőtt tizenegy órakor. Sört isznak, cigarettáznak, melegednek. Esős idő van, vacak idő, borús, hideg. Kicsit párás a presszó nagy üvegablaka a benti gőztől. De azért jól kilátni a forgalmas Király utcára. – Furcsa – mondja az egyik férfi egyszer csak. Negyven körüli, barna ember, farmerdzsekiben, viseltes pulóverben és nyűtt kordnadrágban ül a kis asztalkánál. Haja divatosan felnyíratva, szép, fekete haj, markánssá teszi arcvonásait. – Furcsa – mondja. – Olyan, mintha lógnék. Ilyenkor mindig melóztam. Napközben. Így, hétköznapon. Most meg semmi dolgom. A másik csak dünnyög erre. Sildes sapka van a fején, nem vette le idebenn sem, kopasz a feje búbja, és nem szereti, ha megcsapja a huzat. Mert a presszó ajtaját örökösen nyitogatják, bevág a kinti hideg. A halszálkás télikabátját sem tette le, még sál is van a nyaka körött. Nem fiatal már, foghíjas is, ráncos is, de még jóval innen van a hetvenen. – Menjünk? – kérdi a fiatalabbik; meglötyögteti a sört a palack alján. – Vagy rendeljek még? – Ha futja a segélyből – veti oda az öreg. Szeme alatt táskás a bőre, nem veti meg az italt, de ha nincs rá pénz, hát nincsen. Nem iszákos. Csak szereti a sört. De kicsi a nyugdíj. Nem akar a fiatal szaki terhére lenni. Pedig régóta ismerik egymást. Együtt dolgoztak valamikor, egy műhelyben. Ezért csak úgy mellesleg várja, rendel-e a farmerdzsekis. Az utcát nézi, az esőt, a forgalmat, a trolimegállóban ácsorgókat, a bebillegő, áramszedős kocsikat. – Még két sört! – szól a pincérnőnek a fiatal. Követi tekintetével a nő csípőjének mozgását. Fényesre kopott fekete szoknya. Eléggé vaskos lábak. És magas szárú cipő. – Kinn voltam a gyárban – mondja közben. – Minek? – Kíváncsi voltam. Meg… Tudja fene! Kikívánkoztam. Összefutottam egy régi maróssal. Ő még kijár, de nem tudja, meddig. Na, mondom, egyszer megnézem őket. És kimentem. A pincérnő hozza a söröket, töltöget. Isznak. – Kísérteties – mondja a farmerdzsekis. – Kísérteties? – Az. – Affenét! – De! Igazán! Nem tudtam, mi bajom, mi a fene bajom van, ahogy ott kerestem őket. – Miért? Mi bajod volt? – Mintha elzsibbadtam volna, vagy mi a fene! Bemegyek a kapun, és üres az udvar. Meg csendes. Hát tudod, mekkora zaj volt ott mindig. És milyen lárma, meg minden, amikor mentek a gépek. Meg csikorgás, kiabálások. Mentek azok a targoncák. Most meg sehol senki. Üres épületek, üres műhelyek, csak a nagy csövek meg az ablakok. Össze-vissza lehet járkálni. – A gyárban? – Aha. Autóval is be lehet hajtani, kutya se kérdi, ki vagy, hova mégy. Csak valami káefté működik ott, meg ezek a fenntartók. Hogy azért ne omoljon össze az egész. Ott találtam a szakit, azt a maróst, hátul azoknál a raktáraknál. Emlékszel azokra, vagy nem? – Emlékszem. – Alig vannak néhányan. A többit szélnek eresztették, ahogy engem is a nyáron. – Kapod a segélyt, megvagy; ne panaszkodj. Odanézz! Az utcára mutat az öreg. Látják mindketten: felszállt a trolira egy elegáns úr, sebtiben elhajította az alig szívott cigarettáját. Egy nő meg máris kap érte. Még el sem suhant a kocsi, amikor ügyesen felveszi, gyorsan szippant belőle, hogy felizzon a parázs. És siet tovább. Nem koldusfajta, nagyon is átlagos kinézetű nő. – Azannyát! – szisszent fel a fiatal. – Pedig nem is szakadt a csaj! Az öreg hallgat. Iszik egy kortyot. Aztán keserűen elmosolyodik. – Volt egy ilyen sláger. Nem emlékezhetsz rá. A háború után. A csikkszedőkről. – Nem hallottam. – Hát nem is. De akkoriban énekeltük. Mert mi is szedtük a csikkeket. Az eldobott staubot. – Rekedten dünnyögi: „Mi vagyunk hát a csikkszedők, új szabadszakszervezetet szervezők, jelszavunk csak egy, sok csikk az sokra megy…” – Azért ez undorító! – utálkozik a fiatal. – Felszedni a földről, más után! Hát ha beledöglenék se… – Na, na! – néz rá az öreg. – Na, na! Nem tudhatod! Akkoriban én is felszedtem. Kibontottam, kiszedtem a dohányt, újra sodortam. Persze az régen volt. – Hát mindjárt rosszul leszek! – háborog a fiatal. – Felkapja annak a pasasnak a staubját! Komolyan mondom, ilyet még nem éltem! Hát mindjárt rosszul leszek!… |