Síléc a téli napokra

Egy pár régi, sőt régimódi, bakancsra csatolható, fából készült sílécet támasztott valaki az utcán álló kukához, jelezve, hogy a számára immár mihaszna holmit a köz rendelkezésére bocsátja, vigye akinek kell, ha pedig nem találna gazdára, legyen az enyészeté.

Magam is raktam már a kuka tetejére használt cipőt, foltos kabátot, kimustrált nadrágot, agyonmosott trikót, hadd vigyék a rászorulók. Viszik is órákon belül, mire térül-fordul az ember, már hűlt helye a holminak, ritkán láthatom a guberálót, amint éppen zsákjába gyömködi a prédát. De így van rendjén, kell ennyi tapintatosság: én titkon kiteszem, ő titkon elviszi; a kor teremtette illemszabály ez, szociális diszkréció.

Emlékszem, a háború után a Joint küldte Amerikából a nyomorgó európaiaknak a levetett tengerészkabátokat, kockás mintájú gyapjúszövetből készült lemberdzsekeket, vastag téli zoknikat, sapkákat, kesztyűket; aztán jöttek az ötvenes évek végén a személyes küldemények, melyek némi vámolás (valódi meg az éberségből kifolyólagos vámolás) után kerültek a birtokunkba; micsoda áhítattal néztük, mutattuk: Ez amerikai! Lám, micsoda príma holmi! – de aztán megtudtuk, hogy nagyrészt ezek is a kukákban végezték volna, ha nincsenek ínséges helyzetű országok, ahol a lakosságot – rokonokat – meg lehet örvendeztetni velük. De való igaz, jó holmik voltak, erősek, tartós anyagból készültek, és megelőzték az itteni divatot. Akinek tehát jutott az USA-kukák elől mentett és az óceánon áthajózott cipőkből, cowboy-ingekből, sőt mi több: farmergatyákból, az méltán büszkélkedhetett, s lehetett rátarti világszínvonalú öltözködésére.

Mi is kaptunk ilyen csomagot; némelyik inget évtizedekig hordtam, s egy fehér, úgynevezett porcelánnadrágot ugyancsak. Eleinte azt hittem, csak házi göncnek lesz jó, mert nagyon kirítt a bőre szabott, hazai pantallók sorából, ezért egyszer disznóöléskor is felvettem, mint afféle otthoni rongyot. Képzelhető, milyen mocskos lett a téli hajnalon, amikor bementünk a hízóért az ólba. De anyám kimosta, és nyoma sem maradt rajta semmiféle foltnak. Hordtam is később gálába; csak imitt-amott kellett megstoppolgatni az idők folyamán.

Csodálkoztunk akkoriban, hogy mennyi mindent kidobnak ezek az amerikaiak, micsoda fényűzés, pazarlás az alig kopott lábbelit, ruhaneműt kiselejtezni, de lám, most már nálunk is ez járja. Ott vannak például a pennybutikok, ahol kilóra mérik a ruhát; még selymet is találhat az ügyes turkáló.

Körforgásban van tehát a kombinétől a télikabátig, az estélyi ruhától a sílécig minden. A gazdag átadja a jómódúnak, a jómódú a rászorulónak, aztán a rászoruló majd a koldusnak. Az ipari termékek a végsőkig szolgálják az emberiséget. Csak úgy dobj el valamit, hogy más még felvehesse. Így aztán jut annak is, akinek szűkös a jövedelme, kicsiny a nyugdíja, és forintjaiból nem futná kabátra, szvetterre, blúzra, harisnyára – vagy éppen sílécre.

Merthogy a síléccel kezdtem.

Azt néztem, milyen remek darab még mindig. A csatolása ugyan már megrozsdásodott, a szíjak is megrepedeztek a kötésen, de maga a léc hibátlan volt, ha csak azt nem számítjuk, hogy régóta nem kezelték. Csinos formája szép teleket, porzó havakat idézett fel. Vajon mi lesz a sorsa?

Véletlenül megtudtam.

Amikor néhány óra múlva megint arra jártam, észrevettem, hogy megtorpan mellette egy férfi. Szakadt fülű, tömött sportszatyrát földre ejtve, két kézzel kapott érte, de nem érintette meg mindjárt, talán attól félt, hogy a csoda, amit lát, elillanhat. Aztán mégis felkapta. A kötést próbálgatta éppen, amikor melléje értem.

– Elviszi?

Riadtan fordult hátra: – A magáé?!

– Nem, nem. Kitették. Szerintem elviheti.

– Gondolja? – nézett rám csillogó tekintettel. – Tudja, ma szerencsés napom van! Találtam egy meleg sapkát, most meg ezt! Kinn lakom a Pilisben, egy ismerősöm megengedte, hogy tavaszig a viskójában éljek, vigyázzak a házra, merthogy úgysincs munkám. Kapom a segélyt, meghúzom magam ott az erdei tanyán, de éppen azon törtem a fejem, mi lesz, ha leesik a hó? Meglehet, irdatlan nagy tél lesz. Nekem meg nincs máshol szállásom, albérletben laktam, de most már nem bírom fizetni. Maga hisz a véletlenben? Mert én igen. Az előbb abban a másik utcában akartam guberálni, üvegeket gyűjtök, azokat váltom vissza, de mégis erre jöttem. És mit találok! Uram! Gyönyörű telem lesz! Ez a meleg sapka! Meg ez a jó léc! Ehhez nem kell az a flancos, műanyag sícipő, mert azt nem tudnék szerezni, de ezt felvehetem erre a bakancsra is. Így aztán majd lejutok a faluba könnyedén! Micsoda szerencse!…

Ment, vitte a zsákmányát, ott billegett vállán új kincse; távolodván úgy nézett ki, mintha igazi boldog ember lenne.