A város téli képe

Már áll a hatalmas fenyő a Belváros terén, fenyőág-girlandok díszelegnek az üzletek fölött, színes lámpácskák vibrálnak, mint rebbenő gyertyafények, karácsonyi dalok szüremlenek ki a hangszórókból. Tele vannak drága árukkal a kirakatok; alkalmi árusok kínálják portékáikat az utcán. Erdélyi asszonyok ködmönt, csipketerítőt nyújtanak felénk kérlelőn, hogy vegyük meg; a kárpátaljaiak Gorbacsov-babákat meg kaviárt szeretnének eladni; arab pénzváltók szólítják le a járókelőket. Az állástalan férfiak szendvics-emberkedését megirigyelték a lánykák is; mellükön, hátukon laffogó táblákon a lokálok műsorait hirdetik, vetkőző nők fotóit cipelik végig a Váci utcán, miközben unottan rágják a szotyolát.

Az aluljáróban csődület. Sportos öltözékű angol fiatalember szónokol; mikrofonba harsogja az Igét, az erősítőből áradó szöveg visszhangozva verődik vissza a falakról. Ifjú hölgy fordítja magyarra a prédikációt. A gentleman széles gesztusokkal, hatásos szünetekkel, majd emelt hangon hirdeti Jézus szeretetét. Körülállják a pestiek, a sietősebbek is megtorpannak egy percre. – Jézus értünk halt meg – mondja szenvedélyesen az angol –, de velünk van, Jézus keres minket. És Jézus megtalál. Megtalál a város forgatagában, a magányunkban, megtalál akkor is, ha már elvesztettünk minden reményt. Kezünkön Jézus vére, de miért ne boríthatná be egész testünket; engedjük, hogy beborítsa, hogy megváltson, magához öleljen, megmenekítsen… – Gyérül a tömeg, de új és új emberek érkeznek; a prédikáció szüntelen. Fenn dübörög a forgalom, de idelenn, mint valami katakombában, a szeretetről és megváltásról beszél a hittérítő.

– A szeretet legyőzhetetlen – hirdeti fáradhatatlanul. – Még nem késő, csak bánjuk meg bűneinket, csak fogadjuk el Jézus kezét, s máris nyitva áll előttünk az út…

Magam is sietek, otthagyom az igehirdetőt, ahogy a többiek. Találkozóm van néhány kollégámmal. Bejelentkeztünk egy pénzügyi nagyemberhez, hogy anyagi támogatást kérjünk tőle egy kulturális vállalkozáshoz. Pontosan kell érkeznünk, mert az illetőnek minden perce foglalt, nem várakoztathatjuk meg.

Sodor a tömeg a lépcsőnél, majdnem nekiütközöm egy kéregetőnek. Némán áll ott egy fiatalember, rosszul gombolt, viseltes télikabátban, hajadonfőtt. Szép arcú, szelíd, harminc körüli, szomorú fiú. Lehajlott fővel áll, maga elé tekint, fel sem pillantva tartja felénk kinyújtott kezét, tenyerében néhány forinttal. Várja az adományt, de nem kér, nem szól, restelli magát. Legszívesebben a falba préselődne, eltűnne, de élni kell. Kérni kell!

Nem ő az egyetlen koldus, kerülgetjük őket lépten-nyomon, így aztán csak néha vetünk oda egyiknek-másiknak valamennyit. Most ez a szegény fiú sem kap tőlem semmit, mert rohanok tovább. Nehogy elkéssem a szponzorral való találkozásról.

Pontosan érkezünk, de várni kell mégis; mások vannak nála, ugyancsak támogatást kérők. Csendben, reménykedve várunk. A titkárnő kávéval, hűsítővel kínál, arcán udvarias mosoly, de látszik rajta, hogy elege van a kunyerálókból.

Feszengek. Nem szeretem ezeket a kérincséléseket. Bankokba járunk, nagyvállalkozókhoz, gyárosokhoz, hogy alapítványok, lapok, színházi előadások, filmek, televíziós adások szponzorálására bírjuk őket. Leírhatják az adójukból – mondjuk nekik, mintha nem tudnák. Mind nagyon megértők, kedvesek, de nemigen sietnek adni.

Akkor aztán az ember elkullog. Megszégyenülten.

Most inkább megszöknék innen, de kipirult arcú férfiak jönnek ki a pénzember szobájából, nem tudom, az öröm vagy a szégyen pírja ég-e az arcukon. A titkárnő halkan szólít; bemehetünk.

Rövid, udvarias tárgyalás. Igen, természetesen támogatni kell a kultúrát, meg is tesszük, de tessék megnézni, naponta négy-ötmilliót is adhatnék. Hogy leírhatom az adómból? Természetesen! De amennyit naponta kérnek! Lehetetlenség! Nagyon sajnálom! Semmi baj, ez természetes, szponzorálni kell, de uraim! Naponta! És milliókat!?…

Kínos hallgatás, kínos búcsúzkodás.

A titkárnő tapintatosan kikísér. – Köszönjük a kávét! – Egészségükre!

Hazafelé tartva ismét átmegyek az aluljárón. A prédikátor most újabb tömegnek beszél a megváltásról. Asszisztensei cédulákat osztogatnak: „A világban nyomorúságotok lesz, de bízzatok: én legyőztem a világot.”

A szomorú, lehajtott fejű fiú még ott áll a lépcsőnél. Hideg szél vág be az utca felől, keménykedik a tél. Csilingelnek a karácsonyi harangocskák az üzletek fölötti fenyőág-girlandokon. Pénz után kotorászok. Mennyit adhatok ennek a restelkedő koldusnak?

Milyen rettenetes lehet neki is kérni! Hát csak vár némán, kinyújtott tenyérrel.