Van-e bányája?

Zsongott a gang. A jó öreg pesti gang. Az erzsébetvárosi, egyemeletes bérház gangja. Az őszi nap kék eget derített a feldúcolt tetők fölé, és sárga fényben fürdette az udvar ecetfáját meg a kőlapok rései közül előtörő fűcsomókat. Macskák heverésztek a napban, a kapualjból enyhén szállt a kukákban erjedő szemét bűze.

Mihalikné a szokott helyén üldögélt, földszinti lakásának ajtajában, a leánderes hordó mellett, és figyelt. Figyelte, miről povedálnak odafönn a gangon a lakók. Mind ott könyököltek a fenyőgerenda dúcok között, a rozsdás vaskorlátnak dőlve, mely valaha, a századfordulón még masszívan állt, de az ostrom alatt a légnyomás végképp kilazította a helyéről, ám szerencsére húsz évvel ezelőtt a beroskadni akaró tető feldúcolásával egy időben itt-ott megerősítették. Azóta megint alkalmas könyöklésre.

– Na, és akkor maga mit vall be? – kérdezte özvegy Fidélné, pongyoláját örökösen összehúzogatva a keblén. – Maga mit vall be, Dobos úr?

– Hányszor mondjam még, ez nem bevallás, hanem nyilatkozat. Nyilatkozik a vagyonáról!

– A vagyonomról? Hahaha! De mindegy! Bevallás vagy nyilatkozat, egykutya!

– Ahogy mondja, Fidélné, angyalom! Aztán megint valami adó lesz belőle – szólt bele Ludvigné. A férje pizsamakabátja volt rajta, mert éppen fejet mosott az imént, tele volt újságpapír-darabkákkal a gyűrűkbe csavart haja.

– Maga mitől fél? Magának nincs semmije! – mondta Dobos úr. Ő volt a ház esze; egykoriban hivatalnokoskodott az adónál, de a létszámcsökkentéskor kitették, most egy kft-ben könyvel. Még nem látszik meg rajta. Persze, jókat esznek, isznak a feleségével; a házban mindig suttogják, hogy Dobosné megint vesepecsenyét vett a hentesnél. De ők sem fognak kikecmeregni ebből a házból, legfeljebb egyre ínycsiklandozóbb illatok szálldosnak ki a konyhájukból.

– Hogyhogy mitől félek? – kapkodta a levegőt Ludvigné. – Megmondták az apekkosok, hogy a lakást is be kell jelenteni. Meg a készpénzt!

– Csak kétszázezren felül!

– És ha véletlenül annyi van?! De karácsonykor elköltöm a negyedét, meg veszek a kölyköknek cipőt, ruhát, télikabátot? Esetleg magamnak is valami rongyot? Máris lőttek a felének! Akkor aztán kereshetik, mit vallottam be!

– De mire jó ez az egész? – kapcsolódott a beszélgetésbe Gyallai bácsi, a nyugdíjas gépész. Olyan sovány volt, hogy a kora őszi napocska sem tudta felmelegíteni. Meggyfaszipkából fél cigarettákat szívott takarékosságból. – Mit akarnak ezzel a vagyonbejelentéssel? Hiszen tudják, hogy ebben a romhalmazban élünk már ötven éve! Meg a nyugdíjamat is tudják! És a maguk fizetését is!

– Akkor is! – Dobos úr előrehajol, hogy lássa az öreg Gyallait a gerendák mögött. Alaposan megingott a korlát, de visszabillent, hogy még az unokáink is lássák. – Egyenlőség van, mindenkinek egyformán bejelentést kell tenni, a pénzügyi kormányzat tisztán akar látni. A vagyonbejelentéssel a titkolt bevételeket akarják leleplezni. Hogy tudják mihez mérni a gyarapodást. Ha például valaki azt állítja, alig van jövedelme, s ezért kibújik az adóbevallás alól, ám egyszer csak villát épít vagy drága autót vesz, hát tudni fogják, hogy csaló!

– Na, szép! – ocsúdott özvegy Fidélné. – Szóval, ha nem írom be az aranyláncomat, amit megboldogult férjemtől kaptam, de az apekkosok meglátják a nyakamon, adócsalónak fognak nyilvánítani?

– Titkolt jövedelem! – háborgott Ludvigné. – Nekem a művezetőm sohasem dugdos a zsebembe egy huncut vasat sem, hogy aszongya, szépen kattog a szövőgépe, Ludvigné!

– Nem is magáról van szó! – legyintett Dobos úr.

– Na, a milliomosokat pedig nem féltem! Tisztelet a kivételnek, ahogy Kupa miniszter úr is mondta a tévében. De láthatták, milyen mérges volt rájuk szegény Kupa úr, hogy nem fizetnek adót! Én egy árva grandot sem tudok eltitkolni!… – Elhallgatott, mert nyílt a szemközti lakás ajtaja, vidéki úr osont ki rajta; a lenge öltözékű Dézike kedvesen intett utána a rés mögül. – Na, Dézikének van rejtett jövedelme! De nekem! Talán nekem is guberáljon le néhány ezrest az uram esténként!

– Volt már ilyen, a háború után. Negyvenhatban.

– Micsoda volt akkor? – nézett le az udvarra Dobos úr.

– Ilyen bevallás! Összeírták, kinek mije maradt. Gyára, háza, egyebe. Jól emlékszem! Aztán amikor egyszer itt tömbbál volt, és kijött konferálni egy humorista, az kifigurázta. Úgy tett, mintha kitöltené az ívet. Azt mondja: itt az a kérdés áll, hogy van bányája, és hol fekszik. Hát… – azt mondja –, bányám nincs, és ágyban fekszem! Ezt kell beírni most nekünk is! Bányánk nincs, és ágyban fekszünk! – Nevetett, s vele nevetett a gang népe, még Dobos úr is, úgy nevettek, hogy rengett a feldúcolt gang és a beroskadt, de megtámogatott tető.