A nagy találkozás

Nemrégiben a párizsi metróban – azokat a toprongyos, sőt mezítlábas hajléktalan alakokat látva – eszembe jutottak a mi budapesti nyomorultjaink, az állomások padjain alvók, szemétgyűjtőkben turkálók, templomok kapuiban kéregetők; lám, ezek a szerencsétlenek mennyire egyformák mindenütt, gondoltam, de vajon tudnak-e egymásról? Egyre többen vannak, s még többen lesznek mifelénk is, meg tőlünk keletebbre is, akárcsak az amerikai nagyvárosokban vagy Európa-szerte, amint látja, hallja az ember. Mi lenne, villant belém, ha kedvük támadna világszervezetbe tömörülni? Ha kialakítanák nemzetközi kapcsolataikat, sőt kongresszust is tartanának? Összegyűlnének valamelyik metropolisban (vagy metrópolisban!), küldötteket választanának, akik soraikból létrehoznák az elnökséget; szónokokat kérnének fel, hogy előadásokat hallgathassanak érdekvédelmükkel kapcsolatban, és pontokba szednék jogaikat, követeléseiket. Például, hogy a fagyos téli éjszakákon a zsaruk ne kergessék ki őket az isten szabad ege alá, vagy hogy mennyi legyen az a legkisebb összeg – a különböző országok pénznemeire átszámítva –, amelyet a mai árak mellett tisztességes alamizsnának lehet elfogadni; továbbá, hogy a kukákba dobott maradékok milyen minőségűek legyenek, sőt, hivatalos pecsét szavatolja a fogyaszthatóság határidejét. Tapasztalatcserét folytathatnának az általánosan legjobbnak mondható kéregetőhelyekről, a könyörgések formáiról és így tovább. Minderről nyilatkoznának a sajtónak, a televíziónak. Sikeres kongresszus esetén indulót is írathatnának maguknak egzisztenciájukat veszített zenészekkel.

De a kongresszusokon kívül megszervezhetnék a cserelátogatásokat is. Milyen előkelő vendég lenne Budapesten például néhány francia, spanyol vagy amerikai clochard. Az idegen nyelven beszélő koldusok tiszteletet ébresztenének hazánk polgáraiban, különösen azok körében, akik csak magyarul tudnak. Netán az is elképzelhető, hogy a magyar koldusok is érdeklődést keltenének a világban, bár nem könnyű áttörni a közöny falát. De hátha! Néhány budapesti nincstelen útra kelhetne, s bejárná Európát meg a tengerentúlt. Miért mindig csak az előkelőségek, a sportolók, a politikusok, bankárok, művészek, üzletemberek utazzanak, egy szegény nyomorult talán nem kíváncsi az Eiffel-toronyra, a Szabadság szoborra New York kikötőjében, vagy a szép Barcelonára, a ködös Londonra?

Meglehet, nehézséget okozna az okmányok beszerzése, a hivatalos formák lebonyolítása. Ami az útiköltséget illeti, az valahogy csak összejönne önkormányzati támogatással, de a dokumentumok? Van ezeknek az embereknek egyáltalán papírjuk arról, hogy léteznek? Van nevük? Születési helyük és évük?

De kellene-e útlevél? Küllemük elárulja őket. Átballaghatnának a határon útlevél nélkül is, hiszen ma már nincs az a fene nagy ellenőrzés. Vonaton, hajón az adományokból megélhetnének, amíg céljukhoz nem érnének. Európában egyre nagyobb a szabadság, sőt már Keleten is, a szegények most már háborítatlanul közlekedhetnek egyik országból a másikba. Ki figyel rájuk?

Mekkora élmény lenne egy magyar clochard-nak néhány hetet mondjuk a párizsi metróban tölteni, s nem a pestiben! Micsoda tanulmányút! Képzeljük el, visszatérve ott kucorogna a Blahán, az aluljáró lépcsőjénél, már a tavaszi napban, a jó levegőn, és mesélné társainak, akik még soha nem hagyták el kerületük határát: – Amikor a Notre Dame kapuja előtt kéregettem, s néha odavetettek egy-két frankot, és azt mondtam: „merci!” – úgy éreztem magam, mintha álmodnék! Én és a ragyogó Párizs! A Szajna hídja alatt azok az éjszakák! Hogy ezt is megélhettem, uramisten!…

– Szóval te Párizsban jártál? – hajolna hozzá egy borostásképű, foghíjas alak, éppen cigarettát sodorva a járdáról felszedett csikkekből. – Hát én meg láttam a királynét! – Királynét? Ugyan! Hol van már királyné? – Londonban! Éppen ott vágtam meg valakit a Buckingham közelében, amikor kikocsizott! Ó, Európa gyönyörű! Micsoda élet! Én mondom! Micsoda pompás világ!…

Rá se bagóznának arra az alakra, aki szerteszét bámulva botorkálna a járókelők tömegében. Ócska nagykabátja a földet súrolja, egyik lábán szandál, a másikon sarok nélküli cipő, madzaggal átkötve. Haja kócos, arcán kimerültség. Hozzájuk érve megállna előttük, aztán bátortalanul megszólalna: – Bonjour, messieurs! Pardon, mesdames! Je suis clochard! J’ai faim!…

– Mit mond? – néznének össze. De a Párizsban jártnak felcsillanna a szeme: – Ó, Pierre! Te vagy az?! – És összeölelkeznének. Aztán a többiekhez: – A haverom a Gare de l’Est metróállomásról! – Majd a jövevénynek: – Oui, oui, monsieur! Jó helyen jársz, pajtás! J’ai faim! Mi is azok vagyunk, éhesek! Gyere, gyere, akad itt hely neked is…