Frázis az aszfalton

Megy Kosztolányi Dezső ezerkilencszáz-huszonháromban a pesti utcán, és lépten-nyomon koldusokba botlik. Ott kuporognak a járdán, támasztják a falat, templomok előtt nyújtják kérőn a tenyerüket, könyörögnek követelődzve, hangosan vagy némán, táblákra írt szövegek révén. Kosztolányi megborzad, de nemcsak a növekvő nyomor láttán, hanem mert úgy véli, züllésnek indult a koldusok serege is, hiszen ők sem vonhatják ki magukat a korszellem hatása alól; elüzletiesedett az élet, amerikanizálódott, ahogy ő mondja, a létharc kegyetlen. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája. Erőszakosnak kell lenni. Ügyesnek. Ki tudja jobban meghatni a járókelőket? Ki tud hangzatosabban panaszkodni? Meg kell találni a biztos siker módját, úgy kell kérni, hogy ne lehessen megtagadni az alamizsnát. Mert: „…nemcsak a jólét üzleti, hanem a nyomor is, nemcsak a gazdag lohol a pénz után, hanem a szegény is.”

Megyek az utcán ezerkilencszáz-kilencvenháromban, és én is látom a kéregetőket. Látom a metró lejáratánál, s látom odalenn a mélyben, ahol a földalatti alagút legalább megóvja a földön kuporgót a tél hidegétől. Öregasszony gubbaszt rongyain, mellette feszület és rózsafüzér, ölében szunnyad unokája. Odább szomorú arcú férfi várakozik sovány kutyájával a garasainkra. Az eb, az ember térdére hajtva moccanatlan fejét, bánatosan pislog, s csak akkor szimatol bele a levegőbe, ha szájkosárral és pórázzal felszerszámozott fajtájabeli közeledik; irigyen bámulja a jobb sorsra jutottakat, s nem érti, miért ilyen szerencsétlen gazdát adott neki az ég. Az embernél is meghatóbb látvány egy ilyen ártatlan jószág; egykedvű, fáradt állattekintetében megcsillan az áldozatosság fénye: kitartok a nélkülözések közepette is; ezt látom a szemében. Zavartan elkapom róla a pillantásomat. De azok szemébe sem könnyű nézni, akik megállítanak az utcán, gyűrött útlevelüket mutogatva, panaszolván, hogy se szállásuk, se munkájuk. Gyerekes anya toppan eléd; pólyást szoptató nő kéri részvétedet sorsa iránt. Falak tövéből, kapualjakból szólítanak meg, lelkifurdalást támasztva benned, ha nem adsz; de adhatsz-e mindegyiknek?

Megesik-e a szíved mindegyiken?

Mert hiszen jószántából senki sem ölt magára rongyokat, senki sem ül ki télen a jéghideg kőre, nem babusgatja kicsinyét a szükségkonyha előtt sorban állva, nem fekszik a mocskos járdára, nem alázkodik meg, nem kérincsél, ha nem muszáj. De tudhatod-e, ki az közülük, aki valóban rászorul sajnálatodra, és ki az, aki csakis magának köszönheti rossz sorsát? A napokban láttam egy veresarcú, puffadt testét nyűtt farmernadrágba és pecsétes anorákba szorított negyven év körüli nőt, pinceborozóból bukkant fel a napsütéses utcára, bizonytalan lépésekkel eltámolygott a körút sarkáig, aztán pislogva, részeg motyogással lehuppant a mozi bejáratánál, és szemétből előkotort kólás poharat tett maga elé, várva az adományokat. Pénzt az újabb fröccsökre. Vagy pálinkára.

Adnál neki?

Én nem adtam, de azért bántott, hogy csak úgy elmentem mellette. Alkoholista volt a javából a szerencsétlen némber, de ki tudhatja, hogyan jutott idáig? Kikérdeztem-e? Megtudtam-e, hogy mi volt a sorsa, miféle bánat űzte a kocsmába, miféle sikertelenség, bűn, baleset? Persze, az ember nem azért ad, hogy italra költsék, az ember kenyérre, ruhára, tüzelőre ad, de akinek már csak a mámor nyújt vigaszt? Egy féldeci rum, egy üveg sör vagy az a lőre, amivel majd odalenn a pincében újra megitatják? Dolgozzon, mondjuk megvetően az ilyenre, keressen valami alkalmi munkát, ha piálni akar; de ha már sehol sem kap munkát? Mégis: csalónak véljük, jószívűségünk zsarolójának, holott épp olyan páriája a társadalomnak, mint az önhibájukon kívül megrokkantak, perifériára kerülők. Az igazi nyomorultak.

Igaziak? Kosztolányi azt írja, táblát lát egy koldus nyakában ezzel a felirattal: „Én vagyok az igazi, nem szélhámosság, adjatok.”

Táblákat láthatok én is. A héten egy egész kiállításnyi táblát láttam egy földön üldögélő férfi körül. Kerülni kellett miatta, elfoglalta a fél járdát a szövegeivel. A falhoz támasztva, a kövezetre rakva helyezte el őket maga körött. Percekig lehetett volna olvasni elesettsége történetét, a vádakat, melyekkel a társadalmat és kegyetlen sorsát illette. De az emberek elsiettek mellette. Kikerülték. Nem voltak kíváncsiak a kartonokra rótt mondatokra. Eszükbe sem jutott végigböngészni ezt a szokatlan tárlatot. Tapasztalhatta, hogy mekkora a közöny, mert egy fehér lapot úgy helyezett el, útban mindenkinek, hogy szinte rá kelljen taposni. S ezen vad indulattal felfirkantva ez állt: „Büszke magyarként fogok éhen dögleni!”

Megtorpantam, mert szemet szúrt ez a kijelentés. Megnéztem a férfit, aki tudatja velünk, hogy az éhhalál fenyegeti. Ült a táblái alatt nyugodtan, mint egy piktor a képei között Párizsban, a Szajna partján. Árulta nyomorúságát, ránk bízva annak az összegnek a meghatározását, amellyel könnyíthetünk lelkiismeretünkön mi, akik rendes lakásokban lakunk, tisztességesen étkezünk, jó ruhákban járunk. Az emberfolyam szüntelen áramlott előtte, de nemigen dobtak pénzt a tányérjába.

Én sem. Már keresgéltem pedig apróért a zsebemben, amikor hirtelen viszolygás fogott el. Eleinte nem tudtam, mitől párolog el az iránta támadt részvétem, de aztán rájöttem az okára: bosszantott ez a hangzatos szöveg, ez a túlszínezett, hatásvadász kijelentés.

Mi az, hogy büszke magyarként?

Mit akar ezzel mondani?

Azt jelenti-e, hogy ha kell, hősi éhhalált hal a haza oltárán, vagy azt, hogy lám, nem törődik vele a haza, hát éhen kell pusztulnia?

Nem valami üzleti fogás ez csupán? Hiszen annyi a koldus, a kezét alamizsnáért nyújtó, annyi a menekült, a sorsüldözött, a hazátlanná vált, az egzisztenciáját vesztett, hogy csakis valami különös ötlettel lehet kiválni a szegények szürke tömegéből? Ez az ember, gondoltam ott a táblái előtt, felismerte, hogy nagy a konkurencia. Próbálkozott talán szerényebben is, kérhetett pénzt alázatosan, félszeg mosollyal, bízva a megértésben, de senki sem figyelt rá. Hát most megpróbálkozik valami rendkívülivel. Zavarba ejtővel.

Bármilyen mélységes lehet tragédiája, bántott ez a demagógia. Úgy éreztem, meglovagolja a politikát, nemcsak emberségünkre számít, de honfiúi érzelmünkre is. Elleste ezt a teatralitást. Megtanulta, hogyan kell a helyzetet kiélezni, mivel lehet a kedélyeket felborzolni.

Restellem, hogy végül is nem adtam neki semmit, pedig bizonyára válságos helyzetben lehet. Ahogy számtalan társa is. De kedvemet szegte ez a színpadiasság. Már ő is, gondoltam magamban, már ő is, ez a szegény pária is úgy akar hatni ránk, hogy frázist pufogtat. Ahelyett, hogy csak annyit írt volna a táblájára: Emberek, legyetek könyörületesek!

Bedőlt a korszellemnek. Aki hatni akar, ki akarja csikarni embertársai érdeklődését a pesti aszfalton, annak hangzatos szavakra van szüksége?

Micsoda züllés – mondaná Kosztolányi.