Ismét mezítláb

A népszámlálás körüli napokban olvastam a Magyar Nemzetben, hogy a biztosok azokat is felkeresik, akiknek nincs lakásuk. „A hajléktalanokat is megszámlálják – ha tudják.” Ez a címe a cikknek, amely arról tudósít, hogy sokan nemcsak ideiglenes szálláshelyen húzzák meg magukat, hanem az aluljárókban, a hidak alatt (klasszikus csövezés!) és a pályaudvarok csarnokaiban is.

Azonnal elképzeltem, milyen is lehet egy ilyen felmérés – mondjuk a Déli pályaudvaron. Nemrégiben ugyanis láttam a Déli „lakóit”. Estéli órában váltottam jegyet a reggeli gyorsra, s míg az egyetlen működő pénztár előtt ácsorogtam a sorban, volt időm szemlélődni. Még nem volt túlságosan késő, de már szép számban gyűltek össze; üldögéltek a vérnarancs színű műanyag székeken magányosan, társaságban.

Elképesztő volt látni ekkora gyülekezetét a szerencsétleneknek. Többsége férfi volt, de akadt köztük nő is, mégpedig nem is csak koros vagy öreg; szörnyűséges göncökben kuporogtak, pihentek, várakoztak, vagy diskuráltak a hajnal óta más utakon járt, de most „hazatért” társaikkal.

Egy sovány kis öregembert néztem hosszan; elég jó állapotban lévő, szürke télikabátja fölé egy koszos ballonkabátot is felvett, sálja gondosan volt a nyaka köré igazítva, de nadrágból kettőt is viselt, így aztán eléggé nehezen mozgott, pedig egy pillanatra sem nyugodott. Gondosan, mint egy kényes úr, mindenféle pihéktől, ragadványoktól tisztogatta szüntelen az öltözékét, majd csorba fogú fésűt és egy kis zsebtükröt vett elő, s hosszan-hosszan rendezgetni kezdte a frizuráját. Összetapadt, zsíros haját megállás nélkül gereblyézte, markába fogott tükrét minduntalan maga elé tartotta; nem lehetett megelégedve az eredménnyel, mert amíg ott sorban álltam, nem hagyta abba a műveletet.

Láttam két másik alakot is, ugyancsak módszeresen, a hideg télnek megfelelően összeválogatott rongyokban. Egyikük hosszú szakállt viselt, mosdatlanságtól fekete kezével bibliai próféta módjára simogatta, míg társával, egy vörös arcú, borostás, véreres szemű figurával olyan komolykodva beszélgetett, mint professzor a tanítványával. Nem tudom, mit hánytak-vetettek meg, de belemerültek a tárgyalásba, akár ha egy hangulatos kávéházban üldögéltek volna.

Láttam vacsorázót is; gyűrött, koszos nejlonszatyorból szedte elő az ennivalóját; erőteljes férfiú volt, pecsétes anorákban, széttaposott, fehér, nyári cipőben, kitérdesedett tréningnadrágban; két marokba fogva a zsíros papírból kibontott kenyeret, jóízűen falt, s nagy mulatságára szolgált a mögötte zsinatoló csoport.

A zsinatolók begyűjtött üvegek fölött osztozkodtak. Itt már nők is voltak a társaságban, egy bennfentes, vasúti takarítónő meg néhány barátnője; a férfiak között sok volt a fiatal. Nagy hangon üzleteltek. Alighanem a kiürült szerelvények kocsijaiból szedik össze az üres palackokat, valamiféle konkurenciaharcban állhatnak egymással, mert azon folyt a vita, hogy becsapta-e az a fiatalember a takarítónőt, aki az előző napi mennyiséget beváltotta a közértben vagy sem. „Maga ismert engem mióta! Hát csalok én?!” Mire a nő a fiúnak: „Nem ismerlek, csak szombat óta!” – „Na, és nem elég az?!”

De nem mindenki él ilyen klubéletet; vannak korán fekvők, az egész napi fáradságos városjárás után pihenni vágyók. Láttam őket is. A pályaudvar különböző szintjén térnek nyugovóra. Van aki a pénztári szinten, a füstszínű, elegáns üvegfalak tövében vet ágyat magának szakadt plédekből, szétteregetett újságlapokból, mások a földszintre vezető, széles lépcsősor fordulójában vackolódnak el, nem is nagyon törődve azzal, hogy akadékban hevernek-e vagy sem, összegubbadva, tenyerüket az arcuk alá szorítva alusszák édesded álmukat a legnagyobb jövés-menéssel mit sem törődve, a recsegve megszólaló vasúti megafont meg se hallva.

Hogyan veszik számba ezeket a biztosok? – kérdeztem magamban, amikor elolvastam az említett cikket. Elképzeltem, ahogy megszólítják őket, elébük guggolnak, felrázzák az alvókat, hogy megtudják adataikat. S vajon mit lehet beírni a lakás minőségére vonatkozóan? A komfortra vonatkozóan? De hiszen itt van komfort: a szállás tágas, nagyjából 5-600 négyzetméter, s erre mindössze talán ha 50-60 fő jut. Azonkívül központi a fűtés és van rendes toalett is…

Milyen a véletlen! Alighogy letettem az újságot, könyvespolcomon valami után kutakodva kezembe akadt Kosztolányi Dezső Hattyú-ja. Gyűjteménye ez azoknak a jegyzeteknek, tárcáknak, amelyeket a húszas években közreadott a Pesti Hírlapban. Ha Kosztolányi, hát mindjárt felütöm a könyvet, két sorát is érdemes futólag elolvasni. Ott nyitom ki, ahol egy különös alakról ír, egy mezítlábas emberről. Az alagútban találkozott vele, s igen meglepte a látvány, szokatlan volt az ilyen a fővárosban. Az ismeretlen szaporán lépkedett a friss tavaszban, nyakán sál volt, s uraságtól levetett holmi fedte testét. Az író először azt hiszi, fogadást kötött ez a bolondos úr, vagy netán Kneipp-kúrát javasolt neki orvosa, de lehet, hogy exhibicionista, aki ezzel a meztélábassággal botránkoztatni akar. Ám közelebb lépve hozzá; szelídnek találja, úgy érzi, szellemi munkás lehetett valamikor, aki munkájából immár nem tud boldogulni, elszegényedett, s tehénbőr helyett emberbőrön lépdel, szégyenkezés nélkül, hiszen azoknak kell pirulniok, akik látják. Kosztolányi egy új arisztokrácia tagját véli benne, s mint írja, ez az arisztokrácia egyre népesebb lesz. S valóban, amint jobban szemügyre veszi, látható, nem parasztláb tapos meztelenül a fővárosi aszfalton, nem bütykös-kérges, hanem még fehér, még finom, még kékeres, még úri láb, mely újoncként, mintegy főpróbán gyakorolja ezt a mesterséget… Majd a tárca befejező sorai következnek: „Aztán ahogy sietni kezdett, csattogott a földön a két talpa, tapsolt ehhez a szörnyű színjátékhoz, egyre gyorsabban, vidámabban, kajánabban tapsolt-tapsolt ehhez a tragédiához, ehhez a komédiához…”

A kis remekmű alatt a dátum: 1923. április 22.

Micsoda véletlen találkozása ez a két olvasmánynak! Az újságcikknek meg ennek a karcolatnak!

Mintha Kosztolányi azt mondaná, cigarettája füstjébe burkolózva: – Olvasd! Olvasd csak, hogyan volt ez csaknem hetven éve is! Tudod, milyen idők voltak. Világválság! Néhány hónapja pénzügyileg szanálni kellett Ausztriát! Sztrájk tört ki a Ruhr-vidéken! Pangás, infláció, recesszió! Magyarország, Lengyelország a legsúlyosabb gazdasági dezorganizáltság közepette! Bizony, öregem!… – Igen. És még én is hozzáteszek néhány adatot. Egy esztendeje, hogy Sztálin vezeti a bolsevikokat. Nemrég mondták ki a Szovjetunió megalakulását. És a mezítlábasokat azzal bíztatják az agitátorok, hogy majd eljön a szocializmus, sőt a kommunizmus…

Hét évtized telt el azóta. Kosztolányi mezítlábasa mintha megint felbukkanna az alagútban…