Idill a téren

Idill a téren, görögös idill, szinte bukolikus. Alig is hiszek a szememnek, amikor megpillantom a jelenetet a város déli forgatagában, a Clark Ádám téri buszmegállónál. Van ott egy pad a fal tövében, azon koldusforma férfi ül, talán ötven körüli, a kora tavaszi idő ellenére is télies gúnyában, nyűtt nagykabátban, ami néhány számmal nagyobb, mint illene termetére, pecsétes, kitérdesedett nadrágja, ormótlan bakancsa talán napok óta le sem került róla, mert szállása aligha lehet másutt, mint egy ugyanilyen padon valamely távolibb pontján a városnak. De a fejfödője sem akármilyen. Oroszos tengerészsapka, a Patyomkin cirkálón viseltek ilyet a matrózok: kék posztó, vörös szegéllyel, simléder nélkül. Ül ott a padon, mintha a Téli Palota előtt sütkérezne a forradalmi harc egyik csendes pillanatában. Bajsza, szakálla torzonborz, de már nem sokáig; társa, egy másik clochard éppen azon fáradozik, hogy megnyirbálja.

Öregecske a másik, pilise körül őszbe csavarodott, nikotinsárga tincsek csüngnek tarkójára. Rajta nem bő, hanem szűk kabát van, foszladozó pepita zakó, alatta szakadt-koszos szvetter. Kukából kihalászott Puma cipőjére kék munkásnadrág szára roggyan rá; spárgával a vállára kötött, megviselt nejlonzsákjában ezernyi kacat. Fél térdre ereszkedett szakállas barátja előtt, de kényes fajta lehet, mert az utcakőre újságpapírt terített a térde alá. Térdel és dolgozik. Rózsaszín, foghíjas fésűvel borzolja fel lépcsőzetesen a patyomkinos szőrzetét, s aprócska ollóval nyírja le a fölösleget. Nem lehet éles a szerszám, mert a matrózsipkás néha felszisszen, fájdalmas grimaszt vág, de mindamellett tűr szelíden; kissé elterpeszkedik a padon, lazán átadja magát a szépítkezés örömének.

Nem szólnak egymáshoz, nem is érdemes erőltetni a beszédet a déli nyüzsgésben. Buszok dübörögnek le a hídról, hörögve-zörögve fékeznek a megállóban, aztán tovarobognak az Alagút felé; mentőkocsi száguld szirénázva, drága autók búgnak-suhannak fel a Várba, ember- és géptömeg zúdul át a téren, elveszne itt a szó. Némán is értik egymást; s oly háborítatlanul fodrászkodnak, mintha egy hajszesz- és samponillatú borbélyüzletben vagy egy csempés, tükrös fürdőszobában lennének. S nem kiszolgáltatva, az utcán.

Az ember menten szánakozni kezd: lám, két hajléktalan, isten szegény nyomorultja. De oldódik a szánalom. Mert kettősük oly mitologikusan pásztori, hogy a sajnálatot láttukra az irigység váltja fel. Micsoda szabadságban élnek! Vagyonuk az, ami rajtuk meg az iszákjukban van, helyük hol ez, hol az a zug, nem fizetnek villanyszámlát, nem törődnek a gáz meg a benzin árával, fütyülnek az adótörvényre, hidegen hagyja őket a privatizálás meg a vállalkozás, s az is, hogy mit döntenek el a parlamentben a honatyák, mentesek a pártharcoktól, s nem keseregnek a piaci árak felett, mert úgy élnek, mint a faunok vagy a hellaszi kecskepásztorok a pogány kori mesékben. Csak a tél hidege vagy a nyár melege zavarja őket, de mindig akad eldobott gönc, amit magukra vehetnek, akad a szemétben csorba fésű, életlen olló, amivel szőrzetüket megnyirbálhatják, és élelmet is találni a városban, miként fügét és olajbogyót hajdan a kék tenger feletti ógörög hegyekben. Az örök függetlenek: a nincstelenek leszármazottai ők, akik soha nem is akarják tudomásul venni, hogy a javak elosztásra kerültek, se részt nem vállalnak, se részt nem kérnek semmiből – gondolom, míg elrobog velem a térről a busz, át a Dunán az igazán soha el nem végezhető dolgaim felé.