Idill a piacon

A budai, elegáns kispiacon hétvégi forgalom; hosszú sor áll a zöldséges stand előtt. Dolgoznak keményen az árusok a napernyők alatt, de mégiscsak tikkasztó melegben; becsületükre legyen mondva, hogy még udvariasak is, noha talpon vannak már virradat óta. Szusszanás nélkül mérik a nyár gyümölcseit; pazar a kirakodás; halmokban áll a sárgabarack meg a pasztellszínű, pihés őszi; vöröslik a meggy, rubinfényű a ribizke, piros és zöld és lila foltok tarkállanak a hazai és a délvidéki termésekből; nagy szemű szőlő csábít, valahonnan a mediterrán tájról érkezett, akárcsak a sárgadinnye meg az avokádó; illatozik a narancs; és bőség van főzelékfélékből is. Persze az árak is szépek, szépecskén magasak. Mindegy már, mit vesz az ember, egyaránt drága minden.

Régen, réges-régen mit főzött a szegény ember? Krumplit, babot, lencsét; nyáridőben csípős lecsót egy kis füstöltszalonnával megbolondítva; a kelkáposztára meg tükörtojást ütött rá a háziasszony, vagy a száradó kenyérből forgatott meg zsírban egy-két szeletet hús helyett, feltétnek. De ma nincs olcsóság ebben sem, nagy lett az égalité, csakis a fogát szívva vásárolhat tehetős és nélkülöző; márpedig enni kell, az asztalra kell tenni valamit a gyerekek meg a férj elé.

Ezen a piacon diplomaták is vásárolnak, meg persze mutatós autókon érkező villatulajdonosok, pénzes előkelőségek, így aztán elfogy a különleges áru is. Az ilyen vevők elkényeztetik a kereskedőket, hozzászoktatják őket a nagyvonalúsághoz, jóllehet a követségi asszonyok és a vállalkozónék is tudnak vigyázni a pénzükre, csak hát mégis másként, mint a kisfizetésűek.

Látszik az emberen, hogy hány forint van az erszényében. Látszik a bizonytalankodáson, ahogy latolgatja, miből mennyit vegyen. Míg a másik csak rámutat erre-arra, csomagoltat ebből is, abból is, anélkül, hogy töprengene. Az osztályharc ideje ugyan elmúlt, de valamiféle kaszt-harc megmaradt. Nem ideológia vezényli, hanem a köznapi állapotok. Vagyoni különbségek szabják meg az értékhatárokat; az emberi értékekét is.

Előttem például egy nénike toporog. Izgatottan várja, mikor kerül sorra, akár ha majd valamiféle vizsgán kéne megfelelnie, amikor megkérdezi a kereskedő, hogy mit óhajt. Gyűrögeti a markában a pénzét, százszor is megolvasta már, némán jár a szája, ahogy szemléli a gyümölcshalmokat, majd újra kalkulálgat. Az is elbizonytalaníthatja, hogy két szatyrot meg egy kosarat rakat tele az előtte vásárló házaspár; még ezt, még azt kérnek, s amikor fizetnek, egy ezrest tesznek a mérleg lapjára. Alig kapnak belőle vissza valamit.

Amíg azonban idáig jutunk, még várni kell, mert a házaspár válogatása hosszadalmas. Türelmetlenkednek mögöttünk, nem kellemes a tűző napon ácsorogni.

– Micsoda drágaság! – néz rám egyszer csak a nénike. Nem tudom, kiféle-miféle lehet, színes kartonruhában van, ősz haja ügyesen feltűzve, még csinoska is a maga korában. Pedig megélt vagy hét évtizedet. – Nézze csak! – mutat egy letépett cédulácskát. – Nézze csak, kérem, mit szól ehhez, talán ért hozzá. A buszmegállóban láttam ezt a hirdetést, be voltak vagdalva a szelvények, letéptem egyet. Telefonszám. Hogy kárpótlási jegyet vesz az illető készpénzért. Nem tudom, helyes lenne, ha eladnám neki a magamét? – Kárpótlási jegye van? – Négy hold föld után. Annak idején elvették, az volt az örökségem. De mit kezdjek a földdel? Ingatlannal? A pénz meg kellene…

Mielőtt válaszolhatnék, sorra kerül. – Asszonyom? – fordul felé a kereskedő.

– Egy kis… Szóval… Mennyi a banán ára?

A kereskedő sóhajt, de megmondja. A nénike kinyitja a markát, a várakozók bosszúságára újra számol. Végre azt mondja: – Negyed kilót kérek szépen… Vagy nem! Legyen fél kiló!…

Méri az árus. Kicsivel több. Maradjon? Nem, nem, csak fél kilót tessék!…

Megszólal a sorban egy szőke hölgy: – Banánt vesz! Nincs pénze, de banánt vesz! Hol van itt a szegénység, kérdem én?!

A néni megdermed. Éppen átveszi a gyümölcsöt, de belesápad. A hangja reszketeg: – Nem magamnak veszem. A kisunokámnak. Névnapja van. Én, kérem, én magamnak még soha! Én még soha nem is ettem banánt! Az ízét sem ismerem!…

Fizet. A kereskedő végignéz a soron, nem teszi el mindjárt, kezében tartja a pénzt, mintha el se merné fogadni. Csend száll a vevők sorára is. A szőke nőt kiközösíti ez a csend. Nem akar alulmaradni, háborog: – Panaszkodnak! Örökösen csak panaszkodnak, és tessék!…

Senki sem szól. A kereskedő váratlanul letör egy banánt a halomból és a néni után szól. – Ezt még tessék!…

– Még jár hozzá? – fordul vissza amaz.

– Nem hozzá jár, de jár! Önnek, asszonyom! Ez az öné. Ebből ne adjon senkinek! Még az unokájának se!

– Nem, azt nem lehet!

– De, de, csak tessék! – És ahogy átnyújtja, megszorítja cseppet a nénike kezét.