A remete

A remete barlangját a hegyoldalban találtam; az ember jelenlétének nyomai vezettek el hozzá: papírfecnik, műanyag dobozok, nejlonszatyor darabkák, cigarettacsikkek és üres konzervdobozok hevertek az erdei ösvény mentén. A remete nyájasan fogadott, nem volt ellenére látogatásom, kissé mintha el is várta volna a feléje forduló figyelmet, az volt a benyomásom, hogy élvezi a közérdeklődést. Pedig ez nem éppen remetéhez illő viselkedés. A kölcsönös bemutatkozás után ezt meg is jegyeztem neki.

– Divatba jöttem – mondta szerény mosollyal.

– Miért vonult el a világtól? – kérdeztem tőle.

– Nem vonultam el, ez a barlang is a világhoz tartozik, nevetséges azt állítani, hogy a világtól el lehet zárkózni. Hiszen az erdő a maga természeti rendjével, meg a barlang is a kialakult geológiai múltjával a világ része.

– Ön filozófus hajlamú férfiú!

– Ezért is választottam lakhelyül ezt a barlangot.

– Nem túlságosan kietlen lakás ez?

– Kietlen? Uram, gondolja meg: vannak ugyan hátrányai, rossz a kilátás például, de csend van, azonkívül nem fizetek lakbért, nincs gondom a villany- és gázszámlára, fűtőanyagot találok a fák alatt. Itt nyugodtan dolgozhatom.

– Dolgozik? Azt hittem, a városba jár kéregetni.

– Természetesen ez is elfoglaltságom egy része. De a fennmaradó időben írok.

– Ír?

– Igen, kérem. Egy könyvet. Filozófiai munka a szegénységről és a gazdagságról. Több kötetre tervezem.

– Itt dolgozik!

– Már megbocsásson, de miért képzeli, hogy könyvet csak jól fűtött szobában, koloniál íróasztal mellett lehet írni? Emlékezzen Kőrösi Csoma Sándorra! Tibet egyik fennsíkján, a lámakolostor közelében egy ablaktalan cellában lakott, ott írta a tibeti szótárt. Faggyús teát ivott, ez volt egyetlen tápláléka, s ha fázott, a cella közepén kellett tüzet raknia. Mégis, abban a bűzben és füstben micsoda felbecsülhetetlen értékű munkával ajándékozta meg a tudományt!

– Vitathatatlan. De úgy látom, ön nem faggyús teát iszik.

– Nem, ott még nem tartunk. Az a kevéske pénz, amit összekunyerálok elegendő ahhoz, hogy némi bevásárlást eszközöljek. Voltaképpen azt fogyasztom, amit a boltokban kapni.

– Mondana valamit a műve lényegéről?

– Mint említém, a gazdagság és a szegénység természetrajzát adom művemben. Véleményem szerint egyeseknek a gazdagsághoz, míg másoknak a szegénységhez van tehetségük. Hangsúlyozom: tehetségről van szó! Nos, ha valaki például a gazdagság tálentumával jön világra, de sorsa netán nyomorúságba taszítja, szenved, átkozza a világot, és mindenkit, aki többre vitte, mint ő, ellenségének tekint. Ám ha az ember a szegénység tehetségével születik, szerencsétlen lesz, ha véletlenül gazdaggá válik, a vagyonát el fogja herdálni, emiatt lelkifurdalása lesz, de egyébként is baklövést baklövés után fog elkövetni financiális ügyeiben. Ám ha sínre kerül, vagyis a szegénység lesz osztályrésze, kitűnően fogja érezni magát, nem kell a pénzzel bajlódnia, a tolvajok sem foszthatják ki, függetlennek, szabadnak érezheti magát, bizonyos értelemben éppúgy, mint a gazdag, hiszen gondtalanul élhet.

– Ön, ha megtudhatnám, miféle tehetség?

– Született szegény vagyok. De ön… Nos, ön…

– Engem minek tart?

– Ha megbocsátja őszinteségemet: a legrosszabb fajtához tartozik. A se nem gazdag, se nem szegény réteghez. Az ilyen ember irigyli a gazdagokat, némiképp utánozza is életvitelüket, de ez a számára megerőltetést jelent. Időnként azonban szegénynek is mutatja magát, feltehetően mazochizmusból, hiszen érzi, hogy képtelen a jómódra. Eközben retteg a szegénységtől, ami állandóan a sarkában van. Fél, hogy nem bír lakbért fizetni, hogy kikapcsolják a villanyóráját, el kell adnia öreg autóját, semmire sem lesz elég a nyugdíja és így tovább. Csupa nyugtalanság az élete. Vergődik a kétféle létezés között. És miért? Mert nem zseniális gazdag vagy nem zseniális szegény. Tapasztalatom szerint önökből van a legtöbb. A döntésképtelenség lelki traumát okoz, ezért van olyan sok rosszkedvű ember. Ha eldöntené, hogy gazdag lesz… vagy eldöntené, hogy véglegesen szegény!… De a bizonytalankodás! Nos, erről írom többkötetes munkámat…

Még szívesen fecsegett volna, de látta, hogy a közelgő alkony miatt indulni szándékoztam. Udvariasan befejezte a beszélgetést. – Úgy van, uram, későre jár, menjen csak, mert még magára esteledik, aztán akarata ellenére is itt ragad a sötétben…