A remete
A remete barlangját a hegyoldalban találtam; az ember jelenlétének nyomai vezettek el hozzá: papírfecnik, műanyag dobozok, nejlonszatyor darabkák, cigarettacsikkek és üres konzervdobozok hevertek az erdei ösvény mentén. A remete nyájasan fogadott, nem volt ellenére látogatásom, kissé mintha el is várta volna a feléje forduló figyelmet, az volt a benyomásom, hogy élvezi a közérdeklődést. Pedig ez nem éppen remetéhez illő viselkedés. A kölcsönös bemutatkozás után ezt meg is jegyeztem neki.
– Divatba jöttem – mondta szerény mosollyal.
– Miért vonult el a világtól? – kérdeztem tőle.
– Nem vonultam el, ez a barlang is a világhoz tartozik, nevetséges azt állítani, hogy a világtól el lehet zárkózni. Hiszen az erdő a maga természeti rendjével, meg a barlang is a kialakult geológiai múltjával a világ része.
– Ön filozófus hajlamú férfiú!
– Ezért is választottam lakhelyül ezt a barlangot.
– Nem túlságosan kietlen lakás ez?
– Kietlen? Uram, gondolja meg: vannak ugyan hátrányai, rossz a kilátás például, de csend van, azonkívül nem fizetek lakbért, nincs gondom a villany- és gázszámlára, fűtőanyagot találok a fák alatt. Itt nyugodtan dolgozhatom.
– Dolgozik? Azt hittem, a városba jár kéregetni.
– Természetesen ez is elfoglaltságom egy része. De a fennmaradó időben írok.
– Ír?
– Igen, kérem. Egy könyvet. Filozófiai munka a szegénységről és a gazdagságról. Több kötetre tervezem.
– Itt dolgozik!
– Már megbocsásson, de miért képzeli, hogy könyvet csak jól fűtött szobában, koloniál íróasztal mellett lehet írni? Emlékezzen Kőrösi Csoma Sándorra! Tibet egyik fennsíkján, a lámakolostor közelében egy ablaktalan cellában lakott, ott írta a tibeti szótárt. Faggyús teát ivott, ez volt egyetlen tápláléka, s ha fázott, a cella közepén kellett tüzet raknia. Mégis, abban a bűzben és füstben micsoda felbecsülhetetlen értékű munkával ajándékozta meg a tudományt!
– Vitathatatlan. De úgy látom, ön nem faggyús teát iszik.
– Nem, ott még nem tartunk. Az a kevéske pénz, amit összekunyerálok elegendő ahhoz, hogy némi bevásárlást eszközöljek. Voltaképpen azt fogyasztom, amit a boltokban kapni.
– Mondana valamit a műve lényegéről?
– Mint említém, a gazdagság és a szegénység természetrajzát adom művemben. Véleményem szerint egyeseknek a gazdagsághoz, míg másoknak a szegénységhez van tehetségük. Hangsúlyozom: tehetségről van szó! Nos, ha valaki például a gazdagság tálentumával jön világra, de sorsa netán nyomorúságba taszítja, szenved, átkozza a világot, és mindenkit, aki többre vitte, mint ő, ellenségének tekint. Ám ha az ember a szegénység tehetségével születik, szerencsétlen lesz, ha véletlenül gazdaggá válik, a vagyonát el fogja herdálni, emiatt lelkifurdalása lesz, de egyébként is baklövést baklövés után fog elkövetni financiális ügyeiben. Ám ha sínre kerül, vagyis a szegénység lesz osztályrésze, kitűnően fogja érezni magát, nem kell a pénzzel bajlódnia, a tolvajok sem foszthatják ki, függetlennek, szabadnak érezheti magát, bizonyos értelemben éppúgy, mint a gazdag, hiszen gondtalanul élhet.
– Ön, ha megtudhatnám, miféle tehetség?
– Született szegény vagyok. De ön… Nos, ön…
– Engem minek tart?
– Ha megbocsátja őszinteségemet: a legrosszabb fajtához tartozik. A se nem gazdag, se nem szegény réteghez. Az ilyen ember irigyli a gazdagokat, némiképp utánozza is életvitelüket, de ez a számára megerőltetést jelent. Időnként azonban szegénynek is mutatja magát, feltehetően mazochizmusból, hiszen érzi, hogy képtelen a jómódra. Eközben retteg a szegénységtől, ami állandóan a sarkában van. Fél, hogy nem bír lakbért fizetni, hogy kikapcsolják a villanyóráját, el kell adnia öreg autóját, semmire sem lesz elég a nyugdíja és így tovább. Csupa nyugtalanság az élete. Vergődik a kétféle létezés között. És miért? Mert nem zseniális gazdag vagy nem zseniális szegény. Tapasztalatom szerint önökből van a legtöbb. A döntésképtelenség lelki traumát okoz, ezért van olyan sok rosszkedvű ember. Ha eldöntené, hogy gazdag lesz… vagy eldöntené, hogy véglegesen szegény!… De a bizonytalankodás! Nos, erről írom többkötetes munkámat…
Még szívesen fecsegett volna, de látta, hogy a közelgő alkony miatt indulni szándékoztam. Udvariasan befejezte a beszélgetést. – Úgy van, uram, későre jár, menjen csak, mert még magára esteledik, aztán akarata ellenére is itt ragad a sötétben…
Idill a piacon
A budai, elegáns kispiacon hétvégi forgalom; hosszú sor áll a zöldséges stand előtt. Dolgoznak keményen az árusok a napernyők alatt, de mégiscsak tikkasztó melegben; becsületükre legyen mondva, hogy még udvariasak is, noha talpon vannak már virradat óta. Szusszanás nélkül mérik a nyár gyümölcseit; pazar a kirakodás; halmokban áll a sárgabarack meg a pasztellszínű, pihés őszi; vöröslik a meggy, rubinfényű a ribizke, piros és zöld és lila foltok tarkállanak a hazai és a délvidéki termésekből; nagy szemű szőlő csábít, valahonnan a mediterrán tájról érkezett, akárcsak a sárgadinnye meg az avokádó; illatozik a narancs; és bőség van főzelékfélékből is. Persze az árak is szépek, szépecskén magasak. Mindegy már, mit vesz az ember, egyaránt drága minden.
Régen, réges-régen mit főzött a szegény ember? Krumplit, babot, lencsét; nyáridőben csípős lecsót egy kis füstöltszalonnával megbolondítva; a kelkáposztára meg tükörtojást ütött rá a háziasszony, vagy a száradó kenyérből forgatott meg zsírban egy-két szeletet hús helyett, feltétnek. De ma nincs olcsóság ebben sem, nagy lett az égalité, csakis a fogát szívva vásárolhat tehetős és nélkülöző; márpedig enni kell, az asztalra kell tenni valamit a gyerekek meg a férj elé.
Ezen a piacon diplomaták is vásárolnak, meg persze mutatós autókon érkező villatulajdonosok, pénzes előkelőségek, így aztán elfogy a különleges áru is. Az ilyen vevők elkényeztetik a kereskedőket, hozzászoktatják őket a nagyvonalúsághoz, jóllehet a követségi asszonyok és a vállalkozónék is tudnak vigyázni a pénzükre, csak hát mégis másként, mint a kisfizetésűek.
Látszik az emberen, hogy hány forint van az erszényében. Látszik a bizonytalankodáson, ahogy latolgatja, miből mennyit vegyen. Míg a másik csak rámutat erre-arra, csomagoltat ebből is, abból is, anélkül, hogy töprengene. Az osztályharc ideje ugyan elmúlt, de valamiféle kaszt-harc megmaradt. Nem ideológia vezényli, hanem a köznapi állapotok. Vagyoni különbségek szabják meg az értékhatárokat; az emberi értékekét is.
Előttem például egy nénike toporog. Izgatottan várja, mikor kerül sorra, akár ha majd valamiféle vizsgán kéne megfelelnie, amikor megkérdezi a kereskedő, hogy mit óhajt. Gyűrögeti a markában a pénzét, százszor is megolvasta már, némán jár a szája, ahogy szemléli a gyümölcshalmokat, majd újra kalkulálgat. Az is elbizonytalaníthatja, hogy két szatyrot meg egy kosarat rakat tele az előtte vásárló házaspár; még ezt, még azt kérnek, s amikor fizetnek, egy ezrest tesznek a mérleg lapjára. Alig kapnak belőle vissza valamit.
Amíg azonban idáig jutunk, még várni kell, mert a házaspár válogatása hosszadalmas. Türelmetlenkednek mögöttünk, nem kellemes a tűző napon ácsorogni.
– Micsoda drágaság! – néz rám egyszer csak a nénike. Nem tudom, kiféle-miféle lehet, színes kartonruhában van, ősz haja ügyesen feltűzve, még csinoska is a maga korában. Pedig megélt vagy hét évtizedet. – Nézze csak! – mutat egy letépett cédulácskát. – Nézze csak, kérem, mit szól ehhez, talán ért hozzá. A buszmegállóban láttam ezt a hirdetést, be voltak vagdalva a szelvények, letéptem egyet. Telefonszám. Hogy kárpótlási jegyet vesz az illető készpénzért. Nem tudom, helyes lenne, ha eladnám neki a magamét? – Kárpótlási jegye van? – Négy hold föld után. Annak idején elvették, az volt az örökségem. De mit kezdjek a földdel? Ingatlannal? A pénz meg kellene…
Mielőtt válaszolhatnék, sorra kerül. – Asszonyom? – fordul felé a kereskedő.
– Egy kis… Szóval… Mennyi a banán ára?
A kereskedő sóhajt, de megmondja. A nénike kinyitja a markát, a várakozók bosszúságára újra számol. Végre azt mondja: – Negyed kilót kérek szépen… Vagy nem! Legyen fél kiló!…
Méri az árus. Kicsivel több. Maradjon? Nem, nem, csak fél kilót tessék!…
Megszólal a sorban egy szőke hölgy: – Banánt vesz! Nincs pénze, de banánt vesz! Hol van itt a szegénység, kérdem én?!
A néni megdermed. Éppen átveszi a gyümölcsöt, de belesápad. A hangja reszketeg: – Nem magamnak veszem. A kisunokámnak. Névnapja van. Én, kérem, én magamnak még soha! Én még soha nem is ettem banánt! Az ízét sem ismerem!…
Fizet. A kereskedő végignéz a soron, nem teszi el mindjárt, kezében tartja a pénzt, mintha el se merné fogadni. Csend száll a vevők sorára is. A szőke nőt kiközösíti ez a csend. Nem akar alulmaradni, háborog: – Panaszkodnak! Örökösen csak panaszkodnak, és tessék!…
Senki sem szól. A kereskedő váratlanul letör egy banánt a halomból és a néni után szól. – Ezt még tessék!…
– Még jár hozzá? – fordul vissza amaz.
– Nem hozzá jár, de jár! Önnek, asszonyom! Ez az öné. Ebből ne adjon senkinek! Még az unokájának se!
– Nem, azt nem lehet!
– De, de, csak tessék! – És ahogy átnyújtja, megszorítja cseppet a nénike kezét.
Idill a téren
Idill a téren, görögös idill, szinte bukolikus. Alig is hiszek a szememnek, amikor megpillantom a jelenetet a város déli forgatagában, a Clark Ádám téri buszmegállónál. Van ott egy pad a fal tövében, azon koldusforma férfi ül, talán ötven körüli, a kora tavaszi idő ellenére is télies gúnyában, nyűtt nagykabátban, ami néhány számmal nagyobb, mint illene termetére, pecsétes, kitérdesedett nadrágja, ormótlan bakancsa talán napok óta le sem került róla, mert szállása aligha lehet másutt, mint egy ugyanilyen padon valamely távolibb pontján a városnak. De a fejfödője sem akármilyen. Oroszos tengerészsapka, a Patyomkin cirkálón viseltek ilyet a matrózok: kék posztó, vörös szegéllyel, simléder nélkül. Ül ott a padon, mintha a Téli Palota előtt sütkérezne a forradalmi harc egyik csendes pillanatában. Bajsza, szakálla torzonborz, de már nem sokáig; társa, egy másik clochard éppen azon fáradozik, hogy megnyirbálja.
Öregecske a másik, pilise körül őszbe csavarodott, nikotinsárga tincsek csüngnek tarkójára. Rajta nem bő, hanem szűk kabát van, foszladozó pepita zakó, alatta szakadt-koszos szvetter. Kukából kihalászott Puma cipőjére kék munkásnadrág szára roggyan rá; spárgával a vállára kötött, megviselt nejlonzsákjában ezernyi kacat. Fél térdre ereszkedett szakállas barátja előtt, de kényes fajta lehet, mert az utcakőre újságpapírt terített a térde alá. Térdel és dolgozik. Rózsaszín, foghíjas fésűvel borzolja fel lépcsőzetesen a patyomkinos szőrzetét, s aprócska ollóval nyírja le a fölösleget. Nem lehet éles a szerszám, mert a matrózsipkás néha felszisszen, fájdalmas grimaszt vág, de mindamellett tűr szelíden; kissé elterpeszkedik a padon, lazán átadja magát a szépítkezés örömének.
Nem szólnak egymáshoz, nem is érdemes erőltetni a beszédet a déli nyüzsgésben. Buszok dübörögnek le a hídról, hörögve-zörögve fékeznek a megállóban, aztán tovarobognak az Alagút felé; mentőkocsi száguld szirénázva, drága autók búgnak-suhannak fel a Várba, ember- és géptömeg zúdul át a téren, elveszne itt a szó. Némán is értik egymást; s oly háborítatlanul fodrászkodnak, mintha egy hajszesz- és samponillatú borbélyüzletben vagy egy csempés, tükrös fürdőszobában lennének. S nem kiszolgáltatva, az utcán.
Az ember menten szánakozni kezd: lám, két hajléktalan, isten szegény nyomorultja. De oldódik a szánalom. Mert kettősük oly mitologikusan pásztori, hogy a sajnálatot láttukra az irigység váltja fel. Micsoda szabadságban élnek! Vagyonuk az, ami rajtuk meg az iszákjukban van, helyük hol ez, hol az a zug, nem fizetnek villanyszámlát, nem törődnek a gáz meg a benzin árával, fütyülnek az adótörvényre, hidegen hagyja őket a privatizálás meg a vállalkozás, s az is, hogy mit döntenek el a parlamentben a honatyák, mentesek a pártharcoktól, s nem keseregnek a piaci árak felett, mert úgy élnek, mint a faunok vagy a hellaszi kecskepásztorok a pogány kori mesékben. Csak a tél hidege vagy a nyár melege zavarja őket, de mindig akad eldobott gönc, amit magukra vehetnek, akad a szemétben csorba fésű, életlen olló, amivel szőrzetüket megnyirbálhatják, és élelmet is találni a városban, miként fügét és olajbogyót hajdan a kék tenger feletti ógörög hegyekben. Az örök függetlenek: a nincstelenek leszármazottai ők, akik soha nem is akarják tudomásul venni, hogy a javak elosztásra kerültek, se részt nem vállalnak, se részt nem kérnek semmiből – gondolom, míg elrobog velem a térről a busz, át a Dunán az igazán soha el nem végezhető dolgaim felé.
Ismét mezítláb
A népszámlálás körüli napokban olvastam a Magyar Nemzetben, hogy a biztosok azokat is felkeresik, akiknek nincs lakásuk. „A hajléktalanokat is megszámlálják – ha tudják.” Ez a címe a cikknek, amely arról tudósít, hogy sokan nemcsak ideiglenes szálláshelyen húzzák meg magukat, hanem az aluljárókban, a hidak alatt (klasszikus csövezés!) és a pályaudvarok csarnokaiban is.
Azonnal elképzeltem, milyen is lehet egy ilyen felmérés – mondjuk a Déli pályaudvaron. Nemrégiben ugyanis láttam a Déli „lakóit”. Estéli órában váltottam jegyet a reggeli gyorsra, s míg az egyetlen működő pénztár előtt ácsorogtam a sorban, volt időm szemlélődni. Még nem volt túlságosan késő, de már szép számban gyűltek össze; üldögéltek a vérnarancs színű műanyag székeken magányosan, társaságban.
Elképesztő volt látni ekkora gyülekezetét a szerencsétleneknek. Többsége férfi volt, de akadt köztük nő is, mégpedig nem is csak koros vagy öreg; szörnyűséges göncökben kuporogtak, pihentek, várakoztak, vagy diskuráltak a hajnal óta más utakon járt, de most „hazatért” társaikkal.
Egy sovány kis öregembert néztem hosszan; elég jó állapotban lévő, szürke télikabátja fölé egy koszos ballonkabátot is felvett, sálja gondosan volt a nyaka köré igazítva, de nadrágból kettőt is viselt, így aztán eléggé nehezen mozgott, pedig egy pillanatra sem nyugodott. Gondosan, mint egy kényes úr, mindenféle pihéktől, ragadványoktól tisztogatta szüntelen az öltözékét, majd csorba fogú fésűt és egy kis zsebtükröt vett elő, s hosszan-hosszan rendezgetni kezdte a frizuráját. Összetapadt, zsíros haját megállás nélkül gereblyézte, markába fogott tükrét minduntalan maga elé tartotta; nem lehetett megelégedve az eredménnyel, mert amíg ott sorban álltam, nem hagyta abba a műveletet.
Láttam két másik alakot is, ugyancsak módszeresen, a hideg télnek megfelelően összeválogatott rongyokban. Egyikük hosszú szakállt viselt, mosdatlanságtól fekete kezével bibliai próféta módjára simogatta, míg társával, egy vörös arcú, borostás, véreres szemű figurával olyan komolykodva beszélgetett, mint professzor a tanítványával. Nem tudom, mit hánytak-vetettek meg, de belemerültek a tárgyalásba, akár ha egy hangulatos kávéházban üldögéltek volna.
Láttam vacsorázót is; gyűrött, koszos nejlonszatyorból szedte elő az ennivalóját; erőteljes férfiú volt, pecsétes anorákban, széttaposott, fehér, nyári cipőben, kitérdesedett tréningnadrágban; két marokba fogva a zsíros papírból kibontott kenyeret, jóízűen falt, s nagy mulatságára szolgált a mögötte zsinatoló csoport.
A zsinatolók begyűjtött üvegek fölött osztozkodtak. Itt már nők is voltak a társaságban, egy bennfentes, vasúti takarítónő meg néhány barátnője; a férfiak között sok volt a fiatal. Nagy hangon üzleteltek. Alighanem a kiürült szerelvények kocsijaiból szedik össze az üres palackokat, valamiféle konkurenciaharcban állhatnak egymással, mert azon folyt a vita, hogy becsapta-e az a fiatalember a takarítónőt, aki az előző napi mennyiséget beváltotta a közértben vagy sem. „Maga ismert engem mióta! Hát csalok én?!” Mire a nő a fiúnak: „Nem ismerlek, csak szombat óta!” – „Na, és nem elég az?!”
De nem mindenki él ilyen klubéletet; vannak korán fekvők, az egész napi fáradságos városjárás után pihenni vágyók. Láttam őket is. A pályaudvar különböző szintjén térnek nyugovóra. Van aki a pénztári szinten, a füstszínű, elegáns üvegfalak tövében vet ágyat magának szakadt plédekből, szétteregetett újságlapokból, mások a földszintre vezető, széles lépcsősor fordulójában vackolódnak el, nem is nagyon törődve azzal, hogy akadékban hevernek-e vagy sem, összegubbadva, tenyerüket az arcuk alá szorítva alusszák édesded álmukat a legnagyobb jövés-menéssel mit sem törődve, a recsegve megszólaló vasúti megafont meg se hallva.
Hogyan veszik számba ezeket a biztosok? – kérdeztem magamban, amikor elolvastam az említett cikket. Elképzeltem, ahogy megszólítják őket, elébük guggolnak, felrázzák az alvókat, hogy megtudják adataikat. S vajon mit lehet beírni a lakás minőségére vonatkozóan? A komfortra vonatkozóan? De hiszen itt van komfort: a szállás tágas, nagyjából 5-600 négyzetméter, s erre mindössze talán ha 50-60 fő jut. Azonkívül központi a fűtés és van rendes toalett is…
Milyen a véletlen! Alighogy letettem az újságot, könyvespolcomon valami után kutakodva kezembe akadt Kosztolányi Dezső Hattyú-ja. Gyűjteménye ez azoknak a jegyzeteknek, tárcáknak, amelyeket a húszas években közreadott a Pesti Hírlapban. Ha Kosztolányi, hát mindjárt felütöm a könyvet, két sorát is érdemes futólag elolvasni. Ott nyitom ki, ahol egy különös alakról ír, egy mezítlábas emberről. Az alagútban találkozott vele, s igen meglepte a látvány, szokatlan volt az ilyen a fővárosban. Az ismeretlen szaporán lépkedett a friss tavaszban, nyakán sál volt, s uraságtól levetett holmi fedte testét. Az író először azt hiszi, fogadást kötött ez a bolondos úr, vagy netán Kneipp-kúrát javasolt neki orvosa, de lehet, hogy exhibicionista, aki ezzel a meztélábassággal botránkoztatni akar. Ám közelebb lépve hozzá; szelídnek találja, úgy érzi, szellemi munkás lehetett valamikor, aki munkájából immár nem tud boldogulni, elszegényedett, s tehénbőr helyett emberbőrön lépdel, szégyenkezés nélkül, hiszen azoknak kell pirulniok, akik látják. Kosztolányi egy új arisztokrácia tagját véli benne, s mint írja, ez az arisztokrácia egyre népesebb lesz. S valóban, amint jobban szemügyre veszi, látható, nem parasztláb tapos meztelenül a fővárosi aszfalton, nem bütykös-kérges, hanem még
fehér, még finom, még kékeres, még úri láb, mely újoncként, mintegy főpróbán gyakorolja ezt a mesterséget… Majd a tárca befejező sorai következnek: „Aztán ahogy sietni kezdett, csattogott a földön a két talpa, tapsolt ehhez a szörnyű színjátékhoz, egyre gyorsabban, vidámabban, kajánabban tapsolt-tapsolt ehhez a tragédiához, ehhez a komédiához…”
A kis remekmű alatt a dátum: 1923. április 22.
Micsoda véletlen találkozása ez a két olvasmánynak! Az újságcikknek meg ennek a karcolatnak!
Mintha Kosztolányi azt mondaná, cigarettája füstjébe burkolózva: – Olvasd! Olvasd csak, hogyan volt ez csaknem hetven éve is! Tudod, milyen idők voltak. Világválság! Néhány hónapja pénzügyileg szanálni kellett Ausztriát! Sztrájk tört ki a Ruhr-vidéken! Pangás, infláció, recesszió! Magyarország, Lengyelország a legsúlyosabb gazdasági dezorganizáltság közepette! Bizony, öregem!… – Igen. És még én is hozzáteszek néhány adatot. Egy esztendeje, hogy Sztálin vezeti a bolsevikokat. Nemrég mondták ki a Szovjetunió megalakulását. És a mezítlábasokat azzal bíztatják az agitátorok, hogy majd eljön a szocializmus, sőt a kommunizmus…
Hét évtized telt el azóta. Kosztolányi mezítlábasa mintha megint felbukkanna az alagútban…
Frázis az aszfalton
Megy Kosztolányi Dezső ezerkilencszáz-huszonháromban a pesti utcán, és lépten-nyomon koldusokba botlik. Ott kuporognak a járdán, támasztják a falat, templomok előtt nyújtják kérőn a tenyerüket, könyörögnek követelődzve, hangosan vagy némán, táblákra írt szövegek révén. Kosztolányi megborzad, de nemcsak a növekvő nyomor láttán, hanem mert úgy véli, züllésnek indult a koldusok serege is, hiszen ők sem vonhatják ki magukat a korszellem hatása alól; elüzletiesedett az élet, amerikanizálódott, ahogy ő mondja, a létharc kegyetlen. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája. Erőszakosnak kell lenni. Ügyesnek. Ki tudja jobban meghatni a járókelőket? Ki tud hangzatosabban panaszkodni? Meg kell találni a biztos siker módját, úgy kell kérni, hogy ne lehessen megtagadni az alamizsnát. Mert: „…nemcsak a jólét üzleti, hanem a nyomor is, nemcsak a gazdag lohol a pénz után, hanem a szegény is.”
Megyek az utcán ezerkilencszáz-kilencvenháromban, és én is látom a kéregetőket. Látom a metró lejáratánál, s látom odalenn a mélyben, ahol a földalatti alagút legalább megóvja a földön kuporgót a tél hidegétől. Öregasszony gubbaszt rongyain, mellette feszület és rózsafüzér, ölében szunnyad unokája. Odább szomorú arcú férfi várakozik sovány kutyájával a garasainkra. Az eb, az ember térdére hajtva moccanatlan fejét, bánatosan pislog, s csak akkor szimatol bele a levegőbe, ha szájkosárral és pórázzal felszerszámozott fajtájabeli közeledik; irigyen bámulja a jobb sorsra jutottakat, s nem érti, miért ilyen szerencsétlen gazdát adott neki az ég. Az embernél is meghatóbb látvány egy ilyen ártatlan jószág; egykedvű, fáradt állattekintetében megcsillan az áldozatosság fénye: kitartok a nélkülözések közepette is; ezt látom a szemében. Zavartan elkapom róla a pillantásomat. De azok szemébe sem könnyű nézni, akik megállítanak az utcán, gyűrött útlevelüket mutogatva, panaszolván, hogy se szállásuk, se munkájuk. Gyerekes anya toppan eléd; pólyást szoptató nő kéri részvétedet sorsa iránt. Falak tövéből, kapualjakból szólítanak meg, lelkifurdalást támasztva benned, ha nem adsz; de adhatsz-e
mindegyiknek?
Megesik-e a szíved mindegyiken?
Mert hiszen jószántából senki sem ölt magára rongyokat, senki sem ül ki télen a jéghideg kőre, nem babusgatja kicsinyét a szükségkonyha előtt sorban állva, nem fekszik a mocskos járdára, nem alázkodik meg, nem kérincsél, ha nem muszáj. De tudhatod-e, ki az közülük, aki valóban rászorul sajnálatodra, és ki az, aki csakis magának köszönheti rossz sorsát? A napokban láttam egy veresarcú, puffadt testét nyűtt farmernadrágba és pecsétes anorákba szorított negyven év körüli nőt, pinceborozóból bukkant fel a napsütéses utcára, bizonytalan lépésekkel eltámolygott a körút sarkáig, aztán pislogva, részeg motyogással lehuppant a mozi bejáratánál, és szemétből előkotort kólás poharat tett maga elé, várva az adományokat. Pénzt az újabb fröccsökre. Vagy pálinkára.
Adnál neki?
Én nem adtam, de azért bántott, hogy csak úgy elmentem mellette. Alkoholista volt a javából a szerencsétlen némber, de ki tudhatja, hogyan jutott idáig? Kikérdeztem-e? Megtudtam-e, hogy mi volt a sorsa, miféle bánat űzte a kocsmába, miféle sikertelenség, bűn, baleset? Persze, az ember nem azért ad, hogy italra költsék, az ember kenyérre, ruhára, tüzelőre ad, de akinek már csak a mámor nyújt vigaszt? Egy féldeci rum, egy üveg sör vagy az a lőre, amivel majd odalenn a pincében újra megitatják? Dolgozzon, mondjuk megvetően az ilyenre, keressen valami alkalmi munkát, ha piálni akar; de ha már sehol sem kap munkát? Mégis: csalónak véljük, jószívűségünk zsarolójának, holott épp olyan páriája a társadalomnak, mint az önhibájukon kívül megrokkantak, perifériára kerülők. Az igazi nyomorultak.
Igaziak? Kosztolányi azt írja, táblát lát egy koldus nyakában ezzel a felirattal: „Én vagyok az igazi, nem szélhámosság, adjatok.”
Táblákat láthatok én is. A héten egy egész kiállításnyi táblát láttam egy földön üldögélő férfi körül. Kerülni kellett miatta, elfoglalta a fél járdát a szövegeivel. A falhoz támasztva, a kövezetre rakva helyezte el őket maga körött. Percekig lehetett volna olvasni elesettsége történetét, a vádakat, melyekkel a társadalmat és kegyetlen sorsát illette. De az emberek elsiettek mellette. Kikerülték. Nem voltak kíváncsiak a kartonokra rótt mondatokra. Eszükbe sem jutott végigböngészni ezt a szokatlan tárlatot. Tapasztalhatta, hogy mekkora a közöny, mert egy fehér lapot úgy helyezett el, útban mindenkinek, hogy szinte rá kelljen taposni. S ezen vad indulattal felfirkantva ez állt: „Büszke magyarként fogok éhen dögleni!”
Megtorpantam, mert szemet szúrt ez a kijelentés. Megnéztem a férfit, aki tudatja velünk, hogy az éhhalál fenyegeti. Ült a táblái alatt nyugodtan, mint egy piktor a képei között Párizsban, a Szajna partján. Árulta nyomorúságát, ránk bízva annak az összegnek a meghatározását, amellyel könnyíthetünk lelkiismeretünkön mi, akik rendes lakásokban lakunk, tisztességesen étkezünk, jó ruhákban járunk. Az emberfolyam szüntelen áramlott előtte, de nemigen dobtak pénzt a tányérjába.
Én sem. Már keresgéltem pedig apróért a zsebemben, amikor hirtelen viszolygás fogott el. Eleinte nem tudtam, mitől párolog el az iránta támadt részvétem, de aztán rájöttem az okára: bosszantott ez a hangzatos szöveg, ez a túlszínezett, hatásvadász kijelentés.
Mi az, hogy büszke magyarként?
Mit akar ezzel mondani?
Azt jelenti-e, hogy ha kell, hősi éhhalált hal a haza oltárán, vagy azt, hogy lám, nem törődik vele a haza, hát éhen kell pusztulnia?
Nem valami üzleti fogás ez csupán? Hiszen annyi a koldus, a kezét alamizsnáért nyújtó, annyi a menekült, a sorsüldözött, a hazátlanná vált, az egzisztenciáját vesztett, hogy csakis valami különös ötlettel lehet kiválni a szegények szürke tömegéből? Ez az ember, gondoltam ott a táblái előtt, felismerte, hogy nagy a konkurencia. Próbálkozott talán szerényebben is, kérhetett pénzt alázatosan, félszeg mosollyal, bízva a megértésben, de senki sem figyelt rá. Hát most megpróbálkozik valami rendkívülivel. Zavarba ejtővel.
Bármilyen mélységes lehet tragédiája, bántott ez a demagógia. Úgy éreztem, meglovagolja a politikát, nemcsak emberségünkre számít, de honfiúi érzelmünkre is. Elleste ezt a teatralitást. Megtanulta, hogyan kell a helyzetet kiélezni, mivel lehet a kedélyeket felborzolni.
Restellem, hogy végül is nem adtam neki semmit, pedig bizonyára válságos helyzetben lehet. Ahogy számtalan társa is. De kedvemet szegte ez a színpadiasság. Már ő is, gondoltam magamban, már ő is, ez a szegény pária is úgy akar hatni ránk, hogy frázist pufogtat. Ahelyett, hogy csak annyit írt volna a táblájára: Emberek, legyetek könyörületesek!
Bedőlt a korszellemnek. Aki hatni akar, ki akarja csikarni embertársai érdeklődését a pesti aszfalton, annak hangzatos szavakra van szüksége?
Micsoda züllés – mondaná Kosztolányi.
A nagy találkozás
Nemrégiben a párizsi metróban – azokat a toprongyos, sőt mezítlábas hajléktalan alakokat látva – eszembe jutottak a mi budapesti nyomorultjaink, az állomások padjain alvók, szemétgyűjtőkben turkálók, templomok kapuiban kéregetők; lám, ezek a szerencsétlenek mennyire egyformák mindenütt, gondoltam, de vajon tudnak-e egymásról? Egyre többen vannak, s még többen lesznek mifelénk is, meg tőlünk keletebbre is, akárcsak az amerikai nagyvárosokban vagy Európa-szerte, amint látja, hallja az ember. Mi lenne, villant belém, ha kedvük támadna világszervezetbe tömörülni? Ha kialakítanák nemzetközi kapcsolataikat, sőt kongresszust is tartanának? Összegyűlnének valamelyik metropolisban (vagy metrópolisban!), küldötteket választanának, akik soraikból létrehoznák az elnökséget; szónokokat kérnének fel, hogy előadásokat hallgathassanak érdekvédelmükkel kapcsolatban, és pontokba szednék jogaikat, követeléseiket. Például, hogy a fagyos téli éjszakákon a zsaruk ne kergessék ki őket az isten szabad ege alá, vagy hogy mennyi legyen az a legkisebb összeg – a különböző országok pénznemeire átszámítva –, amelyet a mai árak mellett tisztességes alamizsnának lehet elfogadni; továbbá, hogy a kukákba dobott maradékok milyen minőségűek legyenek, sőt, hivatalos pecsét szavatolja a
fogyaszthatóság határidejét. Tapasztalatcserét folytathatnának az általánosan legjobbnak mondható kéregetőhelyekről, a könyörgések formáiról és így tovább. Minderről nyilatkoznának a sajtónak, a televíziónak. Sikeres kongresszus esetén indulót is írathatnának maguknak egzisztenciájukat veszített zenészekkel.
De a kongresszusokon kívül megszervezhetnék a cserelátogatásokat is. Milyen előkelő vendég lenne Budapesten például néhány francia, spanyol vagy amerikai clochard. Az idegen nyelven beszélő koldusok tiszteletet ébresztenének hazánk polgáraiban, különösen azok körében, akik csak magyarul tudnak. Netán az is elképzelhető, hogy a magyar koldusok is érdeklődést keltenének a világban, bár nem könnyű áttörni a közöny falát. De hátha! Néhány budapesti nincstelen útra kelhetne, s bejárná Európát meg a tengerentúlt. Miért mindig csak az előkelőségek, a sportolók, a politikusok, bankárok, művészek, üzletemberek utazzanak, egy szegény nyomorult talán nem kíváncsi az Eiffel-toronyra, a Szabadság szoborra New York kikötőjében, vagy a szép Barcelonára, a ködös Londonra?
Meglehet, nehézséget okozna az okmányok beszerzése, a hivatalos formák lebonyolítása. Ami az útiköltséget illeti, az valahogy csak összejönne önkormányzati támogatással, de a dokumentumok? Van ezeknek az embereknek egyáltalán papírjuk arról, hogy léteznek? Van nevük? Születési helyük és évük?
De kellene-e útlevél? Küllemük elárulja őket. Átballaghatnának a határon útlevél nélkül is, hiszen ma már nincs az a fene nagy ellenőrzés. Vonaton, hajón az adományokból megélhetnének, amíg céljukhoz nem érnének. Európában egyre nagyobb a szabadság, sőt már Keleten is, a szegények most már háborítatlanul közlekedhetnek egyik országból a másikba. Ki figyel rájuk?
Mekkora élmény lenne egy magyar clochard-nak néhány hetet mondjuk a párizsi metróban tölteni, s nem a pestiben! Micsoda tanulmányút! Képzeljük el, visszatérve ott kucorogna a Blahán, az aluljáró lépcsőjénél, már a tavaszi napban, a jó levegőn, és mesélné társainak, akik még soha nem hagyták el kerületük határát: – Amikor a Notre Dame kapuja előtt kéregettem, s néha odavetettek egy-két frankot, és azt mondtam: „merci!” – úgy éreztem magam, mintha álmodnék! Én és a ragyogó Párizs! A Szajna hídja alatt azok az éjszakák! Hogy ezt is megélhettem, uramisten!…
– Szóval te Párizsban jártál? – hajolna hozzá egy borostásképű, foghíjas alak, éppen cigarettát sodorva a járdáról felszedett csikkekből. – Hát én meg láttam a királynét! – Királynét? Ugyan! Hol van már királyné? – Londonban! Éppen ott vágtam meg valakit a Buckingham közelében, amikor kikocsizott! Ó, Európa gyönyörű! Micsoda élet! Én mondom! Micsoda pompás világ!…
Rá se bagóznának arra az alakra, aki szerteszét bámulva botorkálna a járókelők tömegében. Ócska nagykabátja a földet súrolja, egyik lábán szandál, a másikon sarok nélküli cipő, madzaggal átkötve. Haja kócos, arcán kimerültség. Hozzájuk érve megállna előttük, aztán bátortalanul megszólalna: – Bonjour, messieurs! Pardon, mesdames! Je suis clochard! J’ai faim!…
– Mit mond? – néznének össze. De a Párizsban jártnak felcsillanna a szeme: – Ó, Pierre! Te vagy az?! – És összeölelkeznének. Aztán a többiekhez: – A haverom a Gare de l’Est metróállomásról! – Majd a jövevénynek: – Oui, oui, monsieur! Jó helyen jársz, pajtás! J’ai faim! Mi is azok vagyunk, éhesek! Gyere, gyere, akad itt hely neked is…
Körforgalom
Fényes délelőttön a villamos szűk műbőr ülésén, a sarokban alszik a szegényember. Nem a szegény ember, hanem a nincstelen, hajléktalan; mondhatnám, a clochard. Ott terpeszkedik pecsétes, rojtos, koszlott ruhájában, mocskos ingben, széttaposott cipőben, piszkos hajzattal, bűzlő szakállal, retkes nyakkal; alszik a derekára csúszva, feje az ablaknak dűlve; alszik édesdeden. Talán már jó néhány fordulót végigaludt ezen a körforgalmi járaton, mert nagyon is elvackolódott, pedig csúcsforgalom van, de ő mit sem tud róla, nem is törődik vele, messzire van innen, sör vagy vacak pálinka segítette át az álom birodalmába; terjeng körülötte a szeszgőz. Csukott szemhéja mögé bújt a világ elől, de teste ott éktelenkedik a suhanó kocsiban. Jóllehet, ez az ember kiszorult a társadalomból, de valahogyan és valamennyire mégis részt kér és kap a szolgáltatásokból, most például villamoson utazik, mint más polgár, nem pedig kutyagol, noha talán nincs is érvényes menetjegye. De bánja is ő az ellenőrt, hiszen nem lehet behajtani rajta egy árva fityinget sem; legfeljebb fogdába csukathatná a hivatal, ha nem lenne az is csak ráfizetés a szegényember létezésére.
Mindenki megnézi, minden felszálló utas, de senki sem tesz rá megjegyzést, fintorgás nélkül le is ülnek a közelében meg melléje szőrmegalléros, elegáns hölgyek, friss szappanszagot, borotválkozás utáni arcvíz-illatot árasztó, jól öltözött urak; szőke szépség, festetten, vörös körmökkel, hófehér szövetkabátban átlépi a clochard felcsúszott nadrágszára alól előfeketéllő, fekélyes sípcsontját, s rezzenéstelen arccal ül a szemközti ablakhoz.
Megszokott jelenség ma már az efféle alak. Jó időben a belvárosi terecskék padjain hevernek, cókmókjukat a fejük alá gyűrve, piacok környékén lebzselnek, hullott almát kotornak ki a bódék alól, vagy büfék pultjai körül ólálkodnak, s a tányérokon hagyott maradékokat majszolják mohón, begyűjtik szatyraikba a félrelökött kenyérdarabokat; esténként a meleg aluljárókat szállják meg, berendezkednek a sarkokban, telefonfülkékbe telepednek hóbelevancaikkal, flaskákból olcsó alkoholt kortyolgatnak, nyámmognak, szuszognak, fogatlan szájuk jár, jár; összegubbadva alszanak hajnalig.
Ez itt a villamoson egy közülük. Vajon hány éves lehet, mi volt a foglalkozása, mielőtt szegényemberré vált – vagy koldus volt mindig is? Volt-e családja, lakott-e valahol is, szeretett-e nőt, gyermeket; ült-e terített asztalnál, volt-e testén tiszta holmi, olvasott-e könyvet, tudja-e, ki volt Tolsztoj Leo vagy Einstein, járt-e színházba, tud-e imádkozni, ismeri-e a marxizmust, hallott-e Sztálinról, Rákosiról, volt-e katona, üldözték-e vagy ő üldözött másokat? Hol élt? Hogyan élt? Itt van közöttünk; itt vannak közöttünk csak a fővárosban harmincezren, azt mondják. És a vidéki városokban? Ott látjuk őket a pályaudvarok várótermeiben rongyaikba bugyolálva, ott a restik ajtajai előtt, a félretolt vasúti kocsik kupéiban, a ponyvákkal letakart, ládákból összerakott odúkban…
Száll a fényes, őszi délelőtt a villamos körül, pezseg a város, pezseg az ország; újságok százaiban elemzik a kort, a haza múltját, jelenét és jövőjét bölcsebbnél bölcsebb emberek, miközben sértegető hangú, nyílt leveleket intéznek egymáshoz, hogy tiltakozásukat fejezzék ki a párt-ideológusok; felelősségre vonásról és megbékélésről folyik a szó, kompromittáló bizonyítékok látnak napvilágot, nimbuszok foszlanak szét, vallások ütik fel a fejüket, félelmek szűnnek meg és új félelmek születnek; felekezeti és faji ellentétek réme támad fel a sötét múltból; üzletek indulnak virágzásnak, vállalkozások mondanak csődöt; milliós csekkeket írnak alá cigarettafüstös irodákban, külföldi tőkésekkel tárgyalnak híresen jó, tehetséges üzletemberek, miközben a kormány néhány milliócska dollárt remél a nagy Amerikától, és gyorssegélyről álmodoznak hírhedten rossz igazgatók; éhen halnak a költők és meggazdagodnak a bestseller-írók; a templomokból kihallatszó Mária-énekek belevegyülnek a horrorfilmek gépzenéibe, Szent István koronájának színes matricáit elfedik a pornófotók; szellemi és testi párviadaloktól hangos a bulvársajtó;
szentáldozáshoz járul a munkahelyről kiszorult MSZMP titkára; szex-üzletek nyílnak a hősök emlékműveinek árnyékában; pezseg, pezseg az ország, türelmetlen gyorsasággal Európa akar lenni; élni, élni – megélni akar mindenki.
Ez a szegény ember meg csak alszik itt a villamosban az álom védettségébe merülve, annyi köze van csak a valósághoz, hogy belekapaszkodik az ablakvédő fémrúdba. Jön-megy vele a villamos, kikerülik, átlépik, sőt melléje is ülnek közönyösen, ő meg mintha a szegénységét, a nincstelenségét mutogatná figyelmeztetően, hozza-viteti magát keresztül-kasul a pezsgő, fényes városon.
Van-e bányája?
Zsongott a gang. A jó öreg pesti gang. Az erzsébetvárosi, egyemeletes bérház gangja. Az őszi nap kék eget derített a feldúcolt tetők fölé, és sárga fényben fürdette az udvar ecetfáját meg a kőlapok rései közül előtörő fűcsomókat. Macskák heverésztek a napban, a kapualjból enyhén szállt a kukákban erjedő szemét bűze.
Mihalikné a szokott helyén üldögélt, földszinti lakásának ajtajában, a leánderes hordó mellett, és figyelt. Figyelte, miről povedálnak odafönn a gangon a lakók. Mind ott könyököltek a fenyőgerenda dúcok között, a rozsdás vaskorlátnak dőlve, mely valaha, a századfordulón még masszívan állt, de az ostrom alatt a légnyomás végképp kilazította a helyéről, ám szerencsére húsz évvel ezelőtt a beroskadni akaró tető feldúcolásával egy időben itt-ott megerősítették. Azóta megint alkalmas könyöklésre.
– Na, és akkor maga mit vall be? – kérdezte özvegy Fidélné, pongyoláját örökösen összehúzogatva a keblén. – Maga mit vall be, Dobos úr?
– Hányszor mondjam még, ez nem bevallás, hanem nyilatkozat. Nyilatkozik a vagyonáról!
– A vagyonomról? Hahaha! De mindegy! Bevallás vagy nyilatkozat, egykutya!
– Ahogy mondja, Fidélné, angyalom! Aztán megint valami adó lesz belőle – szólt bele Ludvigné. A férje pizsamakabátja volt rajta, mert éppen fejet mosott az imént, tele volt újságpapír-darabkákkal a gyűrűkbe csavart haja.
– Maga mitől fél? Magának nincs semmije! – mondta Dobos úr. Ő volt a ház esze; egykoriban hivatalnokoskodott az adónál, de a létszámcsökkentéskor kitették, most egy kft-ben könyvel. Még nem látszik meg rajta. Persze, jókat esznek, isznak a feleségével; a házban mindig suttogják, hogy Dobosné megint vesepecsenyét vett a hentesnél. De ők sem fognak kikecmeregni ebből a házból, legfeljebb egyre ínycsiklandozóbb illatok szálldosnak ki a konyhájukból.
– Hogyhogy mitől félek? – kapkodta a levegőt Ludvigné. – Megmondták az apekkosok, hogy a lakást is be kell jelenteni. Meg a készpénzt!
– Csak kétszázezren felül!
– És ha véletlenül annyi van?! De karácsonykor elköltöm a negyedét, meg veszek a kölyköknek cipőt, ruhát, télikabátot? Esetleg magamnak is valami rongyot? Máris lőttek a felének! Akkor aztán kereshetik, mit vallottam be!
– De mire jó ez az egész? – kapcsolódott a beszélgetésbe Gyallai bácsi, a nyugdíjas gépész. Olyan sovány volt, hogy a kora őszi napocska sem tudta felmelegíteni. Meggyfaszipkából fél cigarettákat szívott takarékosságból. – Mit akarnak ezzel a vagyonbejelentéssel? Hiszen tudják, hogy ebben a romhalmazban élünk már ötven éve! Meg a nyugdíjamat is tudják! És a maguk fizetését is!
– Akkor is! – Dobos úr előrehajol, hogy lássa az öreg Gyallait a gerendák mögött. Alaposan megingott a korlát, de visszabillent, hogy még az unokáink is lássák. – Egyenlőség van, mindenkinek egyformán bejelentést kell tenni, a pénzügyi kormányzat tisztán akar látni. A vagyonbejelentéssel a titkolt bevételeket akarják leleplezni. Hogy tudják mihez mérni a gyarapodást. Ha például valaki azt állítja, alig van jövedelme, s ezért kibújik az adóbevallás alól, ám egyszer csak villát épít vagy drága autót vesz, hát tudni fogják, hogy csaló!
– Na, szép! – ocsúdott özvegy Fidélné. – Szóval, ha nem írom be az aranyláncomat, amit megboldogult férjemtől kaptam, de az apekkosok meglátják a nyakamon, adócsalónak fognak nyilvánítani?
– Titkolt jövedelem! – háborgott Ludvigné. – Nekem a művezetőm sohasem dugdos a zsebembe egy huncut vasat sem, hogy aszongya, szépen kattog a szövőgépe, Ludvigné!
– Nem is magáról van szó! – legyintett Dobos úr.
– Na, a milliomosokat pedig nem féltem! Tisztelet a kivételnek, ahogy Kupa miniszter úr is mondta a tévében. De láthatták, milyen mérges volt rájuk szegény Kupa úr, hogy nem fizetnek adót! Én egy árva grandot sem tudok eltitkolni!… – Elhallgatott, mert nyílt a szemközti lakás ajtaja, vidéki úr osont ki rajta; a lenge öltözékű Dézike kedvesen intett utána a rés mögül. – Na, Dézikének van rejtett jövedelme! De nekem! Talán nekem is guberáljon le néhány ezrest az uram esténként!
– Volt már ilyen, a háború után. Negyvenhatban.
– Micsoda volt akkor? – nézett le az udvarra Dobos úr.
– Ilyen bevallás! Összeírták, kinek mije maradt. Gyára, háza, egyebe. Jól emlékszem! Aztán amikor egyszer itt tömbbál volt, és kijött konferálni egy humorista, az kifigurázta. Úgy tett, mintha kitöltené az ívet. Azt mondja: itt az a kérdés áll, hogy van bányája, és hol fekszik. Hát… – azt mondja –, bányám nincs, és ágyban fekszem! Ezt kell beírni most nekünk is! Bányánk nincs, és ágyban fekszünk! – Nevetett, s vele nevetett a gang népe, még Dobos úr is, úgy nevettek, hogy rengett a feldúcolt gang és a beroskadt, de megtámogatott tető.
A város téli képe
Már áll a hatalmas fenyő a Belváros terén, fenyőág-girlandok díszelegnek az üzletek fölött, színes lámpácskák vibrálnak, mint rebbenő gyertyafények, karácsonyi dalok szüremlenek ki a hangszórókból. Tele vannak drága árukkal a kirakatok; alkalmi árusok kínálják portékáikat az utcán. Erdélyi asszonyok ködmönt, csipketerítőt nyújtanak felénk kérlelőn, hogy vegyük meg; a kárpátaljaiak Gorbacsov-babákat meg kaviárt szeretnének eladni; arab pénzváltók szólítják le a járókelőket. Az állástalan férfiak szendvics-emberkedését megirigyelték a lánykák is; mellükön, hátukon laffogó táblákon a lokálok műsorait hirdetik, vetkőző nők fotóit cipelik végig a Váci utcán, miközben unottan rágják a szotyolát.
Az aluljáróban csődület. Sportos öltözékű angol fiatalember szónokol; mikrofonba harsogja az Igét, az erősítőből áradó szöveg visszhangozva verődik vissza a falakról. Ifjú hölgy fordítja magyarra a prédikációt. A gentleman széles gesztusokkal, hatásos szünetekkel, majd emelt hangon hirdeti Jézus szeretetét. Körülállják a pestiek, a sietősebbek is megtorpannak egy percre. – Jézus értünk halt meg – mondja szenvedélyesen az angol –, de velünk van, Jézus keres minket. És Jézus megtalál. Megtalál a város forgatagában, a magányunkban, megtalál akkor is, ha már elvesztettünk minden reményt. Kezünkön Jézus vére, de miért ne boríthatná be egész testünket; engedjük, hogy beborítsa, hogy megváltson, magához öleljen, megmenekítsen… – Gyérül a tömeg, de új és új emberek érkeznek; a prédikáció szüntelen. Fenn dübörög a forgalom, de idelenn, mint valami katakombában, a szeretetről és megváltásról beszél a hittérítő.
– A szeretet legyőzhetetlen – hirdeti fáradhatatlanul. – Még nem késő, csak bánjuk meg bűneinket, csak fogadjuk el Jézus kezét, s máris nyitva áll előttünk az út…
Magam is sietek, otthagyom az igehirdetőt, ahogy a többiek. Találkozóm van néhány kollégámmal. Bejelentkeztünk egy pénzügyi nagyemberhez, hogy anyagi támogatást kérjünk tőle egy kulturális vállalkozáshoz. Pontosan kell érkeznünk, mert az illetőnek minden perce foglalt, nem várakoztathatjuk meg.
Sodor a tömeg a lépcsőnél, majdnem nekiütközöm egy kéregetőnek. Némán áll ott egy fiatalember, rosszul gombolt, viseltes télikabátban, hajadonfőtt. Szép arcú, szelíd, harminc körüli, szomorú fiú. Lehajlott fővel áll, maga elé tekint, fel sem pillantva tartja felénk kinyújtott kezét, tenyerében néhány forinttal. Várja az adományt, de nem kér, nem szól, restelli magát. Legszívesebben a falba préselődne, eltűnne, de élni kell. Kérni kell!
Nem ő az egyetlen koldus, kerülgetjük őket lépten-nyomon, így aztán csak néha vetünk oda egyiknek-másiknak valamennyit. Most ez a szegény fiú sem kap tőlem semmit, mert rohanok tovább. Nehogy elkéssem a szponzorral való találkozásról.
Pontosan érkezünk, de várni kell mégis; mások vannak nála, ugyancsak támogatást kérők. Csendben, reménykedve várunk. A titkárnő kávéval, hűsítővel kínál, arcán udvarias mosoly, de látszik rajta, hogy elege van a kunyerálókból.
Feszengek. Nem szeretem ezeket a kérincséléseket. Bankokba járunk, nagyvállalkozókhoz, gyárosokhoz, hogy alapítványok, lapok, színházi előadások, filmek, televíziós adások szponzorálására bírjuk őket. Leírhatják az adójukból – mondjuk nekik, mintha nem tudnák. Mind nagyon megértők, kedvesek, de nemigen sietnek adni.
Akkor aztán az ember elkullog. Megszégyenülten.
Most inkább megszöknék innen, de kipirult arcú férfiak jönnek ki a pénzember szobájából, nem tudom, az öröm vagy a szégyen pírja ég-e az arcukon. A titkárnő halkan szólít; bemehetünk.
Rövid, udvarias tárgyalás. Igen, természetesen támogatni kell a kultúrát, meg is tesszük, de tessék megnézni, naponta négy-ötmilliót is adhatnék. Hogy leírhatom az adómból? Természetesen! De amennyit naponta kérnek! Lehetetlenség! Nagyon sajnálom! Semmi baj, ez természetes, szponzorálni kell, de uraim! Naponta! És milliókat!?…
Kínos hallgatás, kínos búcsúzkodás.
A titkárnő tapintatosan kikísér. – Köszönjük a kávét! – Egészségükre!
Hazafelé tartva ismét átmegyek az aluljárón. A prédikátor most újabb tömegnek beszél a megváltásról. Asszisztensei cédulákat osztogatnak: „A világban nyomorúságotok lesz, de bízzatok: én legyőztem a világot.”
A szomorú, lehajtott fejű fiú még ott áll a lépcsőnél. Hideg szél vág be az utca felől, keménykedik a tél. Csilingelnek a karácsonyi harangocskák az üzletek fölötti fenyőág-girlandokon. Pénz után kotorászok. Mennyit adhatok ennek a restelkedő koldusnak?
Milyen rettenetes lehet neki is kérni! Hát csak vár némán, kinyújtott tenyérrel.
Síléc a téli napokra
Egy pár régi, sőt régimódi, bakancsra csatolható, fából készült sílécet támasztott valaki az utcán álló kukához, jelezve, hogy a számára immár mihaszna holmit a köz rendelkezésére bocsátja, vigye akinek kell, ha pedig nem találna gazdára, legyen az enyészeté.
Magam is raktam már a kuka tetejére használt cipőt, foltos kabátot, kimustrált nadrágot, agyonmosott trikót, hadd vigyék a rászorulók. Viszik is órákon belül, mire térül-fordul az ember, már hűlt helye a holminak, ritkán láthatom a guberálót, amint éppen zsákjába gyömködi a prédát. De így van rendjén, kell ennyi tapintatosság: én titkon kiteszem, ő titkon elviszi; a kor teremtette illemszabály ez, szociális diszkréció.
Emlékszem, a háború után a Joint küldte Amerikából a nyomorgó európaiaknak a levetett tengerészkabátokat, kockás mintájú gyapjúszövetből készült lemberdzsekeket, vastag téli zoknikat, sapkákat, kesztyűket; aztán jöttek az ötvenes évek végén a személyes küldemények, melyek némi vámolás (valódi meg az éberségből kifolyólagos vámolás) után kerültek a birtokunkba; micsoda áhítattal néztük, mutattuk: Ez amerikai! Lám, micsoda príma holmi! – de aztán megtudtuk, hogy nagyrészt ezek is a kukákban végezték volna, ha nincsenek ínséges helyzetű országok, ahol a lakosságot – rokonokat – meg lehet örvendeztetni velük. De való igaz, jó holmik voltak, erősek, tartós anyagból készültek, és megelőzték az itteni divatot. Akinek tehát jutott az USA-kukák elől mentett és az óceánon áthajózott cipőkből, cowboy-ingekből, sőt mi több: farmergatyákból, az méltán büszkélkedhetett, s lehetett rátarti világszínvonalú öltözködésére.
Mi is kaptunk ilyen csomagot; némelyik inget évtizedekig hordtam, s egy fehér, úgynevezett porcelánnadrágot ugyancsak. Eleinte azt hittem, csak házi göncnek lesz jó, mert nagyon kirítt a bőre szabott, hazai pantallók sorából, ezért egyszer disznóöléskor is felvettem, mint afféle otthoni rongyot. Képzelhető, milyen mocskos lett a téli hajnalon, amikor bementünk a hízóért az ólba. De anyám kimosta, és nyoma sem maradt rajta semmiféle foltnak. Hordtam is később gálába; csak imitt-amott kellett megstoppolgatni az idők folyamán.
Csodálkoztunk akkoriban, hogy mennyi mindent kidobnak ezek az amerikaiak, micsoda fényűzés, pazarlás az alig kopott lábbelit, ruhaneműt kiselejtezni, de lám, most már nálunk is ez járja. Ott vannak például a pennybutikok, ahol kilóra mérik a ruhát; még selymet is találhat az ügyes turkáló.
Körforgásban van tehát a kombinétől a télikabátig, az estélyi ruhától a sílécig minden. A gazdag átadja a jómódúnak, a jómódú a rászorulónak, aztán a rászoruló majd a koldusnak. Az ipari termékek a végsőkig szolgálják az emberiséget. Csak úgy dobj el valamit, hogy más még felvehesse. Így aztán jut annak is, akinek szűkös a jövedelme, kicsiny a nyugdíja, és forintjaiból nem futná kabátra, szvetterre, blúzra, harisnyára – vagy éppen sílécre.
Merthogy a síléccel kezdtem.
Azt néztem, milyen remek darab még mindig. A csatolása ugyan már megrozsdásodott, a szíjak is megrepedeztek a kötésen, de maga a léc hibátlan volt, ha csak azt nem számítjuk, hogy régóta nem kezelték. Csinos formája szép teleket, porzó havakat idézett fel. Vajon mi lesz a sorsa?
Véletlenül megtudtam.
Amikor néhány óra múlva megint arra jártam, észrevettem, hogy megtorpan mellette egy férfi. Szakadt fülű, tömött sportszatyrát földre ejtve, két kézzel kapott érte, de nem érintette meg mindjárt, talán attól félt, hogy a csoda, amit lát, elillanhat. Aztán mégis felkapta. A kötést próbálgatta éppen, amikor melléje értem.
– Elviszi?
Riadtan fordult hátra: – A magáé?!
– Nem, nem. Kitették. Szerintem elviheti.
– Gondolja? – nézett rám csillogó tekintettel. – Tudja, ma szerencsés napom van! Találtam egy meleg sapkát, most meg ezt! Kinn lakom a Pilisben, egy ismerősöm megengedte, hogy tavaszig a viskójában éljek, vigyázzak a házra, merthogy úgysincs munkám. Kapom a segélyt, meghúzom magam ott az erdei tanyán, de éppen azon törtem a fejem, mi lesz, ha leesik a hó? Meglehet, irdatlan nagy tél lesz. Nekem meg nincs máshol szállásom, albérletben laktam, de most már nem bírom fizetni. Maga hisz a véletlenben? Mert én igen. Az előbb abban a másik utcában akartam guberálni, üvegeket gyűjtök, azokat váltom vissza, de mégis erre jöttem. És mit találok! Uram! Gyönyörű telem lesz! Ez a meleg sapka! Meg ez a jó léc! Ehhez nem kell az a flancos, műanyag sícipő, mert azt nem tudnék szerezni, de ezt felvehetem erre a bakancsra is. Így aztán majd lejutok a faluba könnyedén! Micsoda szerencse!…
Ment, vitte a zsákmányát, ott billegett vállán új kincse; távolodván úgy nézett ki, mintha igazi boldog ember lenne.
Mi vagyunk hát a csikkszedők
Ott ülnek a presszóban, az ablaknál, és bámulják az utcát. Két meglett férfi, két erőteljes ember délelőtt tizenegy órakor. Sört isznak, cigarettáznak, melegednek.
Esős idő van, vacak idő, borús, hideg. Kicsit párás a presszó nagy üvegablaka a benti gőztől. De azért jól kilátni a forgalmas Király utcára.
– Furcsa – mondja az egyik férfi egyszer csak. Negyven körüli, barna ember, farmerdzsekiben, viseltes pulóverben és nyűtt kordnadrágban ül a kis asztalkánál. Haja divatosan felnyíratva, szép, fekete haj, markánssá teszi arcvonásait. – Furcsa – mondja. – Olyan, mintha lógnék. Ilyenkor mindig melóztam. Napközben. Így, hétköznapon. Most meg semmi dolgom.
A másik csak dünnyög erre. Sildes sapka van a fején, nem vette le idebenn sem, kopasz a feje búbja, és nem szereti, ha megcsapja a huzat. Mert a presszó ajtaját örökösen nyitogatják, bevág a kinti hideg. A halszálkás télikabátját sem tette le, még sál is van a nyaka körött. Nem fiatal már, foghíjas is, ráncos is, de még jóval innen van a hetvenen.
– Menjünk? – kérdi a fiatalabbik; meglötyögteti a sört a palack alján. – Vagy rendeljek még?
– Ha futja a segélyből – veti oda az öreg. Szeme alatt táskás a bőre, nem veti meg az italt, de ha nincs rá pénz, hát nincsen. Nem iszákos. Csak szereti a sört. De kicsi a nyugdíj. Nem akar a fiatal szaki terhére lenni. Pedig régóta ismerik egymást. Együtt dolgoztak valamikor, egy műhelyben. Ezért csak úgy mellesleg várja, rendel-e a farmerdzsekis. Az utcát nézi, az esőt, a forgalmat, a trolimegállóban ácsorgókat, a bebillegő, áramszedős kocsikat.
– Még két sört! – szól a pincérnőnek a fiatal. Követi tekintetével a nő csípőjének mozgását. Fényesre kopott fekete szoknya. Eléggé vaskos lábak. És magas szárú cipő. – Kinn voltam a gyárban – mondja közben.
– Minek?
– Kíváncsi voltam. Meg… Tudja fene! Kikívánkoztam. Összefutottam egy régi maróssal. Ő még kijár, de nem tudja, meddig. Na, mondom, egyszer megnézem őket. És kimentem.
A pincérnő hozza a söröket, töltöget. Isznak.
– Kísérteties – mondja a farmerdzsekis.
– Kísérteties?
– Az.
– Affenét!
– De! Igazán! Nem tudtam, mi bajom, mi a fene bajom van, ahogy ott kerestem őket.
– Miért? Mi bajod volt?
– Mintha elzsibbadtam volna, vagy mi a fene! Bemegyek a kapun, és üres az udvar. Meg csendes. Hát tudod, mekkora zaj volt ott mindig. És milyen lárma, meg minden, amikor mentek a gépek. Meg csikorgás, kiabálások. Mentek azok a targoncák. Most meg sehol senki. Üres épületek, üres műhelyek, csak a nagy csövek meg az ablakok. Össze-vissza lehet járkálni.
– A gyárban?
– Aha. Autóval is be lehet hajtani, kutya se kérdi, ki vagy, hova mégy. Csak valami káefté működik ott, meg ezek a fenntartók. Hogy azért ne omoljon össze az egész. Ott találtam a szakit, azt a maróst, hátul azoknál a raktáraknál. Emlékszel azokra, vagy nem?
– Emlékszem.
– Alig vannak néhányan. A többit szélnek eresztették, ahogy engem is a nyáron.
– Kapod a segélyt, megvagy; ne panaszkodj. Odanézz!
Az utcára mutat az öreg. Látják mindketten: felszállt a trolira egy elegáns úr, sebtiben elhajította az alig szívott cigarettáját. Egy nő meg máris kap érte. Még el sem suhant a kocsi, amikor ügyesen felveszi, gyorsan szippant belőle, hogy felizzon a parázs. És siet tovább. Nem koldusfajta, nagyon is átlagos kinézetű nő.
– Azannyát! – szisszent fel a fiatal. – Pedig nem is szakadt a csaj!
Az öreg hallgat. Iszik egy kortyot. Aztán keserűen elmosolyodik. – Volt egy ilyen sláger. Nem emlékezhetsz rá. A háború után. A csikkszedőkről.
– Nem hallottam.
– Hát nem is. De akkoriban énekeltük. Mert mi is szedtük a csikkeket. Az eldobott staubot. – Rekedten dünnyögi: „Mi vagyunk hát a csikkszedők, új szabadszakszervezetet szervezők, jelszavunk csak egy, sok csikk az sokra megy…”
– Azért ez undorító! – utálkozik a fiatal. – Felszedni a földről, más után! Hát ha beledöglenék se…
– Na, na! – néz rá az öreg. – Na, na! Nem tudhatod! Akkoriban én is felszedtem. Kibontottam, kiszedtem a dohányt, újra sodortam. Persze az régen volt.
– Hát mindjárt rosszul leszek! – háborog a fiatal. – Felkapja annak a pasasnak a staubját! Komolyan mondom, ilyet még nem éltem! Hát mindjárt rosszul leszek!…
Árnyas fák alatt
Úgy ül ott, nem messze tőlem a budai eszpresszó teraszán az a férfi, mint egy jachttulajdonos egy tengerparti klubban: hányavetin, lazán, keresztbe vetett lábbal, az újságjába mélyedve. Előtte a színes asztalkán kávéscsésze, pohár víz; a hamutartó meg tele cigarettavéggel, rúzsossal, agyontöredezettel. Mulatságos ez a lezser póz, mert amúgy rongyos az istenadta; vászonzakója foltos és tépett, nadrágja szára rojtos, térdén szakadás, nem a kölykök szakadt-farmer divatja szerint, hanem a természetes kopás következtében. De ad magára, mert piszkos tornacipőjét nem mezítlábra vette fel, ám zoknija oly likas, hogy kinn van belőle az egész sarka. Borostás, kócos, mosdatlan, de beült ide, kávét rendelt. Kiszolgálták, mert mutatta a pincérlánynak, hogy van pénze, megcsörrentett egy maréknyi aprót. Élvezi a május végi, meleg délelőtt nyugalmát az árnyat adó hársfák alatt.
Beültem magam is kicsit megpihenni, inni valami frissítőt a nagy szaladgálásban, de türelmetlenül; hajt a nyugtalanság; már bejártam ugyan a fél várost, de még tovább kell futni, hogy legalább a negyedét elintézzem annak, ami hétről hétre rám szakad.
Ez meg itt háborítatlanul pihenget. Akár napszám is. Irigylem, hogy ráér; semmi dolga sem lehet, mert úgy nézem, se lakása, se munkája; sőt talán nincs is semmije azonkívül, ami rajta van, meg ami abban az elkoszolódott, a földön mellette heverő nagy műanyag szatyrában lapul. Ez a fickó ott van hon, ahol éppen leledzik, – gondolom –, hát oly mindegy, meddig ücsörög itt úrias pózban, úrias semmittevésben.
Az újságot is csak unalmában böngészheti. Mert miért is érdekelné, miről mit döntöttek a parlamentben, melyik párt miért háborog, drágább lesz-e a benzin, hiszen ő gyalog jár; milyen üzleteket sikerül kötniök a kereskedőknek, amikor ő úgysem számottevő fogyasztó.
Gondolom én.
Csak az jut neki, csak arra tart igényt, amit a társadalom elhullajt. Mert most például felnéz az újságból – nem látom jól, miféle lap lehet –, szóval felnéz, és vizsgálgatja a hamutartó tartalmát. Közelebb hajol hozzá, ujja hegyével beletúr, kiválaszt egy jókora csikket, kiegyengeti, lecsíp a végéről egy dohányszálat, körülpillant, gyufa kéne neki. A pincérlánytól kér tüzet. Mintha a legdrágább cigarettára gyújtana rá, szippant, biccentve megköszöni a segítséget, s újra az újságjába merül.
A pincérlány nagyon csinos. Feszes kis szoknya, formás fenék, formás láb. Kihúzott derékkal járkál az asztalok között. Elképedek, hogy milyen készséges ehhez a fura alakhoz. Mert amint tüzet ad neki, reá mosolyog. Az ugyan nem sokra tartja ezt a mosolyt, cseppet sem viszonozza, csak ül arisztokratikus zárkózottságban.
Amíg meg nem akad a szeme valamin.
Nem a lány formás alakján. Hanem valamin, a földön. Leereszti az újságot, előredől. Nem értem, mit nézhet.
Felcsíp valamit. Egy pénzdarab. Talán ötvenfilléres. Elégedetten a zsebébe süllyeszti, rávereget a zsebére; csak most látok valami mosolyfélét az arcán.
Szegény ember!
Ezt gondolom magamban részvéttel: szegény, szegény ember!
De amint újra felveszi az újságot, végre láthatom a címét. Idegen cím, nem is magyar. Mit olvas ez?
Amikor fizetek, megkérdezem a lánytól: – Ismeri ezt az embert?
– Bejár ide. Iszik egy kávét, olvasgatja az újságot, télen itt melegszik nálunk a presszóban.
– Igaz is, milyen lapot olvas?
– Hol ezt, hol azt. Most például a Financial Times-ot. Mindig efféléket böngész. Felszedi őket a hivatalok szemétládáiban…
– Micsoda! A Financial Times-ot olvassa? Bolond ez?!
– Nem bolond, csak fura. Van ennek vagyona, de rongyokban jár, kukázik. Pedig háza is van, a garázsában meg drága kocsi. Vadonatúj lehet, mert nem használja. A házát is bérbe adta, telkeket vesz, közben az utcán él, padokon alszik…
– Akkor mégiscsak bolond! Miért nem élvezi a vagyonát? Mire tartogatja?
– Ezt már én is kérdeztem tőle! Azt felelte rá, fél, hogy öregkorára koldusbotra jut. Nem herdálhat el egy fillért sem. Azt hiszem, belezavarodott a gyűjtésbe. Ha látná, hogyan fizeti ki a kávéját! Mintha a fogát húznák, tíz- meg húszfilléreseket guberál elő.
– Nevetséges!
– Az. De egyszer magyarázgatta nekem, hogy milyen nagy élet lesz itt kétezervalahányban. Akkorra talpra áll az ország. Arra készül. Arra spórol. Ott akar majd lenni a leggazdagabbak között. Addig meg jár rongyosan, csikkeket szív… Megyek is, mert megint rá akar gyújtani. Gyufája sincs, arra sem költ a zsugorija!…
Két öltözet farsangidőn
Szürke télikabát hever a padon a város forgalmas negyedében. Vastag szövetből készült, elég kopott, de még viselhető télikabát. Első pillantásra úgy tetszik, hasal valaki a padon ebben a göncben, ott alszik világos nappal egy csavargó – ahogy régen nevezték apáink, nagyapáink idejében az otthontalant. Ma hajléktalannak mondjuk az ilyet. Jobban is tesszük, mert a csavargó amolyan elítélő jelző volt, azt is jelentette, hogy mindenféle gazságra képes az illető; nagyszabású bűnözésre ugyan nem, de besurran a nyitott kapukon, tolvajlás szándékával bemászik a tárva hagyott ablakokon, falusi pajtákba oson be éjnek évadján, hogy reggel aztán egy elcsent kacsával vagy tyúkkal illanjon el a vakvilágba…
A télikabát alatt azonban nincs senki. Letehették oda jótét lelkek, hogy vigye el egy rászoruló, a hidegben didergő szerencsétlen. Diszkrét adomány. Hiszen járkál erre elég szegény ember, akad majd gazdája.
De a szegény emberek talán azt hihetik, egyik sorstársuk hagyta ott kis időre, s majd jön érte mindjárt; arra is gondolhatnak, hogy ez a padszöglet egy hozzájuk hasonlónak a szállása, nem illik feldúlni, meg aztán más egyéb is lehet a gönc alatt, zománcos bögre, alumínium kanál, flaska vagy egyéb, az ilyen nomád élethez szükséges holmi. Így vélhetik, mert ott van a kabát még másnap is.
Most azonban már fejtörést okoz. Mert hó hullott rá, befedte kissé, ami azt mutatja, nincs gazdája, szabad préda.
Észre is veszi egy botorkáló pár. A férfin spárgával átkötött zakó, a nyaka is vörösen meztelenkedik elő a piszkos inggallér mögül. Kezét fázósan zakója ujjába dugva megáll a padnál; mellette megáll az asszony is, kócos, posztókendőbe burkolódzott kis nő, slampos, földig érő szoknyában. Nézik a télikabátot. Az asszony nyúl érte, lerázza róla a havat, méregeti; méregeti az emberét is, unszolja, bújjék bele. A férfi ódzkodik, lesi, nem szól-e rájuk valaki, aztán bedugja karját a nagykabátba. Magára veszi. Igazítja, keresi a gombot, összefogja magán, nézi a hosszát. Mint egy divatáruházban. Tetszik neki. Az asszony is vizsgálja, hogyan fest benne; megforgatja maga előtt, kissé hátrál, hogy jó rálátása legyen. Mutatja, hogy tegyen néhány lépést a férfi. Követi tekintetével, arcára kiül a mosoly. Bólint. Jól van, jó ez a kabát, derék ember volt, aki ezen a padon hagyta. Micsoda szerencséje van néha a magunkfajtának – ez van a derűs pillantásában.
A férfi is nevet, félszegen, mint egy diák, aki megkapta az első felnőttes holmiját. Felhajtja a gallért, de az asszony visszahajtja szigorúan, nem kell gyűrni, nem kell mindjárt vásítani! Aztán belekarol az emberébe, úgy mennek tovább.
A behavazott padon ott a télikabát nyoma.
Egy óra múlva benn állok egy meleg, elegáns áruház konfekció osztályán. Nézelődöm, úgy hallottam, engedményes vásár van, hátha találok magamnak egy olcsó dzsekit.
Az öltönyökkel teli fogasállvány mögül fojtott hangú párbeszéd szűrődik át.
– Nem, nem, azt hiszem, felesleges… – tiltakozik egy férfi.
– Már hogyan lenne felesleges?! Sötét öltönyben nem jelenhetsz meg!
– Ugyan, ki hallott már ilyet?! Még hogy sötét öltönyben nem lehet bálba menni!?
– Mert ez nem vállalati buli, apuskám! Ez egy előkelő szállodában lesz! És oda szmoking kell!
– Szmoking! Te megőrültél! Én és a szmoking!?
– Ne vitatkozz velem! Vállalkozó vagy, nem mehetsz farsangi bálba akárhogyan! Azt akarod, hogy kinézzenek onnan? És különben is, az estélyi ruhámhoz szmokingos férfi illik!
Megkerülöm az állványt. Középkorú házaspár; köpcös férfi, termetes asszonyság. Izzadnak a meleg áruházban a nagykabátjaikban. A férfi menekülne: – Már a belépő is egy egész vagyon! – dühöng. – Másra is fordíthatnám!
– Invesztálni kell ebbe is! Tanulj meg korszerűen gondolkodni és viselkedni! Gondolod, ha odamész a kihízott, csíkos ruhádban, szóba állnak veled a jelentős személyiségek? Még bankkölcsönt sem kapsz! Nem apuskám, nem! Megvesszük a szmokingot és kész! Különben is, itt fele annyiba kerül, mint a Belvárosban! Na gyere!…
Cipeli magával az egyik eladóhoz. Már nem hallom, mit beszélnek, de látom, a férfi megadóan bólogat, aztán bevonul az egyik próbafülkébe a szmokinggal. Kisvártatva előbukkan. A nadrág harmonikázik a bokáján, a kabát viszont begombolhatatlan. Elkeseredett arccal álldogál, de a felesége nem adja fel, újabb és újabb méreteket tukmál rá, kipirul az izgalomtól és a melegtől, de fáradhatatlanul rendelkezik, rámosolyog az eladóra, mintegy a türelmét kérve, hogy legyen megértő, és keressen elő végre egy olyan szmokingot, amiben valahogy kinéz ez a szerencsétlen.
|