Ember az alagútban

A minap, úgy reggel kilenc óra tájban a metró budai végállomásán történt. Beszálltunk az üres szerelvénybe, duruzsolt a villanymotor, jeléül annak, hogy csakhamar útnak indulunk. A mozgólépcső ontotta az utasokat, megteltek a kocsik a városba igyekvőkkel; ki tanítani sietett, ki tanulni, aktatáskás képviselők parlamenti irodáikba, szerkesztők a kiadóhivatalokba, vidékről jött ügyintézők a minisztériumokba, külföldi átutazók a másik pályaudvarra akartak jutni; a metrónál semmi más nem viszi gyorsabban céljához az embert. A percek azonban hiába teltek, a vonat nem indult.

Szolgálatos metrósokat láttunk sietni a szerelvény végéhez. Hallottunk valami izgatott diskurzust is, egyikük emeltebb hangon szólt a társaihoz; sejteni kezdtük, hogy valami nincs rendben, talán a szerkezetben esett hiba, talán valami műszaki mulasztás történt.

Egyszer csak kikapcsolták a motort, és kihunytak a fények is, csupán az állomás lámpái világítottak.

Nyugtalankodni kezdtünk, hogyan jutunk be időre a városba. Lehet, hogy vissza kell menni a felszínre, s buszra, villamosra szállni vagy taxit fogni? S közben hallottam azt is, hogy rendőrt emlegetnek odakinn; hogy értesíteni kell a rendőrséget. Hát mi lehet itt? Megtámadták a metró dolgozóit, és a terroristák most elbújtak valahová? Vagy tolvajt fogtak? Szabotálót? De nem jött rendőr, csak a vita folyt tovább, s egyre paprikásabb lett a hangulat.

Végül az egyik metrós, otthagyva a többit, feldúlva, méltatlankodó hangon – bizonyára azért, hogy jól halljuk és szégyelljük el magunkat – azt harsogta, miközben szolgálati irodája felé sietett, hogy: – Egy marha utas bement az alagútba és eltűnt!…

Senki sem szólt; igazán különös volt, hogy ezt némán vettük tudomásul. Talán mert annyira fantasztikusnak tetszett. Ki az az ostoba, aki megtesz ilyet? Nem is nagyon hittük, hogy igaz. Vagy nem törődtünk vele? Annyi a szenzáció, hogy hallhatunk, láthatunk bármit, meg se rezdülünk? Némelyek máris csak magukra gondoltak, halkan szitkozódtak, mert sejtették, hogy vesztegelni fog a vonat, el is hagyták sietve a kocsikat. De a többség beletörődött a várakozásba. Nem tört ki pánik, senki sem nyújtogatta a nyakát, hogy lássa: bemennek-e az alagútba az ember után, vagy mit cselekszenek. Álltak, ültek – és hallgattak.

Hallgattunk. Bennem is csak lassan kapott értelmet a híradás, percek teltek el, míg felfogtam, mire is szánta el magát valaki. S akkor mindjárt megpróbáltam elképzelni, kiféle, miféle lehet az illető. Valaki azt morogta bosszúsan: biztosan részeg vagy bolond. Vagy öngyilkos-jelölt – tette hozzá még, körülpillantva. Még csak nem is bólintott senki. Az utasokat nem érdekelte az eset, inkább az órájukat nézegették, és kezdtek türelmetlenkedni.

De váratlanul kigyúltak a fények a kocsikban, újra duruzsolni kezdett a motor, elhangzott a jelzés, becsukódtak az ajtók és elindultunk.

Száguldottunk máris.

Hiszen vonatunk mehetett, az az ember a kocsisor végénél tűnt el, számunkra szabad volt a pálya. Magunk mögött hagytuk az egész kalamajkát, de ahogy távolodtunk a végállomástól, egyre lázasabban foglalkoztatott az eset. Hirtelen úgy éreztem, cserbenhagytuk az alagútba veszőt; megrettentem: a mi közönyünk is közrejátszhat abban, hogy az utánunk következő szerelvény elüti, halálra gázolja, hiszen melyik vezető gondolná, hogy ott csetlik-botlik valaki a sötétben?

Persze tudtam, hogy a dolog nem marad annyiban, hogy minden illetékest értesítenek, mégsem tudtam szabadulni a rossz érzéstől. Már maga az alagút sötétje is borzasztott; akkor sem érzem jól magam, ha két állomás között megáll a metró és vesztegel, hát még akkor hogy viszolyognék a süket, sötét, földalatti folyosóban, ha magamra maradnék benne. Hiszen a természetes barlangokat sem kedvelem. Mintha a pokol kapui tátonganának a mélyben. Elemista koromban a hittanórákon alaposan megrémítettek a kárhozattal, de nem annyira az ördögtől tartottam, hanem inkább attól, hogy bűneim következtében majd valami földalatti üregbe taszítanak ítélkező kezek. A purgatóriumot a föld gyomrában véltük lobogni. Ha a metróra válva szórakozottan elsétálok az alagút szájáig, megcsap ez a régi félelem, s máris visszahőkölök.

Ez az ember meg fogta magát, és eltűnt benne!

Vajon miért? Mi késztette rá? Valami atavisztikus erő vonzotta? Barlanglakó őseinek szelleme szállta meg, s a feltámadó ösztön vitte a sötétbe? Megzavarodva esetleg azt képzelheti, hogy elhagyván a civilizációt a hegyek békés sziklaüregeinek egyikébe jutott, nem pedig egy világváros mélyvasútjának pályaburkában bolyong végre egyedül. Elképzelem őt, s amíg robog velem a metró, egyre jobban kezdem ismerni és megérteni. Ez az ember egyszer csak úgy érezte, többé nem kíváncsi a politikai torzsalkodásokra, személyeskedésekre, az egymás lebecsülésére, unja a gyűlölködést, megelégelte a vádaskodásokat és bizonygatásokat, megundorodott a faji vitáktól, a gyanakvásoktól és rosszhiszeműségektől, elmegy, itthagyja az egészet. Megélt hatvan-hetven évet, sok mindenre emlékszik, tudja, hogy a mi tájainkon nem harminc vagy negyven év nyomorúságáról kell beszélni, hanem sokkal többről; legkevesebbet számolva is ötvenkét esztendőről, hiszen ezerkilencszázharmincnyolc volt az utolsó békeév. Azóta nincs itt békesség, üldözők és üldözöttek váltogatták egymást örökösen. De alaposabban átgondolva: harmincnyolc sem igazi határa a nyomorúságnak. Mert ott volt az első világháború, a tomboló gyűlölet kora, aztán ott volt a kommün terrorja meg az azt követő megtorlás; valakiknek mindig rettegniük kellett. És a szétszabdalt ország is mennyi baj, fájdalom, harag, szitok, áskálódás és bántás forrása lett. Talán a század első éveinél állapodhat meg az ember; talán a szarajevói pisztolylövésig volt egy kis nyugalma a népnek, csakhogy azidőtt meg negyvennyolcas apáit siratta…

Keserves élet.

Lehet itt valaki nyolcvan- vagy százéves is, akkor sem élt soha normális politikai viszonyok között. Nem élt demokráciában, tapasztalatból itt senkinek sem lehet fogalma róla, milyen is az. Csupán tanulmányai vagy utazásai révén. Így hát kezdő itt mindenki.

Robog a metró a város alatt, s elképzelem emberemet, aki bevette magát ide a föld alá a gondok és keservek elől. Attól tartok, néha látom majd utazás közben, amint a folyosó falához lapul, amíg elszáguld mellette a szerelvény. Látom majd a tekintetét, szemében a vad tiltakozást: – Nem, nem! Nem megyek fel, mert ti soha nem fogtok megbékélni egymással, egy évszázadnyi nyomorúság tett engesztelhetetlenné benneteket! Ne keressetek, itt maradok az alagútban, elbújva a fenti zajok elől!…

Az elsuhanó kocsi ablakán különös fénnyel lobban be a tekintete.