Tél, hóvirággal

Ott rajcsúroznak az aluljáróban, a metró mozgólépcsőjének közelében, öten-hatan, fiúk és lányok. Dzseki, farmer, összepöndörített indiai kendő a nyakban, felnyírt frizura; nullásgéppel a lányoknak is. És meghagyott hosszú tincsek. Sportcipő, napszemüveg. Vihognak, egymást lökdösik, zeng tőlük az aluljáró; amíg valamelyik mesél valamit, a többiek köréje gyűlnek, aztán harsányan röhögnek a poénon. Csak az egyik lány hallgatag, lesi a hóvirágot áruló nénit, aki az újságosbódé mellett kínálja kosárkájából az apró, viruló csokrokat. Özönlik le s fel a tömeg, a srácok útban vannak, de nem törődnek vele, hogy görbe szemmel néznek rájuk a felnőttek, dehogy érdekli őket, mi bántja ezeket a hapsikat meg vénlányokat, akik örökösen megbotránkoznak rajtuk, dünnyögnek meg sápítoznak, hogy így-úgy az ifjúság! Oda se bagóznak, ha rájuk szól valaki, hogy menjenek odább, ne lötyögjenek az útban. Nem is igen érthető, miért épp a lépcsőfeljárónál gyűltek össze, talán csak azért, mert amikor feljöttek a metróállomásról, nem volt további céljuk, hát letanyáztak.

Délelőtt van, kinn havazik. Reggel óta esik, alaposan megeredt, akkora pelyhek hullanak alá, mint egy tyúktoll, de az autók széttiporják a havat, megolvasztják, latyakos a járda, az úttest, a kocsik felfröcskölik a sarat. Nem szép a tél a városban. Csak odaát, a budai oldalon marad meg a hó, a hegyi utcákban, a kertek fáin, a terek bokrain, ahol feketerigók meg cinkék röpködnek ijedten, mert a hirtelen visszatért havas időben nem találnak eleséget. Kapirgálnak, vájkálnak a csőrükkel, hátha akad valami maradék a fehér takaró alatt.

A budai oldalról érkező utasok magukkal hozzák ezt a februárvégi, festői képet, s némi nyugalommal a lelkükben emelkednek fel a mélyből, de a lármázó ifjak máris kedvüket rontják.

– Nem tud vigyázni?! Naaa! – szisszen fel egy bundás hölgy, mert az egyik szakadt gatyás legény éppen nekipenderült a nagy hahotázásban. – Hogy micsoda egy szemét banda! – fortyog; s oda a béke, ami a szívében lakozott még alig negyed órája, amikor kinézett a havas kertre hegyvidéki lakása ablakán.

– Hogy miért nem viszi el ezeket a rendőr! – így egy kalapos úr, bár neki nem esik bántódása, csupán zavarja az oktalannak tetsző hangoskodás.

– Így nevelték őket! Vagyis hát nevelték a fenét! – siet bekapcsolódni egy merev tartású férfi, miközben óvatlanul és mindenféle bocsánatkérés nélkül odább taszít azzal a senkit ki nem kerülő sietésével egy gyerekes anyát! – Én bezzeg elkapnám őket mind! Aztán be egy intézetbe!…

A farmeros fiúk meg lányok lehet, hogy meghallották, de eleresztik a fülük mellett. Élik tovább a maguk világát, cigarettára gyújtanak, marháskodnak; egyikük játékból kikapja társa szájából a már égő cigit, mire az csikó módjára feléje rúg; emez elkapja a lendülő bokát; két másiknak kell elkapni a srácot, hogy hanyatt ne essék. Kissé megorrol ezért a kölyök, odacsap, na, na, kisapi, horkan fel a mellkason bokszolt, s kitör a bunyó. Nem komoly, de néhány rosszul mért ütéstől elmérgesedhet.

A haverok körülfogják a heveskedőket, biztatnak, drukkolnak; izgatottan őröl az állkapcsuk, felfújják a rágógumit és elpukkasztják.

A meccs persze egyre nagyobb teret igényel, a metróba igyekvők vagy onnan érkezők kénytelenek megkerülni a rajcsúrozókat. Szállnak a szitkok, de van aki jobbnak látja, ha csendben elhúz mellettük, ki tudja, mi várhat rá, ha rájuk ripakodik.

Észre sem veszik a srácok, hogy az egyik lány, egy kis bőrdzsekis, barnatincsű, festett szemhéjú, sír. Már néhány perce sír, maszatolja öklével az arcát, és csak úgy potyognak a könnyei.

Az egyik bunyózó látja meg. Éppen lekeverne egyet az ellenfelének, de megtorpan, feltartja a kezét, hogy állj, álljon meg a menet. Késő, mert közben kap egyet, de nem üt vissza, mutatja, hogy feladta, vége, kész. Odamegy a sírós lányhoz. – Mi a baj? Hallod? Mi van?!

A lány elfordul.

– Na, most ne játszd meg magad, mi a baj?!

Melléjük oldalognak mind.

– Mondd már, bébi, mért vernyákolsz, most mi van?!

– Mert balhéztatok – mondja a másik lány.

– De nem volt komoly! Hát nem láttad? Na! Akarod, hogy vegyek hóvirágot neked? Hol az a hóvirágos? Akarsz hóvirágot? Na, szólj már!

– Akar – mondja a sírós helyett a másik lány. – Ott a hóvirágos, vegyél neki. Tudod, hogy azt várja már reggel óta. Te meg bunyózol! Még reggel megígérted neki, aztán csak bunyózol! Ilyen hülyét, mint te?! Hát megáll az ész!