Párizs színei

Mintha tavasz lenne Párizsban, süt a nap, s bár átfújja a várost az örökösen feltámadó szél, férfiakat látni kiskabátban, nyakuk köré tekert kockás gyapjúsállal az utcákon, tereken, vagy legfeljebb csak felöltőben, amint diplomatatáskával a kezükben sietnek ügyeiket intézni a Cité-ben vagy a Sorbonne körül; és a nők is könnyed cipőkben járnak, vékony harisnyában és rövid kabátban meg rövid szoknyában, mert ez a divat; vagy csak abban a szűk, a láb kecses formájához simuló nadrág-harisnyában, ami aztán egy kurta, bő klepetussal meg egy széles karimájú, fekete bársony vagy vörös plüss kürtőkalappal kiegészítve Molière figuráihoz teszi őket hasonlóvá. Ápoltak, szépek, festékkel, púderral nem takarékoskodnak, amint az erős illatú parfümökkel sem; a korosodók sem adják meg magukat az időnek, nők maradnak kihívóan, dacosan, ameddig csak élnek.

Persze nem azok, akik a metró csempézett falú, gőzmeleg alagútjaiban ülnek a földön, ölükben csecsemőjük, és kéregetnek. „Éhesek vagyunk” – írják ákombákom betűkkel egy papírlapra, ahogy a lépten-nyomon előbukkanó, vézna férfiak is: J’ai faim. Párizs alatt a mészkőbe fúrt alagutak sokasága nemcsak a város remek közlekedését szolgálja a sebes vonatokkal, de a nincstelenek alvilága is. Talán meglepő lenne a toprongyos, koszos, torzonborz alakok látványa, ha nem ismernénk már Budapestről is a képet: ott ülnek, alszanak, esznek, isznak a melegen; turkálnak a szemétgyűjtőkben; némelyik mezítláb csoszog egykedvűen vakaródzva a szerelvényre várakozók sokaságában. Úgy élnek ott a föld alatt, akár a sínek közt futkosó, hulladékot szaglászó rágcsálók, mintha nem is ehhez a világhoz tartoznának. Némelyek inkább a felszínt választják, letelepszenek a metró rácsos szellőzőnyílásai fölé még a járda közepére is. A Rue de Rennes-en egy atléta termetű, harmincas férfi zsákokból vackolt magának helyet a fal mellett, piros pokrócba bugyolált kutyája ott szunyókált a lábánál, s körülötte két macskája pórázon; ő maga vaskos könyvet olvas háborítatlanul; nem is akármit, látom a címlapot: Jézus élete. Vajon szegénysége társát keresi benne?

Percenként adhatnál frankot a kéregetőknek, gyereklányoknak, próféta kinézetű vénségeknek, a metrószerelvényben játszó zenészeknek; a bábosnak, aki az Odéonnál beszáll, feltűzi fekete leplét két fémrúd közé, bekapcsolja magnóját, és az alkalmi paraván mögül megállóhosszat táncoltatja játékmajmát. Semmi történet, csak egy kis zenebona és fura látvány, de a vidám fiú bízik a szerencséjében. Nemigen adnak neki. Talán majd a következő kocsiban, gondolhatja, mert lekapja a leplet, és megy tovább. Ezek az emberek vagy nem jutnak munkához, vagy nem is akarnak dolgozni, csak vegetálnak. Nem vesznek részt abban, amit milliók élnek, akik hivatalban serénykednek, műveket hoznak létre, metrót takarítanak, szemetet szállítanak, házat építenek, autóbuszt vezetnek, kereskednek, lepényt sütnek, otthont, egzisztenciát teremtenek szerencsével vagy mérhetetlen szívóssággal. Nem, ők kiszálltak, abból tengődnek, amit a többiek így-úgy juttatnak nekik. Ami lehullik, vagy amit kicsikarnak kérincsélve, szelíd erőszakkal, zaklatással. Ártatlan, jámbor a legtöbbje. Ők a huszadik század szerencsétlenjei, a fejlődés morzsalékai. Valamikor talán meglepő volt számunkra ez az ellentét: a jómódúak, a polgárok, a gyarapodók társadalma és velük szemben az elesetteké. De most már nincs ebben semmi különös. Lassan itthon is tudomásul vesszük, hogy így választódik szét a társadalom: némelyek leválnak a civilizációról, vagy azért, mert kiszorulnak belőle, vagy mert nem vállalják a küzdelmet. Párizsban mindaz, ami már nálunk is tapasztalható, felnagyoltan van jelen. Nem kuriózum többé a keleti utazónak a nyugati életforma, és egyre kevésbé lesz az, persze még szegények vagyunk, de az út napnyugatnak vezet. Még megcsodáljuk a kirakatokban a selymet, a márkás árukat. Irigyeljük a hangulatos kávéházakat, pompás kis éttermeket, a nemzetközi étlapot, amit a számtalan kisvendéglő kínál; a japán, a thaiföldi, a török, az arab, az afrikai, a kínai, a holland. A St. Germainen meg a Montmartre-on kinn várják a vendégeket a kerek márványasztalkák meg a nádszékek a café-k előtt; és az ember gyönyörködhet a virágárudák tarkaságában. Nem féltik a januári hidegtől a bíborszín rózsákat, fehér orgonákat, sárga mimózákat vagy a törpe orchideákat és a százféle egzotikus növényt, telerakják velük a járdára kitett polcokat. Csábítják a vevőket, akárcsak a halárusok vagy a zöldségesek. A nyitott portálú kereskedések a derűs márciust csalják a télbe. A Mouffetard-on parányi piac, de micsoda bősége mindennek! Languszták, csigák, kagylók, apró és nagy halak, kígyótestűek és laposan szétterülők, lazacok, bajszos homárok, friss és fagyasztott tengeri lények hevernek a jéggel megrakott pultokon. Hangos vevőhívogatás mellett serénykednek a kereskedők, ügyes, gyors a kiszolgálás, pedig mindenki hosszan, alaposan válogat, de az árus türelmes és szolgálatkész; a derű, az udvariasság a szakmához tartozik. Ha nem veszel semmit, akkor sem morognak, mert jöhetsz még az utcájukba. A hentes kirakatában a gondosan előkészített színtiszta hús, amin ha maradt is némi zsír, a tulaj, mielőtt mérlegre tenné, lemetéli róla, Még a vegetáriust is elcsábítja, ám a déligyümölcsökkel, salátával, hatalmas fehér hagymával, élénkzöld káposztával, zsenge retekkel, avokádóval, gránátalmával, fügével megrakott asztalokhoz érve mégis menten lemond a legfinomabb csemegének ígérkező normandiai vadnyúlról, szalonkáról, gyenge borjúhúsról is, és irigykedve gondol a franciákra, akik tobzódhatnak a választékban.

És akkor még hátravannak a sajtok. Micsoda kín otthagyni kóstolatlanul a pikáns illatúak közül akár egyet is! Az ember mohón kér ebből tíz dekát, abból egy darabot, kóstoljuk meg a borsosat vagy azt a sötét sárgára érettet… Hozzá barna kenyér a péktől, s egy flaska száraz vörösbor…

Hírlik a tévéből meg az újságok is írják, hogy belpolitikai viszályok dúlnak Franciaországban. Esténként a képernyőn politikusokat látni, meg archív felvételről a nyolcvanöt-nyolcvanhatos párizsi merényletek is felvillannak. A tuniszi terrorista vezér újból bíróság előtt áll, s döbbenten veszem tudomásul, hogy az egyik legvéresebb akciója éppen a Rue de Rennes-en lévő Tati áruháznál követelt áldozatokat, ártatlanok életét – ahogy büszke daccal kijelentette – „a Nyugat bűneiért”. A Rennes utca most nyugalmas, de a világ tele van feszültséggel és merénylőkkel, ki tudja, mit forral ellened éppen az, aki szembe jön veled a metró lépcsőjén?

Vasárnap a Szent Medárd templom magas ívei alatt három pap celebrálja a misét. A térről síp- és dobszó hallik be, mutatványosok érkeztek pónival, bús tekintetű lámával; az állatokat kipányvázzák a templom vaskerítéséhez. Harlekin öltözetű fiúk labdáznak ügyesen, aztán rázendítenek az andokbeli zenészek, poncsóban. Kántálnak a halárusok, beszűrődik a misére a tüzes muzsika meg a piac zaja; középkori hangulat. A pap az úrfelmutatáskor engesztelődésre szólítja fel a híveket. Kezet fogunk; kezet fognak ismeretlenek mosolyogva, néhány másodpercig valóban a békesség illúziójával.