Történelem útközben

– Az életem – mondta a férfi, és kinézett a vonatablakon a korán érkezett tavaszba, a virágzó fákra s a friss mezőkre –, az életem húszegynéhány éves koromig tele volt reménnyel. Terveim voltak. Mindig érdekelt a történelem, középiskolai versenyeket nyertem, a tanárom csak így hívott: kis kollégám! – Mosolygott, ahogy képzeletében maga elé idézte gyermekkorát. Ketten voltunk csak a kupéban, vitt minket a gyors a magyar tájban, át az országon, keletről nyugatra. Öreg udvarok, rozzant sufnik, urizáló villák, gyepes kertek tűntek fel a pálya mentén. Újságokat böngésztünk mindketten, úgy elegyedtünk szóba, kicserélve a lapokat, s megállapítva, hogy már nem is napról napra, de óráról órára változnak az események. Útitársam őszhajú ember volt, de fiatalos tartását idős korára is megőrizte. – Kis kolléga! – mondta ismét, elmerülve az emlékbe. – Derék tanár volt, független szellem, ő lett a példaképem. Azt gondoltam mindig, magam is ilyen tanár leszek, az igazság fáradhatatlan megismerésére fogom nevelni az ifjúságot. Tudja, úgy értem, hogy a történelemben. Mert az ott van, mondta ő nekünk mindig, az igazság ott rejtőzik a történelemben, csak fel kell kutatni. Ahogy ő beszélt a görög demokráciáról! Róma tündökléséről és bukásáról! Az Árpádháziakról, a Habsburgok uralmáról, főuraink pártoskodásairól, örökös tragédiánkról, a széthúzásról, aztán negyvennyolcról, Trianonról, Erdély fénykoráról és elvesztéséről! Szerettem a történelmet, mindig a könyveket bújtam, bevettem magam az antikváriumba; emlékszem, egy dús sörényű öregúr volt a boltos, ott élt a poros könyvek között, nála böngésztem délutánonként. Félretette nekem az albumokat, a régi, szétmálló könyveket, az első világháború hatalmas, kék borítójú köteteit. – Vegye részletre, fiatalúr! – Cipeltem haza a sónehéz könyveket, apám nem bánta, adott rá pénzt; fűszerüzletünk volt, fűszer és csemege, kis boltocska, de jutott belőle mindenre a családnak. Néha magam is beálltam a pult mögé. De apám azt mondta: – Tanulj! Légy tanár, vidd többre, mint én!…

Útitársam elhallgatott. Már azt hittem, csak ennyit akart elmondani, de váratlanul kifakadt: – A történelemtanárom volt a példaképem, de hűtlen lettem hozzá! Nem mentem tanári pályára, s ráadásul meggyűlöltem a történelmet… mert aztán átment rajtam… rajtunk… és megcsömörlöttem tőle. – Kis ideig megint a tájat nézte, aztán rám tekintett kutatón. – Tudja mikor? Tudja, nem? Nahát! Képzelheti, az utcáról vittek el. Megúsztuk az ostromot, azt hittem, itt a béke, az új élet… és akkor elkaptak. Málinki robot! Davaj, davaj!… Foksániból még megkísérelhettem volna a szökést, de addigra alaposan legyöngültem. Amikor vittek a vagonban… gondolhatja, egymás hegyén-hátán az a sok ember… És nem kaptunk inni. Reggelre a vagon szegecseire rárakódott a dér, az emberek azt nyaldosták le mohón, sorban álltak, taszigálták egymást, hogy hozzáférjenek. Hát én nem! Én nem akartam elpusztulni! Fegyelmezett voltam, talán azért is menekültem meg a pusztulástól, mert mindig is fegyelmeztem magam… De nem akarom magának ezeket mesélni. Most már olvashat róla eleget, megjelennek az emlékiratok, vallanak a tanúk, végre ezt is el lehet mondani… végre! Nem hittem volna, hogy megélem. Hogy még az életemben… Na és ugyanabban a rendszerben!

Mintha az ablakban tükröződne a múlt, úgy nézett kifelé a koratavaszba. – A családom nem tudott rólam… Messze vittek… Be, az Unióba, ott tartottak négy évig. Hát az nekem elég volt. Amit ott láttam… ember! Azt nem lehet elfelejteni! A történelemben az igazság?! Lehet, hogy kicsinyhitű voltam, de azt mondtam magamban… amikor hazajöttem, és megláttam, hogy itthon is mi van, azt mondtam magamban: tanár úr kérem, az igazság nincs sehol!… Mert aztán az apám is… Államosították az üzletünket, azt a kis boltocskát… hogy az apám tőkés. Nevetséges! A család dolgozott benne, meg egy alkalmazott. Most már erre is azt mondják, hogy nem kellett volna. Köszönöm szépen! Az apám negyvenvalahány éves korára befejezhette a pályafutását. Mert nem engedték a szakmában dolgozni, mehetett a széncsúzdára, vagy gyárba, ahová akart. Hát én itt nem akartam semmit! Semmit! Negyvenkilencben, ugye a perek… Mindszenty… Rajk… az elhurcolások… kitelepítések. Uram! Tudja, mit tettem? Elmentem hegesztőnek. Melósnak. Hajtottam, dolgoztam, hogy megélhessek, és rá se néztem többé a könyveimre. Pedig már majdnem megvolt a diplomám. Nem, nem, uram! Csak élni, megélni… Az apámnak is elment a kedve mindentől. Ő abban a hitben élt, hogy egy tisztességes kereskedőre szüksége van a társadalomnak. Ha tudná, milyen kényes volt az üzleti hírnevére! Ha látta volna, hogy foglalkozott a vevőkkel! Azóta se tapasztaltam ilyet. Legfeljebb nyugaton. És kivették a kezéből, kizavarták a boltjából, tönkretették, s ráadásul meg is bélyegezték. Az ötvenes években nem volt tanácsos emlegetni, hogy családunknak üzlete volt. Hazugságban kellett élni, csupa hazugság és képmutatás volt minden. Történelem! Mit kezdhettem volna a történelemmel? Erdély! Emlékszik, hogy még nem is olyan régen hogyan vélekedtek az Erdély-kérdésben a politikusaink? Hogy román belügy, hogy persze, persze, sok probléma van, de nem szabad szólni, majd a szocializmus fejlődése eloszlatja a bajokat… A legfelelősebb politikusaink hangoztatták ezt a semmitmondást! És közben pusztult minden. És közben életek forogtak kockán. Na, meg az ötvenhatos dolgok… a kivégzések. Történelem! Hm… Mit taníthattak a diákoknak a tanárok? Mit írtak a tankönyvekbe? És most mi lesz azzal a sok hamis, álnok szöveggel?…

Összehajtogatta az újságot, hallgatott. A gyors vágtatott velünk a ragyogó tavaszban, át az országon, dombok és völgyek, zöldellő erdők között.

– Tudja, kérem – szólalt meg ismét kis idő múlva –, én már igazán nem is reméltem, hogy a dolgok így megváltozzanak. Annyira megtörtek minket. Annyira tönkretették az életünket. Most azt mondják, tévedés volt. Mi volt tévedés? Hol kezdődött a tévedés? Mennyire lehet, kell visszanyúlni a múltba, hogy a tévedések forrásához jussunk? Hányan vagyunk, kisemberek, akik csak vegetáltunk, mert csak vegetálhattunk ebben az elmúlt negyven évben ezek miatt a tévedések miatt! Rólunk nem írnak az újságok. Az apámról, a derékba tört pályájú kiskereskedőről nem szólnak a tévéműsorok, nem emlékeznek meg a memoárokban… Ki fog minket rehabilitálni? Uram, ki rehabilitál engem az elvesztett negyven évért, a megcsúfolt hitemért, reményeimért? Hm… Ki felel mindenért? Akárhogyan is, uram, az életem elmúlt, hát persze, hogy voltak jó napjaim, megnősültem, gyermekeim születtek, a hetvenes években kicsit jobban ment, akkor összeszedtük magunkat valamelyest, de hinni? Hinni nem hittünk semmiben. Csak abban, hogy valahogy meg kell élni. Hogy át kell vészelni mindent, a gyerekeket valahogy tisztességben felnevelni, mert ugye eddig cipőt, ruhát, magnót, videót tudtunk nekik adni, de hitet nem. Hitet ebben a társadalomban… azt nem. Mind el akar menni innen. A fiam jó szakmát akar, amivel odakinn is boldogulhat… Hát ennyit értünk el, ennyit. Ki rehabilitálja őket? A gyerekeket? Kicsoda, uram?

Ültünk csendben a nagy vonatzakatolásban. Aztán még azt mondta: – Tudja, azért mostanában, hogy ezt-azt olvasok… őszinte visszaemlékezéseket… naplókat… titokban tartott iratokat, most azért néha azt gondolom: lehet, hogy igaza volt a tanáromnak? Lehet, hogy a történelemben mégiscsak megtalálható az igazság? Lehetséges?