Sámfát a cipőbe

A lehúzott vonatablakon bevág a szél. Hideg, vad szél, csaknem orkán, esőszagot hoz. Felhők gyülekeznek a látóhatár peremén, valahol talán már zápor veri a szomjas, tikkadt földet, de mi még csak a porfelleget kavaró, a fák ágait tépdeső, hasogató fergeteget látjuk.

– Na, ez hamar ideért az óceánról! – mondja egy rosszkedvű úr a kupéban. Újságok hevernek körülötte, kormánypártiak, ellenzékiek, eddig azokat olvasta, böngészte növekvő ingerültséggel; csak néztük, hogy zörög velük, hogy csapdos rájuk, miközben összehajtogatja vagy csak úgy a sarokba gyűri őket. – Tudtam – folytatja a viharos szél elől felhúzva az ablakot. – Tudtam, hogy ez lesz a vége! A nagy kánikulának! A nagy forróságnak! Éreztem, hogy egyszer csak kitör a vihar. Mindig úgy szokott lenni, ragyog a nap, majd megvakítja az embert, perzsel a hőség, a levegőben felgyülemlik a villamosság, aztán dörgés, villámlás… És nyakunkon a tájfun!

– Azért ez nem tájfun – mosolyodik el a vele szemközti ülésen egy vidéki asszonyság, ötven körüli, kissé molett, csinoska. A lányával utazik, amikor felszálltak, telerakták csomagjaikkal a poggyásztartót, de minduntalan levesznek valamit, szatyrokból süteményt, gyümölcsöt szednek elő, majszolgatják. – Ugye, kislányom, láttuk a televízióban a floridait. Az Endrjut. Így kell kiejteni, ugye, kislányom, hogy Endrju…

A lány, tizennyolc éves lehet, némán bólint.

– Angol nyelvvizsgája van. Felsőfokú – néz körül, rétest kínálva körbe az asszonyság. – Igaz, kislányom? Láttuk az Endrjut a híradóban, az aztán a tájfun. Vagy hurrikán? Tessék, vegyenek ebből a friss rétesből. Ő sütötte – mutat a lányára. – Nagyon ügyesen süt, a nagyanyjától tanulta. Németül is perfekt… Ugye, kislányom?…

Senki sem vesz a rétesből; kis ideig csend van a kupéban. Mellettem egy idős házaspár. Nyolcvanéves is lehet a férfi, a felesége sem sokkal kevesebb. De nem látszik rajtuk az aggkori elesettség. Elegáns, mondhatnám nagyon is pedáns emberek. Kevés csomaggal utaznak, halkan, választékosan beszélgetnek; nem zárkóznak el, de azért távol tartják magukat a fecsegőktől.

– Nem mentél el a cipészhez a lábbelikért – mondja egyszer csak a férfi. Odafordul a feleségéhez. – Pedig figyelmeztettelek, drágám. Hogyhogy elfelejtetted?

– Megmagyarázhatatlan! – esik kétségbe az asszony. – Kérlek, el sem tudom képzelni, hogyan feledkezhettem meg róluk! De majd hétfőn, ha visszajövünk…

– Kár lenne értük! Olyan jó lábbelik.

– Ó, ne aggódj, kérlek, el fogjuk hozni őket a susztertől!

Odakinn egyre sötétedik az égbolt, aláfutunk a felhőknek. Az ablakon megjelennek az első esőcseppek.

– Esik! Végre esik! – ujjong a rétest kínálgató asszonyság. – Mennyire kell az eső! De mennyire! A kukorica olyan zörgős, mint októberben! És a szőlő! Összeaszalódik… Csak essen, essen!

De nem nagyon ered meg. Csak néhány csepp maszatolódik az üvegre.

– Ne kívánja, kérem, hogy itt is olyan felhőszakadások legyenek, mint Amerikában! Borzasztó, micsoda pusztítást végzett a természet! Mert én is láttam a televízióban. Azok az egymásra torlódott hajók a kikötőkben! A felborult autók! Az összedőlt épületek!…

– Isten ments, hogy azt kívánjam! – tiltakozik az asszonyság. – De ez a szárazság! Ez is csapás! De mekkora csapás! Mi vidékiek vagyunk, mi tudjuk… A városiak csak azt nézik, hogy de szép idő van, de jó a strandra menni!… De a földeken?! Hogy ott mi van? Hogy mit fogunk enni?!

– Asszonyom! – hajol hozzá közel az újságolvasó úr. – Drága asszonyom, én tisztában vagyok vele, hogy micsoda csapások sújtják a világot! Éppen azért mondom! Örüljünk, hogy minket elkerülnek. Egyelőre, legalább is!

Tombol a hirtelen támadt orkán a tájon, még a vonatzakatolást is elnyomja a szél süvítése. Hajladoznak a gyengébb fák, ég felé repül a gyökerestől kitépett gaz, de alig cseperész valamicske eső a száguldó felhőkből.

– És a sámfák! – szólal meg az aggastyán. – A sámfák!

– Hogy mondod, kérlek? – néz rá a felesége. – Nem értelek.

– A sámfákat mondom. Most ugyan felszabadult egy, mert azt a régi, sárga betétes cipőmet kidobtad…

– Megkérdeztelek, kidobhatom?

– És mit feleltem?

– Ja, fiam, amit feleltél, az ostobaság!

– Ostobaságnak tartod, hogy ragaszkodom a holmimhoz? Az még nagyon is használható lábbeli volt. Csak meg kellett volna varratni az orránál… De mindegy! Kidobtad! Ezáltal egy pár sámfa felszabadult, de még kell venni kettőt.

– Kettőt? Minek?

– Hogy mindegyik cipőben legyen sámfa. Anélkül kevésbé tartósak a lábbelik. Összekunkorodnak a szekrény aljában. Pedig még évtizedekig jók lehetnek…

Elhallgat, a gondolataiba mélyed. Az ablaknál a vidéki kislány csendben eszeget, néha teát kortyint egy műanyag kulacsból.

– Asszonyom! – markolja össze az újságait a rosszkedvű úr. – Kedves asszonyom, ha csak egyetlen napi híranyagot átolvas! Ha csak egyetlenegy napit is! Elborzad, ugyebár? Mert én elborzadok! Természeti katasztrófák, nemzetiségi háborúk, menekültek lemészárolása, égő városok! És a maffiózók kegyetlenkedései! A politikusok mesterkedései! Erdőtüzek! Égnek a mezők, ég a fél világ! Mi ez, ha nem intő jel, asszonyom?

– Intő jel? – áll meg a falat a vidéki asszonyság szájában.

– Intő jel! – emeli magasba az ujját a kedvetlen úr. – Fajgyűlölet, idegenek irtása, vagyis a féktelen indulatok elszabadulása! Jó, jó, volt már ilyen, de most megelégeli a Teremtő! Térj észre, ember, mondja a Mindenség Ura, térj észre, mert különben elpusztítalak!

– Á… – mondja kissé megrettenve az asszonyság. – Az Úristen nem ilyen! Ő nem fenyeget! Ő ugyebár, szeret minket… Igaz, kislányom? A kislányom most akar egyetemre menni… külföldre. Azért tett nyelvvizsgákat! Ne tessék minket ijesztgetni! Igaz, kicsikém?

A kislány nyugalmasan bólint, és eszik.

– Én nem ijesztgetem önöket! De az újság is írja, hogy Dél-Koreában pontosan tudják, mikor jön el a világvége. Két hónapon belül! Szöulban mindenki megszabadul az ingóságaitól, hogy felkészülhessen az utolsó pillanatra. Ötven- meg száz- és százmillióan fognak elpusztulni. Illetve, fogunk elpusztulni!

A lányka abbahagyja a majszolást, rettegve bújik az anyjához.

– Á, ugyan! – öleli át az sápadtan. – Ki hiszi ezt el?

– Na persze! – bólogat a rosszkedvű utas. – Én is ezt kérdem. Csak éppenséggel nem csodálkozom. Mert a világ valóban megérett a pusztulásra. Ha csak gyilkolni, gyűlölködni, veszekedni, csalni tudunk!… Itt a vég! Igaz, uram!

– Hogy mit tetszik? – teszi a füléhez kagylónak a tenyerét az öregember. Aztán választ sem várva, a feleségéhez: – A sámfa kell! Sámfa a cipőbe! Csakis úgy tartós. Ne sajnáld rá a pénzt, erre igazán ne sajnáld, gondolj a jövőre is, drágám…