Gyertyák fényénél

Október utolsó napján a borús, szürke ég alatt már fénylenek a temetők. Ha úton ér a korai alkonyat, kocsid ablakából láthatod a domboldalakon a gyertyák és mécsesek lángocskáitól izzó sírkerteket. Világolnak az őszi sötétben a mindenszentek előestéjén, a halottak napjára rendbe tett hantokon, márványlapokon, kőkeresztek, obeliszkek tövében.

Az őszi délutánon nagy a forgalom a temetői járatokon a budai övezetben. Krizantémok illata tölti be a villamoskocsikat; a temetőkapunál árusok kínálják a csokrokat, a töves őszirózsákat, a kisebb-nagyobb koszorúkat. Szerszámokkal, kannákkal, nejlonba bugyolált bokrocskákkal érkeznek a sírokhoz az özvegyek, az árván maradottak, a barátjuk, rokonok emlékét gondozók, régi halottakhoz zarándokolók vagy friss gyászt viselők. Avar borítja az utakat, a nagy fák elhullajtott levelei meg a szétgurult gesztenyék burkai; esőáztatta, tapadós-ragacsos a föld.

Hajladoznak a sírok körül az élők, gyomlálnak, nyesik a díszbokrokat, virágot ültetnek, gazt tépdesnek, gallyakat takarítanak el, gyertyát, mécsest égetnek. Némelyek leülnek a sírok előtti kis padokra, pihengetnek, imádkozgatnak, emlékeznek.

Mennyi bánat, mennyi fájdalom.

Az egyik síremléknél ősz kontyú, sovány asszony rendezgeti a krizantémokat. Az imént ültette el a dús virágú töveket, vizet hoz alájuk a közeli kútról. Fonnyadt leveleket szed ki az örökzöldek ágacskái közül, újra és újra meggyújtja a mécsest, mert a gyenge szél minduntalan elfújja a lángot. Ellenzőt formál a tenyeréből, úgy próbálkozik. Átnéz rá a közelből egy férfi, hetven körüli lehet, de erős termetű; halszálkás felöltőt visel, vékony szálú haját éppúgy kuszálja a szél, mint ahogy lebbenti-lobbantja a lángot.

Az asszony hajoltában észreveszi, de elfordul, bajlódik a gyufával.

Már jövet is látta ezt az embert a villamoson. Krizantémokat hozott a temetőbe ő is; a Királyhágó térnél szállt fel, s rögtön egymásra tekintettek, de csak annyi volt az egész, hogy mindketten látták, a temetőbe igyekeznek.

Leszálláskor elvesztek egymás szeme elől.

Később aztán, ahogy a sírgondozás közben térült-fordult, az asszony meglátta a közelben a férfit. A sírt, ami előtt állt, ismerte; hiszen ismerte a környékbelit mind, évek óta kijárt az urához. A férfinak tavaly decemberben földelhették el halottját, mert valamikor farsangkor lett figyelmes a szépen faragott fakeresztre. De az embert csak most látta először.

Nemigen sikerült a mécses meggyújtása.

– Tegye a szélárnyékba – hallja egyszer csak a háta mögül.

A férfi áll ott, még mindig levett kalappal, s kissé meghajol, amint az asszony felneszel a szóra.

– Örökösen elfújja a szél.

– Azért mondom, tegye a szélárnyékba. De majd én.

Engedelmet sem várva kiveszi a nő kezéből a mécsest, elhelyezi a műkőlap tövében. – Na, itt égni fog. Van még?

– Tessék! – nyújtja a mécsesekkel teli dobozt az asszony olyan természetesen, mintha régi barátok lennének.

A férfi mindnek lel szélvédte fészket. Aztán felegyenesedik, a lángocskákba bámul, mintha imádkozna.

A nő figyeli. Már a villamosban rokonszenvesnek találta. Ötévnyi özvegység után először történt meg, hogy megtetszett neki valaki.

A férfi is arra gondol, míg az olvadozó viaszt nézi, hogy mennyire magára vonta a figyelmét ez az asszony. Idős már, de megőrizte nőies báját; leginkább a száját találta szépnek már ott a kocsiban is; valaha egzotikusan gyönyörű, kreolos teremtés lehetett, duzzadt ajkú, bódító tekintetű.

De most nem meri újra végigmérni.

– A férje volt? – csak ezt kérdi csendesen.

– A férjem. És maga kit temetett el?

– A feleségemet. Negyvenöt esztendőt éltünk meg együtt. Tavaly temettem.

– Tudom. De a halottak napja után.

– Ennyire megfigyelte?

– Öt éve járok ki, uram! Ismerem ezt a parcellát.

– Nekem ez az első évem.

– És otthon? Egyedül?

– Szintén?

– Szintén.

Hallgatnak. Állnak a sír fölött és hallgatnak.

– Jól elültette a krizantémokat? – kérdi végre az asszony.

– Azt hiszem, elég jól. Szépeket kaptam. Mit gondol, nem fagynak el az éjjel?

– Megnyomkodta a tövükben a földet? És egy kis vizet is adott nekik, remélem?

– Nemigen értek az ilyesmihez.

– Megnézem…

Átmennek a másik sírhoz. A nő megvizsgálja a friss ültetést, hüvelykujjával igazgatja, tömködi a porhanyós talajt.

– Kezétcsókolom! – szól mögöttük valaki. Egyszerre fordulnak hátra. Középkorú házaspár áll ott, a férfin kopott bőrdzseki és kucsma, a nő fejkendőt visel, nyári ruhája fölé férfizakót vett magára. – Kezétcsókolom, mi gondoznánk a sírt!

– Á, nem, nem, köszönjük!

– Ne tessék gondolni, hogy pénzért! Ingyért csinálnánk. Én meg a párom – mondja az ember. – Látjuk, nemrég temethették ide azt a szegény valakit, vigyáznánk rá, hogy égjenek sírján a gyertyák. Legalább most, a holtak ünnepén.

– Tudja, nagysága kérem – veszi át a szót a fejkendős menyecske –, a mi halottaink odaát vannak, ott, ahonnan el kellett jönnünk. De talán már a temető sincs meg, ahol nyugodtak, feldúlhatták az ágyúk meg a tankok. Hát úgy tekintenénk ezt a hantot, mintha a mieink lennének itt eltemetve. Ha megengednék!

– Nem én dönthetek felőle – mondja sietve az ősz kontyú asszony.– Kérdezzék meg ettől az úrtól!

– Hát megengedné?

– Nem is tudom… – Zavarban van a férfi, az asszonytól vár segítséget. – Szóval, mintha a maguk halottja lenne itt? Hát honnan jöttek?

– Délről. Odalentről. El kellett menekülnünk. Elvitték volna katonának ezt az embert – mondja száraz szemekkel a fejkendős menyecske. – Nem bánná, ha itt elimádkozgatnánk? Meg mécsest gyújtanánk? Sehol sem igen akarják megengedni, küldözgetnek, hogy az ő halottjukat ne háborgassuk… De hát mi van a mieinkkel? Eltiporták még a poraikat is.

– Jól van – mondja a férfi. – Nem bánom. Majd később jöjjenek vissza.

Amikor magukra maradtak, az ősz kontyú nő felnézett a férfira. – Maga így megbízik az emberekben? Nem tudhatja, kicsodák, mit akarnak…

– Mit akarnának? Egy kis melegét a gyertyafénynek. Szegény, bolyongó lelkek…