A szalmaözvegy és a másik

Felszállnak ketten a villamosra, két csinos, negyvenes nő a délelőtti hőségben; a piacról jönnek mindketten, kosárban, szatyorban zöldséget, krumplit, hagymát, meggyet cipelnek; a megállóban futottak össze. Karcsú, soványka az egyik, csak felkapott magára valami kis göncöt, a hátán derékig kivágott ruhácskát; meztelen lába magas sarkú szandálban, szőke haját befőttesgumi fogja össze lófarokba a tarkóján. Cserfes, afféle csupa tűz, be nem áll a szája, már úgy száll fel a kocsiba, hogy magyarázza a másiknak, milyenek is a kofák, a kereskedők, az alkalmi árusok a standokon. A másik, a barátnője csendesebb; ő sem öltözött ki a bevásárláshoz, bő, csíkos nadrágot visel meg egyszerű trikót. Bólogat udvariasan, hogy igen, bizony, vigyázni kell, mert fonnyadt salátát meg poshadt gyümölcsöt sóznának az emberre, de csak tessék-lássék panaszkodik, inkább csak illedelemből, mert zúgolódni kell.

Másra akarja terelni a beszélgetést: – Na és a nyaralás? Mentek valahová? Micsoda buta kérdés! Persze, hogy mentek!

Nem tudja, mibe tenyerelt bele. Mert a szőke elfintorodik, s azt mondja gúnyosan: – Nálunk csak a férj nyaral! – Így mondja, „a férj” s nem pedig, hogy a férjem.

– Nocsak! – nevet a szelídke. – Miért csak ő?

– Kérlek szépen, Amerikába ment!

– Ó, hivatalos út?

– Frászt! – A szőke csupa indulat, de fékezi magát. – A testvéréhez utazott, vagyis repült! Na, jó, rendben van, beteg a nővére, és ki tudja… Szóval érted, nem? Hát ott akar lenni mellette. Legalábbis ez a mese!

– Mese?

– Mit tudom én! De az tény, hogy nem ez az első eset! Mert, ugyebár, ha olyan komoly a baj, én miért nem mehettem?

– Nem akarta, hogy menj?

– Egy szóval sem mondta. Kijelentette, hogy megy, ez halaszthatatlan, de azt, hogy én is?! Nem, egy büdös szóval sem! Én persze hallgattam. Hallgattam, hallgattam! Ha így, hát így! Volt ő már nélkülem máshol is. Oké, az amerikai út drága. De valahogy összegürcöltem volna. Nem szaladgálhat az ember csak úgy minden szíre-szóra az USA-ba! Én talán nem lettem volna kíváncsi rá? De azt mondtam: menj! Menjél! Menj csak! Ha neked úgy tetszik!…

– Hát… elhiszem, hogy szívesen mentél volna.

– Na, nem olyan biztos! Vagy ha igen, hát nem az ő kedvéért! Nem azért, hogy vele legyek! Áááá! Így legalább lesz egy nyugodt, szép hónapom! Lenyelem… Nézd, nem válok el. Azon már túl vagyok, hogy a válásra gondoljak. Minek? Más jobb lenne? Ugyan! Nincsenek illúzióim! Na és az is lehet, hogy nővel ment. Mit tudom én?! Fütyülök rá! – Elhallgat, dobol a villamos ablakán az ujjaival. A barátnője nemigen tud mit mondani, csak bólogat, hümmög. Talán megpróbálja elképzelni a házasságukat. Egyszer csak felcsattan a szőke: – Hanem, tudod, azért megfordult a fejemben, hogy készítek egy jó kis plasztikbombát! Azért fentem rá a fogam, hogy bárcsak elhelyezhetnék egy plasztikbombát a gépben… már abban ugyebár, amiben ő terpeszkedik… netán egy nővel! – Felnevet rekedten, idegesen. – Egy kis bumm! Azért arra lett volna gusztusom. Csak az utasokat sajnáltam. Azt a háromszáz embert… a többieket!

– Na, persze – nevet vele kelletlenül a szolídka.

– Persze! Persze, hogy persze! Mert a férjemet nem sajnáltam volna, nem én! Csak az ártatlanokat. Pedig már elég kemény a lelkem. Kutyakemény, elhiheted! Húsz év alatt! De túlélem! Ne félj! Ne aggódj, remekül fogom magam érezni itthon! Hajaj! Nélküle! De mennyire, hogy hajaj! – Aztán megint az ideges dobolás az üvegen. – Így élünk, kérlek szépen. Már nem várok semmit. Csak éppen meg tudnám fojtani! Na és amikor majd megjön! Ha látnád! Hoz valami vackot ajándékba. Valami amerikai vackot, amit azonnal kidobok a kukába! Mert gyalázatos az ízlése. Húsz év alatt sem tanulta meg, mit szeretek! Egy plasztikbomba a feneke alá, jó, mi? – Felnevet, aztán legyint. – Na, csak mert kérdezted, hogy hol nyaralunk! És ti?

A másik hallgat, majd szerényen azt mondja: – Mi együtt megyünk. Mint mindig.

– Mint mindig? És bírod?

– Igen, bírom.

– Na, én beledöglenék! Az úristent áldom, hogy elrepült!… Szóval együtt. Ti együtt.

– Igen, mi együtt. Mi jól megvagyunk. Mi nagyon szeretünk együtt lenni. Sőt. Mi igazán csak azt szeretjük, ha együtt lehetünk.

– Atyaisten! Hány éve vagytok házasok?

– Mint ti. Nem, dehogy! Mi két évvel régebben.

– Szóval boldog vagy! – néz rá a szőke. Elkomorodik. – Szóval te… Hm. Hihetetlen.

– Restellem – mondja a barátnője. – Igazán restellem. De nem panaszkodhatom. Igazán restellem, kérlek…