Piknik

A budai park gondosan nyírott gyepén, a fák árnyékában, a fűre terített ballonkabáton ketten alszanak édesdeden a rekkenő nyári délben – egy nő meg egy férfi. A nő hanyatt terült el sziesztázni foltos blúzában és flanelszoknyájában; arca veres, de nemcsak a naptól. Orrnyergén a lila színeződés elárulja, hogy törzsvendég a csapszékekben. A férfin trikóra felvett zakó és bőszárú nadrág; oldalán fekszik, feje alatt tömött szatyor, fél karral átöleli párját. Csukott szemhéja meg-megrezdül, ha zajt csapó jármű vágtat el a park mellett; de csakhamar egyenletesen szuszog megint.

Két idős úr diskurál a közelükben, két keszeg öreg; amolyan Moszkvából importált szalmakalapot visel az egyik, s agyonmosott vászonöltönyt, a másiknak a kopasz feje födetlen, ám angol rokontól levetett tweedkabátban és gyapjúnadrágban izzad, nyakkendősen. Szóáradatukban észre sem veszik, hogy a lángoló nap alatt állnak, pedig korukat tekintve ez nem ajánlatos. A kopasz éppen azt mondja: – Kérlek, nagyon remélem, hogy a gazdasági fellendüléssel egyidejűleg egy finomabb stílusú, elegánsabb korszakot is megélhetünk… – amikor elsápad, megtántorodik, társa alig tudja elkapni. – Jaj, rosszul vagyok, kérlek… Eszméletem vesztem, kérlek… – és reszkető kézzel kapaszkodik a másikba.

Felneszel erre, éppen forgásában, az alvó férfi. Meglátja az összecsukló alakot, felkönyököl, bámul értetlenül. Tőle kér segítséget ájult barátjának a kalapos úr.

– Vizem az van! – mondja erre nyögve, fészkelődve; előkotorja szatyrából maszatos műanyag palackját, nyújtja. Élesztgeti, itatja társát az ijedt öregúr, s közben el is helyezi óvatosan a fekvő pár mellé az árnyékban.

A nyüzsgésre felébred a nő is. – Mi van, apuskám, beszívtál? – Dehogy, dehogy! A barátom csak hirtelen rosszul lett, de most már… – Hiszen ez egy éhenkórász! – horkan rekedten a lilaorrú kocsmatöltelék. – Most látom! Kevés a nyugdíj, igaz-e? Adj neki valamit, Valter!

Valter, az ember kábultan engedelmeskedik asszonyának. Koszos szatyrából kolbászt, kenyeret vesz elő. – Ó, nem, nem – szabadkozik barátja nevében a szalmakalapos; erőtlenül tiltakozik, már magához térve, a másik öreg is, inkább egy kis vizet kérne újra. Hanem a nő gusztust kap a kolbászra, tör egy darabot, pálinkát kortyolna rá egy laposüvegből, de tudja az illemet, előbb a pihenő kopasznak kínálja. El is fogadja a tweed-zakós úr, csak előbb megtörli az üveg száját, úgy iszik, nem látva a nő gúnyos fintorát. A pálinkától kezdi jobban érezni magát a hűvösön. Iszik az asszony is, aztán a térdére csap nevetve: – De szépen vagyunk így négyesben, apuskáim!…

– Kérem – nyel nagyot a kopasz úriember, s még krákog a méregerős italtól –, éppen mondani akarom, hogy milyen remek itt önöknek ebben a kies ligetben! Aztán a társához fordul: – Mint az aranykorban, kérlek, ha még emlékszel a latin költőkre…

– Megdobnának egy ronggyal? – reccsen közbe a nő.

– Hogy mit tetszik?

– Suskát! Adhatnának egy kis zsozsót, csak egy százast, na! Végtére is emberek vagyunk!

Párja leszegett fejjel hallgat, csak akkor pillant fel várakozón, amikor a megdöbbent öregek a zsebükben kezdenek kotorászni. – Hát, tessék! – mondja a szalmakalapos. – Ennyi…

– Meg ez még hozzá… – toldja meg két nikkel huszassal a kopasz úr is kedvetlenül.

Szó nélkül felállnak. A kopasz zavartan szedegeti le nadrágjáról a fűszálakat. A pikniknek vége.