Anyák és fiúk

Fiatalasszony ül a park padján; ül a napban, a sárgán bontakozó aranyeső ágai mögött; sovány, fiatal nő. Gyér, vékonyszálú haja feltűzve, karcsú nyaka, keskeny válla előmeztelenkedik a kivágott, gallértalan blúzból. Vékony az arca is, akár egy ikon-madonnának; bő, fekete szoknyája a földre ér, beleomlik szegélye a porba. Lábán könnyű cipő.

Fiát tartja az ölében. Valami bolondos, szecessziós divat szerint van öltöztetve a gyermek. Bársonysapkája, mint a reneszánsz festményeken az itáliai kölyköké. Térnadrágja buggyos; harisnyája és csatos lábbelije is különcködésre valló.

Kétéves múlhatott a fiúcska, már beszél, tekintget értelmesen és kíváncsian a környező világra, de a cumi még ott van a szájában. Jár a kis ajka az anyja kebelén megszokott ritmusra. Ha megszólal sem ejti ki szájából szenvedélye tárgyát, ügyesen tartja a fogával, mint erős dohányosok a pipát.

Nemigen illik már ekkora gyerekhez ez a cumi. Vajon miért nem szoktatja le róla az anyja?

Ülnek ketten, csendesen, nagy békességben. A nő arcán nyugalom, enyhe mosoly, ahogy magához öleli kicsinyét; szépnek találja ezt a tavaszelői délelőttöt. Kék az ég, serken a fű, jó földszag árad, és neszeznek a madarak.

A közelben éppen egy rigó. Fekete, sárgacsőrű hím. Csattog, csirreg szakadatlanul, borzolja a tollát; nagy igyekezetében egyik farkevezőjét éppen el is veszti, annyira billegeti magát. Forog, forgatja a fejét ott a szemközti pad támláján, belekiáltja a tavaszba a vágyát.

– Madár! – bök feléje parányi ujjával a gyermek.

– Rigó! – tanítja az anyja.

Nagyon fiatal. Talán húszéves. Korán szült, átadta magát a teremtés parancsának. Most úgy dédelgeti fiát, mint egy játékbabát; azért is öltöztetheti ilyen bohókásan, mert játszik; élvezi ezt a babázó játékot, hogy az övé ez az eleven gyönyörűség.

Talán azért is engedi cuclizni; meg akarja őrizni csecsemőnek. Holott minden percét, minden pillanatát arra áldozza, hogy táplálja, erősítse, de közben állandóan emlékszik rá, hogy addig volt a legnagyobb biztonságban, amíg a szíve alatt hordta.

Halkan énekel neki. A gyermek hátradől, szendereg, felnéz, s mondja: – Fa… Madár… Kocsi… Ég…

Az anyja rábólint. – Fa… Madár… Kocsi… Ég…

Néha kutyasétáltatók mennek el előttük, nagyobb kölykök száguldoznak vastag kerekű, drága bicikliken. Egy idős pár ballag a fák alatt, a férfin télikabát, kalap, a feleségén kopott bunda. Fáznak, hiába kezd melegíteni a nap. Lassan lépegetnek, megállnak egy pillanatra a gyermekét dédelgető anya előtt, de az arcuk mozdulatlan. Csak nézik, nézik őket, akár ha keresgélnének az emlékezetükben valamilyen hasonló kép után. Aztán tovább bandukolnak egymásba kapaszkodva.

– Bácsi – mondja a gyermek.

– És néni. Bácsi és néni – mondja az anyja.

És dúdolja is: – Bácsi, néni, bácsi, néni…

Hirtelen elhallgat.

Egy másik anya bukkan fel a sétányon, az is fiatal, nyűtt szoknya lóg a derekán, tág szvettere szárát innen is, onnan is egy-egy fiúcska rángatja. Karján is tart egyet, szopós korút. Alig vánszorog a teher alatt, haja kócos; az ő arca is vékony, de másként; meggyötörten, sápadtan, ránccal a szája szegletén.

A padhoz érnek. Megállnak. A három gyermekes ráveti fáradt tekintetét a padon ülő madonnára. Némán nézi, mintha a gondolatait rendezgetné közben, majd hirtelen kinyújtja szabad kezét. És mindjárt kinyújtják a fiai is jobbról meg balról a szoknyája mellől. Rákezdenek a kéregető mondókára, s megszólal siránkozva az anyjuk is.

– Néni… Baba… – gügyögi az ölben tartott, bársonysapkás kicsi, s feléjük bökdös az ujjával.

– Semmi!… – húzódik hátra riadtan a padon az anyja. – Nincs nálam semmi. Semmi… Talán csak… – És a padon heverő szatyorból zavartan előránt egy fél kiflit meg egy almát. – Talán csak ez… Tessék!

A fiúk mohón kapnak érte.

– Néhány forintot, ha könyörülne… – siránkozik az anyjuk.

– De nincs. Nincs nálam. Csak lejöttünk ide a parkba a szép időben… Csak lejöttem…

Egészen belepirul. Magához öleli gyermekét, ahogy öleli, tartja félkézzel a mellén a magáét a másik is. Így néznek farkasszemet.

– Akkor leülnénk kicsit pihenni… – s már le is zökken a szvetteres. A madonna félszegen elhúzódik. A fiúk némán majszolják a kiflit meg az almát.

– Néni… Baba… Kifli… – mutogat a bársonysapkáska.

Hallgatnak. A madonna rémülten ül, nem mer rájuk nézni. Süt a nap. A rigó megint ott csirreg. Siketítőn, vadul.