Járom a várost

Magam sem értem, miféle nosztalgikus hangulat fog el a budapesti utcán, ha a forró nyári délelőttön végigmegyek a Nagykörúton, vagy beleveszek az öreg kerületek kopott házai közé, vagy átvágok egy téren, ahol csonka fák borulnak a vásott padok fölé; a város ilyenkor éppúgy elbűvöl, mint egy kies táj, egy hegyvidéki falucska, erdei ösvények csendje, folyópartok alkonyi képe. Pedig itt por van és benzingőz és piszok, és ver a meleg, süt a forróság a falakból, az aszfaltból, cipőm talpára tapad a ragacsos, olvadt szurok, szemetestartályok fertelmes szaga csapja meg az orrom, lökődnek, eltipornak a járókelők, villamos csörömpöl, autók zúgnak, vágtatnak bömbölve, és egyáltalán: rikácsol, zeng a város, mégis, azon a déli órán, amikor legkurtább az árnyék, amikor a nap delelőjéhez közeleg, amikor vakítanak a kirakati üvegtáblák és csillognak a sínek, amikor az autók színes zománcai kápráztatják a szememet, megérint valami bája az életnek.

Nem tudom, miért.

Nem vagyok képes magam sem megérteni, miért szeretem ilyenkor ezt a várost. Mert általában nem szívelem. Különösen nem szeles, borús időben, esőben, havazásban, nem rajongok érte a virágos tavaszban, s nem gyönyörködtet, ha eljön a tarka ősz; de kánikulában minden rondaságát elfelejtem. Strandok és tavak vizébe kívánkoznak az épelméjűek, erdők hűsében töltenék a napot, megbújnának egy árnyas, falusi verandán, ligetek mélyén hevernének álmatagon, nem pedig az utcákat járnák verejtékezve és fulladozva, én azonban fáradhatatlan vagyok, csak járok és kelek passziózva, és nézelődöm. Ha eleganciát akarok, ott a gazdag Duna-part a szállodáival és napernyős teraszaival, a csinos pincérnőkkel és az előkelő vendégekkel; ott vannak a szabad ég alá kitelepedett presszók, ott a korzó, a drága Váci utca a nemzetközi sereglettel: hindu nők, szeplős írek, sápadt északiak és kreol déliek kavalkádja; elég csak megmártózni a belvárosi forgatagban, beleszippantani a nyári kosztümökben pompázó nők illatszereitől édes levegőbe, megbámulni a napbarnította, szalmakalapos, aranykarpereces urakat, benézni diszkrét homályú üzletekbe – és persze menten ki is fordulni belőlük, mielőtt kiderülne, hogy vásárlóképtelen vagyok! –, egyszóval elég csak egy kicsit is beleolvadni a tömegbe, a jómódúak világába, hogy máris úgy érezzem, magam is gazdag vagyok, tele az erszényem, csupán úri kedvemtől függ, vásárolok-e, költekezem-e vagy sem…

De ha az élet igazibb arcára vagyok kíváncsi, befordulok a mellékutcákba; nem kell messzire menni, ott vannak a gazdagság szomszédságában. A házak kopottak, mállik a vakolatuk, a rozzant szárnyú kapuk boltja alól dinnye- és hagymahéj erjedő szaga szálldos elő a penészbűzös levegővel. Hideg pincékből éri bokámat az enyhet adó hűvösség. Dúskeblű, kartonruhás, vaskos combú asszonyok alkudoznak a sarki zöldségesnél, cekkerükbe némi gyümölcs, répa, petrezselyem, baktatnak vele haza a repedezett járdán. A hentesüzletek nyitott ajtaján csak a legyek röpködnek ki s be; a tőke mellett ásít a bajszos mészáros, csalogatná be a vevőket, ha lenne szegényeknek pénzük felsált, sertéscombot, dagadót venni, vagy csak parizert legalább. Itt, ezen a fertályon nem csillognak a kirakatok; öreg boltosok még emlékeznek a hajdani időkre, amikor ki-ki a maga tulajdonában lévő üzletet örökké csinosította, vonzóvá tette, még akkor is, ha csak csurrant-cseppent a haszon; hol vannak már azok a kereskedők, akik adtak a szépségre, a hangulatra, a mutatós cégtáblákra, és főleg a kifogástalan árura, meg az üzleti becsületre. Szeretek bóklászni az elhagyatott és elhanyagolt negyedekben is. Atlétatrikós férfiak könyökölnek az ablakokban, lesik a járdán parkoló autók között szaladgáló gyerekeket, a meztelen vállú, fiatal anyákat, a bőrdzsekis, pirostarajú, szegecselt nadrágos, koszos bakancsú fiúkat és végtelenül kurta szoknyás lányokat; a lakásokból főzelékszag árad, foghagymás rántást készítenek valahol, az uborkasaláta illata keveredik a motalkóbűzzel, a kocsmák sörszagával. Ebben a déli verőben lusta ez a város, pedig lüktet benne az élet; robog a föld alatt a metró kékesszürke szerelvénye, átszelve keresztbe a Duna alatti őstalajt. Letépett plakátok emlékeztetnek a demokráciára, választási jelszavak, képviselők fotói szikkadnak a napon, ígéretek foszlányai látszanak ki a napolajat reklámozó poszter káprázatosan szép meztelen nője alól; macskák botorkálnak hulladékot keresve a járdaszéleken, a bontásra váró házak romjai között; nyugdíjas öregek turkálnak a kukákban, eladható holmit, visszaváltható üveget, használható cipőt, rongyot kutatva. Zsákokba szedik a kincseket, nem bánják, hogy nézem őket, arcuk se rezdül, pedig nem csavargók, nem hajléktalan alkoholisták, otthon rendes lakás, évtizedek alatt felgyűlt könyvek tára, tisztes család várja őket, csak éppen nem tudnak megélni a pénzükből, s ma már annyi mindent lehet találni – ruhát, egyebet – a szemétben, mint Amerikában, ahol értéktelen a használt holmi. Hát ez itt az Amerika: még felöltő is akad, ing és blúz is, bár divatjamúlt, de nem elégetni való. Már el sem fordulok, ha látom a guberálókat. Némelyikük társaival járja a kapualjakat; szakma lett ez is, a szegények szakmája.

Nem tudom, miért kelt bennem mindez nosztalgikus érzést?! Miért járok-kelek szüntelen nézelődve, hol a kopott negyedekben, hol a belvárosi csillogásban? Miért éppen a rekkenő nyárban? Mi ez a kíváncsiság bennem? Autók között ténferegve, vagy a karosszériáknak dőlve kacér szoknyájú, feszes combú, félmeztelen lányok szólítanak meg a szűk utcákban, a józsefvárosi terecskéken, kínálják magukat; kuncsaftra várnak. Az újságárusok szenzációs híreket kiáltoznak, minden nap csupa szenzáció, csupa politikai pikantéria, személyeskedések, uszítások és magyarázgatások szalagcímeit üvöltik rekedten a rikkancsok. És közben tombol a nyár, forr az aszfalt; görögdinnyét árulnak a ponyvák alatt, könyvek garmadája mindenütt: szentimentális regények, vadnyugati históriák, erotikus történetek; jó üzletet csinálnak a söntések és a fagylaltárusok; és jó üzletet az idegenforgalomra berendezett éttermek és szállodák. A gazdag és szegény város fő a kánikulában. Járom az utcákat, és hol a káprázatot bámulom, hol a nyomorúságot, s közben még mindig nem értem, miért érzek nosztalgiát.

Ám egyszer csak rádöbbenek.

Ez a nyár, ez a forró nyár, ez a csillogó és nyomorúságos világ a gyermekkoromat idézi fel bennem. A harmincas évek végét. Nyaranta mindig falun voltam, nem ismertem Budapestet a vakáció idején. Amikor aztán egy ízben – talán harminckilencben? – itthon maradtam, akkor volt ilyen ez a város.

Igen. Harminckilencben, aztán negyvenben, negyvenegyben…

A felfedezés nyugtalanná tesz. Ez tehát nem is nosztalgia; hanem déjà vu. Csakhogy mégsem csupán emlékezeti csalódás. Attól félek.