Nagyjelenet

Énekel. Nem kéreget, nem számít adományokra. Csak áll az aluljáró egyik oszlopánál, és régi slágereket énekel. Szenvedélyesen. Nem jó idelenn az akusztika, a villamosok meg az autók dübörgése is lehallatszik, nagy a jövés-menés, tódulnak fel az utasok a metró lépcsőjén a mélyből, újságos kiabál, hegedű cincog, de ő megpróbálja éles torokhanggal áttörni ezt a lámát.

Alacsony emberke; kerek képű, hegyes orrú, apró szemű férfiú, talán negyvenéves lehet. Kajlán ül fején a sildes sapka, puklis hátán feszül a szűk télikabát. Pantallója nem ér a bokájáig, lecsúszott, likas zoknija inkább nyári időre való; cipője tacsnisan széttiport, félretaposott. Nyűtt cipős lábával veri ki a kövön a taktust, fejét is ingatja hozzá; a magasabb fekvésű hangoknál nyújtogatja a nyakát. Gesztikulálva adja elő a dalokat, mutogat, hadonász, mintha vezényelne.

Szerelemről énekel, nyári kalandokról, az első csókról, romantikus tengerparti estékről, hableányokról, álomszép nőkről, bánatos búcsúzásokról. Átélten, néha hunyt szemmel, boldogan. Megállnak körülötte, nézik, bámulják; a jó szándékúak lesik, hova, mibe dobhatnák forintjaikat, de az emberke előtt se tányér, se műanyag pohár; hiszen nem koldul ő, eszébe sincs. Akkor meg miféle dolog ez a nagy éneklés? – biggyesztik le ajkukat a mindenben logikát keresők. Mi ez a buzgalom? Csak úgy? Semmiért? Ebben a világban? Bolond ez, vagy mi baja, hogy kiáll ide a forgatagba, beledalolni a téli délelőttbe a hajdani slágereket?

Csak nem arról van szó, hogy jókedvében zendített rá ezekre? Mert lehet-e jókedve egy ilyen kopott alaknak, talán még a cipőtalpa is lyukas, átüthet rajta a kő hidege. Nincs jobb dolga, mint itt tölteni az idejét?

A legtöbben értetlenül járják körül. De némelyek arcán azért mosoly fakad. Egyiknek-másiknak megcsillan a szeme is, emlékeket ébreszthet bennük a rég nem hallott dallam. Csillagfényes esték jutnak eszükbe, csókolódzás a ligeti padon, ötórai tea a Váci utcai Kedves kerthelyiségében, ahol Tabányi játszott tangóharmonikán, és egyáltalán, az ifjúság…

Dől szakadatlan a sok érzelgős sláger az alkalmi énekes ajkáról, átszellemülten fog bele egyik után a másikba, akárha régi boldogságát idézné fel velük ő is. Pedig nem olyannak látszik, mint aki átélte valaha is a romantikus szerelmet, a gáláns kalandok is elkerülhették. Sikertelen, szürke egérke lehetett mindig is, akire rá se hederítenek a nők; s pénze sem igen akadhatott rá, hogy megvásárolja, ha másként nem jutott hozzá, az idillt.

Nem sok oka lehet a vígságra; talán csak azért jött le az aluljáróba, hogy kissé átmelegedjen, mert otthona sincs. Az utcán kifagyna belőle a lélek. S ha már idelenn van, hát énekel. Megdolgozik a lenntartózkodás jogáért.

Vagy passzióból énekel? Minket akar felvidítani? Nem kér érte semmit; ő csak ad, adni akar olyan időkben is, amikor mindenki a markát tartja, szegény és gazdag egyaránt. Ez a kis pesti dalnok, a rosszul gombolt, rojtos télikabátjában, fején a félrecsúszott sapkával, rekedtes, silány hangon énekelt ósdi nótákkal fel akar vidítani minket, siető, loholó, gondterhelt, ingerült, egymás ellen acsarkodó magyar honpolgárokat.

Pedig magányosabb sokunknál.

De be nem áll a szája. Kifogyhatatlan a repertoár.

Valamelyik árustól pöttöm lányka kuncsorog el hozzá. Megáll előtte, illegeti magát a ritmusra. Táncol. Tarka szoknyás, gyönyörű szemű cigánylányka. Érzi a tempót, perdül és fordul. Az emberke észreveszi, bátorítja szemvillanással, aztán magához inti. Az meg mindjárt megérti, hogy ez kész produkció. Énekel a kisember, billegeti ujjait a levegőben, a színes rokolyás gyermek pedig ott pörög, ring mellette.

Mint egy Chaplin-film nagyszabású zárójelenete. Zene felível, a sete-suta férfi meg az ártatlan gyermek kézenfogva elindulnak a nagyváros forgatagában.

Aztán kifehéredik a vászon.