Nagyjelenet
Énekel. Nem kéreget, nem számít adományokra. Csak áll az aluljáró egyik oszlopánál, és régi slágereket énekel. Szenvedélyesen. Nem jó idelenn az akusztika, a villamosok meg az autók dübörgése is lehallatszik, nagy a jövés-menés, tódulnak fel az utasok a metró lépcsőjén a mélyből, újságos kiabál, hegedű cincog, de ő megpróbálja éles torokhanggal áttörni ezt a lámát.
Alacsony emberke; kerek képű, hegyes orrú, apró szemű férfiú, talán negyvenéves lehet. Kajlán ül fején a sildes sapka, puklis hátán feszül a szűk télikabát. Pantallója nem ér a bokájáig, lecsúszott, likas zoknija inkább nyári időre való; cipője tacsnisan széttiport, félretaposott. Nyűtt cipős lábával veri ki a kövön a taktust, fejét is ingatja hozzá; a magasabb fekvésű hangoknál nyújtogatja a nyakát. Gesztikulálva adja elő a dalokat, mutogat, hadonász, mintha vezényelne.
Szerelemről énekel, nyári kalandokról, az első csókról, romantikus tengerparti estékről, hableányokról, álomszép nőkről, bánatos búcsúzásokról. Átélten, néha hunyt szemmel, boldogan. Megállnak körülötte, nézik, bámulják; a jó szándékúak lesik, hova, mibe dobhatnák forintjaikat, de az emberke előtt se tányér, se műanyag pohár; hiszen nem koldul ő, eszébe sincs. Akkor meg miféle dolog ez a nagy éneklés? – biggyesztik le ajkukat a mindenben logikát keresők. Mi ez a buzgalom? Csak úgy? Semmiért? Ebben a világban? Bolond ez, vagy mi baja, hogy kiáll ide a forgatagba, beledalolni a téli délelőttbe a hajdani slágereket?
Csak nem arról van szó, hogy jókedvében zendített rá ezekre? Mert lehet-e jókedve egy ilyen kopott alaknak, talán még a cipőtalpa is lyukas, átüthet rajta a kő hidege. Nincs jobb dolga, mint itt tölteni az idejét?
A legtöbben értetlenül járják körül. De némelyek arcán azért mosoly fakad. Egyiknek-másiknak megcsillan a szeme is, emlékeket ébreszthet bennük a rég nem hallott dallam. Csillagfényes esték jutnak eszükbe, csókolódzás a ligeti padon, ötórai tea a Váci utcai Kedves kerthelyiségében, ahol Tabányi játszott tangóharmonikán, és egyáltalán, az ifjúság…
Dől szakadatlan a sok érzelgős sláger az alkalmi énekes ajkáról, átszellemülten fog bele egyik után a másikba, akárha régi boldogságát idézné fel velük ő is. Pedig nem olyannak látszik, mint aki átélte valaha is a romantikus szerelmet, a gáláns kalandok is elkerülhették. Sikertelen, szürke egérke lehetett mindig is, akire rá se hederítenek a nők; s pénze sem igen akadhatott rá, hogy megvásárolja, ha másként nem jutott hozzá, az idillt.
Nem sok oka lehet a vígságra; talán csak azért jött le az aluljáróba, hogy kissé átmelegedjen, mert otthona sincs. Az utcán kifagyna belőle a lélek. S ha már idelenn van, hát énekel. Megdolgozik a lenntartózkodás jogáért.
Vagy passzióból énekel? Minket akar felvidítani? Nem kér érte semmit; ő csak ad, adni akar olyan időkben is, amikor mindenki a markát tartja, szegény és gazdag egyaránt. Ez a kis pesti dalnok, a rosszul gombolt, rojtos télikabátjában, fején a félrecsúszott sapkával, rekedtes, silány hangon énekelt ósdi nótákkal fel akar vidítani minket, siető, loholó, gondterhelt, ingerült, egymás ellen acsarkodó magyar honpolgárokat.
Pedig magányosabb sokunknál.
De be nem áll a szája. Kifogyhatatlan a repertoár.
Valamelyik árustól pöttöm lányka kuncsorog el hozzá. Megáll előtte, illegeti magát a ritmusra. Táncol. Tarka szoknyás, gyönyörű szemű cigánylányka. Érzi a tempót, perdül és fordul. Az emberke észreveszi, bátorítja szemvillanással, aztán magához inti. Az meg mindjárt megérti, hogy ez kész produkció. Énekel a kisember, billegeti ujjait a levegőben, a színes rokolyás gyermek pedig ott pörög, ring mellette.
Mint egy Chaplin-film nagyszabású zárójelenete. Zene felível, a sete-suta férfi meg az ártatlan gyermek kézenfogva elindulnak a nagyváros forgatagában.
Aztán kifehéredik a vászon.
Járom a várost
Magam sem értem, miféle nosztalgikus hangulat fog el a budapesti utcán, ha a forró nyári délelőttön végigmegyek a Nagykörúton, vagy beleveszek az öreg kerületek kopott házai közé, vagy átvágok egy téren, ahol csonka fák borulnak a vásott padok fölé; a város ilyenkor éppúgy elbűvöl, mint egy kies táj, egy hegyvidéki falucska, erdei ösvények csendje, folyópartok alkonyi képe. Pedig itt por van és benzingőz és piszok, és ver a meleg, süt a forróság a falakból, az aszfaltból, cipőm talpára tapad a ragacsos, olvadt szurok, szemetestartályok fertelmes szaga csapja meg az orrom, lökődnek, eltipornak a járókelők, villamos csörömpöl, autók zúgnak, vágtatnak bömbölve, és egyáltalán: rikácsol, zeng a város, mégis, azon a déli órán, amikor legkurtább az árnyék, amikor a nap delelőjéhez közeleg, amikor vakítanak a kirakati üvegtáblák és csillognak a sínek, amikor az autók színes zománcai kápráztatják a szememet, megérint valami bája az életnek.
Nem tudom, miért.
Nem vagyok képes magam sem megérteni, miért szeretem ilyenkor ezt a várost. Mert általában nem szívelem. Különösen nem szeles, borús időben, esőben, havazásban, nem rajongok érte a virágos tavaszban, s nem gyönyörködtet, ha eljön a tarka ősz; de kánikulában minden rondaságát elfelejtem. Strandok és tavak vizébe kívánkoznak az épelméjűek, erdők hűsében töltenék a napot, megbújnának egy árnyas, falusi verandán, ligetek mélyén hevernének álmatagon, nem pedig az utcákat járnák verejtékezve és fulladozva, én azonban fáradhatatlan vagyok, csak járok és kelek passziózva, és nézelődöm. Ha eleganciát akarok, ott a gazdag Duna-part a szállodáival és napernyős teraszaival, a csinos pincérnőkkel és az előkelő vendégekkel; ott vannak a szabad ég alá kitelepedett presszók, ott a korzó, a drága Váci utca a nemzetközi sereglettel: hindu nők, szeplős írek, sápadt északiak és kreol déliek kavalkádja; elég csak megmártózni a belvárosi forgatagban, beleszippantani a nyári kosztümökben pompázó nők illatszereitől édes levegőbe, megbámulni a napbarnította, szalmakalapos, aranykarpereces urakat, benézni diszkrét homályú üzletekbe – és persze menten ki is fordulni belőlük, mielőtt kiderülne, hogy vásárlóképtelen vagyok!
–, egyszóval elég csak egy kicsit is beleolvadni a tömegbe, a jómódúak világába, hogy máris úgy érezzem, magam is gazdag vagyok, tele az erszényem, csupán úri kedvemtől függ, vásárolok-e, költekezem-e vagy sem…
De ha az élet igazibb arcára vagyok kíváncsi, befordulok a mellékutcákba; nem kell messzire menni, ott vannak a gazdagság szomszédságában. A házak kopottak, mállik a vakolatuk, a rozzant szárnyú kapuk boltja alól dinnye- és hagymahéj erjedő szaga szálldos elő a penészbűzös levegővel. Hideg pincékből éri bokámat az enyhet adó hűvösség. Dúskeblű, kartonruhás, vaskos combú asszonyok alkudoznak a sarki zöldségesnél, cekkerükbe némi gyümölcs, répa, petrezselyem, baktatnak vele haza a repedezett járdán. A hentesüzletek nyitott ajtaján csak a legyek röpködnek ki s be; a tőke mellett ásít a bajszos mészáros, csalogatná be a vevőket, ha lenne szegényeknek pénzük felsált, sertéscombot, dagadót venni, vagy csak parizert legalább. Itt, ezen a fertályon nem csillognak a kirakatok; öreg boltosok még emlékeznek a hajdani időkre, amikor ki-ki a maga tulajdonában lévő üzletet örökké csinosította, vonzóvá tette, még akkor is, ha csak csurrant-cseppent a haszon; hol vannak már azok a kereskedők, akik adtak a szépségre, a hangulatra, a mutatós cégtáblákra, és főleg a kifogástalan árura, meg az üzleti becsületre. Szeretek bóklászni az elhagyatott és elhanyagolt negyedekben is. Atlétatrikós férfiak könyökölnek az ablakokban, lesik a járdán parkoló autók között
szaladgáló gyerekeket, a meztelen vállú, fiatal anyákat, a bőrdzsekis, pirostarajú, szegecselt nadrágos, koszos bakancsú fiúkat és végtelenül kurta szoknyás lányokat; a lakásokból főzelékszag árad, foghagymás rántást készítenek valahol, az uborkasaláta illata keveredik a motalkóbűzzel, a kocsmák sörszagával. Ebben a déli verőben lusta ez a város, pedig lüktet benne az élet; robog a föld alatt a metró kékesszürke szerelvénye, átszelve keresztbe a Duna alatti őstalajt. Letépett plakátok emlékeztetnek a demokráciára, választási jelszavak, képviselők fotói szikkadnak a napon, ígéretek foszlányai látszanak ki a napolajat reklámozó poszter káprázatosan szép meztelen nője alól; macskák botorkálnak hulladékot keresve a járdaszéleken, a bontásra váró házak romjai között; nyugdíjas öregek turkálnak a kukákban, eladható holmit, visszaváltható üveget, használható cipőt, rongyot kutatva. Zsákokba szedik a kincseket, nem bánják, hogy nézem őket, arcuk se rezdül, pedig nem csavargók, nem hajléktalan alkoholisták, otthon rendes lakás, évtizedek alatt felgyűlt könyvek tára, tisztes család várja őket, csak éppen nem tudnak megélni a pénzükből, s ma már annyi mindent lehet találni – ruhát, egyebet – a szemétben, mint Amerikában, ahol értéktelen a használt
holmi. Hát ez itt az Amerika: még felöltő is akad, ing és blúz is, bár divatjamúlt, de nem elégetni való. Már el sem fordulok, ha látom a guberálókat. Némelyikük társaival járja a kapualjakat; szakma lett ez is, a szegények szakmája.
Nem tudom, miért kelt bennem mindez nosztalgikus érzést?! Miért járok-kelek szüntelen nézelődve, hol a kopott negyedekben, hol a belvárosi csillogásban? Miért éppen a rekkenő nyárban? Mi ez a kíváncsiság bennem? Autók között ténferegve, vagy a karosszériáknak dőlve kacér szoknyájú, feszes combú, félmeztelen lányok szólítanak meg a szűk utcákban, a józsefvárosi terecskéken, kínálják magukat; kuncsaftra várnak. Az újságárusok szenzációs híreket kiáltoznak, minden nap csupa szenzáció, csupa politikai pikantéria, személyeskedések, uszítások és magyarázgatások szalagcímeit üvöltik rekedten a rikkancsok. És közben tombol a nyár, forr az aszfalt; görögdinnyét árulnak a ponyvák alatt, könyvek garmadája mindenütt: szentimentális regények, vadnyugati históriák, erotikus történetek; jó üzletet csinálnak a söntések és a fagylaltárusok; és jó üzletet az idegenforgalomra berendezett éttermek és szállodák. A gazdag és szegény város fő a kánikulában. Járom az utcákat, és hol a káprázatot bámulom, hol a nyomorúságot, s közben még mindig nem értem, miért érzek nosztalgiát.
Ám egyszer csak rádöbbenek.
Ez a nyár, ez a forró nyár, ez a csillogó és nyomorúságos világ a gyermekkoromat idézi fel bennem. A harmincas évek végét. Nyaranta mindig falun voltam, nem ismertem Budapestet a vakáció idején. Amikor aztán egy ízben – talán harminckilencben? – itthon maradtam, akkor volt ilyen ez a város.
Igen. Harminckilencben, aztán negyvenben, negyvenegyben…
A felfedezés nyugtalanná tesz. Ez tehát nem is nosztalgia; hanem déjà vu. Csakhogy mégsem csupán emlékezeti csalódás. Attól félek.
Anyák és fiúk
Fiatalasszony ül a park padján; ül a napban, a sárgán bontakozó aranyeső ágai mögött; sovány, fiatal nő. Gyér, vékonyszálú haja feltűzve, karcsú nyaka, keskeny válla előmeztelenkedik a kivágott, gallértalan blúzból. Vékony az arca is, akár egy ikon-madonnának; bő, fekete szoknyája a földre ér, beleomlik szegélye a porba. Lábán könnyű cipő.
Fiát tartja az ölében. Valami bolondos, szecessziós divat szerint van öltöztetve a gyermek. Bársonysapkája, mint a reneszánsz festményeken az itáliai kölyköké. Térnadrágja buggyos; harisnyája és csatos lábbelije is különcködésre valló.
Kétéves múlhatott a fiúcska, már beszél, tekintget értelmesen és kíváncsian a környező világra, de a cumi még ott van a szájában. Jár a kis ajka az anyja kebelén megszokott ritmusra. Ha megszólal sem ejti ki szájából szenvedélye tárgyát, ügyesen tartja a fogával, mint erős dohányosok a pipát.
Nemigen illik már ekkora gyerekhez ez a cumi. Vajon miért nem szoktatja le róla az anyja?
Ülnek ketten, csendesen, nagy békességben. A nő arcán nyugalom, enyhe mosoly, ahogy magához öleli kicsinyét; szépnek találja ezt a tavaszelői délelőttöt. Kék az ég, serken a fű, jó földszag árad, és neszeznek a madarak.
A közelben éppen egy rigó. Fekete, sárgacsőrű hím. Csattog, csirreg szakadatlanul, borzolja a tollát; nagy igyekezetében egyik farkevezőjét éppen el is veszti, annyira billegeti magát. Forog, forgatja a fejét ott a szemközti pad támláján, belekiáltja a tavaszba a vágyát.
– Madár! – bök feléje parányi ujjával a gyermek.
– Rigó! – tanítja az anyja.
Nagyon fiatal. Talán húszéves. Korán szült, átadta magát a teremtés parancsának. Most úgy dédelgeti fiát, mint egy játékbabát; azért is öltöztetheti ilyen bohókásan, mert játszik; élvezi ezt a babázó játékot, hogy az övé ez az eleven gyönyörűség.
Talán azért is engedi cuclizni; meg akarja őrizni csecsemőnek. Holott minden percét, minden pillanatát arra áldozza, hogy táplálja, erősítse, de közben állandóan emlékszik rá, hogy addig volt a legnagyobb biztonságban, amíg a szíve alatt hordta.
Halkan énekel neki. A gyermek hátradől, szendereg, felnéz, s mondja: – Fa… Madár… Kocsi… Ég…
Az anyja rábólint. – Fa… Madár… Kocsi… Ég…
Néha kutyasétáltatók mennek el előttük, nagyobb kölykök száguldoznak vastag kerekű, drága bicikliken. Egy idős pár ballag a fák alatt, a férfin télikabát, kalap, a feleségén kopott bunda. Fáznak, hiába kezd melegíteni a nap. Lassan lépegetnek, megállnak egy pillanatra a gyermekét dédelgető anya előtt, de az arcuk mozdulatlan. Csak nézik, nézik őket, akár ha keresgélnének az emlékezetükben valamilyen hasonló kép után. Aztán tovább bandukolnak egymásba kapaszkodva.
– Bácsi – mondja a gyermek.
– És néni. Bácsi és néni – mondja az anyja.
És dúdolja is: – Bácsi, néni, bácsi, néni…
Hirtelen elhallgat.
Egy másik anya bukkan fel a sétányon, az is fiatal, nyűtt szoknya lóg a derekán, tág szvettere szárát innen is, onnan is egy-egy fiúcska rángatja. Karján is tart egyet, szopós korút. Alig vánszorog a teher alatt, haja kócos; az ő arca is vékony, de másként; meggyötörten, sápadtan, ránccal a szája szegletén.
A padhoz érnek. Megállnak. A három gyermekes ráveti fáradt tekintetét a padon ülő madonnára. Némán nézi, mintha a gondolatait rendezgetné közben, majd hirtelen kinyújtja szabad kezét. És mindjárt kinyújtják a fiai is jobbról meg balról a szoknyája mellől. Rákezdenek a kéregető mondókára, s megszólal siránkozva az anyjuk is.
– Néni… Baba… – gügyögi az ölben tartott, bársonysapkás kicsi, s feléjük bökdös az ujjával.
– Semmi!… – húzódik hátra riadtan a padon az anyja. – Nincs nálam semmi. Semmi… Talán csak… – És a padon heverő szatyorból zavartan előránt egy fél kiflit meg egy almát. – Talán csak ez… Tessék!
A fiúk mohón kapnak érte.
– Néhány forintot, ha könyörülne… – siránkozik az anyjuk.
– De nincs. Nincs nálam. Csak lejöttünk ide a parkba a szép időben… Csak lejöttem…
Egészen belepirul. Magához öleli gyermekét, ahogy öleli, tartja félkézzel a mellén a magáét a másik is. Így néznek farkasszemet.
– Akkor leülnénk kicsit pihenni… – s már le is zökken a szvetteres. A madonna félszegen elhúzódik. A fiúk némán majszolják a kiflit meg az almát.
– Néni… Baba… Kifli… – mutogat a bársonysapkáska.
Hallgatnak. A madonna rémülten ül, nem mer rájuk nézni. Süt a nap. A rigó megint ott csirreg. Siketítőn, vadul.
Piknik
A budai park gondosan nyírott gyepén, a fák árnyékában, a fűre terített ballonkabáton ketten alszanak édesdeden a rekkenő nyári délben – egy nő meg egy férfi. A nő hanyatt terült el sziesztázni foltos blúzában és flanelszoknyájában; arca veres, de nemcsak a naptól. Orrnyergén a lila színeződés elárulja, hogy törzsvendég a csapszékekben. A férfin trikóra felvett zakó és bőszárú nadrág; oldalán fekszik, feje alatt tömött szatyor, fél karral átöleli párját. Csukott szemhéja meg-megrezdül, ha zajt csapó jármű vágtat el a park mellett; de csakhamar egyenletesen szuszog megint.
Két idős úr diskurál a közelükben, két keszeg öreg; amolyan Moszkvából importált szalmakalapot visel az egyik, s agyonmosott vászonöltönyt, a másiknak a kopasz feje födetlen, ám angol rokontól levetett tweedkabátban és gyapjúnadrágban izzad, nyakkendősen. Szóáradatukban észre sem veszik, hogy a lángoló nap alatt állnak, pedig korukat tekintve ez nem ajánlatos. A kopasz éppen azt mondja: – Kérlek, nagyon remélem, hogy a gazdasági fellendüléssel egyidejűleg egy finomabb stílusú, elegánsabb korszakot is megélhetünk… – amikor elsápad, megtántorodik, társa alig tudja elkapni. – Jaj, rosszul vagyok, kérlek… Eszméletem vesztem, kérlek… – és reszkető kézzel kapaszkodik a másikba.
Felneszel erre, éppen forgásában, az alvó férfi. Meglátja az összecsukló alakot, felkönyököl, bámul értetlenül. Tőle kér segítséget ájult barátjának a kalapos úr.
– Vizem az van! – mondja erre nyögve, fészkelődve; előkotorja szatyrából maszatos műanyag palackját, nyújtja. Élesztgeti, itatja társát az ijedt öregúr, s közben el is helyezi óvatosan a fekvő pár mellé az árnyékban.
A nyüzsgésre felébred a nő is. – Mi van, apuskám, beszívtál? – Dehogy, dehogy! A barátom csak hirtelen rosszul lett, de most már… – Hiszen ez egy éhenkórász! – horkan rekedten a lilaorrú kocsmatöltelék. – Most látom! Kevés a nyugdíj, igaz-e? Adj neki valamit, Valter!
Valter, az ember kábultan engedelmeskedik asszonyának. Koszos szatyrából kolbászt, kenyeret vesz elő. – Ó, nem, nem – szabadkozik barátja nevében a szalmakalapos; erőtlenül tiltakozik, már magához térve, a másik öreg is, inkább egy kis vizet kérne újra. Hanem a nő gusztust kap a kolbászra, tör egy darabot, pálinkát kortyolna rá egy laposüvegből, de tudja az illemet, előbb a pihenő kopasznak kínálja. El is fogadja a tweed-zakós úr, csak előbb megtörli az üveg száját, úgy iszik, nem látva a nő gúnyos fintorát. A pálinkától kezdi jobban érezni magát a hűvösön. Iszik az asszony is, aztán a térdére csap nevetve: – De szépen vagyunk így négyesben, apuskáim!…
– Kérem – nyel nagyot a kopasz úriember, s még krákog a méregerős italtól –, éppen mondani akarom, hogy milyen remek itt önöknek ebben a kies ligetben! Aztán a társához fordul: – Mint az aranykorban, kérlek, ha még emlékszel a latin költőkre…
– Megdobnának egy ronggyal? – reccsen közbe a nő.
– Hogy mit tetszik?
– Suskát! Adhatnának egy kis zsozsót, csak egy százast, na! Végtére is emberek vagyunk!
Párja leszegett fejjel hallgat, csak akkor pillant fel várakozón, amikor a megdöbbent öregek a zsebükben kezdenek kotorászni. – Hát, tessék! – mondja a szalmakalapos. – Ennyi…
– Meg ez még hozzá… – toldja meg két nikkel huszassal a kopasz úr is kedvetlenül.
Szó nélkül felállnak. A kopasz zavartan szedegeti le nadrágjáról a fűszálakat. A pikniknek vége.
A szalmaözvegy és a másik
Felszállnak ketten a villamosra, két csinos, negyvenes nő a délelőtti hőségben; a piacról jönnek mindketten, kosárban, szatyorban zöldséget, krumplit, hagymát, meggyet cipelnek; a megállóban futottak össze. Karcsú, soványka az egyik, csak felkapott magára valami kis göncöt, a hátán derékig kivágott ruhácskát; meztelen lába magas sarkú szandálban, szőke haját befőttesgumi fogja össze lófarokba a tarkóján. Cserfes, afféle csupa tűz, be nem áll a szája, már úgy száll fel a kocsiba, hogy magyarázza a másiknak, milyenek is a kofák, a kereskedők, az alkalmi árusok a standokon. A másik, a barátnője csendesebb; ő sem öltözött ki a bevásárláshoz, bő, csíkos nadrágot visel meg egyszerű trikót. Bólogat udvariasan, hogy igen, bizony, vigyázni kell, mert fonnyadt salátát meg poshadt gyümölcsöt sóznának az emberre, de csak tessék-lássék panaszkodik, inkább csak illedelemből, mert zúgolódni kell.
Másra akarja terelni a beszélgetést: – Na és a nyaralás? Mentek valahová? Micsoda buta kérdés! Persze, hogy mentek!
Nem tudja, mibe tenyerelt bele. Mert a szőke elfintorodik, s azt mondja gúnyosan: – Nálunk csak a férj nyaral! – Így mondja, „a férj” s nem pedig, hogy a férjem.
– Nocsak! – nevet a szelídke. – Miért csak ő?
– Kérlek szépen, Amerikába ment!
– Ó, hivatalos út?
– Frászt! – A szőke csupa indulat, de fékezi magát. – A testvéréhez utazott, vagyis repült! Na, jó, rendben van, beteg a nővére, és ki tudja… Szóval érted, nem? Hát ott akar lenni mellette. Legalábbis ez a mese!
– Mese?
– Mit tudom én! De az tény, hogy nem ez az első eset! Mert, ugyebár, ha olyan komoly a baj, én miért nem mehettem?
– Nem akarta, hogy menj?
– Egy szóval sem mondta. Kijelentette, hogy megy, ez halaszthatatlan, de azt, hogy én is?! Nem, egy büdös szóval sem! Én persze hallgattam. Hallgattam, hallgattam! Ha így, hát így! Volt ő már nélkülem máshol is. Oké, az amerikai út drága. De valahogy összegürcöltem volna. Nem szaladgálhat az ember csak úgy minden szíre-szóra az USA-ba! Én talán nem lettem volna kíváncsi rá? De azt mondtam: menj! Menjél! Menj csak! Ha neked úgy tetszik!…
– Hát… elhiszem, hogy szívesen mentél volna.
– Na, nem olyan biztos! Vagy ha igen, hát nem az ő kedvéért! Nem azért, hogy vele legyek! Áááá! Így legalább lesz egy nyugodt, szép hónapom! Lenyelem… Nézd, nem válok el. Azon már túl vagyok, hogy a válásra gondoljak. Minek? Más jobb lenne? Ugyan! Nincsenek illúzióim! Na és az is lehet, hogy nővel ment. Mit tudom én?! Fütyülök rá! – Elhallgat, dobol a villamos ablakán az ujjaival. A barátnője nemigen tud mit mondani, csak bólogat, hümmög. Talán megpróbálja elképzelni a házasságukat. Egyszer csak felcsattan a szőke: – Hanem, tudod, azért megfordult a fejemben, hogy készítek egy jó kis plasztikbombát! Azért fentem rá a fogam, hogy bárcsak elhelyezhetnék egy plasztikbombát a gépben… már abban ugyebár, amiben ő terpeszkedik… netán egy nővel! – Felnevet rekedten, idegesen. – Egy kis bumm! Azért arra lett volna gusztusom. Csak az utasokat sajnáltam. Azt a háromszáz embert… a többieket!
– Na, persze – nevet vele kelletlenül a szolídka.
– Persze! Persze, hogy persze! Mert a férjemet nem sajnáltam volna, nem én! Csak az ártatlanokat. Pedig már elég kemény a lelkem. Kutyakemény, elhiheted! Húsz év alatt! De túlélem! Ne félj! Ne aggódj, remekül fogom magam érezni itthon! Hajaj! Nélküle! De mennyire, hogy hajaj! – Aztán megint az ideges dobolás az üvegen. – Így élünk, kérlek szépen. Már nem várok semmit. Csak éppen meg tudnám fojtani! Na és amikor majd megjön! Ha látnád! Hoz valami vackot ajándékba. Valami amerikai vackot, amit azonnal kidobok a kukába! Mert gyalázatos az ízlése. Húsz év alatt sem tanulta meg, mit szeretek! Egy plasztikbomba a feneke alá, jó, mi? – Felnevet, aztán legyint. – Na, csak mert kérdezted, hogy hol nyaralunk! És ti?
A másik hallgat, majd szerényen azt mondja: – Mi együtt megyünk. Mint mindig.
– Mint mindig? És bírod?
– Igen, bírom.
– Na, én beledöglenék! Az úristent áldom, hogy elrepült!… Szóval együtt. Ti együtt.
– Igen, mi együtt. Mi jól megvagyunk. Mi nagyon szeretünk együtt lenni. Sőt. Mi igazán csak azt szeretjük, ha együtt lehetünk.
– Atyaisten! Hány éve vagytok házasok?
– Mint ti. Nem, dehogy! Mi két évvel régebben.
– Szóval boldog vagy! – néz rá a szőke. Elkomorodik. – Szóval te… Hm. Hihetetlen.
– Restellem – mondja a barátnője. – Igazán restellem. De nem panaszkodhatom. Igazán restellem, kérlek…
Gyertyák fényénél
Október utolsó napján a borús, szürke ég alatt már fénylenek a temetők. Ha úton ér a korai alkonyat, kocsid ablakából láthatod a domboldalakon a gyertyák és mécsesek lángocskáitól izzó sírkerteket. Világolnak az őszi sötétben a mindenszentek előestéjén, a halottak napjára rendbe tett hantokon, márványlapokon, kőkeresztek, obeliszkek tövében.
Az őszi délutánon nagy a forgalom a temetői járatokon a budai övezetben. Krizantémok illata tölti be a villamoskocsikat; a temetőkapunál árusok kínálják a csokrokat, a töves őszirózsákat, a kisebb-nagyobb koszorúkat. Szerszámokkal, kannákkal, nejlonba bugyolált bokrocskákkal érkeznek a sírokhoz az özvegyek, az árván maradottak, a barátjuk, rokonok emlékét gondozók, régi halottakhoz zarándokolók vagy friss gyászt viselők. Avar borítja az utakat, a nagy fák elhullajtott levelei meg a szétgurult gesztenyék burkai; esőáztatta, tapadós-ragacsos a föld.
Hajladoznak a sírok körül az élők, gyomlálnak, nyesik a díszbokrokat, virágot ültetnek, gazt tépdesnek, gallyakat takarítanak el, gyertyát, mécsest égetnek. Némelyek leülnek a sírok előtti kis padokra, pihengetnek, imádkozgatnak, emlékeznek.
Mennyi bánat, mennyi fájdalom.
Az egyik síremléknél ősz kontyú, sovány asszony rendezgeti a krizantémokat. Az imént ültette el a dús virágú töveket, vizet hoz alájuk a közeli kútról. Fonnyadt leveleket szed ki az örökzöldek ágacskái közül, újra és újra meggyújtja a mécsest, mert a gyenge szél minduntalan elfújja a lángot. Ellenzőt formál a tenyeréből, úgy próbálkozik. Átnéz rá a közelből egy férfi, hetven körüli lehet, de erős termetű; halszálkás felöltőt visel, vékony szálú haját éppúgy kuszálja a szél, mint ahogy lebbenti-lobbantja a lángot.
Az asszony hajoltában észreveszi, de elfordul, bajlódik a gyufával.
Már jövet is látta ezt az embert a villamoson. Krizantémokat hozott a temetőbe ő is; a Királyhágó térnél szállt fel, s rögtön egymásra tekintettek, de csak annyi volt az egész, hogy mindketten látták, a temetőbe igyekeznek.
Leszálláskor elvesztek egymás szeme elől.
Később aztán, ahogy a sírgondozás közben térült-fordult, az asszony meglátta a közelben a férfit. A sírt, ami előtt állt, ismerte; hiszen ismerte a környékbelit mind, évek óta kijárt az urához. A férfinak tavaly decemberben földelhették el halottját, mert valamikor farsangkor lett figyelmes a szépen faragott fakeresztre. De az embert csak most látta először.
Nemigen sikerült a mécses meggyújtása.
– Tegye a szélárnyékba – hallja egyszer csak a háta mögül.
A férfi áll ott, még mindig levett kalappal, s kissé meghajol, amint az asszony felneszel a szóra.
– Örökösen elfújja a szél.
– Azért mondom, tegye a szélárnyékba. De majd én.
Engedelmet sem várva kiveszi a nő kezéből a mécsest, elhelyezi a műkőlap tövében. – Na, itt égni fog. Van még?
– Tessék! – nyújtja a mécsesekkel teli dobozt az asszony olyan természetesen, mintha régi barátok lennének.
A férfi mindnek lel szélvédte fészket. Aztán felegyenesedik, a lángocskákba bámul, mintha imádkozna.
A nő figyeli. Már a villamosban rokonszenvesnek találta. Ötévnyi özvegység után először történt meg, hogy megtetszett neki valaki.
A férfi is arra gondol, míg az olvadozó viaszt nézi, hogy mennyire magára vonta a figyelmét ez az asszony. Idős már, de megőrizte nőies báját; leginkább a száját találta szépnek már ott a kocsiban is; valaha egzotikusan gyönyörű, kreolos teremtés lehetett, duzzadt ajkú, bódító tekintetű.
De most nem meri újra végigmérni.
– A férje volt? – csak ezt kérdi csendesen.
– A férjem. És maga kit temetett el?
– A feleségemet. Negyvenöt esztendőt éltünk meg együtt. Tavaly temettem.
– Tudom. De a halottak napja után.
– Ennyire megfigyelte?
– Öt éve járok ki, uram! Ismerem ezt a parcellát.
– Nekem ez az első évem.
– És otthon? Egyedül?
– Szintén?
– Szintén.
Hallgatnak. Állnak a sír fölött és hallgatnak.
– Jól elültette a krizantémokat? – kérdi végre az asszony.
– Azt hiszem, elég jól. Szépeket kaptam. Mit gondol, nem fagynak el az éjjel?
– Megnyomkodta a tövükben a földet? És egy kis vizet is adott nekik, remélem?
– Nemigen értek az ilyesmihez.
– Megnézem…
Átmennek a másik sírhoz. A nő megvizsgálja a friss ültetést, hüvelykujjával igazgatja, tömködi a porhanyós talajt.
– Kezétcsókolom! – szól mögöttük valaki. Egyszerre fordulnak hátra. Középkorú házaspár áll ott, a férfin kopott bőrdzseki és kucsma, a nő fejkendőt visel, nyári ruhája fölé férfizakót vett magára. – Kezétcsókolom, mi gondoznánk a sírt!
– Á, nem, nem, köszönjük!
– Ne tessék gondolni, hogy pénzért! Ingyért csinálnánk. Én meg a párom – mondja az ember. – Látjuk, nemrég temethették ide azt a szegény valakit, vigyáznánk rá, hogy égjenek sírján a gyertyák. Legalább most, a holtak ünnepén.
– Tudja, nagysága kérem – veszi át a szót a fejkendős menyecske –, a mi halottaink odaát vannak, ott, ahonnan el kellett jönnünk. De talán már a temető sincs meg, ahol nyugodtak, feldúlhatták az ágyúk meg a tankok. Hát úgy tekintenénk ezt a hantot, mintha a mieink lennének itt eltemetve. Ha megengednék!
– Nem én dönthetek felőle – mondja sietve az ősz kontyú asszony.– Kérdezzék meg ettől az úrtól!
– Hát megengedné?
– Nem is tudom… – Zavarban van a férfi, az asszonytól vár segítséget. – Szóval, mintha a maguk halottja lenne itt? Hát honnan jöttek?
– Délről. Odalentről. El kellett menekülnünk. Elvitték volna katonának ezt az embert – mondja száraz szemekkel a fejkendős menyecske. – Nem bánná, ha itt elimádkozgatnánk? Meg mécsest gyújtanánk? Sehol sem igen akarják megengedni, küldözgetnek, hogy az ő halottjukat ne háborgassuk… De hát mi van a mieinkkel? Eltiporták még a poraikat is.
– Jól van – mondja a férfi. – Nem bánom. Majd később jöjjenek vissza.
Amikor magukra maradtak, az ősz kontyú nő felnézett a férfira. – Maga így megbízik az emberekben? Nem tudhatja, kicsodák, mit akarnak…
– Mit akarnának? Egy kis melegét a gyertyafénynek. Szegény, bolyongó lelkek…
Sámfát a cipőbe
A lehúzott vonatablakon bevág a szél. Hideg, vad szél, csaknem orkán, esőszagot hoz. Felhők gyülekeznek a látóhatár peremén, valahol talán már zápor veri a szomjas, tikkadt földet, de mi még csak a porfelleget kavaró, a fák ágait tépdeső, hasogató fergeteget látjuk.
– Na, ez hamar ideért az óceánról! – mondja egy rosszkedvű úr a kupéban. Újságok hevernek körülötte, kormánypártiak, ellenzékiek, eddig azokat olvasta, böngészte növekvő ingerültséggel; csak néztük, hogy zörög velük, hogy csapdos rájuk, miközben összehajtogatja vagy csak úgy a sarokba gyűri őket. – Tudtam – folytatja a viharos szél elől felhúzva az ablakot. – Tudtam, hogy ez lesz a vége! A nagy kánikulának! A nagy forróságnak! Éreztem, hogy egyszer csak kitör a vihar. Mindig úgy szokott lenni, ragyog a nap, majd megvakítja az embert, perzsel a hőség, a levegőben felgyülemlik a villamosság, aztán dörgés, villámlás… És nyakunkon a tájfun!
– Azért ez nem tájfun – mosolyodik el a vele szemközti ülésen egy vidéki asszonyság, ötven körüli, kissé molett, csinoska. A lányával utazik, amikor felszálltak, telerakták csomagjaikkal a poggyásztartót, de minduntalan levesznek valamit, szatyrokból süteményt, gyümölcsöt szednek elő, majszolgatják. – Ugye, kislányom, láttuk a televízióban a floridait. Az Endrjut. Így kell kiejteni, ugye, kislányom, hogy Endrju…
A lány, tizennyolc éves lehet, némán bólint.
– Angol nyelvvizsgája van. Felsőfokú – néz körül, rétest kínálva körbe az asszonyság. – Igaz, kislányom? Láttuk az Endrjut a híradóban, az aztán a tájfun. Vagy hurrikán? Tessék, vegyenek ebből a friss rétesből. Ő sütötte – mutat a lányára. – Nagyon ügyesen süt, a nagyanyjától tanulta. Németül is perfekt… Ugye, kislányom?…
Senki sem vesz a rétesből; kis ideig csend van a kupéban. Mellettem egy idős házaspár. Nyolcvanéves is lehet a férfi, a felesége sem sokkal kevesebb. De nem látszik rajtuk az aggkori elesettség. Elegáns, mondhatnám nagyon is pedáns emberek. Kevés csomaggal utaznak, halkan, választékosan beszélgetnek; nem zárkóznak el, de azért távol tartják magukat a fecsegőktől.
– Nem mentél el a cipészhez a lábbelikért – mondja egyszer csak a férfi. Odafordul a feleségéhez. – Pedig figyelmeztettelek, drágám. Hogyhogy elfelejtetted?
– Megmagyarázhatatlan! – esik kétségbe az asszony. – Kérlek, el sem tudom képzelni, hogyan feledkezhettem meg róluk! De majd hétfőn, ha visszajövünk…
– Kár lenne értük! Olyan jó lábbelik.
– Ó, ne aggódj, kérlek, el fogjuk hozni őket a susztertől!
Odakinn egyre sötétedik az égbolt, aláfutunk a felhőknek. Az ablakon megjelennek az első esőcseppek.
– Esik! Végre esik! – ujjong a rétest kínálgató asszonyság. – Mennyire kell az eső! De mennyire! A kukorica olyan zörgős, mint októberben! És a szőlő! Összeaszalódik… Csak essen, essen!
De nem nagyon ered meg. Csak néhány csepp maszatolódik az üvegre.
– Ne kívánja, kérem, hogy itt is olyan felhőszakadások legyenek, mint Amerikában! Borzasztó, micsoda pusztítást végzett a természet! Mert én is láttam a televízióban. Azok az egymásra torlódott hajók a kikötőkben! A felborult autók! Az összedőlt épületek!…
– Isten ments, hogy azt kívánjam! – tiltakozik az asszonyság. – De ez a szárazság! Ez is csapás! De mekkora csapás! Mi vidékiek vagyunk, mi tudjuk… A városiak csak azt nézik, hogy de szép idő van, de jó a strandra menni!… De a földeken?! Hogy ott mi van? Hogy mit fogunk enni?!
– Asszonyom! – hajol hozzá közel az újságolvasó úr. – Drága asszonyom, én tisztában vagyok vele, hogy micsoda csapások sújtják a világot! Éppen azért mondom! Örüljünk, hogy minket elkerülnek. Egyelőre, legalább is!
Tombol a hirtelen támadt orkán a tájon, még a vonatzakatolást is elnyomja a szél süvítése. Hajladoznak a gyengébb fák, ég felé repül a gyökerestől kitépett gaz, de alig cseperész valamicske eső a száguldó felhőkből.
– És a sámfák! – szólal meg az aggastyán. – A sámfák!
– Hogy mondod, kérlek? – néz rá a felesége. – Nem értelek.
– A sámfákat mondom. Most ugyan felszabadult egy, mert azt a régi, sárga betétes cipőmet kidobtad…
– Megkérdeztelek, kidobhatom?
– És mit feleltem?
– Ja, fiam, amit feleltél, az ostobaság!
– Ostobaságnak tartod, hogy ragaszkodom a holmimhoz? Az még nagyon is használható lábbeli volt. Csak meg kellett volna varratni az orránál… De mindegy! Kidobtad! Ezáltal egy pár sámfa felszabadult, de még kell venni kettőt.
– Kettőt? Minek?
– Hogy mindegyik cipőben legyen sámfa. Anélkül kevésbé tartósak a lábbelik. Összekunkorodnak a szekrény aljában. Pedig még évtizedekig jók lehetnek…
Elhallgat, a gondolataiba mélyed. Az ablaknál a vidéki kislány csendben eszeget, néha teát kortyint egy műanyag kulacsból.
– Asszonyom! – markolja össze az újságait a rosszkedvű úr. – Kedves asszonyom, ha csak egyetlen napi híranyagot átolvas! Ha csak egyetlenegy napit is! Elborzad, ugyebár? Mert én elborzadok! Természeti katasztrófák, nemzetiségi háborúk, menekültek lemészárolása, égő városok! És a maffiózók kegyetlenkedései! A politikusok mesterkedései! Erdőtüzek! Égnek a mezők, ég a fél világ! Mi ez, ha nem intő jel, asszonyom?
– Intő jel? – áll meg a falat a vidéki asszonyság szájában.
– Intő jel! – emeli magasba az ujját a kedvetlen úr. – Fajgyűlölet, idegenek irtása, vagyis a féktelen indulatok elszabadulása! Jó, jó, volt már ilyen, de most megelégeli a Teremtő! Térj észre, ember, mondja a Mindenség Ura, térj észre, mert különben elpusztítalak!
– Á… – mondja kissé megrettenve az asszonyság. – Az Úristen nem ilyen! Ő nem fenyeget! Ő ugyebár, szeret minket… Igaz, kislányom? A kislányom most akar egyetemre menni… külföldre. Azért tett nyelvvizsgákat! Ne tessék minket ijesztgetni! Igaz, kicsikém?
A kislány nyugalmasan bólint, és eszik.
– Én nem ijesztgetem önöket! De az újság is írja, hogy Dél-Koreában pontosan tudják, mikor jön el a világvége. Két hónapon belül! Szöulban mindenki megszabadul az ingóságaitól, hogy felkészülhessen az utolsó pillanatra. Ötven- meg száz- és százmillióan fognak elpusztulni. Illetve, fogunk elpusztulni!
A lányka abbahagyja a majszolást, rettegve bújik az anyjához.
– Á, ugyan! – öleli át az sápadtan. – Ki hiszi ezt el?
– Na persze! – bólogat a rosszkedvű utas. – Én is ezt kérdem. Csak éppenséggel nem csodálkozom. Mert a világ valóban megérett a pusztulásra. Ha csak gyilkolni, gyűlölködni, veszekedni, csalni tudunk!… Itt a vég! Igaz, uram!
– Hogy mit tetszik? – teszi a füléhez kagylónak a tenyerét az öregember. Aztán választ sem várva, a feleségéhez: – A sámfa kell! Sámfa a cipőbe! Csakis úgy tartós. Ne sajnáld rá a pénzt, erre igazán ne sajnáld, gondolj a jövőre is, drágám…
Történelem útközben
– Az életem – mondta a férfi, és kinézett a vonatablakon a korán érkezett tavaszba, a virágzó fákra s a friss mezőkre –, az életem húszegynéhány éves koromig tele volt reménnyel. Terveim voltak. Mindig érdekelt a történelem, középiskolai versenyeket nyertem, a tanárom csak így hívott: kis kollégám! – Mosolygott, ahogy képzeletében maga elé idézte gyermekkorát. Ketten voltunk csak a kupéban, vitt minket a gyors a magyar tájban, át az országon, keletről nyugatra. Öreg udvarok, rozzant sufnik, urizáló villák, gyepes kertek tűntek fel a pálya mentén. Újságokat böngésztünk mindketten, úgy elegyedtünk szóba, kicserélve a lapokat, s megállapítva, hogy már nem is napról napra, de óráról órára változnak az események. Útitársam őszhajú ember volt, de fiatalos tartását idős korára is megőrizte. – Kis kolléga! – mondta ismét, elmerülve az emlékbe. – Derék tanár volt, független szellem, ő lett a példaképem. Azt gondoltam mindig, magam is ilyen tanár leszek, az igazság fáradhatatlan megismerésére fogom nevelni az ifjúságot. Tudja, úgy értem, hogy a történelemben. Mert az ott van, mondta ő nekünk mindig, az igazság ott rejtőzik a történelemben, csak fel kell kutatni. Ahogy ő beszélt a görög demokráciáról! Róma
tündökléséről és bukásáról! Az Árpádháziakról, a Habsburgok uralmáról, főuraink pártoskodásairól, örökös tragédiánkról, a széthúzásról, aztán negyvennyolcról, Trianonról, Erdély fénykoráról és elvesztéséről! Szerettem a történelmet, mindig a könyveket bújtam, bevettem magam az antikváriumba; emlékszem, egy dús sörényű öregúr volt a boltos, ott élt a poros könyvek között, nála böngésztem délutánonként. Félretette nekem az albumokat, a régi, szétmálló könyveket, az első világháború hatalmas, kék borítójú köteteit. – Vegye részletre, fiatalúr! – Cipeltem haza a sónehéz könyveket, apám nem bánta, adott rá pénzt; fűszerüzletünk volt, fűszer és csemege, kis boltocska, de jutott belőle mindenre a családnak. Néha magam is beálltam a pult mögé. De apám azt mondta: – Tanulj! Légy tanár, vidd többre, mint én!…
Útitársam elhallgatott. Már azt hittem, csak ennyit akart elmondani, de váratlanul kifakadt: – A történelemtanárom volt a példaképem, de hűtlen lettem hozzá! Nem mentem tanári pályára, s ráadásul meggyűlöltem a történelmet… mert aztán átment rajtam… rajtunk… és megcsömörlöttem tőle. – Kis ideig megint a tájat nézte, aztán rám tekintett kutatón. – Tudja mikor? Tudja, nem? Nahát! Képzelheti, az utcáról vittek el. Megúsztuk az ostromot, azt hittem, itt a béke, az új élet… és akkor elkaptak. Málinki robot! Davaj, davaj!… Foksániból még megkísérelhettem volna a szökést, de addigra alaposan legyöngültem. Amikor vittek a vagonban… gondolhatja, egymás hegyén-hátán az a sok ember… És nem kaptunk inni. Reggelre a vagon szegecseire rárakódott a dér, az emberek azt nyaldosták le mohón, sorban álltak, taszigálták egymást, hogy hozzáférjenek. Hát én nem! Én nem akartam elpusztulni! Fegyelmezett voltam, talán azért is menekültem meg a pusztulástól, mert mindig is fegyelmeztem magam… De nem akarom magának ezeket mesélni. Most már olvashat róla eleget, megjelennek az emlékiratok, vallanak a tanúk, végre ezt is el lehet mondani… végre! Nem hittem volna, hogy megélem. Hogy még az életemben… Na és ugyanabban a rendszerben!
Mintha az ablakban tükröződne a múlt, úgy nézett kifelé a koratavaszba. – A családom nem tudott rólam… Messze vittek… Be, az Unióba, ott tartottak négy évig. Hát az nekem elég volt. Amit ott láttam… ember! Azt nem lehet elfelejteni! A történelemben az igazság?! Lehet, hogy kicsinyhitű voltam, de azt mondtam magamban… amikor hazajöttem, és megláttam, hogy itthon is mi van, azt mondtam magamban: tanár úr kérem, az igazság nincs sehol!… Mert aztán az apám is… Államosították az üzletünket, azt a kis boltocskát… hogy az apám tőkés. Nevetséges! A család dolgozott benne, meg egy alkalmazott. Most már erre is azt mondják, hogy nem kellett volna. Köszönöm szépen! Az apám negyvenvalahány éves korára befejezhette a pályafutását. Mert nem engedték a szakmában dolgozni, mehetett a széncsúzdára, vagy gyárba, ahová akart. Hát én itt nem akartam semmit! Semmit! Negyvenkilencben, ugye a perek… Mindszenty… Rajk… az elhurcolások… kitelepítések. Uram! Tudja, mit tettem? Elmentem hegesztőnek. Melósnak. Hajtottam, dolgoztam, hogy megélhessek, és rá se néztem többé a könyveimre. Pedig már majdnem megvolt a diplomám. Nem, nem, uram! Csak élni, megélni… Az apámnak is elment a kedve mindentől. Ő abban a hitben élt, hogy egy tisztességes kereskedőre szüksége van a társadalomnak. Ha tudná, milyen kényes volt az
üzleti hírnevére! Ha látta volna, hogy foglalkozott a vevőkkel! Azóta se tapasztaltam ilyet. Legfeljebb nyugaton. És kivették a kezéből, kizavarták a boltjából, tönkretették, s ráadásul meg is bélyegezték. Az ötvenes években nem volt tanácsos emlegetni, hogy családunknak üzlete volt. Hazugságban kellett élni, csupa hazugság és képmutatás volt minden. Történelem! Mit kezdhettem volna a történelemmel? Erdély! Emlékszik, hogy még nem is olyan régen hogyan vélekedtek az Erdély-kérdésben a politikusaink? Hogy román belügy, hogy persze, persze, sok probléma van, de nem szabad szólni, majd a szocializmus fejlődése eloszlatja a bajokat… A legfelelősebb politikusaink hangoztatták ezt a semmitmondást! És közben pusztult minden. És közben életek forogtak kockán. Na, meg az ötvenhatos dolgok… a kivégzések. Történelem! Hm… Mit taníthattak a diákoknak a tanárok? Mit írtak a tankönyvekbe? És most mi lesz azzal a sok hamis, álnok szöveggel?…
Összehajtogatta az újságot, hallgatott. A gyors vágtatott velünk a ragyogó tavaszban, át az országon, dombok és völgyek, zöldellő erdők között.
– Tudja, kérem – szólalt meg ismét kis idő múlva –, én már igazán nem is reméltem, hogy a dolgok így megváltozzanak. Annyira megtörtek minket. Annyira tönkretették az életünket. Most azt mondják, tévedés volt. Mi volt tévedés? Hol kezdődött a tévedés? Mennyire lehet, kell visszanyúlni a múltba, hogy a tévedések forrásához jussunk? Hányan vagyunk, kisemberek, akik csak vegetáltunk, mert csak vegetálhattunk ebben az elmúlt negyven évben ezek miatt a tévedések miatt! Rólunk nem írnak az újságok. Az apámról, a derékba tört pályájú kiskereskedőről nem szólnak a tévéműsorok, nem emlékeznek meg a memoárokban… Ki fog minket rehabilitálni? Uram, ki rehabilitál engem az elvesztett negyven évért, a megcsúfolt hitemért, reményeimért? Hm… Ki felel mindenért? Akárhogyan is, uram, az életem elmúlt, hát persze, hogy voltak jó napjaim, megnősültem, gyermekeim születtek, a hetvenes években kicsit jobban ment, akkor összeszedtük magunkat valamelyest, de hinni? Hinni nem hittünk semmiben. Csak abban, hogy valahogy meg kell élni. Hogy át kell vészelni mindent, a gyerekeket valahogy tisztességben felnevelni, mert ugye eddig cipőt, ruhát, magnót, videót tudtunk nekik adni, de hitet nem. Hitet ebben a társadalomban… azt nem. Mind el akar menni innen. A fiam jó szakmát akar, amivel odakinn is boldogulhat… Hát ennyit értünk el,
ennyit. Ki rehabilitálja őket? A gyerekeket? Kicsoda, uram?
Ültünk csendben a nagy vonatzakatolásban. Aztán még azt mondta: – Tudja, azért mostanában, hogy ezt-azt olvasok… őszinte visszaemlékezéseket… naplókat… titokban tartott iratokat, most azért néha azt gondolom: lehet, hogy igaza volt a tanáromnak? Lehet, hogy a történelemben mégiscsak megtalálható az igazság? Lehetséges?
Párizs színei
Mintha tavasz lenne Párizsban, süt a nap, s bár átfújja a várost az örökösen feltámadó szél, férfiakat látni kiskabátban, nyakuk köré tekert kockás gyapjúsállal az utcákon, tereken, vagy legfeljebb csak felöltőben, amint diplomatatáskával a kezükben sietnek ügyeiket intézni a Cité-ben vagy a Sorbonne körül; és a nők is könnyed cipőkben járnak, vékony harisnyában és rövid kabátban meg rövid szoknyában, mert ez a divat; vagy csak abban a szűk, a láb kecses formájához simuló nadrág-harisnyában, ami aztán egy kurta, bő klepetussal meg egy széles karimájú, fekete bársony vagy vörös plüss kürtőkalappal kiegészítve Molière figuráihoz teszi őket hasonlóvá. Ápoltak, szépek, festékkel, púderral nem takarékoskodnak, amint az erős illatú parfümökkel sem; a korosodók sem adják meg magukat az időnek, nők maradnak kihívóan, dacosan, ameddig csak élnek.
Persze nem azok, akik a metró csempézett falú, gőzmeleg alagútjaiban ülnek a földön, ölükben csecsemőjük, és kéregetnek. „Éhesek vagyunk” – írják ákombákom betűkkel egy papírlapra, ahogy a lépten-nyomon előbukkanó, vézna férfiak is: J’ai faim. Párizs alatt a mészkőbe fúrt alagutak sokasága nemcsak a város remek közlekedését szolgálja a sebes vonatokkal, de a nincstelenek alvilága is. Talán meglepő lenne a toprongyos, koszos, torzonborz alakok látványa, ha nem ismernénk már Budapestről is a képet: ott ülnek, alszanak, esznek, isznak a melegen; turkálnak a szemétgyűjtőkben; némelyik mezítláb csoszog egykedvűen vakaródzva a szerelvényre várakozók sokaságában. Úgy élnek ott a föld alatt, akár a sínek közt futkosó, hulladékot szaglászó rágcsálók, mintha nem is ehhez a világhoz tartoznának. Némelyek inkább a felszínt választják, letelepszenek a metró rácsos szellőzőnyílásai fölé még a járda közepére is. A Rue de Rennes-en egy atléta termetű, harmincas férfi zsákokból vackolt magának helyet a fal mellett, piros pokrócba bugyolált kutyája ott szunyókált a lábánál, s körülötte két macskája pórázon; ő maga vaskos könyvet olvas háborítatlanul; nem is akármit,
látom a címlapot: Jézus élete. Vajon szegénysége társát keresi benne?
Percenként adhatnál frankot a kéregetőknek, gyereklányoknak, próféta kinézetű vénségeknek, a metrószerelvényben játszó zenészeknek; a bábosnak, aki az Odéonnál beszáll, feltűzi fekete leplét két fémrúd közé, bekapcsolja magnóját, és az alkalmi paraván mögül megállóhosszat táncoltatja játékmajmát. Semmi történet, csak egy kis zenebona és fura látvány, de a vidám fiú bízik a szerencséjében. Nemigen adnak neki. Talán majd a következő kocsiban, gondolhatja, mert lekapja a leplet, és megy tovább. Ezek az emberek vagy nem jutnak munkához, vagy nem is akarnak dolgozni, csak vegetálnak. Nem vesznek részt abban, amit milliók élnek, akik hivatalban serénykednek, műveket hoznak létre, metrót takarítanak, szemetet szállítanak, házat építenek, autóbuszt vezetnek, kereskednek, lepényt sütnek, otthont, egzisztenciát teremtenek szerencsével vagy mérhetetlen szívóssággal. Nem, ők kiszálltak, abból tengődnek, amit a többiek így-úgy juttatnak nekik. Ami lehullik, vagy amit kicsikarnak kérincsélve, szelíd erőszakkal, zaklatással. Ártatlan, jámbor a legtöbbje. Ők a huszadik század szerencsétlenjei, a fejlődés morzsalékai. Valamikor talán meglepő volt számunkra ez az ellentét: a jómódúak, a polgárok, a gyarapodók társadalma és velük
szemben az elesetteké. De most már nincs ebben semmi különös. Lassan itthon is tudomásul vesszük, hogy így választódik szét a társadalom: némelyek leválnak a civilizációról, vagy azért, mert kiszorulnak belőle, vagy mert nem vállalják a küzdelmet. Párizsban mindaz, ami már nálunk is tapasztalható, felnagyoltan van jelen. Nem kuriózum többé a keleti utazónak a nyugati életforma, és egyre kevésbé lesz az, persze még szegények vagyunk, de az út napnyugatnak vezet. Még megcsodáljuk a kirakatokban a selymet, a márkás árukat. Irigyeljük a hangulatos kávéházakat, pompás kis éttermeket, a nemzetközi étlapot, amit a számtalan kisvendéglő kínál; a japán, a thaiföldi, a török, az arab, az afrikai, a kínai, a holland. A St. Germainen meg a Montmartre-on kinn várják a vendégeket a kerek márványasztalkák meg a nádszékek a café-k előtt; és az ember gyönyörködhet a virágárudák tarkaságában. Nem féltik a januári hidegtől a bíborszín rózsákat, fehér orgonákat, sárga mimózákat vagy a törpe orchideákat és a százféle egzotikus növényt, telerakják velük a járdára kitett polcokat. Csábítják a vevőket, akárcsak a halárusok vagy a zöldségesek. A nyitott portálú kereskedések a derűs márciust csalják a télbe. A Mouffetard-on parányi piac, de micsoda
bősége mindennek! Languszták, csigák, kagylók, apró és nagy halak, kígyótestűek és laposan szétterülők, lazacok, bajszos homárok, friss és fagyasztott tengeri lények hevernek a jéggel megrakott pultokon. Hangos vevőhívogatás mellett serénykednek a kereskedők, ügyes, gyors a kiszolgálás, pedig mindenki hosszan, alaposan válogat, de az árus türelmes és szolgálatkész; a derű, az udvariasság a szakmához tartozik. Ha nem veszel semmit, akkor sem morognak, mert jöhetsz még az utcájukba. A hentes kirakatában a gondosan előkészített színtiszta hús, amin ha maradt is némi zsír, a tulaj, mielőtt mérlegre tenné, lemetéli róla, Még a vegetáriust is elcsábítja, ám a déligyümölcsökkel, salátával, hatalmas fehér hagymával, élénkzöld káposztával, zsenge retekkel, avokádóval, gránátalmával, fügével megrakott asztalokhoz érve mégis menten lemond a legfinomabb csemegének ígérkező normandiai vadnyúlról, szalonkáról, gyenge borjúhúsról is, és irigykedve gondol a franciákra, akik tobzódhatnak a választékban.
És akkor még hátravannak a sajtok. Micsoda kín otthagyni kóstolatlanul a pikáns illatúak közül akár egyet is! Az ember mohón kér ebből tíz dekát, abból egy darabot, kóstoljuk meg a borsosat vagy azt a sötét sárgára érettet… Hozzá barna kenyér a péktől, s egy flaska száraz vörösbor…
Hírlik a tévéből meg az újságok is írják, hogy belpolitikai viszályok dúlnak Franciaországban. Esténként a képernyőn politikusokat látni, meg archív felvételről a nyolcvanöt-nyolcvanhatos párizsi merényletek is felvillannak. A tuniszi terrorista vezér újból bíróság előtt áll, s döbbenten veszem tudomásul, hogy az egyik legvéresebb akciója éppen a Rue de Rennes-en lévő Tati áruháznál követelt áldozatokat, ártatlanok életét – ahogy büszke daccal kijelentette – „a Nyugat bűneiért”. A Rennes utca most nyugalmas, de a világ tele van feszültséggel és merénylőkkel, ki tudja, mit forral ellened éppen az, aki szembe jön veled a metró lépcsőjén?
Vasárnap a Szent Medárd templom magas ívei alatt három pap celebrálja a misét. A térről síp- és dobszó hallik be, mutatványosok érkeztek pónival, bús tekintetű lámával; az állatokat kipányvázzák a templom vaskerítéséhez. Harlekin öltözetű fiúk labdáznak ügyesen, aztán rázendítenek az andokbeli zenészek, poncsóban. Kántálnak a halárusok, beszűrődik a misére a tüzes muzsika meg a piac zaja; középkori hangulat. A pap az úrfelmutatáskor engesztelődésre szólítja fel a híveket. Kezet fogunk; kezet fognak ismeretlenek mosolyogva, néhány másodpercig valóban a békesség illúziójával.
Tél, hóvirággal
Ott rajcsúroznak az aluljáróban, a metró mozgólépcsőjének közelében, öten-hatan, fiúk és lányok. Dzseki, farmer, összepöndörített indiai kendő a nyakban, felnyírt frizura; nullásgéppel a lányoknak is. És meghagyott hosszú tincsek. Sportcipő, napszemüveg. Vihognak, egymást lökdösik, zeng tőlük az aluljáró; amíg valamelyik mesél valamit, a többiek köréje gyűlnek, aztán harsányan röhögnek a poénon. Csak az egyik lány hallgatag, lesi a hóvirágot áruló nénit, aki az újságosbódé mellett kínálja kosárkájából az apró, viruló csokrokat. Özönlik le s fel a tömeg, a srácok útban vannak, de nem törődnek vele, hogy görbe szemmel néznek rájuk a felnőttek, dehogy érdekli őket, mi bántja ezeket a hapsikat meg vénlányokat, akik örökösen megbotránkoznak rajtuk, dünnyögnek meg sápítoznak, hogy így-úgy az ifjúság! Oda se bagóznak, ha rájuk szól valaki, hogy menjenek odább, ne lötyögjenek az útban. Nem is igen érthető, miért épp a lépcsőfeljárónál gyűltek össze, talán csak azért, mert amikor feljöttek a metróállomásról, nem volt további céljuk, hát letanyáztak.
Délelőtt van, kinn havazik. Reggel óta esik, alaposan megeredt, akkora pelyhek hullanak alá, mint egy tyúktoll, de az autók széttiporják a havat, megolvasztják, latyakos a járda, az úttest, a kocsik felfröcskölik a sarat. Nem szép a tél a városban. Csak odaát, a budai oldalon marad meg a hó, a hegyi utcákban, a kertek fáin, a terek bokrain, ahol feketerigók meg cinkék röpködnek ijedten, mert a hirtelen visszatért havas időben nem találnak eleséget. Kapirgálnak, vájkálnak a csőrükkel, hátha akad valami maradék a fehér takaró alatt.
A budai oldalról érkező utasok magukkal hozzák ezt a februárvégi, festői képet, s némi nyugalommal a lelkükben emelkednek fel a mélyből, de a lármázó ifjak máris kedvüket rontják.
– Nem tud vigyázni?! Naaa! – szisszen fel egy bundás hölgy, mert az egyik szakadt gatyás legény éppen nekipenderült a nagy hahotázásban. – Hogy micsoda egy szemét banda! – fortyog; s oda a béke, ami a szívében lakozott még alig negyed órája, amikor kinézett a havas kertre hegyvidéki lakása ablakán.
– Hogy miért nem viszi el ezeket a rendőr! – így egy kalapos úr, bár neki nem esik bántódása, csupán zavarja az oktalannak tetsző hangoskodás.
– Így nevelték őket! Vagyis hát nevelték a fenét! – siet bekapcsolódni egy merev tartású férfi, miközben óvatlanul és mindenféle bocsánatkérés nélkül odább taszít azzal a senkit ki nem kerülő sietésével egy gyerekes anyát! – Én bezzeg elkapnám őket mind! Aztán be egy intézetbe!…
A farmeros fiúk meg lányok lehet, hogy meghallották, de eleresztik a fülük mellett. Élik tovább a maguk világát, cigarettára gyújtanak, marháskodnak; egyikük játékból kikapja társa szájából a már égő cigit, mire az csikó módjára feléje rúg; emez elkapja a lendülő bokát; két másiknak kell elkapni a srácot, hogy hanyatt ne essék. Kissé megorrol ezért a kölyök, odacsap, na, na, kisapi, horkan fel a mellkason bokszolt, s kitör a bunyó. Nem komoly, de néhány rosszul mért ütéstől elmérgesedhet.
A haverok körülfogják a heveskedőket, biztatnak, drukkolnak; izgatottan őröl az állkapcsuk, felfújják a rágógumit és elpukkasztják.
A meccs persze egyre nagyobb teret igényel, a metróba igyekvők vagy onnan érkezők kénytelenek megkerülni a rajcsúrozókat. Szállnak a szitkok, de van aki jobbnak látja, ha csendben elhúz mellettük, ki tudja, mi várhat rá, ha rájuk ripakodik.
Észre sem veszik a srácok, hogy az egyik lány, egy kis bőrdzsekis, barnatincsű, festett szemhéjú, sír. Már néhány perce sír, maszatolja öklével az arcát, és csak úgy potyognak a könnyei.
Az egyik bunyózó látja meg. Éppen lekeverne egyet az ellenfelének, de megtorpan, feltartja a kezét, hogy állj, álljon meg a menet. Késő, mert közben kap egyet, de nem üt vissza, mutatja, hogy feladta, vége, kész. Odamegy a sírós lányhoz. – Mi a baj? Hallod? Mi van?!
A lány elfordul.
– Na, most ne játszd meg magad, mi a baj?!
Melléjük oldalognak mind.
– Mondd már, bébi, mért vernyákolsz, most mi van?!
– Mert balhéztatok – mondja a másik lány.
– De nem volt komoly! Hát nem láttad? Na! Akarod, hogy vegyek hóvirágot neked? Hol az a hóvirágos? Akarsz hóvirágot? Na, szólj már!
– Akar – mondja a sírós helyett a másik lány. – Ott a hóvirágos, vegyél neki. Tudod, hogy azt várja már reggel óta. Te meg bunyózol! Még reggel megígérted neki, aztán csak bunyózol! Ilyen hülyét, mint te?! Hát megáll az ész!
Ember az alagútban
A minap, úgy reggel kilenc óra tájban a metró budai végállomásán történt. Beszálltunk az üres szerelvénybe, duruzsolt a villanymotor, jeléül annak, hogy csakhamar útnak indulunk. A mozgólépcső ontotta az utasokat, megteltek a kocsik a városba igyekvőkkel; ki tanítani sietett, ki tanulni, aktatáskás képviselők parlamenti irodáikba, szerkesztők a kiadóhivatalokba, vidékről jött ügyintézők a minisztériumokba, külföldi átutazók a másik pályaudvarra akartak jutni; a metrónál semmi más nem viszi gyorsabban céljához az embert. A percek azonban hiába teltek, a vonat nem indult.
Szolgálatos metrósokat láttunk sietni a szerelvény végéhez. Hallottunk valami izgatott diskurzust is, egyikük emeltebb hangon szólt a társaihoz; sejteni kezdtük, hogy valami nincs rendben, talán a szerkezetben esett hiba, talán valami műszaki mulasztás történt.
Egyszer csak kikapcsolták a motort, és kihunytak a fények is, csupán az állomás lámpái világítottak.
Nyugtalankodni kezdtünk, hogyan jutunk be időre a városba. Lehet, hogy vissza kell menni a felszínre, s buszra, villamosra szállni vagy taxit fogni? S közben hallottam azt is, hogy rendőrt emlegetnek odakinn; hogy értesíteni kell a rendőrséget. Hát mi lehet itt? Megtámadták a metró dolgozóit, és a terroristák most elbújtak valahová? Vagy tolvajt fogtak? Szabotálót? De nem jött rendőr, csak a vita folyt tovább, s egyre paprikásabb lett a hangulat.
Végül az egyik metrós, otthagyva a többit, feldúlva, méltatlankodó hangon – bizonyára azért, hogy jól halljuk és szégyelljük el magunkat – azt harsogta, miközben szolgálati irodája felé sietett, hogy: – Egy marha utas bement az alagútba és eltűnt!…
Senki sem szólt; igazán különös volt, hogy ezt némán vettük tudomásul. Talán mert annyira fantasztikusnak tetszett. Ki az az ostoba, aki megtesz ilyet? Nem is nagyon hittük, hogy igaz. Vagy nem törődtünk vele? Annyi a szenzáció, hogy hallhatunk, láthatunk bármit, meg se rezdülünk? Némelyek máris csak magukra gondoltak, halkan szitkozódtak, mert sejtették, hogy vesztegelni fog a vonat, el is hagyták sietve a kocsikat. De a többség beletörődött a várakozásba. Nem tört ki pánik, senki sem nyújtogatta a nyakát, hogy lássa: bemennek-e az alagútba az ember után, vagy mit cselekszenek. Álltak, ültek – és hallgattak.
Hallgattunk. Bennem is csak lassan kapott értelmet a híradás, percek teltek el, míg felfogtam, mire is szánta el magát valaki. S akkor mindjárt megpróbáltam elképzelni, kiféle, miféle lehet az illető. Valaki azt morogta bosszúsan: biztosan részeg vagy bolond. Vagy öngyilkos-jelölt – tette hozzá még, körülpillantva. Még csak nem is bólintott senki. Az utasokat nem érdekelte az eset, inkább az órájukat nézegették, és kezdtek türelmetlenkedni.
De váratlanul kigyúltak a fények a kocsikban, újra duruzsolni kezdett a motor, elhangzott a jelzés, becsukódtak az ajtók és elindultunk.
Száguldottunk máris.
Hiszen vonatunk mehetett, az az ember a kocsisor végénél tűnt el, számunkra szabad volt a pálya. Magunk mögött hagytuk az egész kalamajkát, de ahogy távolodtunk a végállomástól, egyre lázasabban foglalkoztatott az eset. Hirtelen úgy éreztem, cserbenhagytuk az alagútba veszőt; megrettentem: a mi közönyünk is közrejátszhat abban, hogy az utánunk következő szerelvény elüti, halálra gázolja, hiszen melyik vezető gondolná, hogy ott csetlik-botlik valaki a sötétben?
Persze tudtam, hogy a dolog nem marad annyiban, hogy minden illetékest értesítenek, mégsem tudtam szabadulni a rossz érzéstől. Már maga az alagút sötétje is borzasztott; akkor sem érzem jól magam, ha két állomás között megáll a metró és vesztegel, hát még akkor hogy viszolyognék a süket, sötét, földalatti folyosóban, ha magamra maradnék benne. Hiszen a természetes barlangokat sem kedvelem. Mintha a pokol kapui tátonganának a mélyben. Elemista koromban a hittanórákon alaposan megrémítettek a kárhozattal, de nem annyira az ördögtől tartottam, hanem inkább attól, hogy bűneim következtében majd valami földalatti üregbe taszítanak ítélkező kezek. A purgatóriumot a föld gyomrában véltük lobogni. Ha a metróra válva szórakozottan elsétálok az alagút szájáig, megcsap ez a régi félelem, s máris visszahőkölök.
Ez az ember meg fogta magát, és eltűnt benne!
Vajon miért? Mi késztette rá? Valami atavisztikus erő vonzotta? Barlanglakó őseinek szelleme szállta meg, s a feltámadó ösztön vitte a sötétbe? Megzavarodva esetleg azt képzelheti, hogy elhagyván a civilizációt a hegyek békés sziklaüregeinek egyikébe jutott, nem pedig egy világváros mélyvasútjának pályaburkában bolyong végre egyedül. Elképzelem őt, s amíg robog velem a metró, egyre jobban kezdem ismerni és megérteni. Ez az ember egyszer csak úgy érezte, többé nem kíváncsi a politikai torzsalkodásokra, személyeskedésekre, az egymás lebecsülésére, unja a gyűlölködést, megelégelte a vádaskodásokat és bizonygatásokat, megundorodott a faji vitáktól, a gyanakvásoktól és rosszhiszeműségektől, elmegy, itthagyja az egészet. Megélt hatvan-hetven évet, sok mindenre emlékszik, tudja, hogy a mi tájainkon nem harminc vagy negyven év nyomorúságáról kell beszélni, hanem sokkal többről; legkevesebbet számolva is ötvenkét esztendőről, hiszen ezerkilencszázharmincnyolc volt az utolsó békeév. Azóta nincs itt békesség, üldözők és üldözöttek váltogatták egymást örökösen. De alaposabban átgondolva: harmincnyolc sem igazi határa a nyomorúságnak. Mert ott volt az első világháború, a tomboló gyűlölet kora, aztán ott volt a
kommün terrorja meg az azt követő megtorlás; valakiknek mindig rettegniük kellett. És a szétszabdalt ország is mennyi baj, fájdalom, harag, szitok, áskálódás és bántás forrása lett. Talán a század első éveinél állapodhat meg az ember; talán a szarajevói pisztolylövésig volt egy kis nyugalma a népnek, csakhogy azidőtt meg negyvennyolcas apáit siratta…
Keserves élet.
Lehet itt valaki nyolcvan- vagy százéves is, akkor sem élt soha normális politikai viszonyok között. Nem élt demokráciában, tapasztalatból itt senkinek sem lehet fogalma róla, milyen is az. Csupán tanulmányai vagy utazásai révén. Így hát kezdő itt mindenki.
Robog a metró a város alatt, s elképzelem emberemet, aki bevette magát ide a föld alá a gondok és keservek elől. Attól tartok, néha látom majd utazás közben, amint a folyosó falához lapul, amíg elszáguld mellette a szerelvény. Látom majd a tekintetét, szemében a vad tiltakozást: – Nem, nem! Nem megyek fel, mert ti soha nem fogtok megbékélni egymással, egy évszázadnyi nyomorúság tett engesztelhetetlenné benneteket! Ne keressetek, itt maradok az alagútban, elbújva a fenti zajok elől!…
Az elsuhanó kocsi ablakán különös fénnyel lobban be a tekintete.
|