Ember az alagútban

Mit tehet egy tengerészgyalogos?

A tengerészgyalogos dönthet, mint minden ember. Mert mindig van lehetőség a döntésre, az igen vagy a nem kimondására. A tengerészgyalogos tehát, miként a nem-tengerészgyalogos is, választhat: kitart-e végig az embertelenül nehéz kiképzési időszakban, vagy feladja. Dönthet: engedelmeskedik-e minden gyilkos utasításnak, embert-nem-kímélő parancsnak, és zokszó nélkül menetel a különösen nehéz terepen, belefekszik a mocsárba úgy, hogy a fejét is ellepje a mocsok, didereg-e órákig a hideg tengervízben, kúszik-e, üget-e tiszthelyettesek üvöltésétől megfélemlítve, rátámad-e gondolkodás nélkül az ellenfélre – és egyáltalán: lemond-e a gondolkodásról, és csakis a parancsteljesítést tartja legszentebb kötelességének, vagy kiáll a sorból, odabiceg a góré elé, és azt mondja: Feladom! Nem bírom tovább, ez nem nekem való, tévedtem!…

Ezt megteheti. A tengerészgyalogos kiképzés talán a legkegyetlenebb a világon: ejtőernyős ugrás, közelharc késsel, hurokkal, test a test ellen párducügyességgel, sokrétű műszaki feladat megoldása – vagyis a megpróbáltatások ezernyi változata vár a katonára. Mindezt önként vállalja a jelölt, önként hagyja ott a családját, a kényelmes munkahelyét, egy elegáns bankot, üzletet például, csakhogy beállhasson a kemény fiúk sorába. Az amerikai tengerészgyalogosokról van szó, a televízióban látom, hogyan toborozzák őket, s azután miként kapják el a kiképző táborban azt a sok nyamvadt civilt a tisztek, hogy vakon engedelmeskedő, örökké harcra kész, vad, egyéniségüket feladó figurává faragják őket. De a tengerészgyalogos a kiképzési hét bármelyik napján, ha úgy érzi, hogy ő mégiscsak másra termett, s nem tud ölni, verekedni, gépemberként engedelmeskedni, bedobhatja a törülközőt. Ha hirtelen megvilágosodik benne, hogy őt értelmes életre, békés hétköznapokra, szorgos munkálkodásra, emberszeretetre szülte az anyja, akkor odaállhat a parancsnoka elé, és elköszönhet. El is búcsúztatják szépen, harag nélkül. Mehet isten hírével. Még csak gyávának sem tartják, sőt inkább karakánnak, mert volt mersze választani. Legfeljebb némelyek irigyen nézik, olyanok, akiknek a visszalépéshez nincs elég bátorságuk. Akik ugyan nem bírják a kiképzést meg a szolgálatot, de ezt nem merik bevallani. Vagy már képtelenek dönteni. Igaz, sok a csábítás! A tengerészgyalogosok elit katonák, pompás ellátást kapnak, kiváltságokat élveznek. Márpedig a hatalom, amit a fegyver ád, meg a kiváltság vonzó. Hanem aztán a kínos következményeit is vállalni kell. Mert, ismétlem, a tengerészgyalogos választhat, ő is megkapta Istentől a szabad akarat kegyelmét, tehát nincs a világon olyan tengerészgyalogos, aki joggal hivatkozhatna arra, hogy ő áldozat. Hiszen volt idő, a kiképzés nehéz napjaiban, amikor már láthatta, mi vár rá, hogy amiként mások, ő is azt mondja: Uraim, kiszállok, meggondoltam!

Mert aztán ha áldozat lesz, hát csakis az önnön áldozata.

Történelem útközben

Nagyjelenet

Énekel. Nem kéreget, nem számít adományokra. Csak áll az aluljáró egyik oszlopánál, és régi slágereket énekel. Szenvedélyesen. Nem jó idelenn az akusztika, a villamosok meg az autók dübörgése is lehallatszik, nagy a jövés-menés, tódulnak fel az utasok a metró lépcsőjén a mélyből, újságos kiabál, hegedű cincog, de ő megpróbálja éles torokhanggal áttörni ezt a lámát.

Alacsony emberke; kerek képű, hegyes orrú, apró szemű férfiú, talán negyvenéves lehet. Kajlán ül fején a sildes sapka, puklis hátán feszül a szűk télikabát. Pantallója nem ér a bokájáig, lecsúszott, likas zoknija inkább nyári időre való; cipője tacsnisan széttiport, félretaposott. Nyűtt cipős lábával veri ki a kövön a taktust, fejét is ingatja hozzá; a magasabb fekvésű hangoknál nyújtogatja a nyakát. Gesztikulálva adja elő a dalokat, mutogat, hadonász, mintha vezényelne.

Szerelemről énekel, nyári kalandokról, az első csókról, romantikus tengerparti estékről, hableányokról, álomszép nőkről, bánatos búcsúzásokról. Átélten, néha hunyt szemmel, boldogan. Megállnak körülötte, nézik, bámulják; a jó szándékúak lesik, hova, mibe dobhatnák forintjaikat, de az emberke előtt se tányér, se műanyag pohár; hiszen nem koldul ő, eszébe sincs. Akkor meg miféle dolog ez a nagy éneklés? – biggyesztik le ajkukat a mindenben logikát keresők. Mi ez a buzgalom? Csak úgy? Semmiért? Ebben a világban? Bolond ez, vagy mi baja, hogy kiáll ide a forgatagba, beledalolni a téli délelőttbe a hajdani slágereket?

Csak nem arról van szó, hogy jókedvében zendített rá ezekre? Mert lehet-e jókedve egy ilyen kopott alaknak, talán még a cipőtalpa is lyukas, átüthet rajta a kő hidege. Nincs jobb dolga, mint itt tölteni az idejét?

A legtöbben értetlenül járják körül. De némelyek arcán azért mosoly fakad. Egyiknek-másiknak megcsillan a szeme is, emlékeket ébreszthet bennük a rég nem hallott dallam. Csillagfényes esték jutnak eszükbe, csókolódzás a ligeti padon, ötórai tea a Váci utcai Kedves kerthelyiségében, ahol Tabányi játszott tangóharmonikán, és egyáltalán, az ifjúság…

Dől szakadatlan a sok érzelgős sláger az alkalmi énekes ajkáról, átszellemülten fog bele egyik után a másikba, akárha régi boldogságát idézné fel velük ő is. Pedig nem olyannak látszik, mint aki átélte valaha is a romantikus szerelmet, a gáláns kalandok is elkerülhették. Sikertelen, szürke egérke lehetett mindig is, akire rá se hederítenek a nők; s pénze sem igen akadhatott rá, hogy megvásárolja, ha másként nem jutott hozzá, az idillt.

Nem sok oka lehet a vígságra; talán csak azért jött le az aluljáróba, hogy kissé átmelegedjen, mert otthona sincs. Az utcán kifagyna belőle a lélek. S ha már idelenn van, hát énekel. Megdolgozik a lenntartózkodás jogáért.

Vagy passzióból énekel? Minket akar felvidítani? Nem kér érte semmit; ő csak ad, adni akar olyan időkben is, amikor mindenki a markát tartja, szegény és gazdag egyaránt. Ez a kis pesti dalnok, a rosszul gombolt, rojtos télikabátjában, fején a félrecsúszott sapkával, rekedtes, silány hangon énekelt ósdi nótákkal fel akar vidítani minket, siető, loholó, gondterhelt, ingerült, egymás ellen acsarkodó magyar honpolgárokat.

Pedig magányosabb sokunknál.

De be nem áll a szája. Kifogyhatatlan a repertoár.

Valamelyik árustól pöttöm lányka kuncsorog el hozzá. Megáll előtte, illegeti magát a ritmusra. Táncol. Tarka szoknyás, gyönyörű szemű cigánylányka. Érzi a tempót, perdül és fordul. Az emberke észreveszi, bátorítja szemvillanással, aztán magához inti. Az meg mindjárt megérti, hogy ez kész produkció. Énekel a kisember, billegeti ujjait a levegőben, a színes rokolyás gyermek pedig ott pörög, ring mellette.

Mint egy Chaplin-film nagyszabású zárójelenete. Zene felível, a sete-suta férfi meg az ártatlan gyermek kézenfogva elindulnak a nagyváros forgatagában.

Aztán kifehéredik a vászon.

Járom a várost

Magam sem értem, miféle nosztalgikus hangulat fog el a budapesti utcán, ha a forró nyári délelőttön végigmegyek a Nagykörúton, vagy beleveszek az öreg kerületek kopott házai közé, vagy átvágok egy téren, ahol csonka fák borulnak a vásott padok fölé; a város ilyenkor éppúgy elbűvöl, mint egy kies táj, egy hegyvidéki falucska, erdei ösvények csendje, folyópartok alkonyi képe. Pedig itt por van és benzingőz és piszok, és ver a meleg, süt a forróság a falakból, az aszfaltból, cipőm talpára tapad a ragacsos, olvadt szurok, szemetestartályok fertelmes szaga csapja meg az orrom, lökődnek, eltipornak a járókelők, villamos csörömpöl, autók zúgnak, vágtatnak bömbölve, és egyáltalán: rikácsol, zeng a város, mégis, azon a déli órán, amikor legkurtább az árnyék, amikor a nap delelőjéhez közeleg, amikor vakítanak a kirakati üvegtáblák és csillognak a sínek, amikor az autók színes zománcai kápráztatják a szememet, megérint valami bája az életnek.

Nem tudom, miért.

Nem vagyok képes magam sem megérteni, miért szeretem ilyenkor ezt a várost. Mert általában nem szívelem. Különösen nem szeles, borús időben, esőben, havazásban, nem rajongok érte a virágos tavaszban, s nem gyönyörködtet, ha eljön a tarka ősz; de kánikulában minden rondaságát elfelejtem. Strandok és tavak vizébe kívánkoznak az épelméjűek, erdők hűsében töltenék a napot, megbújnának egy árnyas, falusi verandán, ligetek mélyén hevernének álmatagon, nem pedig az utcákat járnák verejtékezve és fulladozva, én azonban fáradhatatlan vagyok, csak járok és kelek passziózva, és nézelődöm. Ha eleganciát akarok, ott a gazdag Duna-part a szállodáival és napernyős teraszaival, a csinos pincérnőkkel és az előkelő vendégekkel; ott vannak a szabad ég alá kitelepedett presszók, ott a korzó, a drága Váci utca a nemzetközi sereglettel: hindu nők, szeplős írek, sápadt északiak és kreol déliek kavalkádja; elég csak megmártózni a belvárosi forgatagban, beleszippantani a nyári kosztümökben pompázó nők illatszereitől édes levegőbe, megbámulni a napbarnította, szalmakalapos, aranykarpereces urakat, benézni diszkrét homályú üzletekbe – és persze menten ki is fordulni belőlük, mielőtt kiderülne, hogy vásárlóképtelen vagyok! –, egyszóval elég csak egy kicsit is beleolvadni a tömegbe, a jómódúak világába, hogy máris úgy érezzem, magam is gazdag vagyok, tele az erszényem, csupán úri kedvemtől függ, vásárolok-e, költekezem-e vagy sem…

De ha az élet igazibb arcára vagyok kíváncsi, befordulok a mellékutcákba; nem kell messzire menni, ott vannak a gazdagság szomszédságában. A házak kopottak, mállik a vakolatuk, a rozzant szárnyú kapuk boltja alól dinnye- és hagymahéj erjedő szaga szálldos elő a penészbűzös levegővel. Hideg pincékből éri bokámat az enyhet adó hűvösség. Dúskeblű, kartonruhás, vaskos combú asszonyok alkudoznak a sarki zöldségesnél, cekkerükbe némi gyümölcs, répa, petrezselyem, baktatnak vele haza a repedezett járdán. A hentesüzletek nyitott ajtaján csak a legyek röpködnek ki s be; a tőke mellett ásít a bajszos mészáros, csalogatná be a vevőket, ha lenne szegényeknek pénzük felsált, sertéscombot, dagadót venni, vagy csak parizert legalább. Itt, ezen a fertályon nem csillognak a kirakatok; öreg boltosok még emlékeznek a hajdani időkre, amikor ki-ki a maga tulajdonában lévő üzletet örökké csinosította, vonzóvá tette, még akkor is, ha csak csurrant-cseppent a haszon; hol vannak már azok a kereskedők, akik adtak a szépségre, a hangulatra, a mutatós cégtáblákra, és főleg a kifogástalan árura, meg az üzleti becsületre. Szeretek bóklászni az elhagyatott és elhanyagolt negyedekben is. Atlétatrikós férfiak könyökölnek az ablakokban, lesik a járdán parkoló autók között szaladgáló gyerekeket, a meztelen vállú, fiatal anyákat, a bőrdzsekis, pirostarajú, szegecselt nadrágos, koszos bakancsú fiúkat és végtelenül kurta szoknyás lányokat; a lakásokból főzelékszag árad, foghagymás rántást készítenek valahol, az uborkasaláta illata keveredik a motalkóbűzzel, a kocsmák sörszagával. Ebben a déli verőben lusta ez a város, pedig lüktet benne az élet; robog a föld alatt a metró kékesszürke szerelvénye, átszelve keresztbe a Duna alatti őstalajt. Letépett plakátok emlékeztetnek a demokráciára, választási jelszavak, képviselők fotói szikkadnak a napon, ígéretek foszlányai látszanak ki a napolajat reklámozó poszter káprázatosan szép meztelen nője alól; macskák botorkálnak hulladékot keresve a járdaszéleken, a bontásra váró házak romjai között; nyugdíjas öregek turkálnak a kukákban, eladható holmit, visszaváltható üveget, használható cipőt, rongyot kutatva. Zsákokba szedik a kincseket, nem bánják, hogy nézem őket, arcuk se rezdül, pedig nem csavargók, nem hajléktalan alkoholisták, otthon rendes lakás, évtizedek alatt felgyűlt könyvek tára, tisztes család várja őket, csak éppen nem tudnak megélni a pénzükből, s ma már annyi mindent lehet találni – ruhát, egyebet – a szemétben, mint Amerikában, ahol értéktelen a használt holmi. Hát ez itt az Amerika: még felöltő is akad, ing és blúz is, bár divatjamúlt, de nem elégetni való. Már el sem fordulok, ha látom a guberálókat. Némelyikük társaival járja a kapualjakat; szakma lett ez is, a szegények szakmája.

Nem tudom, miért kelt bennem mindez nosztalgikus érzést?! Miért járok-kelek szüntelen nézelődve, hol a kopott negyedekben, hol a belvárosi csillogásban? Miért éppen a rekkenő nyárban? Mi ez a kíváncsiság bennem? Autók között ténferegve, vagy a karosszériáknak dőlve kacér szoknyájú, feszes combú, félmeztelen lányok szólítanak meg a szűk utcákban, a józsefvárosi terecskéken, kínálják magukat; kuncsaftra várnak. Az újságárusok szenzációs híreket kiáltoznak, minden nap csupa szenzáció, csupa politikai pikantéria, személyeskedések, uszítások és magyarázgatások szalagcímeit üvöltik rekedten a rikkancsok. És közben tombol a nyár, forr az aszfalt; görögdinnyét árulnak a ponyvák alatt, könyvek garmadája mindenütt: szentimentális regények, vadnyugati históriák, erotikus történetek; jó üzletet csinálnak a söntések és a fagylaltárusok; és jó üzletet az idegenforgalomra berendezett éttermek és szállodák. A gazdag és szegény város fő a kánikulában. Járom az utcákat, és hol a káprázatot bámulom, hol a nyomorúságot, s közben még mindig nem értem, miért érzek nosztalgiát.

Ám egyszer csak rádöbbenek.

Ez a nyár, ez a forró nyár, ez a csillogó és nyomorúságos világ a gyermekkoromat idézi fel bennem. A harmincas évek végét. Nyaranta mindig falun voltam, nem ismertem Budapestet a vakáció idején. Amikor aztán egy ízben – talán harminckilencben? – itthon maradtam, akkor volt ilyen ez a város.

Igen. Harminckilencben, aztán negyvenben, negyvenegyben…

A felfedezés nyugtalanná tesz. Ez tehát nem is nosztalgia; hanem déjà vu. Csakhogy mégsem csupán emlékezeti csalódás. Attól félek.

Anyák és fiúk

Fiatalasszony ül a park padján; ül a napban, a sárgán bontakozó aranyeső ágai mögött; sovány, fiatal nő. Gyér, vékonyszálú haja feltűzve, karcsú nyaka, keskeny válla előmeztelenkedik a kivágott, gallértalan blúzból. Vékony az arca is, akár egy ikon-madonnának; bő, fekete szoknyája a földre ér, beleomlik szegélye a porba. Lábán könnyű cipő.

Fiát tartja az ölében. Valami bolondos, szecessziós divat szerint van öltöztetve a gyermek. Bársonysapkája, mint a reneszánsz festményeken az itáliai kölyköké. Térnadrágja buggyos; harisnyája és csatos lábbelije is különcködésre valló.

Kétéves múlhatott a fiúcska, már beszél, tekintget értelmesen és kíváncsian a környező világra, de a cumi még ott van a szájában. Jár a kis ajka az anyja kebelén megszokott ritmusra. Ha megszólal sem ejti ki szájából szenvedélye tárgyát, ügyesen tartja a fogával, mint erős dohányosok a pipát.

Nemigen illik már ekkora gyerekhez ez a cumi. Vajon miért nem szoktatja le róla az anyja?

Ülnek ketten, csendesen, nagy békességben. A nő arcán nyugalom, enyhe mosoly, ahogy magához öleli kicsinyét; szépnek találja ezt a tavaszelői délelőttöt. Kék az ég, serken a fű, jó földszag árad, és neszeznek a madarak.

A közelben éppen egy rigó. Fekete, sárgacsőrű hím. Csattog, csirreg szakadatlanul, borzolja a tollát; nagy igyekezetében egyik farkevezőjét éppen el is veszti, annyira billegeti magát. Forog, forgatja a fejét ott a szemközti pad támláján, belekiáltja a tavaszba a vágyát.

– Madár! – bök feléje parányi ujjával a gyermek.

– Rigó! – tanítja az anyja.

Nagyon fiatal. Talán húszéves. Korán szült, átadta magát a teremtés parancsának. Most úgy dédelgeti fiát, mint egy játékbabát; azért is öltöztetheti ilyen bohókásan, mert játszik; élvezi ezt a babázó játékot, hogy az övé ez az eleven gyönyörűség.

Talán azért is engedi cuclizni; meg akarja őrizni csecsemőnek. Holott minden percét, minden pillanatát arra áldozza, hogy táplálja, erősítse, de közben állandóan emlékszik rá, hogy addig volt a legnagyobb biztonságban, amíg a szíve alatt hordta.

Halkan énekel neki. A gyermek hátradől, szendereg, felnéz, s mondja: – Fa… Madár… Kocsi… Ég…

Az anyja rábólint. – Fa… Madár… Kocsi… Ég…

Néha kutyasétáltatók mennek el előttük, nagyobb kölykök száguldoznak vastag kerekű, drága bicikliken. Egy idős pár ballag a fák alatt, a férfin télikabát, kalap, a feleségén kopott bunda. Fáznak, hiába kezd melegíteni a nap. Lassan lépegetnek, megállnak egy pillanatra a gyermekét dédelgető anya előtt, de az arcuk mozdulatlan. Csak nézik, nézik őket, akár ha keresgélnének az emlékezetükben valamilyen hasonló kép után. Aztán tovább bandukolnak egymásba kapaszkodva.

– Bácsi – mondja a gyermek.

– És néni. Bácsi és néni – mondja az anyja.

És dúdolja is: – Bácsi, néni, bácsi, néni…

Hirtelen elhallgat.

Egy másik anya bukkan fel a sétányon, az is fiatal, nyűtt szoknya lóg a derekán, tág szvettere szárát innen is, onnan is egy-egy fiúcska rángatja. Karján is tart egyet, szopós korút. Alig vánszorog a teher alatt, haja kócos; az ő arca is vékony, de másként; meggyötörten, sápadtan, ránccal a szája szegletén.

A padhoz érnek. Megállnak. A három gyermekes ráveti fáradt tekintetét a padon ülő madonnára. Némán nézi, mintha a gondolatait rendezgetné közben, majd hirtelen kinyújtja szabad kezét. És mindjárt kinyújtják a fiai is jobbról meg balról a szoknyája mellől. Rákezdenek a kéregető mondókára, s megszólal siránkozva az anyjuk is.

– Néni… Baba… – gügyögi az ölben tartott, bársonysapkás kicsi, s feléjük bökdös az ujjával.

– Semmi!… – húzódik hátra riadtan a padon az anyja. – Nincs nálam semmi. Semmi… Talán csak… – És a padon heverő szatyorból zavartan előránt egy fél kiflit meg egy almát. – Talán csak ez… Tessék!

A fiúk mohón kapnak érte.

– Néhány forintot, ha könyörülne… – siránkozik az anyjuk.

– De nincs. Nincs nálam. Csak lejöttünk ide a parkba a szép időben… Csak lejöttem…

Egészen belepirul. Magához öleli gyermekét, ahogy öleli, tartja félkézzel a mellén a magáét a másik is. Így néznek farkasszemet.

– Akkor leülnénk kicsit pihenni… – s már le is zökken a szvetteres. A madonna félszegen elhúzódik. A fiúk némán majszolják a kiflit meg az almát.

– Néni… Baba… Kifli… – mutogat a bársonysapkáska.

Hallgatnak. A madonna rémülten ül, nem mer rájuk nézni. Süt a nap. A rigó megint ott csirreg. Siketítőn, vadul.

Piknik

A budai park gondosan nyírott gyepén, a fák árnyékában, a fűre terített ballonkabáton ketten alszanak édesdeden a rekkenő nyári délben – egy nő meg egy férfi. A nő hanyatt terült el sziesztázni foltos blúzában és flanelszoknyájában; arca veres, de nemcsak a naptól. Orrnyergén a lila színeződés elárulja, hogy törzsvendég a csapszékekben. A férfin trikóra felvett zakó és bőszárú nadrág; oldalán fekszik, feje alatt tömött szatyor, fél karral átöleli párját. Csukott szemhéja meg-megrezdül, ha zajt csapó jármű vágtat el a park mellett; de csakhamar egyenletesen szuszog megint.

Két idős úr diskurál a közelükben, két keszeg öreg; amolyan Moszkvából importált szalmakalapot visel az egyik, s agyonmosott vászonöltönyt, a másiknak a kopasz feje födetlen, ám angol rokontól levetett tweedkabátban és gyapjúnadrágban izzad, nyakkendősen. Szóáradatukban észre sem veszik, hogy a lángoló nap alatt állnak, pedig korukat tekintve ez nem ajánlatos. A kopasz éppen azt mondja: – Kérlek, nagyon remélem, hogy a gazdasági fellendüléssel egyidejűleg egy finomabb stílusú, elegánsabb korszakot is megélhetünk… – amikor elsápad, megtántorodik, társa alig tudja elkapni. – Jaj, rosszul vagyok, kérlek… Eszméletem vesztem, kérlek… – és reszkető kézzel kapaszkodik a másikba.

Felneszel erre, éppen forgásában, az alvó férfi. Meglátja az összecsukló alakot, felkönyököl, bámul értetlenül. Tőle kér segítséget ájult barátjának a kalapos úr.

– Vizem az van! – mondja erre nyögve, fészkelődve; előkotorja szatyrából maszatos műanyag palackját, nyújtja. Élesztgeti, itatja társát az ijedt öregúr, s közben el is helyezi óvatosan a fekvő pár mellé az árnyékban.

A nyüzsgésre felébred a nő is. – Mi van, apuskám, beszívtál? – Dehogy, dehogy! A barátom csak hirtelen rosszul lett, de most már… – Hiszen ez egy éhenkórász! – horkan rekedten a lilaorrú kocsmatöltelék. – Most látom! Kevés a nyugdíj, igaz-e? Adj neki valamit, Valter!

Valter, az ember kábultan engedelmeskedik asszonyának. Koszos szatyrából kolbászt, kenyeret vesz elő. – Ó, nem, nem – szabadkozik barátja nevében a szalmakalapos; erőtlenül tiltakozik, már magához térve, a másik öreg is, inkább egy kis vizet kérne újra. Hanem a nő gusztust kap a kolbászra, tör egy darabot, pálinkát kortyolna rá egy laposüvegből, de tudja az illemet, előbb a pihenő kopasznak kínálja. El is fogadja a tweed-zakós úr, csak előbb megtörli az üveg száját, úgy iszik, nem látva a nő gúnyos fintorát. A pálinkától kezdi jobban érezni magát a hűvösön. Iszik az asszony is, aztán a térdére csap nevetve: – De szépen vagyunk így négyesben, apuskáim!…

– Kérem – nyel nagyot a kopasz úriember, s még krákog a méregerős italtól –, éppen mondani akarom, hogy milyen remek itt önöknek ebben a kies ligetben! Aztán a társához fordul: – Mint az aranykorban, kérlek, ha még emlékszel a latin költőkre…

– Megdobnának egy ronggyal? – reccsen közbe a nő.

– Hogy mit tetszik?

– Suskát! Adhatnának egy kis zsozsót, csak egy százast, na! Végtére is emberek vagyunk!

Párja leszegett fejjel hallgat, csak akkor pillant fel várakozón, amikor a megdöbbent öregek a zsebükben kezdenek kotorászni. – Hát, tessék! – mondja a szalmakalapos. – Ennyi…

– Meg ez még hozzá… – toldja meg két nikkel huszassal a kopasz úr is kedvetlenül.

Szó nélkül felállnak. A kopasz zavartan szedegeti le nadrágjáról a fűszálakat. A pikniknek vége.

A szalmaözvegy és a másik

Felszállnak ketten a villamosra, két csinos, negyvenes nő a délelőtti hőségben; a piacról jönnek mindketten, kosárban, szatyorban zöldséget, krumplit, hagymát, meggyet cipelnek; a megállóban futottak össze. Karcsú, soványka az egyik, csak felkapott magára valami kis göncöt, a hátán derékig kivágott ruhácskát; meztelen lába magas sarkú szandálban, szőke haját befőttesgumi fogja össze lófarokba a tarkóján. Cserfes, afféle csupa tűz, be nem áll a szája, már úgy száll fel a kocsiba, hogy magyarázza a másiknak, milyenek is a kofák, a kereskedők, az alkalmi árusok a standokon. A másik, a barátnője csendesebb; ő sem öltözött ki a bevásárláshoz, bő, csíkos nadrágot visel meg egyszerű trikót. Bólogat udvariasan, hogy igen, bizony, vigyázni kell, mert fonnyadt salátát meg poshadt gyümölcsöt sóznának az emberre, de csak tessék-lássék panaszkodik, inkább csak illedelemből, mert zúgolódni kell.

Másra akarja terelni a beszélgetést: – Na és a nyaralás? Mentek valahová? Micsoda buta kérdés! Persze, hogy mentek!

Nem tudja, mibe tenyerelt bele. Mert a szőke elfintorodik, s azt mondja gúnyosan: – Nálunk csak a férj nyaral! – Így mondja, „a férj” s nem pedig, hogy a férjem.

– Nocsak! – nevet a szelídke. – Miért csak ő?

– Kérlek szépen, Amerikába ment!

– Ó, hivatalos út?

– Frászt! – A szőke csupa indulat, de fékezi magát. – A testvéréhez utazott, vagyis repült! Na, jó, rendben van, beteg a nővére, és ki tudja… Szóval érted, nem? Hát ott akar lenni mellette. Legalábbis ez a mese!

– Mese?

– Mit tudom én! De az tény, hogy nem ez az első eset! Mert, ugyebár, ha olyan komoly a baj, én miért nem mehettem?

– Nem akarta, hogy menj?

– Egy szóval sem mondta. Kijelentette, hogy megy, ez halaszthatatlan, de azt, hogy én is?! Nem, egy büdös szóval sem! Én persze hallgattam. Hallgattam, hallgattam! Ha így, hát így! Volt ő már nélkülem máshol is. Oké, az amerikai út drága. De valahogy összegürcöltem volna. Nem szaladgálhat az ember csak úgy minden szíre-szóra az USA-ba! Én talán nem lettem volna kíváncsi rá? De azt mondtam: menj! Menjél! Menj csak! Ha neked úgy tetszik!…

– Hát… elhiszem, hogy szívesen mentél volna.

– Na, nem olyan biztos! Vagy ha igen, hát nem az ő kedvéért! Nem azért, hogy vele legyek! Áááá! Így legalább lesz egy nyugodt, szép hónapom! Lenyelem… Nézd, nem válok el. Azon már túl vagyok, hogy a válásra gondoljak. Minek? Más jobb lenne? Ugyan! Nincsenek illúzióim! Na és az is lehet, hogy nővel ment. Mit tudom én?! Fütyülök rá! – Elhallgat, dobol a villamos ablakán az ujjaival. A barátnője nemigen tud mit mondani, csak bólogat, hümmög. Talán megpróbálja elképzelni a házasságukat. Egyszer csak felcsattan a szőke: – Hanem, tudod, azért megfordult a fejemben, hogy készítek egy jó kis plasztikbombát! Azért fentem rá a fogam, hogy bárcsak elhelyezhetnék egy plasztikbombát a gépben… már abban ugyebár, amiben ő terpeszkedik… netán egy nővel! – Felnevet rekedten, idegesen. – Egy kis bumm! Azért arra lett volna gusztusom. Csak az utasokat sajnáltam. Azt a háromszáz embert… a többieket!

– Na, persze – nevet vele kelletlenül a szolídka.

– Persze! Persze, hogy persze! Mert a férjemet nem sajnáltam volna, nem én! Csak az ártatlanokat. Pedig már elég kemény a lelkem. Kutyakemény, elhiheted! Húsz év alatt! De túlélem! Ne félj! Ne aggódj, remekül fogom magam érezni itthon! Hajaj! Nélküle! De mennyire, hogy hajaj! – Aztán megint az ideges dobolás az üvegen. – Így élünk, kérlek szépen. Már nem várok semmit. Csak éppen meg tudnám fojtani! Na és amikor majd megjön! Ha látnád! Hoz valami vackot ajándékba. Valami amerikai vackot, amit azonnal kidobok a kukába! Mert gyalázatos az ízlése. Húsz év alatt sem tanulta meg, mit szeretek! Egy plasztikbomba a feneke alá, jó, mi? – Felnevet, aztán legyint. – Na, csak mert kérdezted, hogy hol nyaralunk! És ti?

A másik hallgat, majd szerényen azt mondja: – Mi együtt megyünk. Mint mindig.

– Mint mindig? És bírod?

– Igen, bírom.

– Na, én beledöglenék! Az úristent áldom, hogy elrepült!… Szóval együtt. Ti együtt.

– Igen, mi együtt. Mi jól megvagyunk. Mi nagyon szeretünk együtt lenni. Sőt. Mi igazán csak azt szeretjük, ha együtt lehetünk.

– Atyaisten! Hány éve vagytok házasok?

– Mint ti. Nem, dehogy! Mi két évvel régebben.

– Szóval boldog vagy! – néz rá a szőke. Elkomorodik. – Szóval te… Hm. Hihetetlen.

– Restellem – mondja a barátnője. – Igazán restellem. De nem panaszkodhatom. Igazán restellem, kérlek…

Gyertyák fényénél

Október utolsó napján a borús, szürke ég alatt már fénylenek a temetők. Ha úton ér a korai alkonyat, kocsid ablakából láthatod a domboldalakon a gyertyák és mécsesek lángocskáitól izzó sírkerteket. Világolnak az őszi sötétben a mindenszentek előestéjén, a halottak napjára rendbe tett hantokon, márványlapokon, kőkeresztek, obeliszkek tövében.

Az őszi délutánon nagy a forgalom a temetői járatokon a budai övezetben. Krizantémok illata tölti be a villamoskocsikat; a temetőkapunál árusok kínálják a csokrokat, a töves őszirózsákat, a kisebb-nagyobb koszorúkat. Szerszámokkal, kannákkal, nejlonba bugyolált bokrocskákkal érkeznek a sírokhoz az özvegyek, az árván maradottak, a barátjuk, rokonok emlékét gondozók, régi halottakhoz zarándokolók vagy friss gyászt viselők. Avar borítja az utakat, a nagy fák elhullajtott levelei meg a szétgurult gesztenyék burkai; esőáztatta, tapadós-ragacsos a föld.

Hajladoznak a sírok körül az élők, gyomlálnak, nyesik a díszbokrokat, virágot ültetnek, gazt tépdesnek, gallyakat takarítanak el, gyertyát, mécsest égetnek. Némelyek leülnek a sírok előtti kis padokra, pihengetnek, imádkozgatnak, emlékeznek.

Mennyi bánat, mennyi fájdalom.

Az egyik síremléknél ősz kontyú, sovány asszony rendezgeti a krizantémokat. Az imént ültette el a dús virágú töveket, vizet hoz alájuk a közeli kútról. Fonnyadt leveleket szed ki az örökzöldek ágacskái közül, újra és újra meggyújtja a mécsest, mert a gyenge szél minduntalan elfújja a lángot. Ellenzőt formál a tenyeréből, úgy próbálkozik. Átnéz rá a közelből egy férfi, hetven körüli lehet, de erős termetű; halszálkás felöltőt visel, vékony szálú haját éppúgy kuszálja a szél, mint ahogy lebbenti-lobbantja a lángot.

Az asszony hajoltában észreveszi, de elfordul, bajlódik a gyufával.

Már jövet is látta ezt az embert a villamoson. Krizantémokat hozott a temetőbe ő is; a Királyhágó térnél szállt fel, s rögtön egymásra tekintettek, de csak annyi volt az egész, hogy mindketten látták, a temetőbe igyekeznek.

Leszálláskor elvesztek egymás szeme elől.

Később aztán, ahogy a sírgondozás közben térült-fordult, az asszony meglátta a közelben a férfit. A sírt, ami előtt állt, ismerte; hiszen ismerte a környékbelit mind, évek óta kijárt az urához. A férfinak tavaly decemberben földelhették el halottját, mert valamikor farsangkor lett figyelmes a szépen faragott fakeresztre. De az embert csak most látta először.

Nemigen sikerült a mécses meggyújtása.

– Tegye a szélárnyékba – hallja egyszer csak a háta mögül.

A férfi áll ott, még mindig levett kalappal, s kissé meghajol, amint az asszony felneszel a szóra.

– Örökösen elfújja a szél.

– Azért mondom, tegye a szélárnyékba. De majd én.

Engedelmet sem várva kiveszi a nő kezéből a mécsest, elhelyezi a műkőlap tövében. – Na, itt égni fog. Van még?

– Tessék! – nyújtja a mécsesekkel teli dobozt az asszony olyan természetesen, mintha régi barátok lennének.

A férfi mindnek lel szélvédte fészket. Aztán felegyenesedik, a lángocskákba bámul, mintha imádkozna.

A nő figyeli. Már a villamosban rokonszenvesnek találta. Ötévnyi özvegység után először történt meg, hogy megtetszett neki valaki.

A férfi is arra gondol, míg az olvadozó viaszt nézi, hogy mennyire magára vonta a figyelmét ez az asszony. Idős már, de megőrizte nőies báját; leginkább a száját találta szépnek már ott a kocsiban is; valaha egzotikusan gyönyörű, kreolos teremtés lehetett, duzzadt ajkú, bódító tekintetű.

De most nem meri újra végigmérni.

– A férje volt? – csak ezt kérdi csendesen.

– A férjem. És maga kit temetett el?

– A feleségemet. Negyvenöt esztendőt éltünk meg együtt. Tavaly temettem.

– Tudom. De a halottak napja után.

– Ennyire megfigyelte?

– Öt éve járok ki, uram! Ismerem ezt a parcellát.

– Nekem ez az első évem.

– És otthon? Egyedül?

– Szintén?

– Szintén.

Hallgatnak. Állnak a sír fölött és hallgatnak.

– Jól elültette a krizantémokat? – kérdi végre az asszony.

– Azt hiszem, elég jól. Szépeket kaptam. Mit gondol, nem fagynak el az éjjel?

– Megnyomkodta a tövükben a földet? És egy kis vizet is adott nekik, remélem?

– Nemigen értek az ilyesmihez.

– Megnézem…

Átmennek a másik sírhoz. A nő megvizsgálja a friss ültetést, hüvelykujjával igazgatja, tömködi a porhanyós talajt.

– Kezétcsókolom! – szól mögöttük valaki. Egyszerre fordulnak hátra. Középkorú házaspár áll ott, a férfin kopott bőrdzseki és kucsma, a nő fejkendőt visel, nyári ruhája fölé férfizakót vett magára. – Kezétcsókolom, mi gondoznánk a sírt!

– Á, nem, nem, köszönjük!

– Ne tessék gondolni, hogy pénzért! Ingyért csinálnánk. Én meg a párom – mondja az ember. – Látjuk, nemrég temethették ide azt a szegény valakit, vigyáznánk rá, hogy égjenek sírján a gyertyák. Legalább most, a holtak ünnepén.

– Tudja, nagysága kérem – veszi át a szót a fejkendős menyecske –, a mi halottaink odaát vannak, ott, ahonnan el kellett jönnünk. De talán már a temető sincs meg, ahol nyugodtak, feldúlhatták az ágyúk meg a tankok. Hát úgy tekintenénk ezt a hantot, mintha a mieink lennének itt eltemetve. Ha megengednék!

– Nem én dönthetek felőle – mondja sietve az ősz kontyú asszony.– Kérdezzék meg ettől az úrtól!

– Hát megengedné?

– Nem is tudom… – Zavarban van a férfi, az asszonytól vár segítséget. – Szóval, mintha a maguk halottja lenne itt? Hát honnan jöttek?

– Délről. Odalentről. El kellett menekülnünk. Elvitték volna katonának ezt az embert – mondja száraz szemekkel a fejkendős menyecske. – Nem bánná, ha itt elimádkozgatnánk? Meg mécsest gyújtanánk? Sehol sem igen akarják megengedni, küldözgetnek, hogy az ő halottjukat ne háborgassuk… De hát mi van a mieinkkel? Eltiporták még a poraikat is.

– Jól van – mondja a férfi. – Nem bánom. Majd később jöjjenek vissza.

Amikor magukra maradtak, az ősz kontyú nő felnézett a férfira. – Maga így megbízik az emberekben? Nem tudhatja, kicsodák, mit akarnak…

– Mit akarnának? Egy kis melegét a gyertyafénynek. Szegény, bolyongó lelkek…

Sámfát a cipőbe

A lehúzott vonatablakon bevág a szél. Hideg, vad szél, csaknem orkán, esőszagot hoz. Felhők gyülekeznek a látóhatár peremén, valahol talán már zápor veri a szomjas, tikkadt földet, de mi még csak a porfelleget kavaró, a fák ágait tépdeső, hasogató fergeteget látjuk.

– Na, ez hamar ideért az óceánról! – mondja egy rosszkedvű úr a kupéban. Újságok hevernek körülötte, kormánypártiak, ellenzékiek, eddig azokat olvasta, böngészte növekvő ingerültséggel; csak néztük, hogy zörög velük, hogy csapdos rájuk, miközben összehajtogatja vagy csak úgy a sarokba gyűri őket. – Tudtam – folytatja a viharos szél elől felhúzva az ablakot. – Tudtam, hogy ez lesz a vége! A nagy kánikulának! A nagy forróságnak! Éreztem, hogy egyszer csak kitör a vihar. Mindig úgy szokott lenni, ragyog a nap, majd megvakítja az embert, perzsel a hőség, a levegőben felgyülemlik a villamosság, aztán dörgés, villámlás… És nyakunkon a tájfun!

– Azért ez nem tájfun – mosolyodik el a vele szemközti ülésen egy vidéki asszonyság, ötven körüli, kissé molett, csinoska. A lányával utazik, amikor felszálltak, telerakták csomagjaikkal a poggyásztartót, de minduntalan levesznek valamit, szatyrokból süteményt, gyümölcsöt szednek elő, majszolgatják. – Ugye, kislányom, láttuk a televízióban a floridait. Az Endrjut. Így kell kiejteni, ugye, kislányom, hogy Endrju…

A lány, tizennyolc éves lehet, némán bólint.

– Angol nyelvvizsgája van. Felsőfokú – néz körül, rétest kínálva körbe az asszonyság. – Igaz, kislányom? Láttuk az Endrjut a híradóban, az aztán a tájfun. Vagy hurrikán? Tessék, vegyenek ebből a friss rétesből. Ő sütötte – mutat a lányára. – Nagyon ügyesen süt, a nagyanyjától tanulta. Németül is perfekt… Ugye, kislányom?…

Senki sem vesz a rétesből; kis ideig csend van a kupéban. Mellettem egy idős házaspár. Nyolcvanéves is lehet a férfi, a felesége sem sokkal kevesebb. De nem látszik rajtuk az aggkori elesettség. Elegáns, mondhatnám nagyon is pedáns emberek. Kevés csomaggal utaznak, halkan, választékosan beszélgetnek; nem zárkóznak el, de azért távol tartják magukat a fecsegőktől.

– Nem mentél el a cipészhez a lábbelikért – mondja egyszer csak a férfi. Odafordul a feleségéhez. – Pedig figyelmeztettelek, drágám. Hogyhogy elfelejtetted?

– Megmagyarázhatatlan! – esik kétségbe az asszony. – Kérlek, el sem tudom képzelni, hogyan feledkezhettem meg róluk! De majd hétfőn, ha visszajövünk…

– Kár lenne értük! Olyan jó lábbelik.

– Ó, ne aggódj, kérlek, el fogjuk hozni őket a susztertől!

Odakinn egyre sötétedik az égbolt, aláfutunk a felhőknek. Az ablakon megjelennek az első esőcseppek.

– Esik! Végre esik! – ujjong a rétest kínálgató asszonyság. – Mennyire kell az eső! De mennyire! A kukorica olyan zörgős, mint októberben! És a szőlő! Összeaszalódik… Csak essen, essen!

De nem nagyon ered meg. Csak néhány csepp maszatolódik az üvegre.

– Ne kívánja, kérem, hogy itt is olyan felhőszakadások legyenek, mint Amerikában! Borzasztó, micsoda pusztítást végzett a természet! Mert én is láttam a televízióban. Azok az egymásra torlódott hajók a kikötőkben! A felborult autók! Az összedőlt épületek!…

– Isten ments, hogy azt kívánjam! – tiltakozik az asszonyság. – De ez a szárazság! Ez is csapás! De mekkora csapás! Mi vidékiek vagyunk, mi tudjuk… A városiak csak azt nézik, hogy de szép idő van, de jó a strandra menni!… De a földeken?! Hogy ott mi van? Hogy mit fogunk enni?!

– Asszonyom! – hajol hozzá közel az újságolvasó úr. – Drága asszonyom, én tisztában vagyok vele, hogy micsoda csapások sújtják a világot! Éppen azért mondom! Örüljünk, hogy minket elkerülnek. Egyelőre, legalább is!

Tombol a hirtelen támadt orkán a tájon, még a vonatzakatolást is elnyomja a szél süvítése. Hajladoznak a gyengébb fák, ég felé repül a gyökerestől kitépett gaz, de alig cseperész valamicske eső a száguldó felhőkből.

– És a sámfák! – szólal meg az aggastyán. – A sámfák!

– Hogy mondod, kérlek? – néz rá a felesége. – Nem értelek.

– A sámfákat mondom. Most ugyan felszabadult egy, mert azt a régi, sárga betétes cipőmet kidobtad…

– Megkérdeztelek, kidobhatom?

– És mit feleltem?

– Ja, fiam, amit feleltél, az ostobaság!

– Ostobaságnak tartod, hogy ragaszkodom a holmimhoz? Az még nagyon is használható lábbeli volt. Csak meg kellett volna varratni az orránál… De mindegy! Kidobtad! Ezáltal egy pár sámfa felszabadult, de még kell venni kettőt.

– Kettőt? Minek?

– Hogy mindegyik cipőben legyen sámfa. Anélkül kevésbé tartósak a lábbelik. Összekunkorodnak a szekrény aljában. Pedig még évtizedekig jók lehetnek…

Elhallgat, a gondolataiba mélyed. Az ablaknál a vidéki kislány csendben eszeget, néha teát kortyint egy műanyag kulacsból.

– Asszonyom! – markolja össze az újságait a rosszkedvű úr. – Kedves asszonyom, ha csak egyetlen napi híranyagot átolvas! Ha csak egyetlenegy napit is! Elborzad, ugyebár? Mert én elborzadok! Természeti katasztrófák, nemzetiségi háborúk, menekültek lemészárolása, égő városok! És a maffiózók kegyetlenkedései! A politikusok mesterkedései! Erdőtüzek! Égnek a mezők, ég a fél világ! Mi ez, ha nem intő jel, asszonyom?

– Intő jel? – áll meg a falat a vidéki asszonyság szájában.

– Intő jel! – emeli magasba az ujját a kedvetlen úr. – Fajgyűlölet, idegenek irtása, vagyis a féktelen indulatok elszabadulása! Jó, jó, volt már ilyen, de most megelégeli a Teremtő! Térj észre, ember, mondja a Mindenség Ura, térj észre, mert különben elpusztítalak!

– Á… – mondja kissé megrettenve az asszonyság. – Az Úristen nem ilyen! Ő nem fenyeget! Ő ugyebár, szeret minket… Igaz, kislányom? A kislányom most akar egyetemre menni… külföldre. Azért tett nyelvvizsgákat! Ne tessék minket ijesztgetni! Igaz, kicsikém?

A kislány nyugalmasan bólint, és eszik.

– Én nem ijesztgetem önöket! De az újság is írja, hogy Dél-Koreában pontosan tudják, mikor jön el a világvége. Két hónapon belül! Szöulban mindenki megszabadul az ingóságaitól, hogy felkészülhessen az utolsó pillanatra. Ötven- meg száz- és százmillióan fognak elpusztulni. Illetve, fogunk elpusztulni!

A lányka abbahagyja a majszolást, rettegve bújik az anyjához.

– Á, ugyan! – öleli át az sápadtan. – Ki hiszi ezt el?

– Na persze! – bólogat a rosszkedvű utas. – Én is ezt kérdem. Csak éppenséggel nem csodálkozom. Mert a világ valóban megérett a pusztulásra. Ha csak gyilkolni, gyűlölködni, veszekedni, csalni tudunk!… Itt a vég! Igaz, uram!

– Hogy mit tetszik? – teszi a füléhez kagylónak a tenyerét az öregember. Aztán választ sem várva, a feleségéhez: – A sámfa kell! Sámfa a cipőbe! Csakis úgy tartós. Ne sajnáld rá a pénzt, erre igazán ne sajnáld, gondolj a jövőre is, drágám…

Történelem útközben

– Az életem – mondta a férfi, és kinézett a vonatablakon a korán érkezett tavaszba, a virágzó fákra s a friss mezőkre –, az életem húszegynéhány éves koromig tele volt reménnyel. Terveim voltak. Mindig érdekelt a történelem, középiskolai versenyeket nyertem, a tanárom csak így hívott: kis kollégám! – Mosolygott, ahogy képzeletében maga elé idézte gyermekkorát. Ketten voltunk csak a kupéban, vitt minket a gyors a magyar tájban, át az országon, keletről nyugatra. Öreg udvarok, rozzant sufnik, urizáló villák, gyepes kertek tűntek fel a pálya mentén. Újságokat böngésztünk mindketten, úgy elegyedtünk szóba, kicserélve a lapokat, s megállapítva, hogy már nem is napról napra, de óráról órára változnak az események. Útitársam őszhajú ember volt, de fiatalos tartását idős korára is megőrizte. – Kis kolléga! – mondta ismét, elmerülve az emlékbe. – Derék tanár volt, független szellem, ő lett a példaképem. Azt gondoltam mindig, magam is ilyen tanár leszek, az igazság fáradhatatlan megismerésére fogom nevelni az ifjúságot. Tudja, úgy értem, hogy a történelemben. Mert az ott van, mondta ő nekünk mindig, az igazság ott rejtőzik a történelemben, csak fel kell kutatni. Ahogy ő beszélt a görög demokráciáról! Róma tündökléséről és bukásáról! Az Árpádháziakról, a Habsburgok uralmáról, főuraink pártoskodásairól, örökös tragédiánkról, a széthúzásról, aztán negyvennyolcról, Trianonról, Erdély fénykoráról és elvesztéséről! Szerettem a történelmet, mindig a könyveket bújtam, bevettem magam az antikváriumba; emlékszem, egy dús sörényű öregúr volt a boltos, ott élt a poros könyvek között, nála böngésztem délutánonként. Félretette nekem az albumokat, a régi, szétmálló könyveket, az első világháború hatalmas, kék borítójú köteteit. – Vegye részletre, fiatalúr! – Cipeltem haza a sónehéz könyveket, apám nem bánta, adott rá pénzt; fűszerüzletünk volt, fűszer és csemege, kis boltocska, de jutott belőle mindenre a családnak. Néha magam is beálltam a pult mögé. De apám azt mondta: – Tanulj! Légy tanár, vidd többre, mint én!…

Útitársam elhallgatott. Már azt hittem, csak ennyit akart elmondani, de váratlanul kifakadt: – A történelemtanárom volt a példaképem, de hűtlen lettem hozzá! Nem mentem tanári pályára, s ráadásul meggyűlöltem a történelmet… mert aztán átment rajtam… rajtunk… és megcsömörlöttem tőle. – Kis ideig megint a tájat nézte, aztán rám tekintett kutatón. – Tudja mikor? Tudja, nem? Nahát! Képzelheti, az utcáról vittek el. Megúsztuk az ostromot, azt hittem, itt a béke, az új élet… és akkor elkaptak. Málinki robot! Davaj, davaj!… Foksániból még megkísérelhettem volna a szökést, de addigra alaposan legyöngültem. Amikor vittek a vagonban… gondolhatja, egymás hegyén-hátán az a sok ember… És nem kaptunk inni. Reggelre a vagon szegecseire rárakódott a dér, az emberek azt nyaldosták le mohón, sorban álltak, taszigálták egymást, hogy hozzáférjenek. Hát én nem! Én nem akartam elpusztulni! Fegyelmezett voltam, talán azért is menekültem meg a pusztulástól, mert mindig is fegyelmeztem magam… De nem akarom magának ezeket mesélni. Most már olvashat róla eleget, megjelennek az emlékiratok, vallanak a tanúk, végre ezt is el lehet mondani… végre! Nem hittem volna, hogy megélem. Hogy még az életemben… Na és ugyanabban a rendszerben!

Mintha az ablakban tükröződne a múlt, úgy nézett kifelé a koratavaszba. – A családom nem tudott rólam… Messze vittek… Be, az Unióba, ott tartottak négy évig. Hát az nekem elég volt. Amit ott láttam… ember! Azt nem lehet elfelejteni! A történelemben az igazság?! Lehet, hogy kicsinyhitű voltam, de azt mondtam magamban… amikor hazajöttem, és megláttam, hogy itthon is mi van, azt mondtam magamban: tanár úr kérem, az igazság nincs sehol!… Mert aztán az apám is… Államosították az üzletünket, azt a kis boltocskát… hogy az apám tőkés. Nevetséges! A család dolgozott benne, meg egy alkalmazott. Most már erre is azt mondják, hogy nem kellett volna. Köszönöm szépen! Az apám negyvenvalahány éves korára befejezhette a pályafutását. Mert nem engedték a szakmában dolgozni, mehetett a széncsúzdára, vagy gyárba, ahová akart. Hát én itt nem akartam semmit! Semmit! Negyvenkilencben, ugye a perek… Mindszenty… Rajk… az elhurcolások… kitelepítések. Uram! Tudja, mit tettem? Elmentem hegesztőnek. Melósnak. Hajtottam, dolgoztam, hogy megélhessek, és rá se néztem többé a könyveimre. Pedig már majdnem megvolt a diplomám. Nem, nem, uram! Csak élni, megélni… Az apámnak is elment a kedve mindentől. Ő abban a hitben élt, hogy egy tisztességes kereskedőre szüksége van a társadalomnak. Ha tudná, milyen kényes volt az üzleti hírnevére! Ha látta volna, hogy foglalkozott a vevőkkel! Azóta se tapasztaltam ilyet. Legfeljebb nyugaton. És kivették a kezéből, kizavarták a boltjából, tönkretették, s ráadásul meg is bélyegezték. Az ötvenes években nem volt tanácsos emlegetni, hogy családunknak üzlete volt. Hazugságban kellett élni, csupa hazugság és képmutatás volt minden. Történelem! Mit kezdhettem volna a történelemmel? Erdély! Emlékszik, hogy még nem is olyan régen hogyan vélekedtek az Erdély-kérdésben a politikusaink? Hogy román belügy, hogy persze, persze, sok probléma van, de nem szabad szólni, majd a szocializmus fejlődése eloszlatja a bajokat… A legfelelősebb politikusaink hangoztatták ezt a semmitmondást! És közben pusztult minden. És közben életek forogtak kockán. Na, meg az ötvenhatos dolgok… a kivégzések. Történelem! Hm… Mit taníthattak a diákoknak a tanárok? Mit írtak a tankönyvekbe? És most mi lesz azzal a sok hamis, álnok szöveggel?…

Összehajtogatta az újságot, hallgatott. A gyors vágtatott velünk a ragyogó tavaszban, át az országon, dombok és völgyek, zöldellő erdők között.

– Tudja, kérem – szólalt meg ismét kis idő múlva –, én már igazán nem is reméltem, hogy a dolgok így megváltozzanak. Annyira megtörtek minket. Annyira tönkretették az életünket. Most azt mondják, tévedés volt. Mi volt tévedés? Hol kezdődött a tévedés? Mennyire lehet, kell visszanyúlni a múltba, hogy a tévedések forrásához jussunk? Hányan vagyunk, kisemberek, akik csak vegetáltunk, mert csak vegetálhattunk ebben az elmúlt negyven évben ezek miatt a tévedések miatt! Rólunk nem írnak az újságok. Az apámról, a derékba tört pályájú kiskereskedőről nem szólnak a tévéműsorok, nem emlékeznek meg a memoárokban… Ki fog minket rehabilitálni? Uram, ki rehabilitál engem az elvesztett negyven évért, a megcsúfolt hitemért, reményeimért? Hm… Ki felel mindenért? Akárhogyan is, uram, az életem elmúlt, hát persze, hogy voltak jó napjaim, megnősültem, gyermekeim születtek, a hetvenes években kicsit jobban ment, akkor összeszedtük magunkat valamelyest, de hinni? Hinni nem hittünk semmiben. Csak abban, hogy valahogy meg kell élni. Hogy át kell vészelni mindent, a gyerekeket valahogy tisztességben felnevelni, mert ugye eddig cipőt, ruhát, magnót, videót tudtunk nekik adni, de hitet nem. Hitet ebben a társadalomban… azt nem. Mind el akar menni innen. A fiam jó szakmát akar, amivel odakinn is boldogulhat… Hát ennyit értünk el, ennyit. Ki rehabilitálja őket? A gyerekeket? Kicsoda, uram?

Ültünk csendben a nagy vonatzakatolásban. Aztán még azt mondta: – Tudja, azért mostanában, hogy ezt-azt olvasok… őszinte visszaemlékezéseket… naplókat… titokban tartott iratokat, most azért néha azt gondolom: lehet, hogy igaza volt a tanáromnak? Lehet, hogy a történelemben mégiscsak megtalálható az igazság? Lehetséges?

Párizs színei

Mintha tavasz lenne Párizsban, süt a nap, s bár átfújja a várost az örökösen feltámadó szél, férfiakat látni kiskabátban, nyakuk köré tekert kockás gyapjúsállal az utcákon, tereken, vagy legfeljebb csak felöltőben, amint diplomatatáskával a kezükben sietnek ügyeiket intézni a Cité-ben vagy a Sorbonne körül; és a nők is könnyed cipőkben járnak, vékony harisnyában és rövid kabátban meg rövid szoknyában, mert ez a divat; vagy csak abban a szűk, a láb kecses formájához simuló nadrág-harisnyában, ami aztán egy kurta, bő klepetussal meg egy széles karimájú, fekete bársony vagy vörös plüss kürtőkalappal kiegészítve Molière figuráihoz teszi őket hasonlóvá. Ápoltak, szépek, festékkel, púderral nem takarékoskodnak, amint az erős illatú parfümökkel sem; a korosodók sem adják meg magukat az időnek, nők maradnak kihívóan, dacosan, ameddig csak élnek.

Persze nem azok, akik a metró csempézett falú, gőzmeleg alagútjaiban ülnek a földön, ölükben csecsemőjük, és kéregetnek. „Éhesek vagyunk” – írják ákombákom betűkkel egy papírlapra, ahogy a lépten-nyomon előbukkanó, vézna férfiak is: J’ai faim. Párizs alatt a mészkőbe fúrt alagutak sokasága nemcsak a város remek közlekedését szolgálja a sebes vonatokkal, de a nincstelenek alvilága is. Talán meglepő lenne a toprongyos, koszos, torzonborz alakok látványa, ha nem ismernénk már Budapestről is a képet: ott ülnek, alszanak, esznek, isznak a melegen; turkálnak a szemétgyűjtőkben; némelyik mezítláb csoszog egykedvűen vakaródzva a szerelvényre várakozók sokaságában. Úgy élnek ott a föld alatt, akár a sínek közt futkosó, hulladékot szaglászó rágcsálók, mintha nem is ehhez a világhoz tartoznának. Némelyek inkább a felszínt választják, letelepszenek a metró rácsos szellőzőnyílásai fölé még a járda közepére is. A Rue de Rennes-en egy atléta termetű, harmincas férfi zsákokból vackolt magának helyet a fal mellett, piros pokrócba bugyolált kutyája ott szunyókált a lábánál, s körülötte két macskája pórázon; ő maga vaskos könyvet olvas háborítatlanul; nem is akármit, látom a címlapot: Jézus élete. Vajon szegénysége társát keresi benne?

Percenként adhatnál frankot a kéregetőknek, gyereklányoknak, próféta kinézetű vénségeknek, a metrószerelvényben játszó zenészeknek; a bábosnak, aki az Odéonnál beszáll, feltűzi fekete leplét két fémrúd közé, bekapcsolja magnóját, és az alkalmi paraván mögül megállóhosszat táncoltatja játékmajmát. Semmi történet, csak egy kis zenebona és fura látvány, de a vidám fiú bízik a szerencséjében. Nemigen adnak neki. Talán majd a következő kocsiban, gondolhatja, mert lekapja a leplet, és megy tovább. Ezek az emberek vagy nem jutnak munkához, vagy nem is akarnak dolgozni, csak vegetálnak. Nem vesznek részt abban, amit milliók élnek, akik hivatalban serénykednek, műveket hoznak létre, metrót takarítanak, szemetet szállítanak, házat építenek, autóbuszt vezetnek, kereskednek, lepényt sütnek, otthont, egzisztenciát teremtenek szerencsével vagy mérhetetlen szívóssággal. Nem, ők kiszálltak, abból tengődnek, amit a többiek így-úgy juttatnak nekik. Ami lehullik, vagy amit kicsikarnak kérincsélve, szelíd erőszakkal, zaklatással. Ártatlan, jámbor a legtöbbje. Ők a huszadik század szerencsétlenjei, a fejlődés morzsalékai. Valamikor talán meglepő volt számunkra ez az ellentét: a jómódúak, a polgárok, a gyarapodók társadalma és velük szemben az elesetteké. De most már nincs ebben semmi különös. Lassan itthon is tudomásul vesszük, hogy így választódik szét a társadalom: némelyek leválnak a civilizációról, vagy azért, mert kiszorulnak belőle, vagy mert nem vállalják a küzdelmet. Párizsban mindaz, ami már nálunk is tapasztalható, felnagyoltan van jelen. Nem kuriózum többé a keleti utazónak a nyugati életforma, és egyre kevésbé lesz az, persze még szegények vagyunk, de az út napnyugatnak vezet. Még megcsodáljuk a kirakatokban a selymet, a márkás árukat. Irigyeljük a hangulatos kávéházakat, pompás kis éttermeket, a nemzetközi étlapot, amit a számtalan kisvendéglő kínál; a japán, a thaiföldi, a török, az arab, az afrikai, a kínai, a holland. A St. Germainen meg a Montmartre-on kinn várják a vendégeket a kerek márványasztalkák meg a nádszékek a café-k előtt; és az ember gyönyörködhet a virágárudák tarkaságában. Nem féltik a januári hidegtől a bíborszín rózsákat, fehér orgonákat, sárga mimózákat vagy a törpe orchideákat és a százféle egzotikus növényt, telerakják velük a járdára kitett polcokat. Csábítják a vevőket, akárcsak a halárusok vagy a zöldségesek. A nyitott portálú kereskedések a derűs márciust csalják a télbe. A Mouffetard-on parányi piac, de micsoda bősége mindennek! Languszták, csigák, kagylók, apró és nagy halak, kígyótestűek és laposan szétterülők, lazacok, bajszos homárok, friss és fagyasztott tengeri lények hevernek a jéggel megrakott pultokon. Hangos vevőhívogatás mellett serénykednek a kereskedők, ügyes, gyors a kiszolgálás, pedig mindenki hosszan, alaposan válogat, de az árus türelmes és szolgálatkész; a derű, az udvariasság a szakmához tartozik. Ha nem veszel semmit, akkor sem morognak, mert jöhetsz még az utcájukba. A hentes kirakatában a gondosan előkészített színtiszta hús, amin ha maradt is némi zsír, a tulaj, mielőtt mérlegre tenné, lemetéli róla, Még a vegetáriust is elcsábítja, ám a déligyümölcsökkel, salátával, hatalmas fehér hagymával, élénkzöld káposztával, zsenge retekkel, avokádóval, gránátalmával, fügével megrakott asztalokhoz érve mégis menten lemond a legfinomabb csemegének ígérkező normandiai vadnyúlról, szalonkáról, gyenge borjúhúsról is, és irigykedve gondol a franciákra, akik tobzódhatnak a választékban.

És akkor még hátravannak a sajtok. Micsoda kín otthagyni kóstolatlanul a pikáns illatúak közül akár egyet is! Az ember mohón kér ebből tíz dekát, abból egy darabot, kóstoljuk meg a borsosat vagy azt a sötét sárgára érettet… Hozzá barna kenyér a péktől, s egy flaska száraz vörösbor…

Hírlik a tévéből meg az újságok is írják, hogy belpolitikai viszályok dúlnak Franciaországban. Esténként a képernyőn politikusokat látni, meg archív felvételről a nyolcvanöt-nyolcvanhatos párizsi merényletek is felvillannak. A tuniszi terrorista vezér újból bíróság előtt áll, s döbbenten veszem tudomásul, hogy az egyik legvéresebb akciója éppen a Rue de Rennes-en lévő Tati áruháznál követelt áldozatokat, ártatlanok életét – ahogy büszke daccal kijelentette – „a Nyugat bűneiért”. A Rennes utca most nyugalmas, de a világ tele van feszültséggel és merénylőkkel, ki tudja, mit forral ellened éppen az, aki szembe jön veled a metró lépcsőjén?

Vasárnap a Szent Medárd templom magas ívei alatt három pap celebrálja a misét. A térről síp- és dobszó hallik be, mutatványosok érkeztek pónival, bús tekintetű lámával; az állatokat kipányvázzák a templom vaskerítéséhez. Harlekin öltözetű fiúk labdáznak ügyesen, aztán rázendítenek az andokbeli zenészek, poncsóban. Kántálnak a halárusok, beszűrődik a misére a tüzes muzsika meg a piac zaja; középkori hangulat. A pap az úrfelmutatáskor engesztelődésre szólítja fel a híveket. Kezet fogunk; kezet fognak ismeretlenek mosolyogva, néhány másodpercig valóban a békesség illúziójával.

Tél, hóvirággal

Ott rajcsúroznak az aluljáróban, a metró mozgólépcsőjének közelében, öten-hatan, fiúk és lányok. Dzseki, farmer, összepöndörített indiai kendő a nyakban, felnyírt frizura; nullásgéppel a lányoknak is. És meghagyott hosszú tincsek. Sportcipő, napszemüveg. Vihognak, egymást lökdösik, zeng tőlük az aluljáró; amíg valamelyik mesél valamit, a többiek köréje gyűlnek, aztán harsányan röhögnek a poénon. Csak az egyik lány hallgatag, lesi a hóvirágot áruló nénit, aki az újságosbódé mellett kínálja kosárkájából az apró, viruló csokrokat. Özönlik le s fel a tömeg, a srácok útban vannak, de nem törődnek vele, hogy görbe szemmel néznek rájuk a felnőttek, dehogy érdekli őket, mi bántja ezeket a hapsikat meg vénlányokat, akik örökösen megbotránkoznak rajtuk, dünnyögnek meg sápítoznak, hogy így-úgy az ifjúság! Oda se bagóznak, ha rájuk szól valaki, hogy menjenek odább, ne lötyögjenek az útban. Nem is igen érthető, miért épp a lépcsőfeljárónál gyűltek össze, talán csak azért, mert amikor feljöttek a metróállomásról, nem volt további céljuk, hát letanyáztak.

Délelőtt van, kinn havazik. Reggel óta esik, alaposan megeredt, akkora pelyhek hullanak alá, mint egy tyúktoll, de az autók széttiporják a havat, megolvasztják, latyakos a járda, az úttest, a kocsik felfröcskölik a sarat. Nem szép a tél a városban. Csak odaát, a budai oldalon marad meg a hó, a hegyi utcákban, a kertek fáin, a terek bokrain, ahol feketerigók meg cinkék röpködnek ijedten, mert a hirtelen visszatért havas időben nem találnak eleséget. Kapirgálnak, vájkálnak a csőrükkel, hátha akad valami maradék a fehér takaró alatt.

A budai oldalról érkező utasok magukkal hozzák ezt a februárvégi, festői képet, s némi nyugalommal a lelkükben emelkednek fel a mélyből, de a lármázó ifjak máris kedvüket rontják.

– Nem tud vigyázni?! Naaa! – szisszen fel egy bundás hölgy, mert az egyik szakadt gatyás legény éppen nekipenderült a nagy hahotázásban. – Hogy micsoda egy szemét banda! – fortyog; s oda a béke, ami a szívében lakozott még alig negyed órája, amikor kinézett a havas kertre hegyvidéki lakása ablakán.

– Hogy miért nem viszi el ezeket a rendőr! – így egy kalapos úr, bár neki nem esik bántódása, csupán zavarja az oktalannak tetsző hangoskodás.

– Így nevelték őket! Vagyis hát nevelték a fenét! – siet bekapcsolódni egy merev tartású férfi, miközben óvatlanul és mindenféle bocsánatkérés nélkül odább taszít azzal a senkit ki nem kerülő sietésével egy gyerekes anyát! – Én bezzeg elkapnám őket mind! Aztán be egy intézetbe!…

A farmeros fiúk meg lányok lehet, hogy meghallották, de eleresztik a fülük mellett. Élik tovább a maguk világát, cigarettára gyújtanak, marháskodnak; egyikük játékból kikapja társa szájából a már égő cigit, mire az csikó módjára feléje rúg; emez elkapja a lendülő bokát; két másiknak kell elkapni a srácot, hogy hanyatt ne essék. Kissé megorrol ezért a kölyök, odacsap, na, na, kisapi, horkan fel a mellkason bokszolt, s kitör a bunyó. Nem komoly, de néhány rosszul mért ütéstől elmérgesedhet.

A haverok körülfogják a heveskedőket, biztatnak, drukkolnak; izgatottan őröl az állkapcsuk, felfújják a rágógumit és elpukkasztják.

A meccs persze egyre nagyobb teret igényel, a metróba igyekvők vagy onnan érkezők kénytelenek megkerülni a rajcsúrozókat. Szállnak a szitkok, de van aki jobbnak látja, ha csendben elhúz mellettük, ki tudja, mi várhat rá, ha rájuk ripakodik.

Észre sem veszik a srácok, hogy az egyik lány, egy kis bőrdzsekis, barnatincsű, festett szemhéjú, sír. Már néhány perce sír, maszatolja öklével az arcát, és csak úgy potyognak a könnyei.

Az egyik bunyózó látja meg. Éppen lekeverne egyet az ellenfelének, de megtorpan, feltartja a kezét, hogy állj, álljon meg a menet. Késő, mert közben kap egyet, de nem üt vissza, mutatja, hogy feladta, vége, kész. Odamegy a sírós lányhoz. – Mi a baj? Hallod? Mi van?!

A lány elfordul.

– Na, most ne játszd meg magad, mi a baj?!

Melléjük oldalognak mind.

– Mondd már, bébi, mért vernyákolsz, most mi van?!

– Mert balhéztatok – mondja a másik lány.

– De nem volt komoly! Hát nem láttad? Na! Akarod, hogy vegyek hóvirágot neked? Hol az a hóvirágos? Akarsz hóvirágot? Na, szólj már!

– Akar – mondja a sírós helyett a másik lány. – Ott a hóvirágos, vegyél neki. Tudod, hogy azt várja már reggel óta. Te meg bunyózol! Még reggel megígérted neki, aztán csak bunyózol! Ilyen hülyét, mint te?! Hát megáll az ész!

Ember az alagútban

A minap, úgy reggel kilenc óra tájban a metró budai végállomásán történt. Beszálltunk az üres szerelvénybe, duruzsolt a villanymotor, jeléül annak, hogy csakhamar útnak indulunk. A mozgólépcső ontotta az utasokat, megteltek a kocsik a városba igyekvőkkel; ki tanítani sietett, ki tanulni, aktatáskás képviselők parlamenti irodáikba, szerkesztők a kiadóhivatalokba, vidékről jött ügyintézők a minisztériumokba, külföldi átutazók a másik pályaudvarra akartak jutni; a metrónál semmi más nem viszi gyorsabban céljához az embert. A percek azonban hiába teltek, a vonat nem indult.

Szolgálatos metrósokat láttunk sietni a szerelvény végéhez. Hallottunk valami izgatott diskurzust is, egyikük emeltebb hangon szólt a társaihoz; sejteni kezdtük, hogy valami nincs rendben, talán a szerkezetben esett hiba, talán valami műszaki mulasztás történt.

Egyszer csak kikapcsolták a motort, és kihunytak a fények is, csupán az állomás lámpái világítottak.

Nyugtalankodni kezdtünk, hogyan jutunk be időre a városba. Lehet, hogy vissza kell menni a felszínre, s buszra, villamosra szállni vagy taxit fogni? S közben hallottam azt is, hogy rendőrt emlegetnek odakinn; hogy értesíteni kell a rendőrséget. Hát mi lehet itt? Megtámadták a metró dolgozóit, és a terroristák most elbújtak valahová? Vagy tolvajt fogtak? Szabotálót? De nem jött rendőr, csak a vita folyt tovább, s egyre paprikásabb lett a hangulat.

Végül az egyik metrós, otthagyva a többit, feldúlva, méltatlankodó hangon – bizonyára azért, hogy jól halljuk és szégyelljük el magunkat – azt harsogta, miközben szolgálati irodája felé sietett, hogy: – Egy marha utas bement az alagútba és eltűnt!…

Senki sem szólt; igazán különös volt, hogy ezt némán vettük tudomásul. Talán mert annyira fantasztikusnak tetszett. Ki az az ostoba, aki megtesz ilyet? Nem is nagyon hittük, hogy igaz. Vagy nem törődtünk vele? Annyi a szenzáció, hogy hallhatunk, láthatunk bármit, meg se rezdülünk? Némelyek máris csak magukra gondoltak, halkan szitkozódtak, mert sejtették, hogy vesztegelni fog a vonat, el is hagyták sietve a kocsikat. De a többség beletörődött a várakozásba. Nem tört ki pánik, senki sem nyújtogatta a nyakát, hogy lássa: bemennek-e az alagútba az ember után, vagy mit cselekszenek. Álltak, ültek – és hallgattak.

Hallgattunk. Bennem is csak lassan kapott értelmet a híradás, percek teltek el, míg felfogtam, mire is szánta el magát valaki. S akkor mindjárt megpróbáltam elképzelni, kiféle, miféle lehet az illető. Valaki azt morogta bosszúsan: biztosan részeg vagy bolond. Vagy öngyilkos-jelölt – tette hozzá még, körülpillantva. Még csak nem is bólintott senki. Az utasokat nem érdekelte az eset, inkább az órájukat nézegették, és kezdtek türelmetlenkedni.

De váratlanul kigyúltak a fények a kocsikban, újra duruzsolni kezdett a motor, elhangzott a jelzés, becsukódtak az ajtók és elindultunk.

Száguldottunk máris.

Hiszen vonatunk mehetett, az az ember a kocsisor végénél tűnt el, számunkra szabad volt a pálya. Magunk mögött hagytuk az egész kalamajkát, de ahogy távolodtunk a végállomástól, egyre lázasabban foglalkoztatott az eset. Hirtelen úgy éreztem, cserbenhagytuk az alagútba veszőt; megrettentem: a mi közönyünk is közrejátszhat abban, hogy az utánunk következő szerelvény elüti, halálra gázolja, hiszen melyik vezető gondolná, hogy ott csetlik-botlik valaki a sötétben?

Persze tudtam, hogy a dolog nem marad annyiban, hogy minden illetékest értesítenek, mégsem tudtam szabadulni a rossz érzéstől. Már maga az alagút sötétje is borzasztott; akkor sem érzem jól magam, ha két állomás között megáll a metró és vesztegel, hát még akkor hogy viszolyognék a süket, sötét, földalatti folyosóban, ha magamra maradnék benne. Hiszen a természetes barlangokat sem kedvelem. Mintha a pokol kapui tátonganának a mélyben. Elemista koromban a hittanórákon alaposan megrémítettek a kárhozattal, de nem annyira az ördögtől tartottam, hanem inkább attól, hogy bűneim következtében majd valami földalatti üregbe taszítanak ítélkező kezek. A purgatóriumot a föld gyomrában véltük lobogni. Ha a metróra válva szórakozottan elsétálok az alagút szájáig, megcsap ez a régi félelem, s máris visszahőkölök.

Ez az ember meg fogta magát, és eltűnt benne!

Vajon miért? Mi késztette rá? Valami atavisztikus erő vonzotta? Barlanglakó őseinek szelleme szállta meg, s a feltámadó ösztön vitte a sötétbe? Megzavarodva esetleg azt képzelheti, hogy elhagyván a civilizációt a hegyek békés sziklaüregeinek egyikébe jutott, nem pedig egy világváros mélyvasútjának pályaburkában bolyong végre egyedül. Elképzelem őt, s amíg robog velem a metró, egyre jobban kezdem ismerni és megérteni. Ez az ember egyszer csak úgy érezte, többé nem kíváncsi a politikai torzsalkodásokra, személyeskedésekre, az egymás lebecsülésére, unja a gyűlölködést, megelégelte a vádaskodásokat és bizonygatásokat, megundorodott a faji vitáktól, a gyanakvásoktól és rosszhiszeműségektől, elmegy, itthagyja az egészet. Megélt hatvan-hetven évet, sok mindenre emlékszik, tudja, hogy a mi tájainkon nem harminc vagy negyven év nyomorúságáról kell beszélni, hanem sokkal többről; legkevesebbet számolva is ötvenkét esztendőről, hiszen ezerkilencszázharmincnyolc volt az utolsó békeév. Azóta nincs itt békesség, üldözők és üldözöttek váltogatták egymást örökösen. De alaposabban átgondolva: harmincnyolc sem igazi határa a nyomorúságnak. Mert ott volt az első világháború, a tomboló gyűlölet kora, aztán ott volt a kommün terrorja meg az azt követő megtorlás; valakiknek mindig rettegniük kellett. És a szétszabdalt ország is mennyi baj, fájdalom, harag, szitok, áskálódás és bántás forrása lett. Talán a század első éveinél állapodhat meg az ember; talán a szarajevói pisztolylövésig volt egy kis nyugalma a népnek, csakhogy azidőtt meg negyvennyolcas apáit siratta…

Keserves élet.

Lehet itt valaki nyolcvan- vagy százéves is, akkor sem élt soha normális politikai viszonyok között. Nem élt demokráciában, tapasztalatból itt senkinek sem lehet fogalma róla, milyen is az. Csupán tanulmányai vagy utazásai révén. Így hát kezdő itt mindenki.

Robog a metró a város alatt, s elképzelem emberemet, aki bevette magát ide a föld alá a gondok és keservek elől. Attól tartok, néha látom majd utazás közben, amint a folyosó falához lapul, amíg elszáguld mellette a szerelvény. Látom majd a tekintetét, szemében a vad tiltakozást: – Nem, nem! Nem megyek fel, mert ti soha nem fogtok megbékélni egymással, egy évszázadnyi nyomorúság tett engesztelhetetlenné benneteket! Ne keressetek, itt maradok az alagútban, elbújva a fenti zajok elől!…

Az elsuhanó kocsi ablakán különös fénnyel lobban be a tekintete.

Ismét mezítláb

A remete

A remete barlangját a hegyoldalban találtam; az ember jelenlétének nyomai vezettek el hozzá: papírfecnik, műanyag dobozok, nejlonszatyor darabkák, cigarettacsikkek és üres konzervdobozok hevertek az erdei ösvény mentén. A remete nyájasan fogadott, nem volt ellenére látogatásom, kissé mintha el is várta volna a feléje forduló figyelmet, az volt a benyomásom, hogy élvezi a közérdeklődést. Pedig ez nem éppen remetéhez illő viselkedés. A kölcsönös bemutatkozás után ezt meg is jegyeztem neki.

– Divatba jöttem – mondta szerény mosollyal.

– Miért vonult el a világtól? – kérdeztem tőle.

– Nem vonultam el, ez a barlang is a világhoz tartozik, nevetséges azt állítani, hogy a világtól el lehet zárkózni. Hiszen az erdő a maga természeti rendjével, meg a barlang is a kialakult geológiai múltjával a világ része.

– Ön filozófus hajlamú férfiú!

– Ezért is választottam lakhelyül ezt a barlangot.

– Nem túlságosan kietlen lakás ez?

– Kietlen? Uram, gondolja meg: vannak ugyan hátrányai, rossz a kilátás például, de csend van, azonkívül nem fizetek lakbért, nincs gondom a villany- és gázszámlára, fűtőanyagot találok a fák alatt. Itt nyugodtan dolgozhatom.

– Dolgozik? Azt hittem, a városba jár kéregetni.

– Természetesen ez is elfoglaltságom egy része. De a fennmaradó időben írok.

– Ír?

– Igen, kérem. Egy könyvet. Filozófiai munka a szegénységről és a gazdagságról. Több kötetre tervezem.

– Itt dolgozik!

– Már megbocsásson, de miért képzeli, hogy könyvet csak jól fűtött szobában, koloniál íróasztal mellett lehet írni? Emlékezzen Kőrösi Csoma Sándorra! Tibet egyik fennsíkján, a lámakolostor közelében egy ablaktalan cellában lakott, ott írta a tibeti szótárt. Faggyús teát ivott, ez volt egyetlen tápláléka, s ha fázott, a cella közepén kellett tüzet raknia. Mégis, abban a bűzben és füstben micsoda felbecsülhetetlen értékű munkával ajándékozta meg a tudományt!

– Vitathatatlan. De úgy látom, ön nem faggyús teát iszik.

– Nem, ott még nem tartunk. Az a kevéske pénz, amit összekunyerálok elegendő ahhoz, hogy némi bevásárlást eszközöljek. Voltaképpen azt fogyasztom, amit a boltokban kapni.

– Mondana valamit a műve lényegéről?

– Mint említém, a gazdagság és a szegénység természetrajzát adom művemben. Véleményem szerint egyeseknek a gazdagsághoz, míg másoknak a szegénységhez van tehetségük. Hangsúlyozom: tehetségről van szó! Nos, ha valaki például a gazdagság tálentumával jön világra, de sorsa netán nyomorúságba taszítja, szenved, átkozza a világot, és mindenkit, aki többre vitte, mint ő, ellenségének tekint. Ám ha az ember a szegénység tehetségével születik, szerencsétlen lesz, ha véletlenül gazdaggá válik, a vagyonát el fogja herdálni, emiatt lelkifurdalása lesz, de egyébként is baklövést baklövés után fog elkövetni financiális ügyeiben. Ám ha sínre kerül, vagyis a szegénység lesz osztályrésze, kitűnően fogja érezni magát, nem kell a pénzzel bajlódnia, a tolvajok sem foszthatják ki, függetlennek, szabadnak érezheti magát, bizonyos értelemben éppúgy, mint a gazdag, hiszen gondtalanul élhet.

– Ön, ha megtudhatnám, miféle tehetség?

– Született szegény vagyok. De ön… Nos, ön…

– Engem minek tart?

– Ha megbocsátja őszinteségemet: a legrosszabb fajtához tartozik. A se nem gazdag, se nem szegény réteghez. Az ilyen ember irigyli a gazdagokat, némiképp utánozza is életvitelüket, de ez a számára megerőltetést jelent. Időnként azonban szegénynek is mutatja magát, feltehetően mazochizmusból, hiszen érzi, hogy képtelen a jómódra. Eközben retteg a szegénységtől, ami állandóan a sarkában van. Fél, hogy nem bír lakbért fizetni, hogy kikapcsolják a villanyóráját, el kell adnia öreg autóját, semmire sem lesz elég a nyugdíja és így tovább. Csupa nyugtalanság az élete. Vergődik a kétféle létezés között. És miért? Mert nem zseniális gazdag vagy nem zseniális szegény. Tapasztalatom szerint önökből van a legtöbb. A döntésképtelenség lelki traumát okoz, ezért van olyan sok rosszkedvű ember. Ha eldöntené, hogy gazdag lesz… vagy eldöntené, hogy véglegesen szegény!… De a bizonytalankodás! Nos, erről írom többkötetes munkámat…

Még szívesen fecsegett volna, de látta, hogy a közelgő alkony miatt indulni szándékoztam. Udvariasan befejezte a beszélgetést. – Úgy van, uram, későre jár, menjen csak, mert még magára esteledik, aztán akarata ellenére is itt ragad a sötétben…

Idill a piacon

A budai, elegáns kispiacon hétvégi forgalom; hosszú sor áll a zöldséges stand előtt. Dolgoznak keményen az árusok a napernyők alatt, de mégiscsak tikkasztó melegben; becsületükre legyen mondva, hogy még udvariasak is, noha talpon vannak már virradat óta. Szusszanás nélkül mérik a nyár gyümölcseit; pazar a kirakodás; halmokban áll a sárgabarack meg a pasztellszínű, pihés őszi; vöröslik a meggy, rubinfényű a ribizke, piros és zöld és lila foltok tarkállanak a hazai és a délvidéki termésekből; nagy szemű szőlő csábít, valahonnan a mediterrán tájról érkezett, akárcsak a sárgadinnye meg az avokádó; illatozik a narancs; és bőség van főzelékfélékből is. Persze az árak is szépek, szépecskén magasak. Mindegy már, mit vesz az ember, egyaránt drága minden.

Régen, réges-régen mit főzött a szegény ember? Krumplit, babot, lencsét; nyáridőben csípős lecsót egy kis füstöltszalonnával megbolondítva; a kelkáposztára meg tükörtojást ütött rá a háziasszony, vagy a száradó kenyérből forgatott meg zsírban egy-két szeletet hús helyett, feltétnek. De ma nincs olcsóság ebben sem, nagy lett az égalité, csakis a fogát szívva vásárolhat tehetős és nélkülöző; márpedig enni kell, az asztalra kell tenni valamit a gyerekek meg a férj elé.

Ezen a piacon diplomaták is vásárolnak, meg persze mutatós autókon érkező villatulajdonosok, pénzes előkelőségek, így aztán elfogy a különleges áru is. Az ilyen vevők elkényeztetik a kereskedőket, hozzászoktatják őket a nagyvonalúsághoz, jóllehet a követségi asszonyok és a vállalkozónék is tudnak vigyázni a pénzükre, csak hát mégis másként, mint a kisfizetésűek.

Látszik az emberen, hogy hány forint van az erszényében. Látszik a bizonytalankodáson, ahogy latolgatja, miből mennyit vegyen. Míg a másik csak rámutat erre-arra, csomagoltat ebből is, abból is, anélkül, hogy töprengene. Az osztályharc ideje ugyan elmúlt, de valamiféle kaszt-harc megmaradt. Nem ideológia vezényli, hanem a köznapi állapotok. Vagyoni különbségek szabják meg az értékhatárokat; az emberi értékekét is.

Előttem például egy nénike toporog. Izgatottan várja, mikor kerül sorra, akár ha majd valamiféle vizsgán kéne megfelelnie, amikor megkérdezi a kereskedő, hogy mit óhajt. Gyűrögeti a markában a pénzét, százszor is megolvasta már, némán jár a szája, ahogy szemléli a gyümölcshalmokat, majd újra kalkulálgat. Az is elbizonytalaníthatja, hogy két szatyrot meg egy kosarat rakat tele az előtte vásárló házaspár; még ezt, még azt kérnek, s amikor fizetnek, egy ezrest tesznek a mérleg lapjára. Alig kapnak belőle vissza valamit.

Amíg azonban idáig jutunk, még várni kell, mert a házaspár válogatása hosszadalmas. Türelmetlenkednek mögöttünk, nem kellemes a tűző napon ácsorogni.

– Micsoda drágaság! – néz rám egyszer csak a nénike. Nem tudom, kiféle-miféle lehet, színes kartonruhában van, ősz haja ügyesen feltűzve, még csinoska is a maga korában. Pedig megélt vagy hét évtizedet. – Nézze csak! – mutat egy letépett cédulácskát. – Nézze csak, kérem, mit szól ehhez, talán ért hozzá. A buszmegállóban láttam ezt a hirdetést, be voltak vagdalva a szelvények, letéptem egyet. Telefonszám. Hogy kárpótlási jegyet vesz az illető készpénzért. Nem tudom, helyes lenne, ha eladnám neki a magamét? – Kárpótlási jegye van? – Négy hold föld után. Annak idején elvették, az volt az örökségem. De mit kezdjek a földdel? Ingatlannal? A pénz meg kellene…

Mielőtt válaszolhatnék, sorra kerül. – Asszonyom? – fordul felé a kereskedő.

– Egy kis… Szóval… Mennyi a banán ára?

A kereskedő sóhajt, de megmondja. A nénike kinyitja a markát, a várakozók bosszúságára újra számol. Végre azt mondja: – Negyed kilót kérek szépen… Vagy nem! Legyen fél kiló!…

Méri az árus. Kicsivel több. Maradjon? Nem, nem, csak fél kilót tessék!…

Megszólal a sorban egy szőke hölgy: – Banánt vesz! Nincs pénze, de banánt vesz! Hol van itt a szegénység, kérdem én?!

A néni megdermed. Éppen átveszi a gyümölcsöt, de belesápad. A hangja reszketeg: – Nem magamnak veszem. A kisunokámnak. Névnapja van. Én, kérem, én magamnak még soha! Én még soha nem is ettem banánt! Az ízét sem ismerem!…

Fizet. A kereskedő végignéz a soron, nem teszi el mindjárt, kezében tartja a pénzt, mintha el se merné fogadni. Csend száll a vevők sorára is. A szőke nőt kiközösíti ez a csend. Nem akar alulmaradni, háborog: – Panaszkodnak! Örökösen csak panaszkodnak, és tessék!…

Senki sem szól. A kereskedő váratlanul letör egy banánt a halomból és a néni után szól. – Ezt még tessék!…

– Még jár hozzá? – fordul vissza amaz.

– Nem hozzá jár, de jár! Önnek, asszonyom! Ez az öné. Ebből ne adjon senkinek! Még az unokájának se!

– Nem, azt nem lehet!

– De, de, csak tessék! – És ahogy átnyújtja, megszorítja cseppet a nénike kezét.

Idill a téren

Idill a téren, görögös idill, szinte bukolikus. Alig is hiszek a szememnek, amikor megpillantom a jelenetet a város déli forgatagában, a Clark Ádám téri buszmegállónál. Van ott egy pad a fal tövében, azon koldusforma férfi ül, talán ötven körüli, a kora tavaszi idő ellenére is télies gúnyában, nyűtt nagykabátban, ami néhány számmal nagyobb, mint illene termetére, pecsétes, kitérdesedett nadrágja, ormótlan bakancsa talán napok óta le sem került róla, mert szállása aligha lehet másutt, mint egy ugyanilyen padon valamely távolibb pontján a városnak. De a fejfödője sem akármilyen. Oroszos tengerészsapka, a Patyomkin cirkálón viseltek ilyet a matrózok: kék posztó, vörös szegéllyel, simléder nélkül. Ül ott a padon, mintha a Téli Palota előtt sütkérezne a forradalmi harc egyik csendes pillanatában. Bajsza, szakálla torzonborz, de már nem sokáig; társa, egy másik clochard éppen azon fáradozik, hogy megnyirbálja.

Öregecske a másik, pilise körül őszbe csavarodott, nikotinsárga tincsek csüngnek tarkójára. Rajta nem bő, hanem szűk kabát van, foszladozó pepita zakó, alatta szakadt-koszos szvetter. Kukából kihalászott Puma cipőjére kék munkásnadrág szára roggyan rá; spárgával a vállára kötött, megviselt nejlonzsákjában ezernyi kacat. Fél térdre ereszkedett szakállas barátja előtt, de kényes fajta lehet, mert az utcakőre újságpapírt terített a térde alá. Térdel és dolgozik. Rózsaszín, foghíjas fésűvel borzolja fel lépcsőzetesen a patyomkinos szőrzetét, s aprócska ollóval nyírja le a fölösleget. Nem lehet éles a szerszám, mert a matrózsipkás néha felszisszen, fájdalmas grimaszt vág, de mindamellett tűr szelíden; kissé elterpeszkedik a padon, lazán átadja magát a szépítkezés örömének.

Nem szólnak egymáshoz, nem is érdemes erőltetni a beszédet a déli nyüzsgésben. Buszok dübörögnek le a hídról, hörögve-zörögve fékeznek a megállóban, aztán tovarobognak az Alagút felé; mentőkocsi száguld szirénázva, drága autók búgnak-suhannak fel a Várba, ember- és géptömeg zúdul át a téren, elveszne itt a szó. Némán is értik egymást; s oly háborítatlanul fodrászkodnak, mintha egy hajszesz- és samponillatú borbélyüzletben vagy egy csempés, tükrös fürdőszobában lennének. S nem kiszolgáltatva, az utcán.

Az ember menten szánakozni kezd: lám, két hajléktalan, isten szegény nyomorultja. De oldódik a szánalom. Mert kettősük oly mitologikusan pásztori, hogy a sajnálatot láttukra az irigység váltja fel. Micsoda szabadságban élnek! Vagyonuk az, ami rajtuk meg az iszákjukban van, helyük hol ez, hol az a zug, nem fizetnek villanyszámlát, nem törődnek a gáz meg a benzin árával, fütyülnek az adótörvényre, hidegen hagyja őket a privatizálás meg a vállalkozás, s az is, hogy mit döntenek el a parlamentben a honatyák, mentesek a pártharcoktól, s nem keseregnek a piaci árak felett, mert úgy élnek, mint a faunok vagy a hellaszi kecskepásztorok a pogány kori mesékben. Csak a tél hidege vagy a nyár melege zavarja őket, de mindig akad eldobott gönc, amit magukra vehetnek, akad a szemétben csorba fésű, életlen olló, amivel szőrzetüket megnyirbálhatják, és élelmet is találni a városban, miként fügét és olajbogyót hajdan a kék tenger feletti ógörög hegyekben. Az örök függetlenek: a nincstelenek leszármazottai ők, akik soha nem is akarják tudomásul venni, hogy a javak elosztásra kerültek, se részt nem vállalnak, se részt nem kérnek semmiből – gondolom, míg elrobog velem a térről a busz, át a Dunán az igazán soha el nem végezhető dolgaim felé.

Ismét mezítláb

A népszámlálás körüli napokban olvastam a Magyar Nemzetben, hogy a biztosok azokat is felkeresik, akiknek nincs lakásuk. „A hajléktalanokat is megszámlálják – ha tudják.” Ez a címe a cikknek, amely arról tudósít, hogy sokan nemcsak ideiglenes szálláshelyen húzzák meg magukat, hanem az aluljárókban, a hidak alatt (klasszikus csövezés!) és a pályaudvarok csarnokaiban is.

Azonnal elképzeltem, milyen is lehet egy ilyen felmérés – mondjuk a Déli pályaudvaron. Nemrégiben ugyanis láttam a Déli „lakóit”. Estéli órában váltottam jegyet a reggeli gyorsra, s míg az egyetlen működő pénztár előtt ácsorogtam a sorban, volt időm szemlélődni. Még nem volt túlságosan késő, de már szép számban gyűltek össze; üldögéltek a vérnarancs színű műanyag székeken magányosan, társaságban.

Elképesztő volt látni ekkora gyülekezetét a szerencsétleneknek. Többsége férfi volt, de akadt köztük nő is, mégpedig nem is csak koros vagy öreg; szörnyűséges göncökben kuporogtak, pihentek, várakoztak, vagy diskuráltak a hajnal óta más utakon járt, de most „hazatért” társaikkal.

Egy sovány kis öregembert néztem hosszan; elég jó állapotban lévő, szürke télikabátja fölé egy koszos ballonkabátot is felvett, sálja gondosan volt a nyaka köré igazítva, de nadrágból kettőt is viselt, így aztán eléggé nehezen mozgott, pedig egy pillanatra sem nyugodott. Gondosan, mint egy kényes úr, mindenféle pihéktől, ragadványoktól tisztogatta szüntelen az öltözékét, majd csorba fogú fésűt és egy kis zsebtükröt vett elő, s hosszan-hosszan rendezgetni kezdte a frizuráját. Összetapadt, zsíros haját megállás nélkül gereblyézte, markába fogott tükrét minduntalan maga elé tartotta; nem lehetett megelégedve az eredménnyel, mert amíg ott sorban álltam, nem hagyta abba a műveletet.

Láttam két másik alakot is, ugyancsak módszeresen, a hideg télnek megfelelően összeválogatott rongyokban. Egyikük hosszú szakállt viselt, mosdatlanságtól fekete kezével bibliai próféta módjára simogatta, míg társával, egy vörös arcú, borostás, véreres szemű figurával olyan komolykodva beszélgetett, mint professzor a tanítványával. Nem tudom, mit hánytak-vetettek meg, de belemerültek a tárgyalásba, akár ha egy hangulatos kávéházban üldögéltek volna.

Láttam vacsorázót is; gyűrött, koszos nejlonszatyorból szedte elő az ennivalóját; erőteljes férfiú volt, pecsétes anorákban, széttaposott, fehér, nyári cipőben, kitérdesedett tréningnadrágban; két marokba fogva a zsíros papírból kibontott kenyeret, jóízűen falt, s nagy mulatságára szolgált a mögötte zsinatoló csoport.

A zsinatolók begyűjtött üvegek fölött osztozkodtak. Itt már nők is voltak a társaságban, egy bennfentes, vasúti takarítónő meg néhány barátnője; a férfiak között sok volt a fiatal. Nagy hangon üzleteltek. Alighanem a kiürült szerelvények kocsijaiból szedik össze az üres palackokat, valamiféle konkurenciaharcban állhatnak egymással, mert azon folyt a vita, hogy becsapta-e az a fiatalember a takarítónőt, aki az előző napi mennyiséget beváltotta a közértben vagy sem. „Maga ismert engem mióta! Hát csalok én?!” Mire a nő a fiúnak: „Nem ismerlek, csak szombat óta!” – „Na, és nem elég az?!”

De nem mindenki él ilyen klubéletet; vannak korán fekvők, az egész napi fáradságos városjárás után pihenni vágyók. Láttam őket is. A pályaudvar különböző szintjén térnek nyugovóra. Van aki a pénztári szinten, a füstszínű, elegáns üvegfalak tövében vet ágyat magának szakadt plédekből, szétteregetett újságlapokból, mások a földszintre vezető, széles lépcsősor fordulójában vackolódnak el, nem is nagyon törődve azzal, hogy akadékban hevernek-e vagy sem, összegubbadva, tenyerüket az arcuk alá szorítva alusszák édesded álmukat a legnagyobb jövés-menéssel mit sem törődve, a recsegve megszólaló vasúti megafont meg se hallva.

Hogyan veszik számba ezeket a biztosok? – kérdeztem magamban, amikor elolvastam az említett cikket. Elképzeltem, ahogy megszólítják őket, elébük guggolnak, felrázzák az alvókat, hogy megtudják adataikat. S vajon mit lehet beírni a lakás minőségére vonatkozóan? A komfortra vonatkozóan? De hiszen itt van komfort: a szállás tágas, nagyjából 5-600 négyzetméter, s erre mindössze talán ha 50-60 fő jut. Azonkívül központi a fűtés és van rendes toalett is…

Milyen a véletlen! Alighogy letettem az újságot, könyvespolcomon valami után kutakodva kezembe akadt Kosztolányi Dezső Hattyú-ja. Gyűjteménye ez azoknak a jegyzeteknek, tárcáknak, amelyeket a húszas években közreadott a Pesti Hírlapban. Ha Kosztolányi, hát mindjárt felütöm a könyvet, két sorát is érdemes futólag elolvasni. Ott nyitom ki, ahol egy különös alakról ír, egy mezítlábas emberről. Az alagútban találkozott vele, s igen meglepte a látvány, szokatlan volt az ilyen a fővárosban. Az ismeretlen szaporán lépkedett a friss tavaszban, nyakán sál volt, s uraságtól levetett holmi fedte testét. Az író először azt hiszi, fogadást kötött ez a bolondos úr, vagy netán Kneipp-kúrát javasolt neki orvosa, de lehet, hogy exhibicionista, aki ezzel a meztélábassággal botránkoztatni akar. Ám közelebb lépve hozzá; szelídnek találja, úgy érzi, szellemi munkás lehetett valamikor, aki munkájából immár nem tud boldogulni, elszegényedett, s tehénbőr helyett emberbőrön lépdel, szégyenkezés nélkül, hiszen azoknak kell pirulniok, akik látják. Kosztolányi egy új arisztokrácia tagját véli benne, s mint írja, ez az arisztokrácia egyre népesebb lesz. S valóban, amint jobban szemügyre veszi, látható, nem parasztláb tapos meztelenül a fővárosi aszfalton, nem bütykös-kérges, hanem még fehér, még finom, még kékeres, még úri láb, mely újoncként, mintegy főpróbán gyakorolja ezt a mesterséget… Majd a tárca befejező sorai következnek: „Aztán ahogy sietni kezdett, csattogott a földön a két talpa, tapsolt ehhez a szörnyű színjátékhoz, egyre gyorsabban, vidámabban, kajánabban tapsolt-tapsolt ehhez a tragédiához, ehhez a komédiához…”

A kis remekmű alatt a dátum: 1923. április 22.

Micsoda véletlen találkozása ez a két olvasmánynak! Az újságcikknek meg ennek a karcolatnak!

Mintha Kosztolányi azt mondaná, cigarettája füstjébe burkolózva: – Olvasd! Olvasd csak, hogyan volt ez csaknem hetven éve is! Tudod, milyen idők voltak. Világválság! Néhány hónapja pénzügyileg szanálni kellett Ausztriát! Sztrájk tört ki a Ruhr-vidéken! Pangás, infláció, recesszió! Magyarország, Lengyelország a legsúlyosabb gazdasági dezorganizáltság közepette! Bizony, öregem!… – Igen. És még én is hozzáteszek néhány adatot. Egy esztendeje, hogy Sztálin vezeti a bolsevikokat. Nemrég mondták ki a Szovjetunió megalakulását. És a mezítlábasokat azzal bíztatják az agitátorok, hogy majd eljön a szocializmus, sőt a kommunizmus…

Hét évtized telt el azóta. Kosztolányi mezítlábasa mintha megint felbukkanna az alagútban…

Frázis az aszfalton

Megy Kosztolányi Dezső ezerkilencszáz-huszonháromban a pesti utcán, és lépten-nyomon koldusokba botlik. Ott kuporognak a járdán, támasztják a falat, templomok előtt nyújtják kérőn a tenyerüket, könyörögnek követelődzve, hangosan vagy némán, táblákra írt szövegek révén. Kosztolányi megborzad, de nemcsak a növekvő nyomor láttán, hanem mert úgy véli, züllésnek indult a koldusok serege is, hiszen ők sem vonhatják ki magukat a korszellem hatása alól; elüzletiesedett az élet, amerikanizálódott, ahogy ő mondja, a létharc kegyetlen. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája. Erőszakosnak kell lenni. Ügyesnek. Ki tudja jobban meghatni a járókelőket? Ki tud hangzatosabban panaszkodni? Meg kell találni a biztos siker módját, úgy kell kérni, hogy ne lehessen megtagadni az alamizsnát. Mert: „…nemcsak a jólét üzleti, hanem a nyomor is, nemcsak a gazdag lohol a pénz után, hanem a szegény is.”

Megyek az utcán ezerkilencszáz-kilencvenháromban, és én is látom a kéregetőket. Látom a metró lejáratánál, s látom odalenn a mélyben, ahol a földalatti alagút legalább megóvja a földön kuporgót a tél hidegétől. Öregasszony gubbaszt rongyain, mellette feszület és rózsafüzér, ölében szunnyad unokája. Odább szomorú arcú férfi várakozik sovány kutyájával a garasainkra. Az eb, az ember térdére hajtva moccanatlan fejét, bánatosan pislog, s csak akkor szimatol bele a levegőbe, ha szájkosárral és pórázzal felszerszámozott fajtájabeli közeledik; irigyen bámulja a jobb sorsra jutottakat, s nem érti, miért ilyen szerencsétlen gazdát adott neki az ég. Az embernél is meghatóbb látvány egy ilyen ártatlan jószág; egykedvű, fáradt állattekintetében megcsillan az áldozatosság fénye: kitartok a nélkülözések közepette is; ezt látom a szemében. Zavartan elkapom róla a pillantásomat. De azok szemébe sem könnyű nézni, akik megállítanak az utcán, gyűrött útlevelüket mutogatva, panaszolván, hogy se szállásuk, se munkájuk. Gyerekes anya toppan eléd; pólyást szoptató nő kéri részvétedet sorsa iránt. Falak tövéből, kapualjakból szólítanak meg, lelkifurdalást támasztva benned, ha nem adsz; de adhatsz-e mindegyiknek?

Megesik-e a szíved mindegyiken?

Mert hiszen jószántából senki sem ölt magára rongyokat, senki sem ül ki télen a jéghideg kőre, nem babusgatja kicsinyét a szükségkonyha előtt sorban állva, nem fekszik a mocskos járdára, nem alázkodik meg, nem kérincsél, ha nem muszáj. De tudhatod-e, ki az közülük, aki valóban rászorul sajnálatodra, és ki az, aki csakis magának köszönheti rossz sorsát? A napokban láttam egy veresarcú, puffadt testét nyűtt farmernadrágba és pecsétes anorákba szorított negyven év körüli nőt, pinceborozóból bukkant fel a napsütéses utcára, bizonytalan lépésekkel eltámolygott a körút sarkáig, aztán pislogva, részeg motyogással lehuppant a mozi bejáratánál, és szemétből előkotort kólás poharat tett maga elé, várva az adományokat. Pénzt az újabb fröccsökre. Vagy pálinkára.

Adnál neki?

Én nem adtam, de azért bántott, hogy csak úgy elmentem mellette. Alkoholista volt a javából a szerencsétlen némber, de ki tudhatja, hogyan jutott idáig? Kikérdeztem-e? Megtudtam-e, hogy mi volt a sorsa, miféle bánat űzte a kocsmába, miféle sikertelenség, bűn, baleset? Persze, az ember nem azért ad, hogy italra költsék, az ember kenyérre, ruhára, tüzelőre ad, de akinek már csak a mámor nyújt vigaszt? Egy féldeci rum, egy üveg sör vagy az a lőre, amivel majd odalenn a pincében újra megitatják? Dolgozzon, mondjuk megvetően az ilyenre, keressen valami alkalmi munkát, ha piálni akar; de ha már sehol sem kap munkát? Mégis: csalónak véljük, jószívűségünk zsarolójának, holott épp olyan páriája a társadalomnak, mint az önhibájukon kívül megrokkantak, perifériára kerülők. Az igazi nyomorultak.

Igaziak? Kosztolányi azt írja, táblát lát egy koldus nyakában ezzel a felirattal: „Én vagyok az igazi, nem szélhámosság, adjatok.”

Táblákat láthatok én is. A héten egy egész kiállításnyi táblát láttam egy földön üldögélő férfi körül. Kerülni kellett miatta, elfoglalta a fél járdát a szövegeivel. A falhoz támasztva, a kövezetre rakva helyezte el őket maga körött. Percekig lehetett volna olvasni elesettsége történetét, a vádakat, melyekkel a társadalmat és kegyetlen sorsát illette. De az emberek elsiettek mellette. Kikerülték. Nem voltak kíváncsiak a kartonokra rótt mondatokra. Eszükbe sem jutott végigböngészni ezt a szokatlan tárlatot. Tapasztalhatta, hogy mekkora a közöny, mert egy fehér lapot úgy helyezett el, útban mindenkinek, hogy szinte rá kelljen taposni. S ezen vad indulattal felfirkantva ez állt: „Büszke magyarként fogok éhen dögleni!”

Megtorpantam, mert szemet szúrt ez a kijelentés. Megnéztem a férfit, aki tudatja velünk, hogy az éhhalál fenyegeti. Ült a táblái alatt nyugodtan, mint egy piktor a képei között Párizsban, a Szajna partján. Árulta nyomorúságát, ránk bízva annak az összegnek a meghatározását, amellyel könnyíthetünk lelkiismeretünkön mi, akik rendes lakásokban lakunk, tisztességesen étkezünk, jó ruhákban járunk. Az emberfolyam szüntelen áramlott előtte, de nemigen dobtak pénzt a tányérjába.

Én sem. Már keresgéltem pedig apróért a zsebemben, amikor hirtelen viszolygás fogott el. Eleinte nem tudtam, mitől párolog el az iránta támadt részvétem, de aztán rájöttem az okára: bosszantott ez a hangzatos szöveg, ez a túlszínezett, hatásvadász kijelentés.

Mi az, hogy büszke magyarként?

Mit akar ezzel mondani?

Azt jelenti-e, hogy ha kell, hősi éhhalált hal a haza oltárán, vagy azt, hogy lám, nem törődik vele a haza, hát éhen kell pusztulnia?

Nem valami üzleti fogás ez csupán? Hiszen annyi a koldus, a kezét alamizsnáért nyújtó, annyi a menekült, a sorsüldözött, a hazátlanná vált, az egzisztenciáját vesztett, hogy csakis valami különös ötlettel lehet kiválni a szegények szürke tömegéből? Ez az ember, gondoltam ott a táblái előtt, felismerte, hogy nagy a konkurencia. Próbálkozott talán szerényebben is, kérhetett pénzt alázatosan, félszeg mosollyal, bízva a megértésben, de senki sem figyelt rá. Hát most megpróbálkozik valami rendkívülivel. Zavarba ejtővel.

Bármilyen mélységes lehet tragédiája, bántott ez a demagógia. Úgy éreztem, meglovagolja a politikát, nemcsak emberségünkre számít, de honfiúi érzelmünkre is. Elleste ezt a teatralitást. Megtanulta, hogyan kell a helyzetet kiélezni, mivel lehet a kedélyeket felborzolni.

Restellem, hogy végül is nem adtam neki semmit, pedig bizonyára válságos helyzetben lehet. Ahogy számtalan társa is. De kedvemet szegte ez a színpadiasság. Már ő is, gondoltam magamban, már ő is, ez a szegény pária is úgy akar hatni ránk, hogy frázist pufogtat. Ahelyett, hogy csak annyit írt volna a táblájára: Emberek, legyetek könyörületesek!

Bedőlt a korszellemnek. Aki hatni akar, ki akarja csikarni embertársai érdeklődését a pesti aszfalton, annak hangzatos szavakra van szüksége?

Micsoda züllés – mondaná Kosztolányi.

A nagy találkozás

Nemrégiben a párizsi metróban – azokat a toprongyos, sőt mezítlábas hajléktalan alakokat látva – eszembe jutottak a mi budapesti nyomorultjaink, az állomások padjain alvók, szemétgyűjtőkben turkálók, templomok kapuiban kéregetők; lám, ezek a szerencsétlenek mennyire egyformák mindenütt, gondoltam, de vajon tudnak-e egymásról? Egyre többen vannak, s még többen lesznek mifelénk is, meg tőlünk keletebbre is, akárcsak az amerikai nagyvárosokban vagy Európa-szerte, amint látja, hallja az ember. Mi lenne, villant belém, ha kedvük támadna világszervezetbe tömörülni? Ha kialakítanák nemzetközi kapcsolataikat, sőt kongresszust is tartanának? Összegyűlnének valamelyik metropolisban (vagy metrópolisban!), küldötteket választanának, akik soraikból létrehoznák az elnökséget; szónokokat kérnének fel, hogy előadásokat hallgathassanak érdekvédelmükkel kapcsolatban, és pontokba szednék jogaikat, követeléseiket. Például, hogy a fagyos téli éjszakákon a zsaruk ne kergessék ki őket az isten szabad ege alá, vagy hogy mennyi legyen az a legkisebb összeg – a különböző országok pénznemeire átszámítva –, amelyet a mai árak mellett tisztességes alamizsnának lehet elfogadni; továbbá, hogy a kukákba dobott maradékok milyen minőségűek legyenek, sőt, hivatalos pecsét szavatolja a fogyaszthatóság határidejét. Tapasztalatcserét folytathatnának az általánosan legjobbnak mondható kéregetőhelyekről, a könyörgések formáiról és így tovább. Minderről nyilatkoznának a sajtónak, a televíziónak. Sikeres kongresszus esetén indulót is írathatnának maguknak egzisztenciájukat veszített zenészekkel.

De a kongresszusokon kívül megszervezhetnék a cserelátogatásokat is. Milyen előkelő vendég lenne Budapesten például néhány francia, spanyol vagy amerikai clochard. Az idegen nyelven beszélő koldusok tiszteletet ébresztenének hazánk polgáraiban, különösen azok körében, akik csak magyarul tudnak. Netán az is elképzelhető, hogy a magyar koldusok is érdeklődést keltenének a világban, bár nem könnyű áttörni a közöny falát. De hátha! Néhány budapesti nincstelen útra kelhetne, s bejárná Európát meg a tengerentúlt. Miért mindig csak az előkelőségek, a sportolók, a politikusok, bankárok, művészek, üzletemberek utazzanak, egy szegény nyomorult talán nem kíváncsi az Eiffel-toronyra, a Szabadság szoborra New York kikötőjében, vagy a szép Barcelonára, a ködös Londonra?

Meglehet, nehézséget okozna az okmányok beszerzése, a hivatalos formák lebonyolítása. Ami az útiköltséget illeti, az valahogy csak összejönne önkormányzati támogatással, de a dokumentumok? Van ezeknek az embereknek egyáltalán papírjuk arról, hogy léteznek? Van nevük? Születési helyük és évük?

De kellene-e útlevél? Küllemük elárulja őket. Átballaghatnának a határon útlevél nélkül is, hiszen ma már nincs az a fene nagy ellenőrzés. Vonaton, hajón az adományokból megélhetnének, amíg céljukhoz nem érnének. Európában egyre nagyobb a szabadság, sőt már Keleten is, a szegények most már háborítatlanul közlekedhetnek egyik országból a másikba. Ki figyel rájuk?

Mekkora élmény lenne egy magyar clochard-nak néhány hetet mondjuk a párizsi metróban tölteni, s nem a pestiben! Micsoda tanulmányút! Képzeljük el, visszatérve ott kucorogna a Blahán, az aluljáró lépcsőjénél, már a tavaszi napban, a jó levegőn, és mesélné társainak, akik még soha nem hagyták el kerületük határát: – Amikor a Notre Dame kapuja előtt kéregettem, s néha odavetettek egy-két frankot, és azt mondtam: „merci!” – úgy éreztem magam, mintha álmodnék! Én és a ragyogó Párizs! A Szajna hídja alatt azok az éjszakák! Hogy ezt is megélhettem, uramisten!…

– Szóval te Párizsban jártál? – hajolna hozzá egy borostásképű, foghíjas alak, éppen cigarettát sodorva a járdáról felszedett csikkekből. – Hát én meg láttam a királynét! – Királynét? Ugyan! Hol van már királyné? – Londonban! Éppen ott vágtam meg valakit a Buckingham közelében, amikor kikocsizott! Ó, Európa gyönyörű! Micsoda élet! Én mondom! Micsoda pompás világ!…

Rá se bagóznának arra az alakra, aki szerteszét bámulva botorkálna a járókelők tömegében. Ócska nagykabátja a földet súrolja, egyik lábán szandál, a másikon sarok nélküli cipő, madzaggal átkötve. Haja kócos, arcán kimerültség. Hozzájuk érve megállna előttük, aztán bátortalanul megszólalna: – Bonjour, messieurs! Pardon, mesdames! Je suis clochard! J’ai faim!…

– Mit mond? – néznének össze. De a Párizsban jártnak felcsillanna a szeme: – Ó, Pierre! Te vagy az?! – És összeölelkeznének. Aztán a többiekhez: – A haverom a Gare de l’Est metróállomásról! – Majd a jövevénynek: – Oui, oui, monsieur! Jó helyen jársz, pajtás! J’ai faim! Mi is azok vagyunk, éhesek! Gyere, gyere, akad itt hely neked is…

Körforgalom

Fényes délelőttön a villamos szűk műbőr ülésén, a sarokban alszik a szegényember. Nem a szegény ember, hanem a nincstelen, hajléktalan; mondhatnám, a clochard. Ott terpeszkedik pecsétes, rojtos, koszlott ruhájában, mocskos ingben, széttaposott cipőben, piszkos hajzattal, bűzlő szakállal, retkes nyakkal; alszik a derekára csúszva, feje az ablaknak dűlve; alszik édesdeden. Talán már jó néhány fordulót végigaludt ezen a körforgalmi járaton, mert nagyon is elvackolódott, pedig csúcsforgalom van, de ő mit sem tud róla, nem is törődik vele, messzire van innen, sör vagy vacak pálinka segítette át az álom birodalmába; terjeng körülötte a szeszgőz. Csukott szemhéja mögé bújt a világ elől, de teste ott éktelenkedik a suhanó kocsiban. Jóllehet, ez az ember kiszorult a társadalomból, de valahogyan és valamennyire mégis részt kér és kap a szolgáltatásokból, most például villamoson utazik, mint más polgár, nem pedig kutyagol, noha talán nincs is érvényes menetjegye. De bánja is ő az ellenőrt, hiszen nem lehet behajtani rajta egy árva fityinget sem; legfeljebb fogdába csukathatná a hivatal, ha nem lenne az is csak ráfizetés a szegényember létezésére.

Mindenki megnézi, minden felszálló utas, de senki sem tesz rá megjegyzést, fintorgás nélkül le is ülnek a közelében meg melléje szőrmegalléros, elegáns hölgyek, friss szappanszagot, borotválkozás utáni arcvíz-illatot árasztó, jól öltözött urak; szőke szépség, festetten, vörös körmökkel, hófehér szövetkabátban átlépi a clochard felcsúszott nadrágszára alól előfeketéllő, fekélyes sípcsontját, s rezzenéstelen arccal ül a szemközti ablakhoz.

Megszokott jelenség ma már az efféle alak. Jó időben a belvárosi terecskék padjain hevernek, cókmókjukat a fejük alá gyűrve, piacok környékén lebzselnek, hullott almát kotornak ki a bódék alól, vagy büfék pultjai körül ólálkodnak, s a tányérokon hagyott maradékokat majszolják mohón, begyűjtik szatyraikba a félrelökött kenyérdarabokat; esténként a meleg aluljárókat szállják meg, berendezkednek a sarkokban, telefonfülkékbe telepednek hóbelevancaikkal, flaskákból olcsó alkoholt kortyolgatnak, nyámmognak, szuszognak, fogatlan szájuk jár, jár; összegubbadva alszanak hajnalig.

Ez itt a villamoson egy közülük. Vajon hány éves lehet, mi volt a foglalkozása, mielőtt szegényemberré vált – vagy koldus volt mindig is? Volt-e családja, lakott-e valahol is, szeretett-e nőt, gyermeket; ült-e terített asztalnál, volt-e testén tiszta holmi, olvasott-e könyvet, tudja-e, ki volt Tolsztoj Leo vagy Einstein, járt-e színházba, tud-e imádkozni, ismeri-e a marxizmust, hallott-e Sztálinról, Rákosiról, volt-e katona, üldözték-e vagy ő üldözött másokat? Hol élt? Hogyan élt? Itt van közöttünk; itt vannak közöttünk csak a fővárosban harmincezren, azt mondják. És a vidéki városokban? Ott látjuk őket a pályaudvarok várótermeiben rongyaikba bugyolálva, ott a restik ajtajai előtt, a félretolt vasúti kocsik kupéiban, a ponyvákkal letakart, ládákból összerakott odúkban…

Száll a fényes, őszi délelőtt a villamos körül, pezseg a város, pezseg az ország; újságok százaiban elemzik a kort, a haza múltját, jelenét és jövőjét bölcsebbnél bölcsebb emberek, miközben sértegető hangú, nyílt leveleket intéznek egymáshoz, hogy tiltakozásukat fejezzék ki a párt-ideológusok; felelősségre vonásról és megbékélésről folyik a szó, kompromittáló bizonyítékok látnak napvilágot, nimbuszok foszlanak szét, vallások ütik fel a fejüket, félelmek szűnnek meg és új félelmek születnek; felekezeti és faji ellentétek réme támad fel a sötét múltból; üzletek indulnak virágzásnak, vállalkozások mondanak csődöt; milliós csekkeket írnak alá cigarettafüstös irodákban, külföldi tőkésekkel tárgyalnak híresen jó, tehetséges üzletemberek, miközben a kormány néhány milliócska dollárt remél a nagy Amerikától, és gyorssegélyről álmodoznak hírhedten rossz igazgatók; éhen halnak a költők és meggazdagodnak a bestseller-írók; a templomokból kihallatszó Mária-énekek belevegyülnek a horrorfilmek gépzenéibe, Szent István koronájának színes matricáit elfedik a pornófotók; szellemi és testi párviadaloktól hangos a bulvársajtó; szentáldozáshoz járul a munkahelyről kiszorult MSZMP titkára; szex-üzletek nyílnak a hősök emlékműveinek árnyékában; pezseg, pezseg az ország, türelmetlen gyorsasággal Európa akar lenni; élni, élni – megélni akar mindenki.

Ez a szegény ember meg csak alszik itt a villamosban az álom védettségébe merülve, annyi köze van csak a valósághoz, hogy belekapaszkodik az ablakvédő fémrúdba. Jön-megy vele a villamos, kikerülik, átlépik, sőt melléje is ülnek közönyösen, ő meg mintha a szegénységét, a nincstelenségét mutogatná figyelmeztetően, hozza-viteti magát keresztül-kasul a pezsgő, fényes városon.

Van-e bányája?

Zsongott a gang. A jó öreg pesti gang. Az erzsébetvárosi, egyemeletes bérház gangja. Az őszi nap kék eget derített a feldúcolt tetők fölé, és sárga fényben fürdette az udvar ecetfáját meg a kőlapok rései közül előtörő fűcsomókat. Macskák heverésztek a napban, a kapualjból enyhén szállt a kukákban erjedő szemét bűze.

Mihalikné a szokott helyén üldögélt, földszinti lakásának ajtajában, a leánderes hordó mellett, és figyelt. Figyelte, miről povedálnak odafönn a gangon a lakók. Mind ott könyököltek a fenyőgerenda dúcok között, a rozsdás vaskorlátnak dőlve, mely valaha, a századfordulón még masszívan állt, de az ostrom alatt a légnyomás végképp kilazította a helyéről, ám szerencsére húsz évvel ezelőtt a beroskadni akaró tető feldúcolásával egy időben itt-ott megerősítették. Azóta megint alkalmas könyöklésre.

– Na, és akkor maga mit vall be? – kérdezte özvegy Fidélné, pongyoláját örökösen összehúzogatva a keblén. – Maga mit vall be, Dobos úr?

– Hányszor mondjam még, ez nem bevallás, hanem nyilatkozat. Nyilatkozik a vagyonáról!

– A vagyonomról? Hahaha! De mindegy! Bevallás vagy nyilatkozat, egykutya!

– Ahogy mondja, Fidélné, angyalom! Aztán megint valami adó lesz belőle – szólt bele Ludvigné. A férje pizsamakabátja volt rajta, mert éppen fejet mosott az imént, tele volt újságpapír-darabkákkal a gyűrűkbe csavart haja.

– Maga mitől fél? Magának nincs semmije! – mondta Dobos úr. Ő volt a ház esze; egykoriban hivatalnokoskodott az adónál, de a létszámcsökkentéskor kitették, most egy kft-ben könyvel. Még nem látszik meg rajta. Persze, jókat esznek, isznak a feleségével; a házban mindig suttogják, hogy Dobosné megint vesepecsenyét vett a hentesnél. De ők sem fognak kikecmeregni ebből a házból, legfeljebb egyre ínycsiklandozóbb illatok szálldosnak ki a konyhájukból.

– Hogyhogy mitől félek? – kapkodta a levegőt Ludvigné. – Megmondták az apekkosok, hogy a lakást is be kell jelenteni. Meg a készpénzt!

– Csak kétszázezren felül!

– És ha véletlenül annyi van?! De karácsonykor elköltöm a negyedét, meg veszek a kölyköknek cipőt, ruhát, télikabátot? Esetleg magamnak is valami rongyot? Máris lőttek a felének! Akkor aztán kereshetik, mit vallottam be!

– De mire jó ez az egész? – kapcsolódott a beszélgetésbe Gyallai bácsi, a nyugdíjas gépész. Olyan sovány volt, hogy a kora őszi napocska sem tudta felmelegíteni. Meggyfaszipkából fél cigarettákat szívott takarékosságból. – Mit akarnak ezzel a vagyonbejelentéssel? Hiszen tudják, hogy ebben a romhalmazban élünk már ötven éve! Meg a nyugdíjamat is tudják! És a maguk fizetését is!

– Akkor is! – Dobos úr előrehajol, hogy lássa az öreg Gyallait a gerendák mögött. Alaposan megingott a korlát, de visszabillent, hogy még az unokáink is lássák. – Egyenlőség van, mindenkinek egyformán bejelentést kell tenni, a pénzügyi kormányzat tisztán akar látni. A vagyonbejelentéssel a titkolt bevételeket akarják leleplezni. Hogy tudják mihez mérni a gyarapodást. Ha például valaki azt állítja, alig van jövedelme, s ezért kibújik az adóbevallás alól, ám egyszer csak villát épít vagy drága autót vesz, hát tudni fogják, hogy csaló!

– Na, szép! – ocsúdott özvegy Fidélné. – Szóval, ha nem írom be az aranyláncomat, amit megboldogult férjemtől kaptam, de az apekkosok meglátják a nyakamon, adócsalónak fognak nyilvánítani?

– Titkolt jövedelem! – háborgott Ludvigné. – Nekem a művezetőm sohasem dugdos a zsebembe egy huncut vasat sem, hogy aszongya, szépen kattog a szövőgépe, Ludvigné!

– Nem is magáról van szó! – legyintett Dobos úr.

– Na, a milliomosokat pedig nem féltem! Tisztelet a kivételnek, ahogy Kupa miniszter úr is mondta a tévében. De láthatták, milyen mérges volt rájuk szegény Kupa úr, hogy nem fizetnek adót! Én egy árva grandot sem tudok eltitkolni!… – Elhallgatott, mert nyílt a szemközti lakás ajtaja, vidéki úr osont ki rajta; a lenge öltözékű Dézike kedvesen intett utána a rés mögül. – Na, Dézikének van rejtett jövedelme! De nekem! Talán nekem is guberáljon le néhány ezrest az uram esténként!

– Volt már ilyen, a háború után. Negyvenhatban.

– Micsoda volt akkor? – nézett le az udvarra Dobos úr.

– Ilyen bevallás! Összeírták, kinek mije maradt. Gyára, háza, egyebe. Jól emlékszem! Aztán amikor egyszer itt tömbbál volt, és kijött konferálni egy humorista, az kifigurázta. Úgy tett, mintha kitöltené az ívet. Azt mondja: itt az a kérdés áll, hogy van bányája, és hol fekszik. Hát… – azt mondja –, bányám nincs, és ágyban fekszem! Ezt kell beírni most nekünk is! Bányánk nincs, és ágyban fekszünk! – Nevetett, s vele nevetett a gang népe, még Dobos úr is, úgy nevettek, hogy rengett a feldúcolt gang és a beroskadt, de megtámogatott tető.

A város téli képe

Már áll a hatalmas fenyő a Belváros terén, fenyőág-girlandok díszelegnek az üzletek fölött, színes lámpácskák vibrálnak, mint rebbenő gyertyafények, karácsonyi dalok szüremlenek ki a hangszórókból. Tele vannak drága árukkal a kirakatok; alkalmi árusok kínálják portékáikat az utcán. Erdélyi asszonyok ködmönt, csipketerítőt nyújtanak felénk kérlelőn, hogy vegyük meg; a kárpátaljaiak Gorbacsov-babákat meg kaviárt szeretnének eladni; arab pénzváltók szólítják le a járókelőket. Az állástalan férfiak szendvics-emberkedését megirigyelték a lánykák is; mellükön, hátukon laffogó táblákon a lokálok műsorait hirdetik, vetkőző nők fotóit cipelik végig a Váci utcán, miközben unottan rágják a szotyolát.

Az aluljáróban csődület. Sportos öltözékű angol fiatalember szónokol; mikrofonba harsogja az Igét, az erősítőből áradó szöveg visszhangozva verődik vissza a falakról. Ifjú hölgy fordítja magyarra a prédikációt. A gentleman széles gesztusokkal, hatásos szünetekkel, majd emelt hangon hirdeti Jézus szeretetét. Körülállják a pestiek, a sietősebbek is megtorpannak egy percre. – Jézus értünk halt meg – mondja szenvedélyesen az angol –, de velünk van, Jézus keres minket. És Jézus megtalál. Megtalál a város forgatagában, a magányunkban, megtalál akkor is, ha már elvesztettünk minden reményt. Kezünkön Jézus vére, de miért ne boríthatná be egész testünket; engedjük, hogy beborítsa, hogy megváltson, magához öleljen, megmenekítsen… – Gyérül a tömeg, de új és új emberek érkeznek; a prédikáció szüntelen. Fenn dübörög a forgalom, de idelenn, mint valami katakombában, a szeretetről és megváltásról beszél a hittérítő.

– A szeretet legyőzhetetlen – hirdeti fáradhatatlanul. – Még nem késő, csak bánjuk meg bűneinket, csak fogadjuk el Jézus kezét, s máris nyitva áll előttünk az út…

Magam is sietek, otthagyom az igehirdetőt, ahogy a többiek. Találkozóm van néhány kollégámmal. Bejelentkeztünk egy pénzügyi nagyemberhez, hogy anyagi támogatást kérjünk tőle egy kulturális vállalkozáshoz. Pontosan kell érkeznünk, mert az illetőnek minden perce foglalt, nem várakoztathatjuk meg.

Sodor a tömeg a lépcsőnél, majdnem nekiütközöm egy kéregetőnek. Némán áll ott egy fiatalember, rosszul gombolt, viseltes télikabátban, hajadonfőtt. Szép arcú, szelíd, harminc körüli, szomorú fiú. Lehajlott fővel áll, maga elé tekint, fel sem pillantva tartja felénk kinyújtott kezét, tenyerében néhány forinttal. Várja az adományt, de nem kér, nem szól, restelli magát. Legszívesebben a falba préselődne, eltűnne, de élni kell. Kérni kell!

Nem ő az egyetlen koldus, kerülgetjük őket lépten-nyomon, így aztán csak néha vetünk oda egyiknek-másiknak valamennyit. Most ez a szegény fiú sem kap tőlem semmit, mert rohanok tovább. Nehogy elkéssem a szponzorral való találkozásról.

Pontosan érkezünk, de várni kell mégis; mások vannak nála, ugyancsak támogatást kérők. Csendben, reménykedve várunk. A titkárnő kávéval, hűsítővel kínál, arcán udvarias mosoly, de látszik rajta, hogy elege van a kunyerálókból.

Feszengek. Nem szeretem ezeket a kérincséléseket. Bankokba járunk, nagyvállalkozókhoz, gyárosokhoz, hogy alapítványok, lapok, színházi előadások, filmek, televíziós adások szponzorálására bírjuk őket. Leírhatják az adójukból – mondjuk nekik, mintha nem tudnák. Mind nagyon megértők, kedvesek, de nemigen sietnek adni.

Akkor aztán az ember elkullog. Megszégyenülten.

Most inkább megszöknék innen, de kipirult arcú férfiak jönnek ki a pénzember szobájából, nem tudom, az öröm vagy a szégyen pírja ég-e az arcukon. A titkárnő halkan szólít; bemehetünk.

Rövid, udvarias tárgyalás. Igen, természetesen támogatni kell a kultúrát, meg is tesszük, de tessék megnézni, naponta négy-ötmilliót is adhatnék. Hogy leírhatom az adómból? Természetesen! De amennyit naponta kérnek! Lehetetlenség! Nagyon sajnálom! Semmi baj, ez természetes, szponzorálni kell, de uraim! Naponta! És milliókat!?…

Kínos hallgatás, kínos búcsúzkodás.

A titkárnő tapintatosan kikísér. – Köszönjük a kávét! – Egészségükre!

Hazafelé tartva ismét átmegyek az aluljárón. A prédikátor most újabb tömegnek beszél a megváltásról. Asszisztensei cédulákat osztogatnak: „A világban nyomorúságotok lesz, de bízzatok: én legyőztem a világot.”

A szomorú, lehajtott fejű fiú még ott áll a lépcsőnél. Hideg szél vág be az utca felől, keménykedik a tél. Csilingelnek a karácsonyi harangocskák az üzletek fölötti fenyőág-girlandokon. Pénz után kotorászok. Mennyit adhatok ennek a restelkedő koldusnak?

Milyen rettenetes lehet neki is kérni! Hát csak vár némán, kinyújtott tenyérrel.

Síléc a téli napokra

Egy pár régi, sőt régimódi, bakancsra csatolható, fából készült sílécet támasztott valaki az utcán álló kukához, jelezve, hogy a számára immár mihaszna holmit a köz rendelkezésére bocsátja, vigye akinek kell, ha pedig nem találna gazdára, legyen az enyészeté.

Magam is raktam már a kuka tetejére használt cipőt, foltos kabátot, kimustrált nadrágot, agyonmosott trikót, hadd vigyék a rászorulók. Viszik is órákon belül, mire térül-fordul az ember, már hűlt helye a holminak, ritkán láthatom a guberálót, amint éppen zsákjába gyömködi a prédát. De így van rendjén, kell ennyi tapintatosság: én titkon kiteszem, ő titkon elviszi; a kor teremtette illemszabály ez, szociális diszkréció.

Emlékszem, a háború után a Joint küldte Amerikából a nyomorgó európaiaknak a levetett tengerészkabátokat, kockás mintájú gyapjúszövetből készült lemberdzsekeket, vastag téli zoknikat, sapkákat, kesztyűket; aztán jöttek az ötvenes évek végén a személyes küldemények, melyek némi vámolás (valódi meg az éberségből kifolyólagos vámolás) után kerültek a birtokunkba; micsoda áhítattal néztük, mutattuk: Ez amerikai! Lám, micsoda príma holmi! – de aztán megtudtuk, hogy nagyrészt ezek is a kukákban végezték volna, ha nincsenek ínséges helyzetű országok, ahol a lakosságot – rokonokat – meg lehet örvendeztetni velük. De való igaz, jó holmik voltak, erősek, tartós anyagból készültek, és megelőzték az itteni divatot. Akinek tehát jutott az USA-kukák elől mentett és az óceánon áthajózott cipőkből, cowboy-ingekből, sőt mi több: farmergatyákból, az méltán büszkélkedhetett, s lehetett rátarti világszínvonalú öltözködésére.

Mi is kaptunk ilyen csomagot; némelyik inget évtizedekig hordtam, s egy fehér, úgynevezett porcelánnadrágot ugyancsak. Eleinte azt hittem, csak házi göncnek lesz jó, mert nagyon kirítt a bőre szabott, hazai pantallók sorából, ezért egyszer disznóöléskor is felvettem, mint afféle otthoni rongyot. Képzelhető, milyen mocskos lett a téli hajnalon, amikor bementünk a hízóért az ólba. De anyám kimosta, és nyoma sem maradt rajta semmiféle foltnak. Hordtam is később gálába; csak imitt-amott kellett megstoppolgatni az idők folyamán.

Csodálkoztunk akkoriban, hogy mennyi mindent kidobnak ezek az amerikaiak, micsoda fényűzés, pazarlás az alig kopott lábbelit, ruhaneműt kiselejtezni, de lám, most már nálunk is ez járja. Ott vannak például a pennybutikok, ahol kilóra mérik a ruhát; még selymet is találhat az ügyes turkáló.

Körforgásban van tehát a kombinétől a télikabátig, az estélyi ruhától a sílécig minden. A gazdag átadja a jómódúnak, a jómódú a rászorulónak, aztán a rászoruló majd a koldusnak. Az ipari termékek a végsőkig szolgálják az emberiséget. Csak úgy dobj el valamit, hogy más még felvehesse. Így aztán jut annak is, akinek szűkös a jövedelme, kicsiny a nyugdíja, és forintjaiból nem futná kabátra, szvetterre, blúzra, harisnyára – vagy éppen sílécre.

Merthogy a síléccel kezdtem.

Azt néztem, milyen remek darab még mindig. A csatolása ugyan már megrozsdásodott, a szíjak is megrepedeztek a kötésen, de maga a léc hibátlan volt, ha csak azt nem számítjuk, hogy régóta nem kezelték. Csinos formája szép teleket, porzó havakat idézett fel. Vajon mi lesz a sorsa?

Véletlenül megtudtam.

Amikor néhány óra múlva megint arra jártam, észrevettem, hogy megtorpan mellette egy férfi. Szakadt fülű, tömött sportszatyrát földre ejtve, két kézzel kapott érte, de nem érintette meg mindjárt, talán attól félt, hogy a csoda, amit lát, elillanhat. Aztán mégis felkapta. A kötést próbálgatta éppen, amikor melléje értem.

– Elviszi?

Riadtan fordult hátra: – A magáé?!

– Nem, nem. Kitették. Szerintem elviheti.

– Gondolja? – nézett rám csillogó tekintettel. – Tudja, ma szerencsés napom van! Találtam egy meleg sapkát, most meg ezt! Kinn lakom a Pilisben, egy ismerősöm megengedte, hogy tavaszig a viskójában éljek, vigyázzak a házra, merthogy úgysincs munkám. Kapom a segélyt, meghúzom magam ott az erdei tanyán, de éppen azon törtem a fejem, mi lesz, ha leesik a hó? Meglehet, irdatlan nagy tél lesz. Nekem meg nincs máshol szállásom, albérletben laktam, de most már nem bírom fizetni. Maga hisz a véletlenben? Mert én igen. Az előbb abban a másik utcában akartam guberálni, üvegeket gyűjtök, azokat váltom vissza, de mégis erre jöttem. És mit találok! Uram! Gyönyörű telem lesz! Ez a meleg sapka! Meg ez a jó léc! Ehhez nem kell az a flancos, műanyag sícipő, mert azt nem tudnék szerezni, de ezt felvehetem erre a bakancsra is. Így aztán majd lejutok a faluba könnyedén! Micsoda szerencse!…

Ment, vitte a zsákmányát, ott billegett vállán új kincse; távolodván úgy nézett ki, mintha igazi boldog ember lenne.

Mi vagyunk hát a csikkszedők

Ott ülnek a presszóban, az ablaknál, és bámulják az utcát. Két meglett férfi, két erőteljes ember délelőtt tizenegy órakor. Sört isznak, cigarettáznak, melegednek.

Esős idő van, vacak idő, borús, hideg. Kicsit párás a presszó nagy üvegablaka a benti gőztől. De azért jól kilátni a forgalmas Király utcára.

– Furcsa – mondja az egyik férfi egyszer csak. Negyven körüli, barna ember, farmerdzsekiben, viseltes pulóverben és nyűtt kordnadrágban ül a kis asztalkánál. Haja divatosan felnyíratva, szép, fekete haj, markánssá teszi arcvonásait. – Furcsa – mondja. – Olyan, mintha lógnék. Ilyenkor mindig melóztam. Napközben. Így, hétköznapon. Most meg semmi dolgom.

A másik csak dünnyög erre. Sildes sapka van a fején, nem vette le idebenn sem, kopasz a feje búbja, és nem szereti, ha megcsapja a huzat. Mert a presszó ajtaját örökösen nyitogatják, bevág a kinti hideg. A halszálkás télikabátját sem tette le, még sál is van a nyaka körött. Nem fiatal már, foghíjas is, ráncos is, de még jóval innen van a hetvenen.

– Menjünk? – kérdi a fiatalabbik; meglötyögteti a sört a palack alján. – Vagy rendeljek még?

– Ha futja a segélyből – veti oda az öreg. Szeme alatt táskás a bőre, nem veti meg az italt, de ha nincs rá pénz, hát nincsen. Nem iszákos. Csak szereti a sört. De kicsi a nyugdíj. Nem akar a fiatal szaki terhére lenni. Pedig régóta ismerik egymást. Együtt dolgoztak valamikor, egy műhelyben. Ezért csak úgy mellesleg várja, rendel-e a farmerdzsekis. Az utcát nézi, az esőt, a forgalmat, a trolimegállóban ácsorgókat, a bebillegő, áramszedős kocsikat.

– Még két sört! – szól a pincérnőnek a fiatal. Követi tekintetével a nő csípőjének mozgását. Fényesre kopott fekete szoknya. Eléggé vaskos lábak. És magas szárú cipő. – Kinn voltam a gyárban – mondja közben.

– Minek?

– Kíváncsi voltam. Meg… Tudja fene! Kikívánkoztam. Összefutottam egy régi maróssal. Ő még kijár, de nem tudja, meddig. Na, mondom, egyszer megnézem őket. És kimentem.

A pincérnő hozza a söröket, töltöget. Isznak.

– Kísérteties – mondja a farmerdzsekis.

– Kísérteties?

– Az.

– Affenét!

– De! Igazán! Nem tudtam, mi bajom, mi a fene bajom van, ahogy ott kerestem őket.

– Miért? Mi bajod volt?

– Mintha elzsibbadtam volna, vagy mi a fene! Bemegyek a kapun, és üres az udvar. Meg csendes. Hát tudod, mekkora zaj volt ott mindig. És milyen lárma, meg minden, amikor mentek a gépek. Meg csikorgás, kiabálások. Mentek azok a targoncák. Most meg sehol senki. Üres épületek, üres műhelyek, csak a nagy csövek meg az ablakok. Össze-vissza lehet járkálni.

– A gyárban?

– Aha. Autóval is be lehet hajtani, kutya se kérdi, ki vagy, hova mégy. Csak valami káefté működik ott, meg ezek a fenntartók. Hogy azért ne omoljon össze az egész. Ott találtam a szakit, azt a maróst, hátul azoknál a raktáraknál. Emlékszel azokra, vagy nem?

– Emlékszem.

– Alig vannak néhányan. A többit szélnek eresztették, ahogy engem is a nyáron.

– Kapod a segélyt, megvagy; ne panaszkodj. Odanézz!

Az utcára mutat az öreg. Látják mindketten: felszállt a trolira egy elegáns úr, sebtiben elhajította az alig szívott cigarettáját. Egy nő meg máris kap érte. Még el sem suhant a kocsi, amikor ügyesen felveszi, gyorsan szippant belőle, hogy felizzon a parázs. És siet tovább. Nem koldusfajta, nagyon is átlagos kinézetű nő.

– Azannyát! – szisszent fel a fiatal. – Pedig nem is szakadt a csaj!

Az öreg hallgat. Iszik egy kortyot. Aztán keserűen elmosolyodik. – Volt egy ilyen sláger. Nem emlékezhetsz rá. A háború után. A csikkszedőkről.

– Nem hallottam.

– Hát nem is. De akkoriban énekeltük. Mert mi is szedtük a csikkeket. Az eldobott staubot. – Rekedten dünnyögi: „Mi vagyunk hát a csikkszedők, új szabadszakszervezetet szervezők, jelszavunk csak egy, sok csikk az sokra megy…”

– Azért ez undorító! – utálkozik a fiatal. – Felszedni a földről, más után! Hát ha beledöglenék se…

– Na, na! – néz rá az öreg. – Na, na! Nem tudhatod! Akkoriban én is felszedtem. Kibontottam, kiszedtem a dohányt, újra sodortam. Persze az régen volt.

– Hát mindjárt rosszul leszek! – háborog a fiatal. – Felkapja annak a pasasnak a staubját! Komolyan mondom, ilyet még nem éltem! Hát mindjárt rosszul leszek!…

Árnyas fák alatt

Úgy ül ott, nem messze tőlem a budai eszpresszó teraszán az a férfi, mint egy jachttulajdonos egy tengerparti klubban: hányavetin, lazán, keresztbe vetett lábbal, az újságjába mélyedve. Előtte a színes asztalkán kávéscsésze, pohár víz; a hamutartó meg tele cigarettavéggel, rúzsossal, agyontöredezettel. Mulatságos ez a lezser póz, mert amúgy rongyos az istenadta; vászonzakója foltos és tépett, nadrágja szára rojtos, térdén szakadás, nem a kölykök szakadt-farmer divatja szerint, hanem a természetes kopás következtében. De ad magára, mert piszkos tornacipőjét nem mezítlábra vette fel, ám zoknija oly likas, hogy kinn van belőle az egész sarka. Borostás, kócos, mosdatlan, de beült ide, kávét rendelt. Kiszolgálták, mert mutatta a pincérlánynak, hogy van pénze, megcsörrentett egy maréknyi aprót. Élvezi a május végi, meleg délelőtt nyugalmát az árnyat adó hársfák alatt.

Beültem magam is kicsit megpihenni, inni valami frissítőt a nagy szaladgálásban, de türelmetlenül; hajt a nyugtalanság; már bejártam ugyan a fél várost, de még tovább kell futni, hogy legalább a negyedét elintézzem annak, ami hétről hétre rám szakad.

Ez meg itt háborítatlanul pihenget. Akár napszám is. Irigylem, hogy ráér; semmi dolga sem lehet, mert úgy nézem, se lakása, se munkája; sőt talán nincs is semmije azonkívül, ami rajta van, meg ami abban az elkoszolódott, a földön mellette heverő nagy műanyag szatyrában lapul. Ez a fickó ott van hon, ahol éppen leledzik, – gondolom –, hát oly mindegy, meddig ücsörög itt úrias pózban, úrias semmittevésben.

Az újságot is csak unalmában böngészheti. Mert miért is érdekelné, miről mit döntöttek a parlamentben, melyik párt miért háborog, drágább lesz-e a benzin, hiszen ő gyalog jár; milyen üzleteket sikerül kötniök a kereskedőknek, amikor ő úgysem számottevő fogyasztó.

Gondolom én.

Csak az jut neki, csak arra tart igényt, amit a társadalom elhullajt. Mert most például felnéz az újságból – nem látom jól, miféle lap lehet –, szóval felnéz, és vizsgálgatja a hamutartó tartalmát. Közelebb hajol hozzá, ujja hegyével beletúr, kiválaszt egy jókora csikket, kiegyengeti, lecsíp a végéről egy dohányszálat, körülpillant, gyufa kéne neki. A pincérlánytól kér tüzet. Mintha a legdrágább cigarettára gyújtana rá, szippant, biccentve megköszöni a segítséget, s újra az újságjába merül.

A pincérlány nagyon csinos. Feszes kis szoknya, formás fenék, formás láb. Kihúzott derékkal járkál az asztalok között. Elképedek, hogy milyen készséges ehhez a fura alakhoz. Mert amint tüzet ad neki, reá mosolyog. Az ugyan nem sokra tartja ezt a mosolyt, cseppet sem viszonozza, csak ül arisztokratikus zárkózottságban.

Amíg meg nem akad a szeme valamin.

Nem a lány formás alakján. Hanem valamin, a földön. Leereszti az újságot, előredől. Nem értem, mit nézhet.

Felcsíp valamit. Egy pénzdarab. Talán ötvenfilléres. Elégedetten a zsebébe süllyeszti, rávereget a zsebére; csak most látok valami mosolyfélét az arcán.

Szegény ember!

Ezt gondolom magamban részvéttel: szegény, szegény ember!

De amint újra felveszi az újságot, végre láthatom a címét. Idegen cím, nem is magyar. Mit olvas ez?

Amikor fizetek, megkérdezem a lánytól: – Ismeri ezt az embert?

– Bejár ide. Iszik egy kávét, olvasgatja az újságot, télen itt melegszik nálunk a presszóban.

– Igaz is, milyen lapot olvas?

– Hol ezt, hol azt. Most például a Financial Times-ot. Mindig efféléket böngész. Felszedi őket a hivatalok szemétládáiban…

– Micsoda! A Financial Times-ot olvassa? Bolond ez?!

– Nem bolond, csak fura. Van ennek vagyona, de rongyokban jár, kukázik. Pedig háza is van, a garázsában meg drága kocsi. Vadonatúj lehet, mert nem használja. A házát is bérbe adta, telkeket vesz, közben az utcán él, padokon alszik…

– Akkor mégiscsak bolond! Miért nem élvezi a vagyonát? Mire tartogatja?

– Ezt már én is kérdeztem tőle! Azt felelte rá, fél, hogy öregkorára koldusbotra jut. Nem herdálhat el egy fillért sem. Azt hiszem, belezavarodott a gyűjtésbe. Ha látná, hogyan fizeti ki a kávéját! Mintha a fogát húznák, tíz- meg húszfilléreseket guberál elő.

– Nevetséges!

– Az. De egyszer magyarázgatta nekem, hogy milyen nagy élet lesz itt kétezervalahányban. Akkorra talpra áll az ország. Arra készül. Arra spórol. Ott akar majd lenni a leggazdagabbak között. Addig meg jár rongyosan, csikkeket szív… Megyek is, mert megint rá akar gyújtani. Gyufája sincs, arra sem költ a zsugorija!…

Két öltözet farsangidőn

Szürke télikabát hever a padon a város forgalmas negyedében. Vastag szövetből készült, elég kopott, de még viselhető télikabát. Első pillantásra úgy tetszik, hasal valaki a padon ebben a göncben, ott alszik világos nappal egy csavargó – ahogy régen nevezték apáink, nagyapáink idejében az otthontalant. Ma hajléktalannak mondjuk az ilyet. Jobban is tesszük, mert a csavargó amolyan elítélő jelző volt, azt is jelentette, hogy mindenféle gazságra képes az illető; nagyszabású bűnözésre ugyan nem, de besurran a nyitott kapukon, tolvajlás szándékával bemászik a tárva hagyott ablakokon, falusi pajtákba oson be éjnek évadján, hogy reggel aztán egy elcsent kacsával vagy tyúkkal illanjon el a vakvilágba…

A télikabát alatt azonban nincs senki. Letehették oda jótét lelkek, hogy vigye el egy rászoruló, a hidegben didergő szerencsétlen. Diszkrét adomány. Hiszen járkál erre elég szegény ember, akad majd gazdája.

De a szegény emberek talán azt hihetik, egyik sorstársuk hagyta ott kis időre, s majd jön érte mindjárt; arra is gondolhatnak, hogy ez a padszöglet egy hozzájuk hasonlónak a szállása, nem illik feldúlni, meg aztán más egyéb is lehet a gönc alatt, zománcos bögre, alumínium kanál, flaska vagy egyéb, az ilyen nomád élethez szükséges holmi. Így vélhetik, mert ott van a kabát még másnap is.

Most azonban már fejtörést okoz. Mert hó hullott rá, befedte kissé, ami azt mutatja, nincs gazdája, szabad préda.

Észre is veszi egy botorkáló pár. A férfin spárgával átkötött zakó, a nyaka is vörösen meztelenkedik elő a piszkos inggallér mögül. Kezét fázósan zakója ujjába dugva megáll a padnál; mellette megáll az asszony is, kócos, posztókendőbe burkolódzott kis nő, slampos, földig érő szoknyában. Nézik a télikabátot. Az asszony nyúl érte, lerázza róla a havat, méregeti; méregeti az emberét is, unszolja, bújjék bele. A férfi ódzkodik, lesi, nem szól-e rájuk valaki, aztán bedugja karját a nagykabátba. Magára veszi. Igazítja, keresi a gombot, összefogja magán, nézi a hosszát. Mint egy divatáruházban. Tetszik neki. Az asszony is vizsgálja, hogyan fest benne; megforgatja maga előtt, kissé hátrál, hogy jó rálátása legyen. Mutatja, hogy tegyen néhány lépést a férfi. Követi tekintetével, arcára kiül a mosoly. Bólint. Jól van, jó ez a kabát, derék ember volt, aki ezen a padon hagyta. Micsoda szerencséje van néha a magunkfajtának – ez van a derűs pillantásában.

A férfi is nevet, félszegen, mint egy diák, aki megkapta az első felnőttes holmiját. Felhajtja a gallért, de az asszony visszahajtja szigorúan, nem kell gyűrni, nem kell mindjárt vásítani! Aztán belekarol az emberébe, úgy mennek tovább.

A behavazott padon ott a télikabát nyoma.

Egy óra múlva benn állok egy meleg, elegáns áruház konfekció osztályán. Nézelődöm, úgy hallottam, engedményes vásár van, hátha találok magamnak egy olcsó dzsekit.

Az öltönyökkel teli fogasállvány mögül fojtott hangú párbeszéd szűrődik át.

– Nem, nem, azt hiszem, felesleges… – tiltakozik egy férfi.

– Már hogyan lenne felesleges?! Sötét öltönyben nem jelenhetsz meg!

– Ugyan, ki hallott már ilyet?! Még hogy sötét öltönyben nem lehet bálba menni!?

– Mert ez nem vállalati buli, apuskám! Ez egy előkelő szállodában lesz! És oda szmoking kell!

– Szmoking! Te megőrültél! Én és a szmoking!?

– Ne vitatkozz velem! Vállalkozó vagy, nem mehetsz farsangi bálba akárhogyan! Azt akarod, hogy kinézzenek onnan? És különben is, az estélyi ruhámhoz szmokingos férfi illik!

Megkerülöm az állványt. Középkorú házaspár; köpcös férfi, termetes asszonyság. Izzadnak a meleg áruházban a nagykabátjaikban. A férfi menekülne: – Már a belépő is egy egész vagyon! – dühöng. – Másra is fordíthatnám!

– Invesztálni kell ebbe is! Tanulj meg korszerűen gondolkodni és viselkedni! Gondolod, ha odamész a kihízott, csíkos ruhádban, szóba állnak veled a jelentős személyiségek? Még bankkölcsönt sem kapsz! Nem apuskám, nem! Megvesszük a szmokingot és kész! Különben is, itt fele annyiba kerül, mint a Belvárosban! Na gyere!…

Cipeli magával az egyik eladóhoz. Már nem hallom, mit beszélnek, de látom, a férfi megadóan bólogat, aztán bevonul az egyik próbafülkébe a szmokinggal. Kisvártatva előbukkan. A nadrág harmonikázik a bokáján, a kabát viszont begombolhatatlan. Elkeseredett arccal álldogál, de a felesége nem adja fel, újabb és újabb méreteket tukmál rá, kipirul az izgalomtól és a melegtől, de fáradhatatlanul rendelkezik, rámosolyog az eladóra, mintegy a türelmét kérve, hogy legyen megértő, és keressen elő végre egy olyan szmokingot, amiben valahogy kinéz ez a szerencsétlen.

Légy szép és milliomos!

Július madarakkal

Kora reggel arra ébredek, hogy csettegnek, füttyögnek a kertben a rigók. Olyan hangosak, hogy nem hagynak aludni. Persze, elérte őket a munka dandárja, mostanság kapnak erőre kicsinyeik a fészkekben, etetni kell a tátogó rigófiakat, vadászni kell szüntelenül az élelemre. Napkeltekor már serénykednek, térülnek-fordulnak fáradhatatlanul, de ahelyett, hogy csendben dolgoznának, ricsajjal szálldosnak ágról-ágra, míg végre lecsapnak a kert eső utáni, porhanyós földjére, gilisztára vadászni. A csirregés-csettegés alighanem ellenségriasztó módszer, bár szerintem éppen ezzel hívják fel magukra a figyelmet. Ha némán repkednének, senki sem hederítene rájuk; ám ha a természet így rendelé, nyilván oka, haszna van a lármázásnak.

Nézem az ablakból, hogyan les, figyel a diófa ágán egyikük, egy szép, fekete tollú; zajong, kapkodja a fejét, nincs egy pillanatnyi nyugalma sem. Le-lenéz a frissen nyírt fűre; végre landol, de itt sem hagyja abba a lámpát, szaladgál a füvön, tekintget erre-arra, minden mozdulatában rettegés. Mennyire félhet a veszélytől, ám tudja, hogy teljesíteni kell a kötelességét, nem hátrálhat. Párja, a fakóbb tollazatú tojó is megérkezik, ott őrködik felette a fán; torkából éles, ideges hangok törnek az égre. A hím, mintha ettől biztonságban érezné magát, végre a giliszta-kutatással foglalkozik; beleváj csőrével a földbe, kirángat onnan egy madzagdarabot: egy eleven, de szétszakadt testű csúszómászót, s máris felröppen vele az ágra. Megpihen. Hajaj, idáig megvagyunk! Ez van a pihegésében. Kétfelől, kajla bajuszként csüng csőréből a giliszta. Rigónk most csendben van, ül ravaszul, mintha csak a szép reggelben gyönyörködne. Aztán, huss! – nehogy bárki (ellenség) észbe kaphasson, mire készül, elrepül a rejtekhely, a fészek irányába.

Micsoda felhajtás lesz itt nemsokára, amikor elkezdődik a fiókák tanítása, amikor majd a rigószülők nagy keservesen rábírják reszkető kicsinyeiket, hogy kecmeregjenek ki a biztos fészekből, és bontsanak szárnyat! Hányszor láttam már így, júliusban ezt a nagy nekigyürkőzést. A fiókák tátognak, pislognak, méregetik a fészek alatti mélységet, ami csak nekik az, mert a bokron legfeljebb méternyi magasságban kucorognak. A rigómama ott verdes, csetteg, biztat, félt, idegeskedik körülöttük; elszáll valameddig, mutatván, hogyan próbálkozzanak. – Madarak vagytok, fiaim! – csirregi nekik. – Tudtok repülni, génjeitekben a tudás, lökjétek el magatokat, a mindenségit neki! Bátran, csak bátran!…

Közben a torkában ver a szíve, lesi, nem ólálkodik-e a közelben macska vagy más ragadozó (ember is talán!), mert ha az ügyetlen rigófi lehuppan a földre, ott aztán nehezen menekülhet a prédára lesők elől.

Napokig tart ez a felfokozott munka, a tanítás, a tanulás. Mire a fiókák ellesik végre a mozdulatukat, és ráébrednek madárságukra, mire biztonsággal fennmaradnak a légben, s nem zuhannak be a bokrok, lugasok közé sipákolva, hát szegény rigószülők csaknem belerokkannak az aggodalomba.

Olyan gondterheltek ilyenkor, mint az államférfiak, a politikusok, akik ország-világ sorsával foglalkoznak; vagy mint a bankárok, vagy a súlyos helyzetbe került üzletemberek, akik feledvén az egyéni érdeket, érzik a jövendő iránti felelősségüket. Amint egyik-másik rigó átfut előttem a kerti úton, a bozótba veszett, segélykérő hangokat pityergő fiókája után, tisztelettel nézem gondos igyekezetét. Oda is szólnék neki, ha nem restelleném: – Ugye milyen nehéz az élet, kedves rigó úr vagy rigó nagysád! – Biztosan rám mordulna ingerülten: – Jaj, hagyjon békén az ostobaságaival! Nem látja, milyen izgatott vagyok, eltűnt ez a rosszcsont, a jövő reménysége! Persze, hogy nehéz az élet, naná!…

Néha valóban katasztrofális helyzetbe kerül egy-egy rigógyerek. Landol, aztán hiába tárja szét szárnyát, nem tud felemelkedni. Szülei ott cikáznak felette, szinte bereked a torkuk a hangos biztatásba, de hiába. Ha ellenség közeledik, rigómama hősiesen rárepül, rigópapa meg önmagát kínálja oda csalétkül, de a ragadozó mosolyog a bajsza alatt: – Hohó, vén rigó! Illegeted itt magad, aztán mielőtt elkapnálak, tovaszállsz! Nekem ez a kis mafla, finom falat kell!…

Micsoda éles hangon tör ki a madártorokból a jajongás! Milyen rettenetesen szenved fiókáját elvesztvén a rigópár!

– Nincs igazság! – harsogják a kert végtelenjébe.

– Hogyhogy nincs igazság? – néz fel rájuk, száját nyaldosva a macska. – Hát az én igazságom? Talán nincs jogom táplálék után nézni? De ha már erről van szó: hát a giliszta igazsága?! Talán helyénvaló, hogy kitépitek csőrötökkel a földből?! Na, csak azért mondom, ne firtassuk a dolgot! Legalábbis ne firtassuk meggondolatlanul. Mindenki nézzen szét előbb a maga portáján! Ámbár igazatok van, nincs igazság, csupán szükség, de bocsánat, nem vagyok filozófus, csak egy éhes macska…

Hát ilyen a július a kertekben.

A szabad verseny kora

Amióta ilyen kemény hideg van, figyelem a madarakat. Hagyják magukat figyelni, itt lebzselnek a ház körül, felborzolt tollazattal, behúzott nyakkal, moccanatlanul gubbasztanak a deres ágakon; a cseresznyefán gombócként a verebek, odább, a szomszéd birsalmafáján a vadgalambok, köztük meg itt-ott a cinkék.

Dermesztő a tél napok óta. Száraz hideg tört be, köd van, aztán amikor feltisztul, látni a fehér háztetőket, a fehér ágakat, a fehér füvet; ilyenkor csak a házban kellemes, a kályha mellett, nekidőlve az átmelegedett kályhacserepeknek, és nézni a decembert az ablakon át.

Teszünk ki eleséget az ég apró teremtményeinek. Rá is szállnak az ablakpárkányra, tudják, mindig akad ott valami a számukra.

Akad. Csak nem jut mindenkinek. Mert az erőszakosabbja azonnal rácsap, s persze a vadgalambok legelébb.

A vadgalamb pár itt tanyáz már régóta; rálibbennek a terasz korlátjára, megtelepednek a villanyoszlopon, lengenek a kifeszített vezetékeken. Már megszoktuk őket. De amint kíméletlenebbre fordult az idő, egyszer csak megszaporodtak. Jött még kettő meg még kettő; már egész csapat lesi az alamizsnát. A cinkék, a rigók nemigen férnek hozzá a kitett szezámmaghoz, búzához, kukoricához. Még az énekeseknek szánt zsiradékba is belevájják a csőrüket. Joguk van hozzá persze. Madarak ők is. Fáznak ők is. Éhesek ők is. De mi a kisebbekhez húzunk, őket szeretnénk táplálni. A galambok a nagy szárnysuhogásukkal meg totyorgásukkal mind elhessentik a többi rászorulót.

Olykor-olykor odalegyintünk valami kendővel az ablakra, hogy mi meg őket hessentsük el. Nem szállnak messzire, tudják, örökösen nem őrizgetjük az adományt.

Néha nagy kavarodás támad. Jön a cinke, jönnek a verebek, landol a párkányon egy-két rigó, s akkor egyszer csak megérkezik az egész galambrokonság. Ribillió tör ki. Ámulok, mekkora a kenyérharc, és lesem, hogyan adják fel a küzdelmet az apróbbak, s hogyan urizálgatnak jóvoltunkból a szelídnek vélt, ám valójában vad galambok.

Meglódul a fantáziám; elképzelem, miféle pörlekedés, háborgás folyik madárnyelven ilyenkor. Mi fordulhat meg a madárfejekben, amikor feldúlva, éhesen, megalázva visszatelepszenek az ágakra. A verebek a cseresznyefán gyűlnek össze berzenkedve, a kerítés drótjára a rigók szállnak, a cinke meg ott ugrabugrál egyiktől a másikig.

– Ez mégiscsak sok! – háborog Csip-csirip úr a verébcsapatban. – Csak azért övék az ablakpárkány, mert nagyra nőttek? Mert szürke a tolluk? Mert galambok?! Azt hiszik, övék a világ?! Hogy minden csak nekik jár?!

– Pssszt! – inti le Csip-csiripné. – Még meghallják!

– Hadd hallják! Nem félek tőlük!

– Mégis megfutamodtál! – szemtelenkedik a neje.

– Na ja! Nem szállhatok szembe velük ezzel a kis testemmel! De azért megmondhatom, amit gondolok! Demokrácia van!

– A demokrácia csak akkor működik, ha demokratikus testületek védik a jogainkat! – szól közbe tollazatából a csőrét éppen csak kidugva egy öreg kanveréb.

– Úgy is van! – suhan a csapat közé a cinke. – Fogjunk össze! Mi kistermetűek, fogjunk össze! Én önökkel, kérem, szívesen összefognék! Engem is felháborít, hogy ezek a nagytestűek…

Ám a verebek elfordulnak tőle. Belevesznek felborzolt tollazatukba. – Kérem! – ugrál köztük mégis. – Én is kismadár vagyok! Mi kismadarak nem hagyhatjuk, hogy…

– Na, röppenjünk csak tova! – szól Csip-csirip úr, s erre mind – huss! – elvitorláznak.

A cinke értetlenül bámul utánuk. Aztán meglátja a kerítés drótján a rigókat, hozzájuk csapódik. – És önök? Mit szólnának egy érdekszövetséghez? Nem hagyhatjuk, hogy a fejünkre nőjenek ezek a szürketollúak!

– Ne válaszolj! – pislant fátyolszemhéjával egy nagyot a felesége felé Rigolettó úr.

– De hiszen nem mond bolondságot!

– Akkor se! Nem kell belekeverednünk ilyesmibe! Ki tudja, kik bíztatták fel erre?! Milyen titkos erők állnak a háta mögött?! Miféle nemzetközi kismadárösszeesküvés?!… Alászolgája! – köszön oda a jóllakottan turbékoló vadgalamb-párnak.

– Mekkora szolgalelkűség! – háborog a cinke.

– Ezt visszautasítom! Igenis kritikával szemlélem a galambok viselkedését, de azért megadom nekik a tiszteletet. És jobb lenne, ha maga is így tenne, Cinke úr!

A cinke most az ablakpárkányunkra száll. Nincs már ott egy szem mag sem, de azért menten odaröppen egy galamb is.

– Csak úgy nézem, hogy mi van – billeg egyensúlyozva, amikor a cinke dühösen rátekint: – Mi lenne?! Éhkopp van!

– Hja, ez a szabad verseny kora! – brukkol a galamb telt beggyel. – Küzdjön ön is, kolléga úr!

Hogyan emeljük életszínvonalunkat?

Sokan törjük ezen a fejünket: miként is könnyíthetnénk anyagi gondjainkon, hiszen olyan tetemesek kiadásaink, hogy az a kis fizetés, kereset, nyugdíj soha nem elég költségeink fedezésére.

Ezen törte a fejét Klobusinszki is, nyugdíjas munkásember, mert nem valami busás összeggel csöngetett be hozzá havonta a postás. Megözvegyült, egyedül éldegélt komfort nélküli lakásában Pest egyik öreg bérházának a második emeletén. Az udvarra szolgáló ablakokat fenyőgerenda-ácsolat árnyékolta be, ez a szerkezet óvta a leszakadástól a függőfolyosókat. Klobusinszki valaha a faiparban dolgozott, eleinte gyönyörűséggel nézegette az egészséges oszlopokat, de amint feketedni kezdtek az évtizedek alatt, megunta szemlélésüket, s inkább kalodának látta az egészet, amibe a lakókat zárták. Mindemellett megpróbálta derűsen tölteni nyugdíjas napjait. Leballagott a közeli térre a többi öreghez, kártyázgattak, sakkoztak, dominóztak, diskuráltak; délutánra meg ott volt szórakozásnak a televízió.

Szeretett játszani. Polgárista diákként helyiérdekű vasúttal járt a peremkerületből az iskolába; a vonaton mindig akadtak cimborái egy kis snóblizásra, huszonegyre. Később, már meglett férfikorban megpróbálkozott az ulti mellett a pókerrel is, de legtöbbször csak vesztett, így aztán a felesége eltiltotta a pénznek eme herdálásától, miként a lóversenyre sem engedte ki többé, persze csak azután, hogy Klobusinszki egy alkalommal elúsztatta egész havi keresetét.

Játékszenvedélye nyugdíjas korában lobbant fel újra, éppenséggel az egyhangú napok unalmában. De a téren kicsiben ment a játék, mondhatnám babra, csupán a tétlenség elűzésére.

Klobusinszki szeretett volna nyerni. Egy kis pénzhez jutni, hogy emelje életszínvonalát. Vett is hetente egy lottószelvényt, a totóval is próbálkozott, sőt a bongóval is. Várta a szerencséjét, ült a televízió előtt, leste a húzásokat, de hiába. Pedig milliókról volt szó! Nehéz milliókról! Hanem egy napon végre rádöbbent, miként is tömhetné meg az erszényét! Amint rájött, máris szidta ostoba fejét, mennyi pénzt szórt ki eddig is az ablakon! Hiszen óriási lehetőségek várnak hazánkban a kisemberekre, jövedelemhez lehet jutni kockázat nélkül!

Borongós délután volt, nem kívánkozott a térre, s micsoda mázli! Mert amint ott üldögélt a tévé előtt, egyszer csak felneszelt: bájos hölgy invitálta a képernyőn a nézőket valamiféle számítógépes kártyajátékra. Csak be kellett jelentkezni telefonon, s odabenn a stúdióban elindították a gépet; három sávon futó römikártyák ügyes megállításával kellett terceket összeállítani. Klobusinszki felfigyelt a láthatatlan játékos ügyetlenségére. Eleinte drukkolt neki, mert ketyegett az óra, ám a számok nem sok forintot mutattak. Aztán arra gondolt, hogy ez neki is menne! Mégpedig jobban! Lovat adott alája a következő játékos magas nyereménye. Több mint tízezer forint! Uramisten! A nyugdíjánál is magasabb összeg! Hogy mindeddig nem vette észre ezt a remek lehetőséget! Az ember ül a karosszékében, fél kézzel a telefonért nyúl, tárcsáz, aztán a képernyőn elindul a játék, amit ő irányít, és ha szerencséje van, perceken belül szép kis summához juthat!

Erőtlen a tollam, hogy híven visszaadjam, mi következett ezután. Klobusinszki mindenféle tévés játékra bejelentkezett. Már felismerték a hangjáról, s tudták, bezsebeli a magas összegeket. Vérszemet kapott, kezdett felkészülni a kvízműsorokra is. Megfigyelte, mit kell tudni annak, aki távoli utazásokat, értékes tárgyakat akar nyerni. Könyvtárakba járt, ismeretekre tett szert a földrajz, a történelem, a közgazdaság és a művészetek terén. Igyekezetét siker koronázta. Már nem ért rá a térre járni, ellenben megfordult Egyiptomban és Új-Zélandon; nyert mosógépet, (szegény felesége ha megélhette volna!), vitt haza gőzölő vasalót, videót, gumimatracot, sífelszerelést és merülőforralót. Tehetős ember lett. A vetélkedőkön ráadásul úgy kiművelődött, hogy az UNESCO munkatársának kívánta meghívni, a Tudományos Akadémiáról meg nemegyszer őt keresték a vitás geológiai kérdések eldöntésére. Zenei ismeretei révén elnyerte a rádió Kinek a muzsikája? című fejtörőjének egész hanglemez készletét.

Kormánypárti és ellenzéki napilapok riporterei ostromolták interjúért, mint a legsikeresebb magyar nyugdíjast. – Elégedett vagyok – nyilatkozta Klobusinszki az omladozó gangot tartó, korhadó fenyőgerendák alatt. – Nem is értem, miért keseregnek egyesek. Talán nem ismerik fel a lehetőségeiket? Hiszen a vetélkedők és szerencsejátékok bőséggel kínálnak megélhetést mindenkinek. Például a munkanélkülieknek is azt tanácsolom, ne legyenek restek részt venni a játékokban, s máris emelhetik életszínvonalukat. Nem mondom, hogy mindenki olyan sikeres lesz, mint én, de azért összejöhet valamennyi. Ám most sietek, szólít a kötelesség, indul a délutáni szerencsekerék…

Légy szép és milliomos!

Sóvári hosszú évtizedekig szerencsétlen flótás volt. Örökösen rosszul alkalmazkodott. Mivel a természet nem oltott belé ravaszságot, ezért örökösen melléfogott. Például ha végre nagy buzgalommal beverekedte magát főnöke kegyeibe, biztos, hogy az illetőt rövidesen áthelyezték, az új góré persze, megtudva, hogy Sóvári a régi híve volt, bizalmatlanul fogadta a még oly alázatos közeledését is. Tanulmányaiban sem jeleskedett; éppen csak megszerezte a diplomát, pártfogók nélkül jelentéktelen álláshoz jutott, előmenetelére ítéletnapig is várhatott. Egész megjelenésében: kopottas öltönyében, divatjamúlt télikabátjában, félretaposott sarkú cipőjében szánalmas alak volt. Nagy nehezen szerzett egy szoba-konyhás lakást a külvárosban; gondolta, most már meg is nősülhetne. Gyönyörű nőkről álmodozott, de tudta, hogy nem rá várnak; meg kellett elégednie egy hozzá hasonló helyzetű kolléganővel, akit a könyvelésből ismert. A hölgy lompos volt, a férfiaknak még véletlenül sem akadt meg rajta a szemük, de jóságos teremtésnek látszott; mindenesetre csakhamar megesett a szíve Sóvárin. Összeházasodtak, s immár kettesben éltek a külvárosi bérházban, a hagyatékból rájuk maradt bútorok között. Néha felemlegették a gangon üldögélve, hogy másoknak bezzeg milyen jól megy, micsoda házakban laknak, drága autókon suhannak, divatos holmikban páváskodnak, de nem volt szívükben irigység, beletörődtek szerény sorsukba.

Ám amikor fordult a helyzet, és mindenki kezdett felkapaszkodni, Sóvári is vérszemet kapott, ő sem akart alulmaradni; itt a kapitalizmus, küzdeni kell! Megtakarított pénzecskéjükkel és néhány családi ékszer (Sóváriné keresztelőre kapott fülbevalója és lánykori brill gyűrűje meg egy néhai nagybácsi arany óralánca) felajánlásával beszálltak egy vállalkozásba. Üzlettársuk bíztatón regélt a várható haszonról, amiből majd bőven telik lakáscserére, sőt még tuniszi vakációra is. De aztán beütött a baj; Sóvári megint rossz lóra tett, a vállalkozás tönkrement, a pénzecske elúszott, a családi kincsecskéket elvitte az ördög; szegényebbek lettek, mint valaha.

Csendben, egymás előtt szégyenkezve viselték a csapást. Egy ideig nem is lehetett tudni, élnek-e, halnak-e?

Hanem egy napon!

Egy napon látta őket egyik régi ismerősük. Nem akart hinni a szemének, és még akkor is dadogott, amikor hazarontott a hírrel a nejéhez: – Képzeld, nem fogod elhinni, Sóvárit, azt a kis senkit, meg a feleségét láttam egy vadonatúj BMW-ben vagy miben feszíteni! – Az lehetetlen! – De, megesküszöm rá!…

A hírt mások is megerősítették. Elterjedt, hogy Sóváriék meggazdagodtak, mégpedig rendkívül rövid idő alatt. Villát vettek a budai hegyvidéken, s nemcsak BMW-jük van, de az asszonynak egy Suzukija is. Hanem ha látnák azt az asszonyt! Hogy mi lett abból a debellából! Egy bombázó! Karcsú, divatos; és az arca, mint egy húszévesé, na, meg a keblei! Valóságos csoda! Sóvári meg, az a kis nyamvadt, sorra hódítja a nőket! Buknak rá, alig képes elhessegetni őket. Állítólag hetente százezreket tesznek be a bankszámlájukra!

– Igazán?!

– Igazán!

Végre néhányan beszéltek Sóváriékkal. Sóvári nem lett nagyképű, csak meglehetősen magabiztos. És elegáns. Francia öltöny, olasz cipő… Az a küllem! És az a kellem! A feleségéhez foghatót pedig még a szépségversenyeken sem látni. Pazar csípő, kebel, s ami csak ámulnivaló lehet egy nőn! – Hát hogyan történt?!

Elmondták. Nem titkolták. A kétségbeesés végső határán voltak, amikor kezükbe kerültek különböző hirdetések. A lapokban. De a tévében is láttak néhányat. Sorra kínálták a káprázatos lehetőségeket. Az újsághirdetések könyvekről szóltak, melyekben le van írva a pénzkeresés fortélya, a gyors gazdagodás módja. Csak meg kell rendelni a könyvet, nem olcsó, de megéri az árát, különben is, ha nem tetszik, vissza lehet váltani. De ki ne akarná megtanulni, hogyan válhat milliomossá? Ám ezen kívül a többi jeles munka is figyelemre méltó: hogyan fiatalítsuk meg a női keblet; mit tegyünk a hájasság eltüntetésére, mivel növelhetjük szexuális vonzerőnket és így tovább. A magabiztos fellépésre is van recept. Izmok fejlesztésére, hajhullás megszűntetésére; de főleg a pénzkeresetre! Olyanok kínálják mindezeket, akik végre boldoggá akarják tenni az emberiséget. Felcsillant Sóváriék szeme; megnyílt előttük a jövő! Összekuporgatták a néhány ezer forintot, de nem hiába. Megérkeztek a könyvek, a krémek, kapszulák, gépecskék; bezárkóztak, és nekiláttak agyuk és testük átalakításához. Íme az eredmény! Mivel valamennyi ajánlatot elfogadták, ma nincs náluk szebb és gazdagabb ember! – Az út mindenki előtt szabad! – mondta derűsen Sóvári, vállon csókolta kívánatossá lett feleségét, aztán beszállt vele az álmok kocsijába.

Kapitalista a mólón

Nem ismerem a pillanatnyi idegenforgalmi mérleget, igaz, még korai lenne megállapítani, hányan fordultak meg az idén a Balatonnál, de azt hiszem, felesleges volt az aggodalom, különösen a hétvégeken nyüzsög a tónál a tömeg. Sok a külföldi is. Még mindig a németek vezetnek, őket hallani mindenünnen, a „zimmer frei” táblák is leginkább nekik szólnak. A helybéliek az extrább kinézetű pestieket is „grüzgott”-tal köszöntik, vélvén, hogy D jelű autón érkeztek. Vannak persze olaszok, hollandok, angolok és mások is; nagy a hangzavar az éttermekben, a strandokon. A szép, füredi sétányon bornapokat rendeztek; alkalmi borkiméréseket állítottak fel, nádkunyhókat, sátrakat, a jóféle balatoni nedűk kortyolgatása közben magasra csap a jókedv, száll a sokféle nóta a tó esti sötétbe burkolódzott tükre fölött. A kánikulai meleg este sem igen hagy alább, forró augusztusi éjszakák borulnak a tájra, szellő is alig lebben, a víz sima, meleg; csak a kertek, rétek, mezők sínylik meg a szárazságot, zörög a fű az ember lépte alatt.

De hát ez a nyár! Tombol az élet a mólónál, a butikok, büfék, sörözők és alkalmi árusok körül. A fák alatt kempingszékeken ücsörgő rajzolók várják a hiúbb népséget, néhány százasért elkészítik a portrét; ügyeset, ügyetlent, mindegy. Odébb különleges játékokat árulnak, emitt bizsukat; cigányzenészek játszanak, versenyt cincogva a dzsesszmuzsikusokkal; amerikai fiatalok, arcukon festett jelekkel a Megváltót hirdetik; egy padon aprócska lányka ül unottan, monoton cérnahangon egy ősrégi slágert énekel, előtte a földön kimosott kefires pohár, abba kéri az adományokat.

Micsoda ötletek a pénzkeresetre! Néhány tízesért fel lehet ülni a furfangos biciklire, aminek a kormánya kifordul, váza berogy, s makrancoskodik azok alatt is, akik kitűnő kerékpározóknak tartják magukat. – Tessék, tessék kipróbálni, nem nagy kunszt, hát tud biciklizni, vagy nem? – A nyeremény reményében van jelentkező; pillanatnyi csend támad a mutatványost körülfogó embergyűrűben, amikor a páciens nyeregbe száll. Aztán vidám hahota… Neki sem sikerült. A vesztes elkullog, de jöhet a következő!

Így gyűlik a forint a vállalkozó zsebébe.

Az évek óta működő nyári üzletek (butikok) forgalma, úgy látszik nem csökkent, pedig felszaladtak az árak. De a divat az divat! Csinos vendéglők, kávézók (kávéházak!), cukrászdák nyíltak, alighanem kissé nagyobb turizmusra, gazdagabb hazai fogyasztókra számítva, de azért megyegetnek az üzletek. A magánhotelok mellett ott villognak csábos fénnyel a night clubok a maguk erotikus műsoraival, kiszolgálandó az éhes férfinépet. Éjjel is nyitva tartanak a dísztárgykereskedők, drága porcelánok, olcsó üvegholmik között kitömött vadmadarak kaphatók; vihet haza a nyaraló értékes tárgyat éppen úgy, mint bóvlit.

Húst sütnek nyárson, fagylaltot mérnek, sört csapolnak. Az utcai szemétgyűjtőkből, konténerekből terjeng a hulladék bűze a melegben, a köztisztasági szolgálat nemigen győz takarítani a tömeg után. Kis- és nagyvállalkozók hada lepi el a partot. Virulgat a kapitalizmus.

Jó dolog vállalkozni, csak elindulni nehéz. Kölcsön kell hozzá, (aminek nagy a kamata!) vagy tőke. Vagy csak ügyesség?

Sovány, borostás állú, pipaszár lábai fölött hordóhasat cipelő férfi, úgy ötven körüli, kissé viseltes nyári öltözékben álarcokat árul a mólónál. Este van, az álarcokban gyertyák égnek; közelebbről látom, görögdinnyék héját faragta ki; de nemcsak szemet, orrot, cakkos szájat csinált a zöld pofákba az ipse, cifrázta is. Némelyik vidám; nagy a választék. Hat-nyolc ilyen kivilágított dinnyefej sorakozik a lábánál. – Tessék, tessék, hölgyek, urak! Meine Damen und Herren! Bitte! Monsieur! Madame! Tessék, legyen önnek is jó szórakozása! Ijessze meg éjjel a szomszédját! Jó mulatság, hölgyek, urak! Please! My dear lady! Tessék!…

Megállnak előtte, mulatnak rajta. Nézik a dinnyefejeket, felveszik, forgatják. Érdekesek. Igaz, nem tartósak, csak addig szépek, amíg a héj nedve el nem párolog, de talán mint valami múmiafej, megmaradnak. Nem adja őket drágán, alku tárgya is lehet minden darab. Már csak heccből is megveszik. A gyertyákért külön kell fizetni.

– Hogy megy a bolt? – kérdem tőle.

– Ha vesz egyet, megmondom!

Veszek. – Most például jól megy… – Nevet, elteszi a pénzt. (Ötven forint.) – Jól megy, mert vett egyet! – Vesz más is, látom! – Megvesznek itt mindent, csak türelem kell hozzá! Uram, én megértettem az idők szavát! Vállalkozni kell! És töretlenül hinni a vásárlóerőben!

Megtudom tőle, hogyan kezdte.

– Lejöttem ide, gondoltam nyaralok, pedagógus vagyok, augusztus végéig ráérek. Lakik itt egy barátom, annál kaptam szállást. Csak néhány százas volt a zsebemben, a többit otthon hagytam a családnak. Egyik nap vettem két dinnyét ebédre. Unatkoztam itt a parton, eszembe jutott, hogy kölyökkoromban mindig álarcot faragtunk a héjából. Meglátták itt a németek, azt hitték, valami népművész vagyok, elkérték, mert szépen kicifráztam. – Ötven! – mondtam, csak úgy tréfából! Kifizették. Egy másik meg a párját vette meg azon nyomban. A pénzt megtoldottam, vettem három dinnyét, estig megettem, kifaragtam azokat is, találtam gyertyát a barátom kamrájában, kivilágítottam a rémpofákat, kiültem velük este a mólóra. Hát nem megvették mind a hármat? Másnap öt dinnyét vásároltam… aztán hatot, tizet… Megeszem a belét, a héját meg kifarigcsálom szépen, bele a gyertya… Viszik! Csak az a baj, hogy már alig bírok ránézni a dinnyére! Nézze, mekkora lett a pocakom. Ez mind víz! De mindenért meg kell fizetni! Nem veszi meg ezt a vigyori pofát is?

– Hagyom másnak!

– Tudja, ez engem egészen felvillanyozott! Hogy két dinnyével kezdtem, és ma már… Képzelje el, uram, ha nekem ezt egy állami vállalatnál kellene csinálnom! Vagy mint régen, szocialista szektorban! Tudja, ki törné magát, hogy ennyi dinnyét befaljon, aztán farigcsáljon, itt üljön a forró estében a mólón, történelemtanár létére, és kínálgassa a portékáját? De így más! Látom a hasznát! Egy százassal kezdtem, s már van egy kevés megtakarított pénzem is. Ez a kapitalizmus! Kis tőkével kezdeni, aztán gyarapodni! Invesztálhatnék is az üzletbe, ha kedvem tartaná, ma már húsz dinnyét is forgalmazhatnék, de jelenleg még nem akarom fejleszteni az üzletet. Félek, rám fonnyadnak az álarcok. Pedig tudom: a kapitalizmus dupla vagy semmi! De egyelőre csak szolidan! Később talán ráhajtok. Embereket fogok alkalmazni, akik termelőtől veszik nekem a dinnyét, s nem viszonteladói áron. Óvatosan kivájják, megeszik, mert ugyebár én akkor már éttermekben fogok kosztolni! Előkészítik nekem a héját, én meg kifaragom. Később csak felvázolom a mintát, és másokkal faragtatok, én csak árulom. Majd pedig árusokat alkalmazok, veszek egy autót, azzal járom be a körzetet, ellenőrzöm az embereimet. Kinéztem itt egy házat, de lehet, hogy építtetek. Ha nem üt be semmi galiba, szépen megalapozom ezekkel a dinnyékkel a jövőmet…

Emberem megszállottan, mondhatnám eszelősen, csillogó szemmel nézett a távolba. A kánikulai nap után a tóra ereszkedő párában még csak gyengécskén pislogtak a túlsó part fényei.

A juppi

A juppi nem valamiféle titokzatos lény, amelynek (akinek) létezéséről utazók mesélnek hihetetlennek tűnő történeteket, mert még egyikük sem látta, csupán a lábnyomára bukkantak a magas fennsíkokon, tavak partján, erdők mélyén vagy a havasokban; nem, nem: a juppi – szótári alakja: yuppy – közöttünk él és ő a jövő embere.

Ma megint megfigyelhettem, mert ott szállt ki autójából a közelemben, egy pompás kis Renault Clióból (az év autója!) – és amint könnyedén bekattintotta kocsija ajtaját, máris feltűnt nekem juppis külleme. Karcsú volt, amit a korszerű táplálkozásnak meg a teniszezésnek köszönhet; keskeny dereka fölött deltáját kiszélesítette a drága anyagból készült trencskó válltömése; nadrágja szára, alján a vékonyka felhajtóval márkás cipőjére rogyott; felöltője alól kitetszett kétsoros zakója, halványlila inge és az árnyalathoz illő csokornyakkendője. Ujján pecsétgyűrű, haja a tarkójánál és a füle körül felnyírva; kalapot viselt, mert a juppi már nem jár hajadonfőtt, ahogy angol kollégái sem. Szattyánbőr színű diplomata táskájával az aluljáró felé sietett a parkolóból. Magam is arra tartottam, követhettem egy darabig. Délelőtt volt; tizenegy óra, alighanem üzleti tárgyalásra igyekezett a fiatalember, ebben az időben szoktak összeülni az értekezletekre sereglők; már fő a kávé a tárgyalók melletti szerviz konyhákban, a titkárnők frizurájukat rendezgetik, meg az iratokat; a juppi szereti ezt a délelőtti kávéillatot, a halk neszű nyüzsgést, a számítógépek monitorainak zöldes villódzását, hát energikusan, ruganyos, nyújtott léptekkel ment előttem ez az ifjú is a reá váró izgalmakra gondolva. De annyi ideje volt még, hogy megálljon az újságosnál, és megvegyen néhány – különböző hangvételű – napilapot. Láttam, a pornó kiadványokon is megakadt a tekintete, de eszébe juthatott, hogy ilyesmire nincs ideje; a banki és vállalati ügyek, az export-import akciók közepette hogyan is terelhetné el a figyelmét felesleges, az előrehaladását nem szolgáló dolgokra? Elegendő elfoglaltság a teniszezés meg az úszás; a randevúkat is rövidre kell szabni a kedvessel: vacsora egy érdekes, egzotikus étteremben, aztán az a röpke óra otthon, kettesben, amit persze nemegyszer megzavar a rádiótelefon udvariatlan pirtyegése. De mit lehet tenni, ha örökké a munkával kell törődni. A juppi tudja, hogy a magas jövedelmet csak az állhatatos munkával érdemelheti ki, márpedig szereti a pénzt, a legfontosabbnak tartja a gyarapodást, mert anélkül nincs költekezés; ha pedig nem élvezheti az ember az élet kínálta kényelmet, mit ér a lét?

A jövő embere céltudatos, határozott. És szorgalmas is, meg kell hagyni, igyekszik. Nyelveket tanul, tájékozódik a világ dolgai felől, nyomon követi a technika fejlődését, mindenből csak a legjobbat akarja; alkalmazottként vagy vállalkozóként egyaránt hasznos polgára a hazának. Az a juppi is, aki ott ment előttem az aluljáróban, egyike lesz majd a megbízható bankároknak, gyártulajdonosoknak; gyarapítani fogja a maga vagyona mellett az országét is, növelni fogja hírnevünket a világpiacon. Most még csak kezdő, állán alig serken a szakáll, de már jártas a tőke fialtatásában, nem fél a pénz forgatásától, előre néz, látja magát gazdagnak, erősnek.

Már csaknem elért a feljárati lépcsőig, amikor megtorpant, s bár sietett, a fal mentén kuporgó koldus kinyújtott marka megakasztotta. Gondolkodás nélkül nyúlt a zsebébe, pénzt dobott a rongyos és maszatos ruhájú férfi tenyerébe. Magasról ejtette a görcsös kézbe, nehogy véletlenül hozzáérjen, ezért a fém húszas elgurult. Fényes cipője orrával állította meg. A koldus mohón és hálásan kapott érte, a juppi jóindulatú bólintással biztatta, aztán máris felkaptatott a lépcsőn, s eltűnt odafönn. Én meg azt gondoltam, lám csak, van szociális érzéke. Még kissé ügyetlenül gyakorolja az adakozás tudományát, de előbb-utóbb belejön. Ezek szerint tudja, hogy majdan ugyanígy erkölcsi kötelességei közé tartozik pénzt ejteni a szeretet nevében adományokat gyűjtők perselyeibe, neki kell majd december táján gondoskodni a Mindenki Karácsonyfájáról, meg arról, hogy a tereken felállított fenyők tövében meleg tea várja a rászorulókat. Ő lesz a mecénása a könyveket író, képeket festő, zenéket szerző, színházi előadásokat létrehozni kívánó honpolgároknak. Hát majd meg kell tanulnia szebben adakozni, diszkréten kitölteni a csekkeket, türelemmel, elegánsan védnökséget vállalni a jótékonysági rendezvényeken, hogy azt mondhassák róla – és ez nagyon fontos! – „Gazdag, de mégis milyen derék ember! Hajlandó áldozni a művészetekre, nem sajnálja a garast a szegényektől, nem fennhéjázó, szóba áll az egyszerű népekkel…”

A jövő embere eltűnt előlem a délelőtti forgatagban, pedig nem bántam volna, ha egy pillantást vet rám, hogy talán megmaradhassak az emlékezetében.

Ki jut a paradicsomba?

A Paradicsom – az egyik utazási iroda szerint – Afrika keleti partjainál, az Egyenlítő alatt, Madagaszkártól északra az Indiai-óceánból kiemelkedő Seychelle-szigeteken található, s bárki eljuthat oda, ha befizeti az útiköltséget, vagyis 215.025 forintot, valamint félretesz magának az indulásig 11.900 forint költőpénzt. Feltételezhető, hogy egy ilyen kirándulásra készülő nő vagy férfi rendelkezik a trópusi éghajlatra (26-30C° között váltakozó hőmérsékletre) alkalmas öltözékkel, különös tekintettel a tengeri strandon, a teniszpályán, a nemzetközi, a helyi és a kínai étkeket kínáló étteremben, a bárban vagy a kaszinóban való megjelenésre; de ha nem, akkor bizony valamicske beruházásra is szüksége lesz, úgyhogy legjobb a költségekhez még néhány tízezret hozzászámolni. Na és kinek van kedve még ha társasutazásról van szó, akkor is, egyedül indulni a Paradicsomba? Különösen ha párunk van, nem is illő egy ilyen rendkívüli utat csak magányosan megtenni. – Az ember mégsem mondhatja a házastársának vagy szerelmének, hogy: – Jut eszembe, édesem, tizenhét napra elutazom a Seychelle-szigetekre! – Hová?! – Ó, csak ide, tudod, Tanzánia szomszédságába, el sem kell menni a Baktérítőig, szóval éppen hogy elugrom egy kicsit, majd írok!… – Nem, nem, ez képtelenség. Tehát nyugodtan megkettőzhetjük a fenti összegeket, melyek így már (vagy még csak?!) félmilliót tesznek ki.

Félmillió! Csinos kis summa! De kinek nem éri meg?! S ráadásul télvíz idején startol repülőnk a Ferihegyről, februárban, de mi alig egy nap múltán már a verőfényes plázson süttetjük magunkat. Hotelünk ablaka a tengerre néz, szobánk légkondicionált, mindenütt kényelem. És micsoda programok várnak! Üvegfenekű csónakkal kirándulás az óceán csodálatos világának megismerésére; Afrikából áttelepült őslakók hajdani táncait idézi fel egy tábortűz körüli műsor; bebarangolhatjuk a központi szigeten, Mahén fekvő fővárost, Victoriát; helyi repülőtúrán vehetünk részt, hogy még két szigetecskét is láthassunk – kell ennél több? Azt is elfelejthetjük, merre van Magyarország! Persze, ide aztán vissza kell térni, de semmi baj, mert ha az embernek futja erre a tizenhét napra, akkor itthon sem várja ínség; a pompás üdülésre költött pénz, feltételezhetően csak töredéke jövedelmének.

Vagy tévednék? A gondosan élére rakott forintokból is fedezhető ez az utazás? Mert úgy véljük, ne csak Európában utazgassunk, ne csak – ha szerencsénk van! – Amerikába jussunk el meghívások, ösztöndíjak, rokoni segítségek révén, hanem nézzünk körül alaposabban a világban? Tessék elmenni távolabbi tájakra is, mondjuk éppen a 280 négyzetkilométeren fekvő, 65 ezer lakosú Seychelle Köztársaságba, melynek a nemzeti lobogója még kissé hasonlít is a mienkhez: a piros és a zöld mezőt egy hullámos fehér sáv választja el; s amely országocskán-szigetcsoportocskán az angolon és francián kívül a seychelle nyelvet beszélik; a pénznem a seychelle-rupia, ami száz centet, vagyis egy dollárt ér.

Az ember ott úgy élhet, mint a föld akárhány jómódú polgára, aki a trópusokon tölti a szabadságát; senki sem kérdi: – Ugyan mondja már, magának miből telik rá, hogy a Beau Vallon Bay hotelban lakjon? És főleg, hogy esténként látogassa a kaszinót?!

Bocsánat az ironikus hangért. Nem akarom megbántani sem az utat hirdető irodát, sem a Seychelle-szigetekre készülőket. Sajnálom, nem tarthatok velük, (hogy megtehessem, fel kellene számolnom minden ingó és ingatlan vagyonomat!) ám mégsem az irigység beszél belőlem.

De azért, bevallom, meglepett ez a program. Elképedtem: hát vannak, akik állni tudnak ekkora költségeket? Másról sem hallunk, mint gazdasági összeomlásról, nyomorról, sőt mi magunk is érezzük, milyen nehéz lett a megélhetés. Az árak emelkednek, a keresetek viszont nem. Tisztes szellemi munkát végzők sokaságának a fizetése nem éri el a havi tízezer forintot, de másokat is emlegethetnénk. Kinek jut hát negyedmillió egy ilyen üdülésre?

Ki juthat el a Paradicsomba?

De lássuk csak: talán régi, sematikus gondolkodás, földhözragadt okoskodás így nézni a dolgokat. Szegényemberi vélekedés ez. Mert hiszen miért ne akadnának olyanok, akik jól keresnek, mégpedig becsületes úton. Hiszen vannak már vállalkozók, üzletemberek, olyanok, akik jól és haszonnal forgatják a pénzt, akik kiszabadították magukat az érvényesülést és haladást gátló, minden egyéni kezdeményezést és sikert megfojtó, úgynevezett szocialista gazdálkodásból, és önállósodtak szellemileg és anyagilag. Egyszóval vannak bátor emberek, akik hisznek a kibontakozásban, s beruháznak; az elmúlt negyven év keserű tapasztalatai sem félemlítették meg őket – úgy látszik – végérvényesen. Bíznak abban, hogy érdemes hozzáfogni a komoly munkához, érdemes üzletet nyitni vagy termelőüzemet létesíteni a jövőbeni fellendülés reményében. Szakmai tudásukat a lehető legjobban és legszabadabban akarják kamatoztatni, életre akarják kelteni a halódó magyar gazdaságot. A munka pénzt, s a pénz még több pénzt fial, de már nem azért, hogy a vállalkozó – mint a léggömbként felfújt prosperitás éveiben – minél hamarabb megszedje magát, aztán nyugati kocsit, balatoni villát, ékszert vásárolva Harpagonként üljön pénzeszsákjain, hanem jövedelméből újra és újra beruházzon, ne csak a maga, de az ország javára is hasznot hajtva. Az ilyen persze, hogy nem filléreskedik! Persze, hogy nagy pénzekkel dolgozik.

Ha keres, ha tisztességes vállalkozói kedvéből és erejéből származik a jövedelme, miért ne utazhasson pihenni azokra a csodás szigetekre? Vagy akárhová!

Az iroda hirdetése tehát azért lepett meg, sőt – hadd legyek őszinte: azért botránkoztatott meg, mert a rossz beidegződések kezdtek el munkálni bennem. A fene egye meg, hát kinek van ennyi pénze? Negyedmillió?! Kéjutazásra?! De miért is ne reagálna rá így más is? Hiszen itt, mifelénk évtizedeken át bűnnek mondták ki a vállalkozást, pokolba vezető útnak, aminek a végén a kereskedő vagy iparos pöfeteg tőkéssé pocakosodik; gyanús volt mindenki, akiben föllobbant a kezdeményező kedv; a munkával szerzett vagyont elkobozták, a tehetséget kalodába zárták, s aki nem bírta ki, hogy keze-lába ne legyen szabad, azt kalandornak, gonosz pénzszerzőnek, harácsolónak titulálták.

Bennünk élnek ezek az előítéletek. Pedig ki kellene ezeket irtani magunkból; tisztelni kellene a munkájukkal előrejutók sikerét, örülni kellene annak, hogy a tehetségesek előtt szabaddá vált a vállalkozás útja. Mert ha eredményesen dolgozhatnak, ha vagyonuk az ország vagyonát is gyarapíthatja, akkor előbb-utóbb nemcsak ők jutnak el a Paradicsomba, hanem azok is, akiknek megélhetést nyújtanak. S egyszer talán mi is ott ülhetünk majd a Beau Vallon Bay légkondicionált éttermében, noha – de ezt fogjuk fel örökös különbségnek – a kaszinóba esténként azért nem merünk bemenni, mert arra se fehér szmokingunk, se felesleges pénzünk nemigen lesz akkor sem.

A tönk széle

– Na, ez is a tönk szélén áll! – hallottam olykor apámtól valamely ismerős üzletemberről, távoli vagy közeli barátról: vendéglősről, kávésról, kereskedőről. – Csőd? – kérdezte szorongva anyám. – Igen, csődbe jutott a szegény ördög! – Nagy csöndek követték mindig az efféle rossz híreket, engem pedig elborzasztottak. Gyerekként elképzeltem az emlegetett szerencsétlent, aki a tönk szélén áll; rémséges kép: magára hagyottan, kitaszítottan egy hatalmas, derékban elfűrészelt fa tönkjén didereg az erdő mélyén, partján a szakadéknak, s bármikor a mélybe zuhanhat.

Zuhanhatott is. Hiszen aki a tönk szélére jutott, arra nem sok remény várt.

Apám, akárcsak kortársai, örökösen retteghetett a csőd rémétől. Mire önállósította magát, látott eleget. Főpincéri kauciói vesztek oda; egyik nap még virágzó üzletnek hihette főnöke vendéglőjét, a másik napon már lakat volt a rolón a zárlati pecséttel. Ő, amikor a maga ura lett, megpróbált védekezni a tönkremenés ellen. Megtette, amit a csőd elkerüléséért megtehetett. A szolid üzletvezetés híve volt, nagyra törő szándékait kellőképpen fékezte józansága, erkölcsi érzéke. Szép, tágas, nyugodt, polgári üzletet akart és teremtett meg; gondja volt a család jó megélhetésére, anyagi biztonságára, de nem az erőszakos meggazdagodás járt a fejében. A jövőnek dolgozott, nem a pillanatnak. A vendéglő cél volt, s nem eszköz a pénzszerzésre. Lelkiismeretes volt, jó bort mért, ízletes konyhát vitt, ügyelt vendégei hangulatára; törzsközönségének azzal kedveskedett, hogy mindenkinek készíttetett monogramos poharat; ha néhány napra elmaradtak, felkereste őket megtudakolni, nem sérelmeznek-e valamit talán? Ellenőrizte a konyhai adagokat, inkább hozzátett egy-két szem húst a pörkölthöz, mintsem hogy szűken mért volna; ha a pincér nem töltötte tele eléggé a literes üveget, vagyis ha a bor szintje nem tetőzte a hitelesítés vonalát, visszarendelte a fiút a pulthoz, hogy telítse csordultig a palackot. Soha nem csapott be senkit egy fillérrel sem, megbízható kereskedőktől vásárolt; óvakodott minden szenvedélytől, ami a szakmában leselkedett rá: nem ivott, nem kártyázott, nem járt lóversenyre – noha a plakátok fejében ingyen belépőt kaptunk; kerülte a zálogot, váltót nem írt alá, mert ha a helyzet megszorongatta, inkább a nélkülözést választotta. Nem voltunk elkényeztetve, noha minden szükségest megkaptunk gyerekkorunkban, de az üzlet nem azért volt, hogy tobzódjunk vagy könnyelműsködjünk, hogy autót vagy nyaralót vásároljunk a hasznon, netán külföldi vakációkon költsük a pénzt. Minden jövedelem a beruházást szolgálta. A szolid hasznon túl a fennmaradt pénz visszaszállt az üzletbe a tőkét gyarapítani. Hiszen apám arra számított, hogy a vendéglő akkor is létezni fog, ha ő már nem lesz az élők sorában; vendéglőjét nem kirabolni akarta, hanem felvirágoztatni. De mindeközben folytonosan rettegett a rémtől. Néha láttam, amint a délutáni csendben, amikor pangott a forgalom, s csak néhányan iddogáltak a kockás terítőjű asztaloknál vagy csak futó vendégek tértek be pohár sörre, fröccsre, féldecire – láttam apámat az üzletajtóban, aggodalmasan, mintha azt leste volna: lesz-e ma este is közönség? Megússza-e? Elkerüli-e a rém: a csőd? Hiszen az, akitől megvette az üzletet, ugyancsak csődbe jutott. Híresen jól menő vendéglője ment tönkre, évtizedek munkája omlott össze egy röpke fél esztendő alatt. Apám sokszor emlegette, milyen kétségbeejtő helyzetbe jutott gazdag elődje; egyszeriben a legnagyobb ínség szakadt rá. A bank, amelyik a bérháznak és benne az üzletnek is a tulajdonosa volt, a csődeljárás folyamán zárolta még a konyhai tűzifát is; felszámolták a boltot az utolsó csepp pálinkáig. Akkor aztán pályázatot írtak ki a megvételére. Mi akkoriban Óbudán éltünk, ott bérelt apám vendéglőt, de lejárt a szerződés, hát pályázott, s nyert. Rokoni támogatással kifizette a vételárat. Borkereskedő barátja, akivel együtt tanonckodott, ingyen – ma azt mondanánk: bizományban – szállította az induláshoz a bort. Apránként, fokról-fokra kellett megküzdeni a létért. Józanul. Szorgalommal. Bölcsen. Bölcs számítással. És persze végtelen tisztességgel. Apám megalapozta az üzletet, mégis hányszor, de hányszor láttam borúsnak a tekintetét, amikor mások tragédiájáról hallott; a vállalkozások fölött folyton ott lebegett a tönkremenés veszélye; ő is félt, hogy nem ússza meg. Mindig nagy szánalommal mutatta nekem a tönkrement kollégákat, akik be-betértek hozzánk kopottan, meggyötörten, szegényen. – Látod, mi lett belőle? Pedig nagyszerű üzlete volt, egy resti, gondolhatod, mekkora forgalommal, és mégis! Egyszer csak krach! Vége! Most kisegítő pincér… néha hívják. De szegény csak olyan száraz pipás…

Egyszer egy derék tartású urat mutatott a villamoson. Soha nem felejtem el: nyáridőn télikabátot viselt az illető. Sál a nyakában, fején foszlott szalagú, pecsétes Eden kalap. A nagykabátja is foltos volt, de látszott, hogy szalmiákszesszel tisztogatta, és széttaposott cipője is fénylett. Ült, mint egy sikerei teljében lévő, gazdag úr. Rezzenéstelen arccal tűrte a bámuló tekinteteket. Hőség volt, rekkenő nyár, de ő fázott. – Híres kávés volt Kispesten – súgta apám a zörömbölő villamoson. – Egyik szezonban kisegítettem nála, nem ismerhet, régen volt. Lovakat futtatott az ügetőn. Csak a francia pezsgőt szerette, hajnalonként a főpincérével kártyázott, nyert és nyert… most pedig! Nézd, a cipőjének nincs is talpa. Azt mondják, váltókat írt alá…

Apámat mindig nagyon megviselte az ilyesmi. Nem volt benne gőg, hogy bezzeg ő hogy tartja magát! Nem. Szánakozott és félt; az ilyen alakok az örök rémkép megtestesítői voltak a szemében.

Már én magam is, még gyerekként, megtanultam rettegni a szótól. Csőd. Amikor mindennek vége. Amikor tönkremegy az ember. Amikor aztán rátör a nyomor.

A szó mostanság megint hallható. Tönkrement a vállalat. Felszámolták. Csődbe jutott a gyár, a kereskedelem, a lapkiadó, a könyvkiadó, a színház, a filmgyár, a könyvkereskedelem… Társaságban, családi összejövetelen már szinte csak úgy mellesleg mondják: – Ja, mi is csődbe jutottunk! Állás nélkül vagyok!…

A csőd persze nem új dolog. Hiszen az elmúlt évtizedekben folyvást azt hallottuk, hogy ráfizetésesek a gyárak, a téeszek, hogy a könyvkiadás mekkora veszteséggel jár, na és a színház?! Ha a tárca nem dotálná!… „Tudja maga, mennyit ad a színházjegy árához az állam!?” Magyarán: szüntelen csőd volt. Csak éppen mindig betömték a lukakat. A Pénzügyben évről évre a ráfizetések fedezésére készült a költségvetés. Csak azért nem lett nyilvánvaló, hogy a tönk szélén állunk, mert a rezsim presztízskérdést csinált a látszat fenntartásából. Egy szocialista társadalomban nem lehetnek gazdasági bajok. Nem lehet munkanélküliség, nem kell papírkosárba dobni a regények, versek, esszék kéziratait, nem csukhatnak be a színházak, mert mit szólna a tőkés világ! Mit szólna az ellenség?! De a presztízs megszűnt. Valaha azt mondták: „Elvtársak, ez politikai kérdés!” Most ez így hangzik: „Uraim, ez pénzügyi kérdés!”

A tönk szélén álltunk mindig is. A rém velünk volt, s velünk van. Lehet, hogy együtt kell élni vele örökké?!

Tisztes haszon

Közgazda barátommal találkoztam a minap, régen nem láttuk egymást, kíváncsi voltam, mit csinál mostanában: békén élvezi-e nyugdíjas napjait, végre másokra hagyva a gondot vagy ami jobban illik fiatalosságához, fáradhatatlanságához, energikus alkatához, bekapcsolódott-e valamilyen munkacsoport tevékenységébe?

Természetesen bekapcsolódott. Hiszen még azokban az években is örökösen a reformokon járt az esze, folyvást a nyilvánvaló ostobaságok kiküszöbölését sürgette, szüntelen a bűnösen hanyag vagy dilettáns gazdálkodást ostorozta, amikor még remény sem volt rá, hogy egy, az alapjaiban hibás, rossz rendszert csupán félmegoldásokkal, vagyis a fundamentum megőrzésével meg lehessen javítani. De barátom, nem lévén híján az ehhez szükséges indulatnak, soha nem adta fel a küzdelmet, noha már régen belátta, hogy csak a gyökeres változás segíthet.

Mégis, voltaképpen örült, amikor néhány éve, a hatvanadik esztendeje pillanatában nyugdíjba mehetett.

De azért tovább forrongott; írta a szakmai cikkeit, mint régi, sok tapasztalattal és gyakorlattal rendelkező ember, felkereste a még pozícióban lévő társait, segítséget ajánlott fel nekik a lehetséges jobbításokhoz. De hiába.

Aztán bekövetkeztek a változások, s ő újra szárnyra kapott. Mint mondta, elérkezettnek látta az időt, hogy végre hasznosíthassa tudását. Közgazdaként elsősorban mindig is a kereskedelem érdekelte, az áru eljuttatása a termelőtől a vásárlóig. Ez a folyamat valamikor – és évszázadokon át – igen egyszerű volt, de aztán kitalálták és létrehozták az úgynevezett szocialista kereskedelmet, s ezáltal menten bonyolulttá, nehézkessé, zűrzavarossá vált. Barátom hiába tudta az elmúlt évtizedekben, hogy mi a kereskedelemben a logika, hiába fogta a fejét, amikor lépten-nyomon ennek a logikának a semmibevevését látta, neki is részt kellett venni a kalamajkában, ahogy mindenkinek. Most azonban másként lesz – gondolta; elképzelései valóra válthatók, hiszen a mai politikusok éppen úgy tudják, mint ő, mi mindenen kell sürgősen segíteni, hogy – többek között a kereskedelemben is – mekkora változásokra van szükség az élet normalizálásához. Ezért csatlakozott egy tanácsadó csoporthoz. A kormánypárt munkatársaival együtt végre valódi kereskedelmet akarnak teremteni az országban.

– Na és hogy álltok? – kérdem tőle, amint a nagy nyári napon egy olasz fagylaltozó előtt összetalálkozunk az utcán. Ragyog a fény; a csinos üzletben csinos lányok mérik a hűsítő vaníliát, epret és sztracsit; mindkettőnk kezében olvadoznak az ostyatölcsérben tornyosodó gombócok. – Mi van a kereskedelemmel? Alakul már valami? Történik valami egyáltalán?

Barátom – ráismerek – most is indulatos. Türelmetlen. Semmi sem mozdul előbbre igazán. Még mindig ott toporgunk, mint ahol néhány éve, amikor indulgattak a reformok. A politika elméletekkel van elfoglalva, s közben hullik szét a gazdasági élet. A neppereknek áll a világ. Gyors intézkedések kellenének az üzletek magántulajdonba juttatásáról. Az egész kereskedelem rendbetételéről. Amíg nem érzi magát biztonságban a kereskedő, addig nem fog tervezni, nem törekszik tisztességes haszonra, hanem a percnek él csupán, ahogy élt már a hetvenes években is a maszek, hiszen nem tudhatta, mit hoz a holnap, mi lesz a boltjával, gyors jövedelemre gondolt csupán, kirabolni a vevőt, az üzletet, nem invesztálni, csak annyit, amennyi a harácsoláshoz szükséges, hamar megvenni a nyugati kocsit, hamar felhúzni a házat, a vízparti villát, hamar valutát váltani feketén, s beszaladni néhány divatos fürdőhelyet, várost, országot, hamar, hamar, ameddig lehet. Ez volt az ál-prosperitás, a nagy kirakat, hogy lám, lám, nálunk milyen színes a kereskedelem. De csak aranyfüst bevonat volt, ahogy aranyfüsttel volt bevonva a világ elkápráztatására az egész Kádár-rendszer. Minden olyan volt, mintha nem lett volna semmi baj, holott omladozott az egész.

– Ami ma a kereskedelem – mondja barátom, miközben a színes, jeges fagylaltgömböket ízlelgetjük –, ami itt dúl, az katasztrofális. Részben ott van teljes tehetetlenségével, unalmával, érzéketlenségével és szellemtelenségével az állami kereskedelem, mint valami ottfelejtett őslény, részben virul – elsősorban a maga és nem a közönség hasznára! – a butikvilág, s mindemellett, mint esőzés után a gomba, elszaporodtak a zugkereskedők, az engedéllyel vagy engedély nélkül hatalmas haszonra szert tevők tengernyi népe. Perzsavásár. Szemesnek áll a világ; Aki bírja, marja! Ez egészen elképesztő! Persze megértem, ha szabadjára van engedve, ki ne használná ki a helyzetet?

– Emlékszel – mondom barátomnak – emlékszel, hányszor elmeséltem neked, amikor a régi kereskedőszellemről diskuráltunk, hogy milyennek láttam én a jó üzletembert? Olyannak, aki szolgálni akar. A feladatában is – kiszolgálni – benn van ez a szó. Azok hoztak létre üzletet, akik kedvelték ezt a foglalkozást, nem akartak függni senkitől, szabad pálya – mondták valamikor. A legtöbbje lentről kezdte, kis üzlet, kis haszonnal, gürcölve, küzdve, állandó vevőkörre számítva, törzsközönségre, akik tudják, mit kaphatnak évről évre, napról napra, óráról órára abban a boltban, s akikről a kereskedő is tudja, hogy mit kívánnak, mit szeretnek. Ezek a boltosok megélni akartak, de nem bármi áron; adtak a becsületükre, a jó hírükre; ha volt is bennük gazdagodási vágy, márpedig miért ne lehetett volna, akkor sem törtek tisztességtelen haszonra, akkor sem akarták sebtiben ezt a gazdagodást, hanem szépen, apródonként, megküzdve a pengőkért. Persze, akadtak svihákok, csalók, rámenős alakok akkor is. De azokat előbb-utóbb a közönség bojkottálta, az ipartestület pedig kizárta. A céh vigyázott a tisztaságra. Jó volt bemenni egy boltocskába, kellemes volt betérni egy nagyobb üzletházba, mert ott, akár mímelték, akár szívből tették, de a kuncsaft kedvét keresték. Ma viszont – és ez még mindig így van – hol kellemetlenkedő, az eladók nyugalmát és semmittevését megzavaró, tolakodó fráternek tekintenek, hol nyájas mosollyal elbűvölhető, s közben alaposan kizsebelhető áldozatnak. Jó, jó, tudom, az igazi kereskedelemhez tökéletes áruellátás is szükséges. A kínálat bősége. De vannak azért bőséggel kínálható cikkek is, mégsem mérsékeli magát a kereskedő. Mert nem ez az uralkodó szellem.

– Az uralkodó szellem a káosz – mondja barátom, a tölcsér oldaláról megmentve a lecsurranó málnafagylaltot. – Az üzleti élet nálunk tönkrement, megsemmisült, a kereskedelmi etikát is államosították annak idején, s hagyták éppen úgy pusztulni, mint az államosított bérházakat, villákat. Ha nem tereljük rendes mederbe például a kereskedelmet, de minden mást is, akkor menthetetlenül tovább pusztul az etika, a morál. A gazdasági élet zűrzavara a morál zűrzavara is… De vigyázz, mert olvad a tölcséred!…

Így aztán a hőséges délben a fagylaltunkkal törődünk inkább.

A mesterség becsülete

– Te mi szeretnél lenni? – tették fel gyerekkoromban nekem is a kérdést bajszos idegenek, kalapos hölgyek, lehajolva hozzám, s tán igazi érdeklődéssel. Megmondtam mindig, mi az álmom. Ami persze állandóan változott. Ha megkapott egy fűszerüzlet hangulata, boltos akartam lenni, hogy magam is ott serénykedhessem a pult mögött, illatos Meinl-kávét mérve a vevőknek; ha asztalost láttam fenyőléceket falcolni, az a mesterség vonzott; ha állatorvos segített világra a szemem előtt egy kisborjút, az ő hivatását irigyeltem. De mindig a foglalkozás érdekelt, s nem annak az örömön túli haszna.

Gimnazistákat faggatok, hogy mire készülnek. A válaszok lehangolnak, bár keserűségükben nem ismeretlenek előttem. – Azt kell nézni, mi fizet jól!… – A munka?! Fenét! A pénz! Mindegy, hogy mi, csak megszedhessem magam! – A továbbtanulás ráfizetés, mert nem becsülik meg a diplomásokat! – Majd bolond leszek tanulni, amikor éhen lehet dögleni egy értelmiséginek… – Ha itthon nem tudok boldogulni, máris megyek külföldre, ott aztán!… – Angolul kell tanulni, angolul, és lelépni!…

Érthető. Mégis elönt a szomorúság, vitatkozom, és persze kevés a meggyőző érvem. Nincs a munkának becsülete, csak az ügyeskedésnek. Nincs hivatástudat, csak anyagiasság. A helyzet neveli őket erre.

Eszembe jutnak a régi mesteremberek, akiket gyerekkoromban annyira becsültem, annyiszor csodáltam. Nyári vakációimat egy dunántúli uradalomban töltöttem; számomra az a major a világ minden kincsével fölért. (És fölér emléke még ma is!) Takaros istállók, kocsiszínek, pajták; az udvaron cséplőmasinák, elevátorok, fogatos gereblyék, gőzgépek, traktorok. De főleg a műhelyek! Ott sorakoztak a sárga magtárépület aljában: a szíjjártóé, a lakatosoké, bognároké, kovácsoké. Várt volna az erdő meg a rét, biciklizhettem volna a nagy határban, de én inkább behúzódtam valamelyik mester birodalmába, és ámultam, micsoda ügyességgel készülnek a patkók, a kocsirudak, a lószerszámok. Talán leginkább a patkolás látványa nyűgözött le. Máris ott lábatlankodtam, ha láttam, hogy valamelyik kocsis a szín alá kötötte be a lovát. A mester megengedte, hogy a hatalmas fújtatóval felszítsam a tüzet: a két fél dinnye formájú vaspofa közé rakott apró szemű kovácsszenet. Kicsi lángok is lövelltek olykor a parázsból, kék és vörös lángocskák. Ebbe az izzásba tették hosszúnyelű fogóval a nyers patkót, áthevítették, s amikor már sárgásfehérre olvadt, kikapták, és az üllő hegyén, lapján, élén formálták csengő-bongó kalapácsütésekkel. – Csinn-bum-bum-bum-bum- bum-bum-bum… Csinn-bumm-bumm-bumm… Csinn-bumm-bumm-bumm… Csin-csin-csin-csin – Csinn-bumm-bumm… – Szikrázott a vas, s közben hamar kihűlt: narancs-szín, vörös, szürkés-vörös majd szürke lett, hólyagzott róla a finom vaspernye. Sarkat, s a patára hajlítható pántot vertek még ki a vasból, aztán lyukakat ütöttek bele a szögeknek. Még azon melegen felpróbálták a ló patájára. Sistergett, bűzlött a szaru, orrfacsaró szaga volt, de nem hátráltam, gyönyörűség volt látni ezt a munkát. A szakértelmet. A tévedhetetlen mozdulatokat. A nyugalmat. A mesterség szeretetét. Ha passzolt a patkó, felszegelték. De előbb igazítottak a körmön is, vágtak belőle, ráspolyozták. A kocsis megpaskolta lova csüdjét, jelezve neki, hogy adja ölbe a lábát. A jószág engedett; gazdája nekivetette magát vékonyának vagy a szügyének – úgy tartotta oda a kovácsnak a patát. A kiütköző szögek hegyét lehajtották, lereszelték. De a ráfhúzást is szerettem nézni. Már kora reggel készültek rá: a bognárok átgurították a maguk műhelyéből a vajszínű, friss, küllős-talpfás, nyers akácfaillatot árasztó szekérkerekeket. A kovácsok méretre vágott szálvasakat hevítettek, verték az üllőn a kalapácsokkal, kerekítették a tüzes anyagot. Aztán még izzón a vaspántot ráügyeskedték a kerékre. égett, lángot fogott a fa, de máris merült az egész a vízzel teli tartályba. Gőz csapott fel, bugyorgott a víz – a ráf a fára szorult, s míg csak a sok használatban össze nem száradt, el nem vásott a kerék, tartott mint a parancsolat. De ámulatba ejtett a szíjjártó is. A csikó formájú padon ült, lovaglóülésben, és a varróbak fapofájába szorított bőrszerszámot varrta szurkos zsineggel. Egy döfés az árral és öltés jobb felől, újabb döfés az árral – és öltés bal felől: pompás kantárok, istrángok, hámok készültek a műhelyében.

Nem tudom, boldogok voltak-e ezek a mesteremberek, de hogy nem éltek meg könnyen, az bizonyos. Ám akárhogyan lázadoztak is a sorsuk ellen, a munkán nem álltak bosszút sohasem. Soha nem vetették, tagadták meg a szakmájukat, nem lettek hozzá hűtlenek, eszükbe sem jutott, hogy szidalmazzák, mint rájuk nehezedő átkot. És rosszul, hányavetien sem dolgoztak, nem adtak ki silány munkát a kezük alól. Meg nem sértették volna ezzel a mesterségüket. Nem jegyezte őket senki, mégis büszkék voltak egy szépen faragott kocsirúdra, tartós kerékre, viselhető patkóra, díszes vasalásra, jól vágott menetre, gondosan varrott gyeplőre, szépen fonott ostorra. Pedig jutalmat nemigen kaptak érte. Hitvány munkájukért ugyan elzavarta volna őket az intéző vagy az uraság, de nem a félsz végeztette velük pedánsan a dolgukat. Hanem a szégyent nehezen viselték volna el. Ha valakire rámondták, hogy mihaszna iparos, az nem állhatott meg senki előtt. Nem volt dicsőség elkapkodott, slendrián munkáért levágni a nagy pénzt. Ki-ki emberi becsülete szerint dolgozott jól, ha megfizették, ha nem. Mert maga a munka szent volt. Mondom mindezt a gyerekeknek, de csak legyintenek, maradi dolgok ezek! Mert arra tanította őket sok rossz példa, hogy bolond, aki nagy haszon nélkül is dolgozik. Megszaladt már a világ, nem olyan, mint volt az ősidőkben, azért van fejlődés is, vagy nem? Ki az a dinkó, aki nem a minél nagyobb nyereségre tör? Mindegy, hogy miből, csak dőljön a pénz, vehessek ezt, azt, nem akarok lemaradni… – Mást se hallok, mint efféléket: – A mérnök haverom otthagyta az intézetet, ahol felkopott az álla, most elment egy szerelőhöz, autókat javítanak, megvan neki az ötszöröse! – Az egyik lány kimaradt az egyetemről, a szülei nem tudják eltartani, fogta magát, beállt egy hamburgereshez, utcai bódé, egy kis luk, a főnökasszonynak előkészíti a húspogácsát, és megvan neki a havi tízezer. Mikor kapott volna annyit, ha diplomázik? Az unokanővére még külföldön is járt egy évig egyetemre, szerkesztő az egyik könyvkiadóban hatezer-néhányszázért, és nem fog feljebb vergődni sokáig, pedig már hat éve ott dolgozik… – Egy hapsi otthagyta a tanári pályát és ablakot tisztít, naná, hogy megéri neki… és… És. És, és, és. Az ilyen karrierek lebegnek a szemünk előtt. Majd akad valaki, aki bevisz… elintézi… kijárja. Csupa buli, kibúvás, megalkuvás. Nem őket hibáztatom. Sőt, egyáltalán nem hibáztatom őket. Ilyen a közszellem, a gyerekek ezt tanulják, ezt tapasztalják a felnőttek társadalmában.

De azért mesélek nekik a gondos mesteremberekről, akik hittek a munkában, bármilyen nehéz volt is a sorsuk. Mert az embert az teszi emberré, hogy hisz a szép, tiszta munkában, akármilyen vacak is körülötte a világ.

A múlt kötegeiből

Időnként, amikor valami iratot vagy feljegyzést keresek, s persze nem találom sem a polcokon, sem az irattárnak használt, ósdi éjjeliszekrényben, spárgával átkötött csomagocskák akadnak a kezembe vagy dőlnek ki a dossziék közül. Nem állhatom meg, hogy ki ne bontsam őket. Aztán ahelyett, hogy tovább kutatnék, belemélyedek a vizsgálódásukba. Régészi izgalom fog el; ilyet érezhet az archeológus, amikor óvatosan, rétegről rétegre letisztogatja a földet az előbukkanó leletekről; vajon mi kerül a szemem elé? Néha kedves emlék, néha megrázó, felkavaró dokumentum. Évtizedeken át hevernek ezek a pakkok, aztán egyszer csak lefújom róluk a port, s amint turkálok a töredező szélű, sárguló papírlapok között, felidéződik a múlt.

Tudják rólam a családban, hogy gyűjtöm a képeslapokat, leveleket, ötven esztendős villanyszámlákat, egykori építkezések mérnöki terveit, ócska kalendáriumokat, fiókok mélyén lapuló, századelőről maradt orvosi recepteket, kérvények másolatait, régi rendeleteket, bírósági végzéseket és általában mindenféle mihasznának, tűzrevalónak ítélt cetlit. A hagyatékokból sok efféle kerül hozzám; szép kis gyűjteményem van, ott gyűlnek, gyűlnek a szekrényekben, kimustrált bőröndökben, az egyik nagybátyámtól örökölt katonaládában, de időnként előkerülnek.

Valamelyik nap egy számlaköteg akadt a kezembe. Egyszerű számolócédulák, vendéglői cechek, apám kézírásával. A számoszlopok alatt dátum – 1947, 1948 –, és mindegyiken név is, hajdani üzletünk törzsvendégeinek a nevei.

Három tucatnyi lapocska.

Apám tintaceruzával írt, néhol valami nedvességtől lila folttá olvadtak a számok vagy a betűk; egyik-másik cédulán odafirkantva ez áll: „Kifizette!” A többin azonban ez: „Bekaszírozni!”

Emlékszem, ez a kellemetlen feladat rám hárult.

Amikor – kényszerből – meg kellett válnunk a vendéglőtől, maradtak kifizetetlen cechek. Nálunk ugyanis hitelben fogyaszthattak ételt, italt a törzsvendégek. Éveken át jártak hozzánk, csaknem mindennap ugyanazok az emberek, közalkalmazottak, iparosok, művészek, kereskedők, még egy pap is; akkor fizettek, amikor akartak. Volt egy kezet formázó fém csiptető, ott lógott a pohárszék oldalán, abba csíptettük be a vendégek rendezetlen számláit.

Nem kételkedtünk abban, hogy rendesen elszámolnak-e. Szóltak elsején, szóltak, amikor pénzhez jutottak. Soha nem támadt vita a fizetés körül.

Még az ismerősebb, megbízható futóvendégek is élveztek hitelt. Volt a közelben néhány műhely, onnan az iparosok át-átszaladtak sörre, fröccsre a kuncsaftjaikkal. Egy németajkú galvanizáló mester mindig csak a pultnál hajtotta fel a borát, naponta ötször-hatszor is megjelent, csupán feltartotta két ujját, s máris mértük a két deci fehéret. Neki is ott laffogott a cetlije a csíptetőben. Alkalmankint húztunk rá egy-egy strigulát.

Nem szándékosan maradtak adósaink akkoriban, amikor el kellett hagynunk az üzletet. Hirtelen történt minden, s még a környékről is elköltöztünk.

A számlákon, amelyek most a kezembe kerültek, címek is vannak. Apám leveleket írt ezekre a címekre, baráti, udvarias sorokat. Lefestette megváltozott helyzetünket, és kérte a tartozások lehetőség szerinti rendezését.

Érkeztek pénzesutalványok. De sokan hallgattak.

Persze, nehéz idők jártak, másokra is rászakadt a nyomorúság. Hivatalukat, pozíciójukat, üzemüket, műhelyüket vesztették sokan. Politikai konfliktusokba keveredtek. Hallottunk olyanról is, akit internáltak. Negyvenkilenc után voltunk.

Keservesen éltünk mi is, kellett minden fillér.

– Elmész ide és ide – mondta apám, kezembe nyomva egyet-egyet a számlák közül. – Légy udvarias, de határozott, ahogy tanítottalak! Köszönj, beszélj bátran, mondd, hogy én küldtelek, add át üdvözletemet, és kérd el ezt az összeget…

Nem lelkesedtem ezekért az utakért. Idegen házakba, idegen lakásokba kellett becsengetnem. Zavartan, kényszeredetten fogadtak. Feszengve ültem a konyhai hokedlin vagy a lefüggönyözött szobákban a bőrkanapén, s hallgattam a sopánkodásokat. – Jaj istenem, hát persze, a tartozásunk! Mennyi is? És ti hogy vagytok fiacskám? Mert mi most nagyon nehezen élünk, Feri bácsit kitették az állásából, azt mondják, megbízhatatlan – fogta suttogóra egy főkönyvelő felesége. Törzsasztaluk volt a belső teremben, télen mindig fűszeres forralt bort ittak, és az említett Feri bácsi vastag szivarokat szívott éjfél felé. – Milyen jó kis üzlet volt a tietek, fiacskám! Milyen szép estéket töltöttünk el ott diskurálva, kártyázgatva! Na, én csak néztem, hogy kártyáznak a férfiak! Istenem, meg sem tudlak kínálni semmivel! Feri bácsi éjjeliőr lett, kevéske pénzből élünk, mondd meg apádnak, szeretettel gondolunk rá…

Volt, ahol be sem engedtek, csak a gangon adták tudtomra, hogy képtelenek fizetni, de eljön majd az az idő… Máshol kaptam valamicskét, részletet, hogy aztán majd, majd… Mindig a majd. Ezt vittem haza. De apám újra és újra útra bocsátott, járnom kellett a várost, az emeleteket, a lakásokat, ahová egyre keservesebb volt bejutni.

– A tanácsosék – mondta apám egy napon. – Emlékszel a tanácsosékra? A kályha melletti asztalnál ültek minden este. Hét óra felé érkeztek, elegáns kis úr, sötét öltönyben; csokornyakkendőt viselt és olyan nyírott bajuszkája volt. Emlékszel, nem? Törékeny emberke. A felesége meg hatalmas nő, testes, vidám teremtés. Rizlinget ittak, először fél litert rendeltek, diskurálgattak a festőművésszel, az ateista orvossal meg a görögkatolikus pappal. Mindig olyan nagy filozófiai vitába keveredtek. Aztán a tanácsos úr tíz óra felé szépen elszenderedett a második fél liter után. Akkor az asszony kért még egy újabb fél litert. És soha nem bánta, hogy az ura ott alszik mellette. Éjfélkor mentek haza mindig. Nahát, itt a cím, felmész hozzájuk. Nekik is írtam, de nem válaszoltak. Itt a számlájuk…

Most, hogy felidéződnek ezek a régi emlékek, magam előtt látom a tanácsosnét flanel kendővel bekötött fejjel, vastag szoknyában, nyűtt pulóverben, rossz cipőben, lecsúszott szárú flórharisnyában, amint egy telefonfülkét takarít, a hetedik kerületben. Mert aznap, amikor kifizetetlen számlájukkal a zsebemben hozzájuk igyekeztem, ott találtam véletlenül.

Ráköszöntem. Meglepődött, elvörösödött, aztán amikor megismert, könnybe lábadt a szeme. Felmutatta a seprűt és a lapátot.

Otthon elmondtam, hogy találkoztam vele. És azt is, hogy természetesen nem szóltam neki a számláról.

Apám a cechüket szó nélkül visszatette a többi közé. Elő sem került többé. És a többi tartozást sem próbáltuk ezután behajtani.

Mind itt sárgulnak, porosodnak rendezetlenül a múlt kötegeiben.

Újkori perpatvarok

Tűzkő, szacharin

Ott állt a német felderítő főhadnagy a verandán, és az ablakkeretre akasztott tükörben borotválkozott. Kinn tavasz volt, március, de hideg tavasz. Tizenötödike körül még havazott is. Közeledett hozzánk is a front a nyugat-dunántúli határszélen. Mindennap újabb és újabb egységek érkeztek a faluba, a katonák beszállásoltak a házakba; némelykor menekültek hajtottak be az udvarunkra ekhós szekereiken, asszonyok, gyerekek, öregek; szalmát terítettünk le nekik a konyhában, kamrában, ott háltak. A tiszteknek a szobában kellett ágyat vetni, de ez a felderítő edzett volt, megelégedett a verandai dikóval. Ahogy ott állt az ablaknál, anyám megkérdezte tőle, mit tud Budapestről. Mert említette, hogy a front mögé szokott repülni.

– Budapest kaput! – mondta nyugodtan, míg állát beretválta. – A házak romokban. A város a földdel egyenlő. A hidak a vízben, a roncsok között fennakadt hullák áradást okoztak, a várost elöntötte az ár…

Anyám sápadtan hallgatta. Nagyanyám ugyanis Pesten maradt az otthonunkban – ami tehát már nem létezik. Budapest kaput – mondogattuk, de valahogy mégsem fogtuk fel, mi is történhetett, a háborúban felkészültünk a borzalmakra. És hozzá is szoktunk a szörnyűségekhez.

Amikor aztán a nyár közepén végre nekivágtunk az útnak, hogy hosszú, végeérhetetlen vonatozással visszamenjünk Pestre, megnyugodva láttuk, hogy a felderítő tiszt túlzott, már legalábbis abban, hogy az egész város a földdel egyenlő és elnyelte az ár. Rekkenő melegben érkeztünk meg a romos fővárosba egy hosszú esztendő után; apám ugyanis a németek bevonulását követő hetekben, amikor hirtelenjében véget is ért a tanév, falura menekített minket a rokonaikhoz, ott vészeltük át a háború magyarországi szakaszát. Apám fogságban volt, nem tudtunk róla sokáig, de aztán egyszer csak megérkeztek a vöröskeresztes levelek; Bajorországból írt, az amerikaiak foglya volt.

Pesten épségben találtuk nagyanyámat és a lakást. De a német főhadnagy szavaiból annyi mégis igaz volt, hogy rettenetes állapotban volt a város. Az, amit Budapestnek ismertünk, nem létezett többé, pedig nyárra már sok romot eltakarítottak…

Mostanában sokszor eszembe jutnak azok a hónapok, az az idő. Ha manapság végigmegyek a pesti utcákon, ha átsietek az aluljárókon, persze egy épebb díszletben, de ugyanazt a zsibvásárt találom, mint negyvenötben. „Tűzkő, szacharin! Tűzkő, szacharin” – sziszegték diszkréten a Rákóczi út forgalmában a füledbe, de éppen így a dollárt meg a „napcsit” is, a Napóleon aranyat; és ment a zugárusítás, a feketézés mindennel; dohánnyal, élelmiszerrel, ékszerrel, ruhaneművel. Az egész város egy nagy zsibpiac volt – akárcsak manapság. A szükség vitte rá az embereket, mint ma is. Mert nemcsak a környező országokból áruikat idecipelő külföldiek kereskednek, de látom a földre kirakott lengyel meg erdélyi portékák között a magyar háziasszonyok vagy munkásnők használt, félretaposott sarkú cipőit, kimosott pulóvereit is. Óráját, fülbevalóját is eladja, hogy legyen pénze élelemre.

Akkor, negyvenöt nyarán különös volt nekem az ilyesmi, mert falun ilyet nem láttam. Ott másként mentek a dolgok. Amikor kissé megcsitult a világ a front elültével, az emberek elkezdték felfedezni, mit, honnan lehet összeszedni. Nemcsak az oroszok „zabráltak”, hanem a falusiak is mentek deszkáért, sóért, szegekért, ezért-azért a vezérek után, akik raktárakban, urasági pajtákban, félrelökött vagonokban ráakadtak ezekre a kincsekre. Nekünk, gyerekeknek is szóltak, gyertek, fenyőoszlopok vannak a telepen, hordja mindenki!… Felszedték a kastélyok parkettáit is, leszerelték a finom mívű kilincseket, csillárokat, ebek harmincadjára került minden. Ebek harmincadjára? De hiszen a nép jogosnak vélte a rekvirálást: az uraké volt, a tőkéseké volt, tőlünk rabolta el, most csak visszavesszük!…

Nemigen volt gátlás az emberekben.

De nemcsak ezért jutnak eszembe azok az idők, hanem a félelem miatt is. Nagyot változott negyvenötben a politika, hát azok, akik a korábbi rezsimben szolgáltak, pozícióban voltak, pláne akik beleártották magukat a pártoskodásba, akik szájtépők voltak, féltek. Rettegtek, hogy most mi lesz velük. Hogyan éri el őket a bosszú; azok bosszúja, akik ellen tettek valamit. Az emberek féltek, hogy felelniük kell vétkeikért, amelyeket elkövettek gondolatban, szóban vagy cselekedetben.

Persze soknak volt oka félni. A gyilkosnak, a felbujtónak, a gazembernek, a bűnösnek. De más is félt. Jóformán mindenki félt, aki korábban nem volt üldözött.

Emlékszem, amikor újra visszaültünk az iskolapadba, tapasztaltuk, hogy a tanárok is félnek. A férfiak, akiket azelőtt szigorú nevelőknek ismertünk meg, most megjuhászodva jöttek be az órákra. Nem is csodálom: Olyan volt az osztályunk, mint egy idegenlégiós század, ki innen, ki onnan tért meg: deportálásból, evakuálásból, ausztriai táborból, gettóból, faluról, közmunkából, bombatalálatos ház pincéjéből. Persze ők is, a tanárok nemkülönben. Felróhatták volna ők is a sorsnak szenvedéseiket, kiszolgáltatott helyzetüket, de nemigen tették; a lelkük mélyén talán felelősséget éreztek mindazért, ami történt, amit nem akadályoztak meg, aminek, ha passzívan is, de résztvevői voltak. Csak nekünk volt nagy a szánk, fiataloknak, gyerekeknek, kamaszoknak. Velünk nem volt mit elszámoltatni. Nem tehettünk a felnőttek „cirkuszáról”. Tanárokról volt szó, vagyis feletteseinkről, akik soha nem bántottak minket, csak éppen éreztették, hogy az övék lenne az utolsó szó, mégis kajánul vettük tudomásul, hogy félnek, és szemtelenül kihasználtuk ezt. Diákönkormányzat, kritizálgatás, a dohányzás engedélyezésének követelése, belebeszélés a tanmenetbe és így tovább – kéjesen vette át a hatalmat a diákság. A tanárok engedtek. Féltek, hogy valamelyik rosszindulatú gyerek bejelentést vagy feljelentést tesz ellenük, mert akkoriban elég volt azt mondani valakire, hogy ezzel vagy azzal a politikussal látták a háború alatt parolázni, hogy többen hallották, amint szélsőséges kijelentéseket tett, hogy találkoztak vele, amikor tartalékos tisztként kardcsörtetve végigvonult a városon meg ehhez hasonló. Hogy templomba jár. Hogy megjegyzést tett a rendszerre. Ettől félt mindenki, az igaztalan vádaktól, melyek alól csaknem lehetetlen volt tisztán kikerülni.

Úgy hallom, ma is sokan félnek, aggódnak, mi lesz velük, mert párttagok voltak, mert így-úgy elkötelezték magukat, mert politikusokkal paroláztak. Ez is a háború utáni időt juttatja eszembe. Rettegett akkor a tisztogatástól, a B listázástól az is, aki nem követett el semmi főbenjárót, csak alkalmazkodott, megalkudott, elfogadta a rezsim kisebb-nagyobb kegyeit. És okkal félt, mert belekötöttek. Szakembereket, kitűnő képességű értelmiségieket, szorgos, honpolgárokat állítottak félre gyanakvásból, büntetésből. Tudjuk, mennyire szerencsétlen dolog volt ez. Jusson eszünkbe, ahogy eszünkbe jut az utcán a nyomorúságos helyzetű zsibárusokat kerülgetve negyvenöt nyara, s az egykori csempész diszkrét sziszegése: „Tűzkő, szacharin…”, amit gyorsan így hadart tovább, ha rendőr bukkant fel a közelében: – „Küszködünk, küszködünk, küszködünk…”

Demonstrálok az utcán

Gondoltam, én sem maradok ki ebből. Ma már minden valamirevaló ember tüntet, hát én se lógjak ki a sorból. Persze az ügyek égetően sürgős volta miatt nem várhatom meg, hogy összeverődjön egy csoport; s azt is tudom, hogy mindenféle engedélyeket kell beszerezni, meghatározni a demonstráció útvonalát, ezt közzététetni az újságokban, a televízióban; sőt nyilatkozni is illik a tüntetés szándékáról, hogy véghez vihessék a kellő óvintézkedéseket és így tovább. Ki a csudának van erre ideje, hiszen dolgozni kell, eltartani magamat és családomat; termelni kell, nem pedig szervezkedni.

Na de azt mondják, nyomást kell gyakorolni a hatalomra, ki kell vinni a politikát az utcára. Hát akkor vigyük.

Ámbár én azt hittem, hogy a demokratikus választások után már nemigen kell ezzel terhelni magunkat. Hiszen ott vannak azok az emberek, akiket a politikus szakmára jelentkezők közül kiválasztottunk dolgaink intézésére.

Úgy látszik, tévedtem.

Tehát tüntetni kell. Csakhogy nem szeretek tüntetésre járni, meglehetős kétkedéssel fogadom a tömeghangulatot, igazságérzetemet sértik a pusztán indulatból fakadó jelszavak, a transzparensekre felírt, a bőszítés célját szolgáló mondatok. Viszolygást kelt bennem a bekiáltott szlogenek szajkózása is. De mindez mellékes.

Főleg azért nem megyek tömegtüntetésre, mert őrzöm magamnak annak az egynek, a felemelőnek és hátborzongatóan csodálatosnak az emlékét, amelyet egyén és nemzet csak a legritkább történelmi órákban élhet át. Arra a harminchat évvel ezelőttire gondolok, az október huszonharmadikaira. Jöttem a műszak után a gyárból, ahol az asztalos műhelyben dolgoztam, és a körúton besoroltam az eufóriás tömegbe. Magam is meghatódtam és lelkesedtem, és a tömeggel maradtam a hajnali órákig.

Akkor valóban mindannyian egyet akartunk, akik ott mentünk sűrű sorokban egymás mellett.

Most azonban már nem érezhetném ezt a meghitt közösséget. Azt hiszem, nem is fogom érezni többé. Egyszer volt, régen volt…

De térjünk vissza ahhoz, hogy demonstrálni kell. És néha érzem is, hogy kell. Néha? Gyakran. Reggel bekapcsolom a rádiót, a tévét, magam elé terítem az újságokat és rendezem magamban az indulatokat. Kialakítom, mi mellett vagyok, s mi taszít. Aztán áttekintem a napot, hová is kell mennem, mit is kell elintéznem, mikor és hol találkozom valakivel; óráról órára beosztom az időmet. Ha ezzel végeztem, újra átfutom a politikai híreket, és elhatározom, miért, és mi ellen fogok aznap tüntetni.

Se transzparenst; se zászlót nem viszek magammal, mert egyik kezemben az aktatáskámat cipelem, a másik kezemben pedig a szatyrot, ami majd szükséges a bevásárláshoz. Így aztán, ha kilépek az utcára, nem is látszom tüntetőnek, már csak azért sem, mert teljesen egyedül demonstrálok. Végigmegyek a főútvonalon, betérek a mellékutcákba, megállok itt, megállok ott, és közben, reggeli elhatározásom szerint hol ezért tüntetek magamban, hol azért. De jelszavakat sem kiabálok, célszerűtlen lenne a város forgalmi zajában. Úgysem hallaná senki. A fejemben azonban forrnak, forronganak a gondolatok, merem mondani, hogy sokkal kényelmesebb egyensúllyal, mintha tömegesen tüntetnék. Elítélek vagy helyeslek intézkedéseket, szolidaritásomról biztosítom ezt vagy azt, s politikai porondról való távozását kívánom ennek vagy annak. Így járom egész nap a várost, fáradhatatlan közéleti harcos. Alkalmazkodom a tüntetés feltételeihez, például betartom a kijelölt útvonalat, igénybe veszem a belügyiek segítségét, ahol közlekedési rendőr áll, ott megvárom, míg szabad utat enged, ahol lámpa kerül elém, türelmes vagyok, s nem rontok át a túloldalra, megakasztva a forgalmat, csupán azért, mert én most demonstrálok.

A politikai életben, az olyan amatőrben is, mint amilyenek a tüntetések, legfontosabb a fegyelem.

Önök azt hiszik, én vagyok az egyetlen, aki magányosan tüntet. Tévednek. Tele van velünk az utca; a város, a falu. Megyünk, fejünkben szüntelen forgatva demonstrációnk okát – járunk, kelünk és mondjuk a magunkét.

Tüntetéseinket nem közvetíti esti adásában a tévé, nem készülnek róluk rádióriportok, az újságok sem adják hírül, mert erre nincs se hely, se pénz. Nem nyilatkozunk a Nap-tévében, nem kerülünk az Össztűz műsorába, de azért nem hiszem, hogy senki se tudna rólunk. Látom, észreveszik, hogy ott vagyunk az utcán. Hogy gondolunk valamire, hogy van véleményünk a pártokról, a kormányról, a csatározásokról, a munkanélküliségről, a drágaságról és így tovább. Tüntetünk akkor is, ha nincs se transzparens, se zászló a kezünkben, hanem csak aktatáska, szerszámosláda vagy bevásárlószatyor.

Még vezérszónokaink is vannak.

Kinek-kinek önmaga.

Elfedett sarzsik

Itt-ott járván, hivatalban, minisztériumban vagy más közintézményben manapság különös jelenségre figyelek fel. Régi emberek, akikkel soha nem voltam különösebb barátságban, csupán ismertük egymást, most egyszeriben nyájasan üdvözölnek, sőt megállítanak néhány szóra, hogy aztán váratlanul átváltsanak valami bizalmaskodásféle hízelgésre. Karon ragadnak, s cipelnek magukkal folyosó hosszat, az egészségem felől érdeklődnek, munkáimat dicsérik – és én nem értem, miért tüntetnek ki hirtelenjében a figyelmükkel. Némelyikre ugyanis úgy emlékszem, mint szigorú tekintetű alakra, kurtán-furcsán köszönőre, örökké sietőre, kissé fennhéjázóra, vagy éppenséggel gőgösre. Ezért aztán meglep a dolog. Az alázatos törleszkedés, a már-már zavarba ejtő udvarlás érthetetlen. Hiszen azelőtt éppen hogy csak üdvözöltük egymást. Még azt sem tudtam soha, hogy voltaképpen kiféle-miféle az illető, milyen rangja, beosztása van. Régi hibám, hogy lusta vagyok megkérdezni és megjegyezni a funkciókat, nem nagyon izgatott sohasem, hogy ki milyen szerepet tölt be valahol. Az elmúlt évtizedekben például örökösen összetévesztettem a különböző állami és párthivatalnokokat, némelyik fejesről még ma sem tudom, mi volt a politikai sarzsija. Igyekeztem távol tartani magam a funkcionáriusoktól, a három lépés távolságot láttam jónak mindig is; az ember ne nagyon bratyizzon a feletteseivel, különösen akkor, ha nem is kíván velük érintkezni. Ezért aztán fogalmam sem volt róla, ki pébé vagy kábé tag, arra is rest voltam, hogy az évtizedek folyamán igazándiból megtanuljam, melyik intézmény micsoda. Egyszóval a politikai hierarchiában nem ismertem ki magam, alighanem ösztönösen ódzkodtam a bennfentességtől. Belátom, nagy hiba, nagy mulasztás, az ember, különösen az író legyen mindenben jártas, ismerjen meg mindent. De mit tegyek, engem az ember érdekelt s nem a beosztása. Rokonszenves vagy ellenszenves – ez volt a mérce mindig is. Színházi bemutatók szünetében a protokoll-szobában, külföldi premierek után a követségeken vagy a nemzetközi drámakonferenciákat követő fogadásokon – volt rá eset, hogy a Kremlben – ha suttogva és izgatottan vezettek valami fejes elé, akit nagy reverenciával fogtak körül az emberei, akkor sem jegyeztem meg, kinek mutatnak be, ha mégoly hatalmas potentát volt is az illető, mert csak azt véltem fontosnak, hogy szimpatikus-e, s ha az, akkor szívesen beszélgetek vele, ha pedig már az első látásra kiállhatatlan a modora vagy a pillantása, hát néhány udvarias szó után sietve otthagyom.

Ahogy a „nagyokkal” voltam, úgy voltam a „kicsikkel” is. Emberi magatartásuk szerint ítéltem meg őket és nem rangjuk szerint. Be kell vallanom, hogy mérhetetlen szubjektivizmus irányítja emberi kapcsolataimat, tájékozatlanságom is ebből fakad; minduntalan meglep, ha mostanság azt hallom, hogy ez vagy az ebben meg ebben vett részt az elmúlt érában; természetesen nem az állam- vagy pártapparátus tagjairól beszélek. Hanem azokról, akik az említett hivatali folyosókon el-elkapnak, törleszkednek, hízelegnek, udvarolnak – és én nem tudom, hogy miért.

Tudják mások. Látják, hogy karon fog egy-egy ilyen nyájaskodó, megvárják, amíg eltűnik, aztán ajkbiggyesztve megjegyzik: – Na, ez is fél!

Fél? Kitől? Tőlem?!

Nem. Tőlem nincs oka félni. Fél – úgy általában, mert azt híresztelik vagy úgy igaz, hogy vaj van a fején. Hogy szorgalmasan és hűen – vagy tettetett lojalitással – kiszolgálta a múlt rendszert. Funkciója volt. Hangoskodott a pártban. „A párt hű katonája” volt. Most aztán kedves mindenkihez, rettegésében törleszkedő, mint a gazdátlanul maradt eb, ide-oda sompolyog, egy kis megértést kunyerál. Befogadást. Egy kis kegyelmet. Hiszen nem volt ő mindenható elvtárs, nem tett kárt senkiben, csak legszűkebb körében uralkodott. Vagy csak szolgált közemberként. Vagy csak kihasználta a helyzetét. Sorsa, származása révén előnyökhöz juthatott. Jó káder volt, s hagyta magát felemelni, elfogadta a pozíciókat. Vagy hitt. Hitt teljes hitével, úgy vélte, a rendszer igaz és megingathatatlan.

És most riadalom ül a tekintetében. Azt lesi, ki hogyan néz rá, milyen szemmel, mennyire elítélően.

Úgy érzi, magára marad, hát megtagadja a múltját: inkább megtagadja, mintsem hogy kitaszítsák. Barátkozik. „Hiszen én olyan vagyok, mint te! Mint ti! Semmi közöm ahhoz, ami volt!” – ez van a hízelkedésében.

Megrendít ez a viselkedés. Restellem magam – helyettük. Borzasztó látni a megalázkodást, szívszorító, s egyáltalán nem nézhetem kajánul. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne inkább szánakozzam ezen. Eszembe jut, hányszor láttam már effélét; láttam negyvenöt után, hogyan törleszkedtek az új világhoz a réginek a volt hívei, hogyan festették át magukat zöldből vörösre sokan; de akár a jobbak is, tehát nemcsak az úgynevezett söpredék; családi és egyéni múltjukat tagadták meg tisztes polgárok vagy legalábbis igyekeztek eltagadni előkelő származásukat, társadalmi rangjukat; aki azelőtt majd megveszett azért, hogy nagyságos úrnak szólítsák, ősi proletárnak vallotta magát. Aztán később is, minden politikai változás meghozta a maga ön-árulóit. Hívő katolikusok lettek látszólag ateistává, idealisták kommunistává – mert így lehetett érvényesülni. Mindig szánalmas volt látni ezt a kétségbeesett igyekezetet, de alighanem ezt követeli az életösztön.

Éppen mostanában akadt a kezembe Krúdy Gyula könyve, az Ady Endre éjszakái. Van abban egy nagyon szép fejezet, A költő utolsó karácsonya. Vagyis 1918 decembere. Krúdy meglátogatja beteg, halálosan beteg barátját a belvárosi lakásban. A forradalomról beszélnek. A pesti utcáról. Ady keserű, kiábrándult, de nemcsak az állapota miatt. Még mindig az élet érdekli. Azt mondja panaszosan: „Ma minden suszter forradalmár, miránk többé nincs szükség. Október végén ugyanis kiderült egész Magyarországról, hogy itt mindenki régi pacifista, kezdettől fogva mindenki ellene volt a háborúnak, a lánckereskedők, a bankárok is. A sajtosok és hadiszállítók, a bakancsosok és az aranyművesek, a legöregebb tolvajok és a legrégibb hamispénzverők egyszerre ráeszméltek, hogy ők mindig (…) a békéért, szabadságért, a nemzeti eszmékért és a szabad gondolatért rajongtak.”

Néha – írja Krúdy – a költő az ablakhoz vánszorgott, s nézte alant a járókelőket. – „A huszártiszti uniformisok még divatban vannak, de a tiszt urak kitalálnak amolyan hófehér gallért, amellyel rangjelzésüket eltakarják. Igen, vászondarab alá rejtették (…) az aranygallérokat is. Nem kell izgatni a közvéleményt, mondták, és kardot sem kötöttek, amikor a Váci utcába mentek sétálni.

Más katonatisztek, akik lelkiismeretüknél és gondolkodásuknál fogva kevésbé érezték magukat felelőseknek (…) inkább előléptették magukat: mindenféle csillagokat varrattak fel a szabóval…”

Tehát, ahogy mondom. Minden rendszerváltozáskor ez történik. Ki elfedi hófehér gallérral sarzsiját, ki újat varrat fel magának. Aztán forog tovább a történelem.

Van-e szabadság?

Negyvenöt éve, azon a tragikus tavaszon, amikor a március idusát követő napokban a németek bedübörögtek fővárosunkba, a negyvennyolcas szabadságharc emlékét gimnáziumunk tornatermében ünnepeltük. A bordásfalakon nemzetiszínű zászlók, a kosárlabda állvány alá feszített drapérián Petőfi szavai: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Szavalta is egy jó hangú felsős a tüzéből soha semennyit nem veszítő költeményt. A Himnusz, a szónoklat, a friss tavaszi idő hangulata feszültséggel töltötte meg a visszhangos termet. Ott tolongott mind a nyolc évfolyam, az A és a B osztályok, bár külön csoportokba állítva, mégis összekeveredve ebben a fenséges pillanatban, mert a forradalom kirobbanásának emléknapján a keresztény A és a másvallású B osztályosok egyazon megilletődöttséggel emelték tekintetüket a szent szabadságra.

De hol volt a szabadság?

Szabadságról énekelt a kórus, arról beszélt a szónok, a vers a szabadság megszületésének pillanatát idézte, midőn felkelt az utca népe, s valóban talpra állt a nemzet.

Mint évről évre mindig ezen az ünnepen, akkor is szívekig hatottak a szavak. Kabáthajtókáinkon ott virítottak a kokárdák, s mi, diákok, gyerekek tudtuk amit megtanultunk, és megtanítottak rá apáink, nagyapáink is, hogy március tizenötödike a mi legnagyobb, legbecsesebb napunk. Így hittük s ültük meg minden időkben, s emlegettük annak a negyvennyolcas napnak összes mozzanatát, akár legszemélyesebb emlékeinket. A Pilvaxban egybegyűlt ifjakat, a szemerkélő esőt, a Nemzeti Múzeum kertjében tolongó tömeget, a sajtó lefoglalását és a tizenkét pont kinyomtatását, a küldöttség menesztését a Helytartótanácshoz, Táncsics kiszabadítását, Petőfi boldog naplóbejegyzését tizenötödike éjszakáján. S bár tudtuk azt is, hogy a szent harc elbukott, mégis felemelő érzés volt arra emlékezni, ami volt, egyszer mégiscsak volt: a magyar szabadságra.

Azon a napon, 1944-ben a tornaterem zsúfoltságában egyszer csak mozgolódás támadt, tanárok futottak össze riadtan, valamelyik gyerek körül támadt a tumultus. Azt hittük, renitens diákot szednek ráncba, aki valami otromba tréfával megtörte az ünnepség áhítatát; de láthattuk, másról van szó. Míg a dobogón folyt a műsor, diszkréten, ám azért meglehetős feltűnést keltve egy alsós fiút rángattak ki a sorból mellényes, bajszos tanárok. A gyerek sápadtan tiltakozott, de ráripakodtak: – Gyerünk az irodába! Az irodába, gyorsan! – És még azt is hallottuk, hogy fojtott hangon kérdik tőle: – Hol szerezted?! Kitől kaptad?! Ki tűzte a melledre ezt a jelvényt?! – Szürke, téglalap alakú, kis jelvényecske volt a gomblyukában, magam is megpillanthattam: Petőfit ábrázolta.

– De miért baj, hogy Petőfi, hiszen…

Miért baj, hogy Petőfi? Később tapasztalhattam elégszer, bár az ő nevében beszéltek a szónokok, szellemét megidézni nem volt tanácsos. A politikai rendszerek nem kívánták.

Akkor ott, a tornatermi ünnepség után suttogták, hogy azt a jelvényt, amit az alsós kabátján találtak, baloldali szervezet terjesztette. – Ellenállási mozgalom… – ilyenről beszéltek félve, óvatosan a homályos folyosókon. Nem tudom, mi lett az ügyből. Negyednap bejöttek a németek, április elején befejeződött a tanítás.

A következő tavaszon még nem ért véget a háború. De a márciusi ünnepséget mindenütt megtartották, ott is, ahol már átvonult a front, ott is, ahová még nem ért el. És a keleti meg a nyugati országrészekben egyaránt felhangzott a Nemzeti dal.

„Esküszünk, esküszünk…”

Közben folyt a vér. Elhurcoltakat vertek agyon, lőttek halomra és temettek jeltelen sírokba, megbecstelenítették, fogságba ejtették, megbélyegezték, likvidálták az embereket.

Majd jöttek a békeidők. A nagy, hivatalos ünnepségek. A centenárium. És mindig és újra felhangzott az eskü, de a drapériák és transzparensek mögött fejek hullottak a porba, rabok vonultak megalázva, ítéletek nélkül a kényszermunka táborokba, s miközben a refrént mondta, rettegett a nép: „Rabok tovább nem leszünk!”

Mégis, március idusán minden évben megforrósodtak a szívek az emléktől és a reménytől. Mondani kellett tehát Petőfivel a mágikus szavakat, hogy eljöhessen újra az idő.

El is jött, ötvenhatban. Nem márciusi tavasz volt ugyan, hanem lombhullásos ősz, de felhangzott a vers. Most sem mondták szebben, odaadóbban, most sem hangzott élesebben, mégis más volt. A szabadság szava volt valóban.

S hogy azé volt, bizonyság rá a meghurcoltatás, a börtön, mely azok része lett, akik kiálltak vele a népek elé.

Szabadságról beszéltek a szónokok, még a következő tavaszokon is. Akkor is, amikor halálra ítélték azokat, akik ötvenhatban hittel hitték, hogy eljött az idő. Akkor is, amikor százezrek hagyták el a hazát. Amikor megtöretett az igazság.

A szabadság üres szó lett, hamis frázis, kongó, értelmét vesztett szó, unos-untalan látott felirat. A valóságból csak reményeink mélyébe került, aztán mintha meg is feledkeztünk volna róla. Aztán mintha összetévesztettük volna valamivel. A gyarapodás szabadságával. A fundamentum nélküli jóléttel, a közöny szabadságával, az önzés szabadságával. A tokba-bújtság szabadságával.

Csak az évfordulók idején derengett fel a hiánya. Felsajdult a hiánya, aztán egyre erősebben és erősebben jelentkezett. Hamisnak tetszett mindaz, ami miatt megfeledkezni látszottunk róla. Ingatagnak, üresnek és kevésnek.

Nagy, nemzeti színű ünneplésekkel igyekeztek fölébe kerekedni a feltámadó vágyaknak. S miközben feldíszítették a Nemzeti Múzeum homlokzatát, a rohamrendőrök is gyakoroltak, és a Petőfi-vers minden soránál vizsla szemek pásztázták a tömeget.

Hatalmas erő van ebben a versben. És ebben a napban. Hiába próbálták a különböző hatalmak magukhoz szelídíteni, nem sikerült, mert március idusa a népé. A szabadságot remélő és vágyó népé.

Tavaly márciusban a rend óvatos őrei még azt tanácsolták az iskolás gyerekeknek, hogy tizenötödikén lehetőleg ne mutatkozzanak az utcán. Némely szülő is úgy vélte, jobb, ha otthon tartja a csemetéjét. Az évről-évre bekövetkezett incidensek indokolttá is tették a félelmet. De félt ettől a naptól a hatalom is.

Most már mindenki bátornak mondja magát, és meghatottan, igyekvést mutatva készül. Szabadságról biztosítja az ünneplésre készülőket a kormány, szabadságot ígér mindenki, szabadságról beszélhetnek a szónokok. Ezerkilencszáz-nyolcvankilenc március idusán hogyan hangzanak majd a költő szavai? Mit érezhetünk a pesti ég alatt? Az ország ege alatt?

Újkori perpatvarok

Egyre kellemetlenebb társaságokba járni. Akár régi, meghitt barátok közé, akár családi körbe. Mert alighogy felhajtjuk az első pohár italt, szemelgetünk a süteményből, vagy hátradőlünk ültünkben az ízletes vacsora után, valaki máris elkezd politizálni.

Persze, így volt ez régen is, de a múlt rezsimben az efféle házi politizálás inkább egyetértő hümmögés, morgás volt a fennálló rend ellen, nemigen volt különvéleménye senkinek, úgy rossz az egész, ahogy van, mondogattuk, legyintettünk és másra tereltük a szót.

Most azonban nincs bólogató hümmögés. Akik eddig mindenben azonos véleményen voltak, most összekapnak a köznapi híreken. – Remek volt tegnap a parlamentben X képviselő odamondogatása! – csap az asztalra valaki derűsen és kezdi mesélni a honatyai csetepatét. Mire többen elkomorulnak, hallgatásba burkolóznak, csak a legbátrabb mondja, hogy na, na! Erre aztán kitör a vita. Mégpedig éles, indulatos. Mintha nem is barátok, családtagok, hanem vadidegen ellenfelek ülnének a fotelokban vagy az asztal körül.

Pedig az óvatosabbja még a legmeghittebb családi körben is kerüli nézete kinyilvánítását, ha többre becsüli a rokoni szeretetet politikai meggyőződésénél. De aki óvatlan, az parázsba nyúl. Gyerek szegül szembe az apjával, középkorú az öreggel, vő az apóssal, testvér a testvérrel.

– Te azt az idiótát jó politikusnak tartod?!

– Miért, a ti embereitek azok talán olyan bölcsek? Lennének csak hatalmon, nem tudom mit tehetnének?!

– Hát azt majd megnézheted!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy győzni fognak a választásokon?!

– Te meg csak nem azt hiszed, hogy ezek maradnak fenn?!

És így tovább.

Régen, ha a magyar gazdaság állapotáról volt szó, kávézgatás vagy sörözés közben, az emberek legyintettek: – Kágéesté! Nem mondok mást! Tudsz valamit tenni? Semmit, ugyebár! Nahát akkor ne idegesítsük magunkat!…

De manapság, ha a bölcs após megjegyzi, mit kellene tenni, a közgazdász vő rámordul: – Csakhogy a miniszter nem ért hozzá! – És megint kitör a vihar. Hogy ez demagógia. A demagógiáról áttérnek a pártok taktikázásaira, és pillanatokon belül kiderül, mekkora szakadékok tátonganak immár barát és barát, rokon és rokon között.

Őszintén szólva egy ideje nagyon is vigyázok, nehogy politikai vitába keveredjek jóbarátaimmal, családom tagjaival. Nem akarok vívni azokkal, akiket nem „eszmei okokból” szeretek. Meg aztán született demokrata lévén nem akarok sem győzködni, sem meggyőzetni, igyekszem tiszteletben tartani mások felségterületét. De azért van ebben a tapintatosságban némi lehangoló is. Mégpedig az, hogy bizonyos témákat kerülnöm kell a békesség kedvéért. Azelőtt ismertük egymás gondolatait, anélkül, hogy firtatnunk kellett volna, mi erről vagy arról a társadalmi jelenségről a véleményünk.

Most már az eddig legmeghittebb társakkal sem vagyunk azonos hullámhosszon.

Hallottam hírét egy házaspárnak, akik a média-törvényt megelőző hercehurcák során szakítottak. Mégpedig csúnyán. Valamikor szerelmi házasságot kötöttek, tűzön-vízen át kitartottak hűségben, szeretetben egymás oldalán. Átvészelték a legkeservesebb korszakokat is, mindig nagy megértésben, egy húron pendülve. Egyetértettek a régi rendszer gyűlöletében, örvendeztek a megváltozott világnak, hogy már a teljes szabadságban ülhetik meg ezüstlakodalmukat. És mi történt? A boldog ünneplés helyett összeverekedtek. Igen, összeverekedtek, és még szerencse, hogy a tortakés életlen, mert az emeletes cukrász-költemény fölött gyilkos indulattal támadtak egymásra. Külön-külön is elpanaszolták nekem, újra belesápadva a szörnyű élménybe, hogy képesek voltak hajba kapni, mert különbözött a véleményük a televízió és a rádió elnökének, meg az alelnökök ügyében. Már nem tudom, melyik védte a két elnököt a kormánnyal szemben, de tény, hogy ez a megoldatlan és kényes kérdés tette tönkre az idegeiket. – Soha nem hittem volna – panaszolta sírva az asszony –, hogy éppen a média-ügyben fogunk halálosan összeveszni. Pedig olykor akadtak egzisztenciális vitáink, meg a gyerekek nevelése körül is civódtunk, a konyhapénz fölött is összekaptunk néha, de soha nem öntötte el az agyunkat a vér annyira, hogy átkozzuk és bántalmazzuk egymást, mint mostan… – Na, de annyi szép esztendő után… – vetettem közbe, mire az asszony felcsattant: – Éppen ez fáj nekem is! Hogy a férjem többre tartja a maga igazát az elnöki jogkörökkel kapcsolatban, mint az irántam való szerelmét! Rám támadt, meg akart ölni, csak azért, mert nem értettem vele egyet! – De asszonyom, ön is kötötte az ebet a karóhoz! – Hát hogyne kötöttem volna! Áldozzam fel a véleményemet egy vacak ezüstlakodalmi ünnepség oltárán, amikor a médiák sorsa forog kockán? Azt már nem! Ha nem tudunk egyezségre jutni, menjen, ki merre lát!

És már nem is sírt. Szemében megcsillant a nagy ügyek iránti elszántság fénye.

Történelemóra

Valami jelentéktelen apróságon veszhettek össze, eleinte oda sem figyelek a tömött autóbuszban, nem is látom az emberektől, hogy kik pörlekednek, csak egy dörmögő férfihang meg egy éles női tör át a kocsi éktelen motorzaján, de végül, amikor az egyik megállóban sokan leszállnak, meglátom őket. Jól öltözött, kalapos úr az egyik fél, áll és szuszogva kapaszkodik a fémrúdba; apró kis öregasszony a másik, pihés és foltos kabátban, megtépázott, molyrágta prémgallérral a nyaka körött, lila sapkában, mely alól kibodorodnak ősz fürtjei. Nem tekint fel a férfira, de szüntelen szidalmazza; mellettük már többen nevetnek a mihaszna szóváltáson, ugyanis a most már érthető szavakból kitetszik, hogy a férfi, meglehetősen illetlenül el akarta foglalni az öreg hölgy elől az ülőhelyet, meg is taszította kissé a tolakodásban, ez váltotta ki a néni dühét.

Talán már ötvenedszer is felhánytorgatja: – Leülne! Ide ülne! Leült volna előttem, amikor láthatja, hogy alig állok a lábamon!…

– Hát tudja meg, hogy nekem is fáj a térdem! – fakad ki vörösödő arccal a férfi, dünnyögését, morgását keményebb hangra váltva.

– Magának?! Mitől fájna magának?! Ugyan már! De én beteg vagyok! Fáj mindenem! És akkor ő leülne, én meg álljak!

– Jó, jó, hagyja már!

– Nem hagyom! Pimaszság! Szemtelenség!

– Mondom, hogy hallgasson, mert…

– Mert? Mert mi lesz?! Megver? Kilök a buszból? Feljelent? Lelő? Beperel?

– Micsodaaaa?! – néz szét elképedve a férfi. – Hát ilyet még nem láttam! Ennyi ostobaságot…

– Maga ostoba! Feszít! Dülleszkedik! Fényes cipőben!

– Mi köze a cipőmhöz?

– Finom kabátban! Divatos nyakkendővel!…

– Mi köze a nyakkendőmhöz?!

– Az, hogy telik rá! Hogy van miből öltözködnie!

– Jó vicc! Mert maga azt tudja! Ugyan, fejezze be szépen!

– Talált, mi?! Azt elhiszem! Tele vannak pénzzel!

– Kik? Ki van tele pénzzel?!

– A magafajta! Ezresek! Meg ötezresek! Miért nem megy taxin, ha fáj a térde? Van rá pénze, miért nem vágja be magát egy taxiba!… Csak tudnám, honnan van egyeseknek!

– Hallja! Most már elég legyen! Ki bántotta?

– Maga! Maguk! A nagyképű pöffeszkedők!

– Nézze, ha nem kéne leszállnom, most már azért…!

– Menjen! Fusson! Ilyenek mind! Meneküljön csak az igazság elől! Hát sipirc!…

– Vén banya! – veti oda még a férfi tehetetlen dühében, aztán furakodik az ajtóhoz, mert leszállni készül. Szinte fuldoklik, amint megismétli: – Ostoba, vén banya!…

– Maga meg egy büdös izé… egy ávós!

– Ávós az öregapád, te boszorka! – Köröttük az arcokon vigyor, döbbenet; egyesek nevetnek, másoknak harag lobban a szemében. A férfi leugrik a megállóban, de még visszakiált:

– Dögölj meg!

– Dögölj meg te! – vág vissza az öregasszony, de most sem mozdul, ül makacsul a helyén, a homlokára csúszott lila sapkájában, és mondja, mondja a leszállt férfi után küldve szitkait:

– Talált! Úgy látszik talált! Az voltál te, népnyúzó, népirtó, de pöffeszkedsz, mert ügyesen furakszol fölfelé megint! – Aztán csak úgy a busz közönségének. – Az ilyenek szolgálták ki a rendszert! Az ilyen nagyképű pöffeszkedők! Fényes cipőben! Elegáns ruhában! Azokban a nagy, fekete autókban! Nyalták a fenekét annak a ronda kopasznak! Tapsoltak! Éljeneztek! Mentek felvonulni! Vitték a táblákat, meg lobogtatták a veres zászlót. Úgy, úgy, tudom én! Meg a munkafelajánlások! Hogy mennyit vagyok hajlandó gürizni, hogy óhajtok-e megszakadni! Hát mit ajánljak fel, kérdeztem tőlük, a bőrömet? Mert azt nyúzták le, azt! Az a világcsúfja kövér, kopasz! Meg az a másik is, aki utána jött! Micsoda pofa volt az is! Amikor külföldre ment tárgyalni, majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy azok ott kinn azt hihetik, a magyarok mind ilyen csúf alakok! Ilyen randák! De nem! Nem, nem! Az elnök urak meg a király urak meg a miniszter urak gazsuláltak neki! Bolond világ!…

Zeng a busz a hangjától. Látja, hogy van közönsége, tetszik neki, de azért nem pillantana föl, csak úgy maga elé szórja a szavakat. Mögötte fiatal lány ül, szép barna hajú, szelíd teremtés. Nem bírja tovább a szóáradatot, előrehajol és gyengéden megérinti a néni vállát. – Tessék abbahagyni…

– Nem hagyom abba! – csattan fel az öregasszony. – És jobban teszi maga is, ha hallgatja! Történelemórát tartok! Igen! Történelemórát! Ingyen! Négyszáz forintot fizethet egy magántanárnak, ha órát akar venni tőle, én meg ingyen tanítom! Mit tudnak maguk? Semmit! El lett itt ferdítve minden, és még most is ferdítgetik. Mégpedig az ilyenek! Az ilyen önzők, pöffeszkedők…

– Ne, most már ne! – kéri ismét a lány.

– De, de, de! Csak tudja meg maga is! Hogy nőttek fel maguk? Becsapva! Becsapta magukat a sok gyáva, önző alak! És engem ne akarjon elcsitítani. Taknyos maga ahhoz! Taknyos! Történelmet kell tanulni, igaz történelmet, mert a maguk kezében lesz a jövő…

Fékez a busz. Feltápászkodik, meginog, valaki elkapja, hogy segítsen neki, de kirántja a karját a gyengéd marokból. – Hagyja, nem kell! Megállok a magam lábán! Meggyötörtek, megaláztak, fillérekből élek, de ha eddig nem segítettek, most már hagyjanak! Egy húron pendülnek maguk mind! Mind! Mind!…

Amikor leszáll, senki sem meri támogatni a lépcsőn. Látom az ablakból, tipeg a járdán, és még mindig mondja, mondja, mert mozog a szája. Kaszál a kezével, hessegeti maga elől a járókelőket, nem akar még csak hozzájuk érni sem.

Micsoda sérüléseket, sebeket visel öreg lelkében, micsoda sértések, bántások tették ilyen mizantróppá, nem tudhatom. Kopott kabátjában, hajlott háttal evickél a körút forgalmában, sietve, indulatoktól hajtva.

– Bolond volt ez – mondja egy fiatalember a barna hajú lánynak, s kifújja húsos ajkai közül a rágógumit, majd visszaszippantja az elpattintott gömböcskét és rág tovább. – Dilis, én mondom!

A lány nem felel, ül szomorkásan.

– Dilis? – kérdi csendesen a fiatalembert egy meglett korú férfi. – Miért lenne dilis? Vagy ha az, hát ki tette azzá? Kik tették azzá? Hol lett azzá?… – Aztán kis szünet után, fejcsóválva: – Akár a parlamentben. Ott is így megy az acsarkodás. Mennyi elfojtott gyűlölet. Még szerencse, hogy köti őket a formalitás. Hogy így tisztelt ház, meg úgy nagyrabecsült képviselőtársam… hölgyeim és uraim… meg köszönöm, elnök úr!…

– Hát a nénit nem kötötte semmiféle formula – mondja valaki. De több szó nincs róla. Csak a feszültség vibrál tovább a levegőben.

Mahikari

Ma megint láttam egy szegény bolondot az utcán, öles léptekkel furakodott át a tömegen, eltorzult képpel szitkozódott, dühét vagy haragját belefröcskölte az arcunkba. Egy nő volt a szerencsétlen, már idős; ősz haja borzasan fedte barázdált homlokát; kék vászonzubbonyt viselt a szoknyája fölött; fakókéket, mint a munkások; cipőjére omlott bő harisnyája. Üres szatyrot lóbált, szabad öklével meg fenyegetőzött, mintha utat akarna törni magának vad csapással az emberek között. Torz hangok, érthetetlen szavak buktak elő ajkai mögül; de az utca zajában, a bömbölő autóktól úgysem lehetett meghallani semmit.

Groteszk volt artikulátlan tátogása, némelyeket röhécselésre késztetett, mások döbbenten, riadtan vagy néma közönnyel tértek ki előle; volt aki szembe találva magát a nővel, rettegve hátrált, ám ő senkire sem figyelve törtetett; csak törtetett, törtetett előre szertelen iramban.

Agresszivitása bántó volt, bennem mégis szánalmat ébresztett. Utána kellett fordulnom, hogy követhessem tekintetemmel még egy darabig, pedig elégszer látok ilyen alakokat a városban. Ez az átkozódó nő mégis megakasztott. Beteg ember, gondoltam, aki nem ura sem cselekedeteinek, sem szavainak, de tudtam, nem intézhetem el ennyivel a dolgot. Viselkedéséből mélységes sértődöttség áradt, mégpedig olyan fájdalmas indulatokkal teli, hogy nem vonhattam ki magam a hatása alól. Vajon mi tette ilyenné, mitől mondták fel idegei a szolgálatot, mitől hibbant meg valamikor? Mi élhet benne, miféle bánat, gyötrelem, megbántottság? Kit és mit gyűlöl ennyire? Miért fenyegetőzik? Mi tajtékzó szitkozódásának az oka? Mit lát a világból, miért veszi körül sötétség a lelkét, az agyát? Talán régi-régi bántalmak miatt? Annyi minden érhette életében! Meglehet, gyerekként a gázkamrától menekedett meg véletlen szerencse folytán egy KZ lágerban, vagy a jeges Dunából egy decemberi éjszakán, amikor elcsitultak a pribékek fegyverei; talán bomba ölte meg a szüleit, és ott maradt árván az ostromlott városban, ahol egy pincezugban részeg katona, csillagos sapkáját le sem véve erőszakolta meg; az is lehet, hogy negyvenkilencben vagy ötvenegyben a kedvesét vitték el mellőle, hogy hamis vádakkal bitóra juttassák; érhette bánat a forradalom után is, amikor bebörtönözték az öccsét, de ülhetett ő is elítélve, s látnia kellett, hogy viszik kivégezni társait, akik aztán dróttal összekötözött végtagokkal jeltelen sírba kerültek, koporsó nélkül, elkaparva egy gödörbe… A jóisten tudja. De talán csak anyagi gondok súlya alatt roppant össze, csak egy válóper igazságtalan ítélete, egy verekedős, részeges férj, basáskodó főnök, szerelmi csalódás juttatta ide. Pénztelenség, lakástalanság, kitaszítottság. Azután az alkohol roncsolta, vagy valamiféle ócska kábítószer, mert egyedül maradt, társ és támasz nélkül, s most törtet köztünk a semmi felé, szitkait és gyűlöletét zúdítva ránk. Átkozza a várost, átkozza a világot, mert immár kiszorult belőle, hibáztat minket, mindenkit, mert nem tudja, ki ártott, árthatott neki valaha is közülünk.

Acsarkodása szíven ütött. Micsoda poklot hordozhat magában, mekkora gyötrelem lehet ennyire haragban lenni az emberekkel.

Ki enyhíthet kínszenvedésén? Ki segíthet rajta? Ha lenne valaki, aki megállítaná, mert meg merné állítani őrült rohanásában, és azt mondaná neki: nyugodj meg! nyugodj meg végre! És föléje tartaná a kezét, széttárt tenyerét, hogy erőt adjon neki a maga erejéből. Ha Jézus jönne vele szemben a forgalmas úton vagy Buddha, és reá irányítaná a gyógyító fényt, talán csak akkor apadna el a szegény bolond ajkáról a szitok, akkor simulna ki eltorzult arca, lassulnának léptei.

A mahikari jutott eszembe.

Valamelyik reggel, készülődés közben, csak úgy szokásból benyomtam a televízió gombját; már előre félve persze a rossz hírektől, ám egy riport kellős közepén világosodott ki a képernyő, s nemcsak a szó technikai értelmében. A mahikariról beszéltek, erről a japánoktól hozzánk érkezett gyógymódról, a kézrátételes terápiáról, a fényadásról, az erő átsugároztatásról. Nem tudom részletezni, mert felületesek az ismereteim; voltaképpen nem is a gyógyítás módjára figyeltem, sokkal inkább az kötött le, hogy mekkora hit él azokban, akik embertársaik önzetlen megsegítésére szánták az életüket. Képességeiket felismerve és karitatív elhivatottságuknak engedve foglalkoznak felebarátaikkal; a rajtuk átáramló energiát, a fényt, a belőlük áradó hőt azok felé irányítva, akik lelki és testi gyógyulást várnak.

Ha jól emlékszem, a mahikari egy tisztító folyamat, melyet csak az tud eredményesen alkalmazni, aki maga is törekszik a tisztaságra. Persze nem vagyunk olyan tiszták, mint Jézus volt vagy Buddha – mondta egy igen rokonszenves hölgy, egyike azon keveseknek, akik Magyarországon ennek a gyógyítási módnak a jelesei.

A beszélgetésből az is kiderül, hogy a mahikarit minden ellenszolgáltatás nélkül végzik, nem fogadnak el pénzt a kezelésekért, gyógyítanak, ahogy erejükből és idejükből telik.

A mahikari teljes odaadást kíván. Japánban nagy a tábora. A riportban megszólalt egy orvos is, maga is híve a japán terápiának; persze, mondta, a mi életritmusunk más. Nem szánunk időt a meditációra, kapkodunk, türelmetlenek vagyunk. Ezért csak keveseknek sikerül magukévá tenni azt az életformát, amit a mahikari és annak szertartása megkíván.

Igen, nagyon is nyugtalanok és türelmetlenek vagyunk. Feszültségeket támasztunk, marakodunk, kétségbe vonjuk társaink igazát, képtelenek vagyunk a megértésre a magánéletben és a politikában. Kinek hány centiméter dicsőség jut a közéletben, azt méricskéljük. Ha nem mi, hanem másvalaki találja fel a spanyolviaszt, lehurrogjuk. Még akkor is, ha mi is kárát látjuk; inkább vesszen, csak ne más vigye el a babért. „Az én fajtám, a te fajtád” ostoba rivalizálása, az örökös perlekélésre okot adó „kié a haza”, a „ki van itthon az országban” évszázadokon át sújtó átka szüntelenül konfliktusokhoz vezet. A szőke ki nem állhatja a feketét, a barna a vöröset, a magas az alacsonyt, a kövér a soványat.

Idegesek vagyunk és gyanakvók. Megszoktuk; és okunk is van rá. Ez az elmúlt fél évszázad, azaz ötven év a negyvenes évek eleje óta alaposan megviselte az idegeinket. Hol és kik akarnak megint becsapni – ezt lesik, figyelik az emberek; érthető, hogy felhorkannak minden baljósnak tűnő hír hallatán, mert eddigi életükben már nagyon sokszor zsákutcába vitték őket. Rengeteg volt az átverés, rengeteg a kelepce; csak a legfiatalabbak érezhetik magukat szabadnak.

Én ma megrendülten néztem a szegény bolond után az utcán; mert végül is értettem, ha nem is hallhattam tisztán átkait; tudtam, honnan rohan öklét rázva, honnan érkezik szitkozódva, mit hurcol a lelkében, és mitől bomlott meg agya, mert kortársa voltam és vagyok. De nem tudom föléje emelni a kezem, nem tudok fényt adni neki, hogy megnyugodjon, csak nézek utána, hogy lohol, lohol át a városon csillapíthatatlanul.

A derűs tekintetű

Úgy jár-kél a világban, úgy nézelődik, mint a vidéki ember a nagyvárosban, aki nem győz álmélkodni az emeletes paloták, a fények, a csörömpölő villamosok, zúgó autóáradat meg a hömpölygő tömeg láttán. Arcán derű, szája körül üdvözült mosoly, lám, lám, mennyi csodát rejteget az élet!

Gyakran találkozom vele; idős férfi, haja, bajsza ősz, de tartja magát, noha kissé meg is rokkant; csúz kínozza, attól húzza a lábát, régi időkben szerzett nyavalyák rágják csontjait. Még fiatalon, a fronton meg a hadifogságban, később pedig a börtönben szerzett bajok; nem heveri ki ezeket már sohasem. De legyint rá. – Semmi okom panaszra, uram! Most már nincs okunk panaszra, higgyen nekem, régi motorosnak!… – A hegyvidéki utcán állunk meg mindig egy kis beszélgetésre. Jön, kapaszkodik fel az emelkedőn, nekidől fújtatni a kerítésnek; nyári melegben törölgeti sápadt homlokáról a verítéket, télen meg köhécsel. Megakaszt siettemben is, tele van mondanivalóval, csak int, hogy várjak egy kicsit, míg kiszuszogja magát.

– Tudja, én nem győzök csodálkozni! Végre egy rendszer, amiben nem kell félni. Nem kell rettegni a hatalomtól, nem is kell igazán tisztelni senkit. Nem trónolnak felettünk istenségek! Soha nem hittem volna, hogy ilyet megélek! Ilyen világ itt még sohasem volt! A Horthy-rendszerben sem. A nyilasok alatt meg pláne! Na, aztán Rákosi alatt… De minek soroljam? Maga is itt élt mostanáig! Jó, jó, néha fellazult a helyzet, de mindig valamit kötelező volt hinni vagy mutatni, hogy hiszi az ember, nem lehetett szidni az államférfiakat, a Kádárt is, ugye, csak otthon, vagy baráti körben, de azt kellett mondani, hogy igen, persze, hiszek, mindenben hiszek… Most meg semmiben sem kell! Szidják a kormányt, a köztársasági elnököt, néha csak behúzom a nyakam, hű, mi lesz ebből! Semmi! Semmi sem lesz belőle! Hát ez érdekes, vagy nem? Szokatlan! Szóval ez a szabadság? A politikusok egymást szapulják, te hazudsz! – mondja az egyik, mire a másik visszavág: no, no, az igazság nálam van, te lódítasz!… Mulatságos, nem? De azt mondom, addig jó, amíg így pörlekednek egymással! Senkit sem csuknak le, senkit sem deportálnak, senkit sem terelnek internálótáborba, hát ilyen itt még nem volt! Itt minden rendszerváltozáskor kinyírtak egy csomó embert, bosszúhadjárat indult, számonkérés; itt mindig hóhérkodtak a hatalmasok, látványosan vagy csendben, de mindig akasztottak, pusztítottak… Nézze, én azt mondom, vitázzanak a rádióról, a televízióról, töltsék az időt akármivel, csak vér ne folyjon! Csak börtönök ne legyenek politikai foglyokkal! Elég sok szenvedést láttam! Elég sok gyűlölködést! Jó, tudom, most is vannak olyanok, akik átharapnák a másik torkát, csak azért, mert nem ugyanolyan, mint ők! Van ez a fajtázás, meg hogy ki magyar meg ki nem, ettől mindig megijedek, de ha a szélsőségesek mögött nincsen valamilyen diktatórikus külföldi hatalom, mint teszem azt a háború alatt a németek vagy azután meg a szovjetek, hát nem hiszem, hogy erőre tud kapni valamilyen téboly. Magunk között el tudjuk intézni a dolgot csetepaté nélkül is, egyszerűen le kell hurrogni a hülyéket és kész. Nincs Gestapo, nincs NKVD, nincs ÁVH, belegondolt már ebbe? Nincs erőszakszerv! Magyarországon! Magyarországon először a történelme folyamán!

Szóval ez nekem nagy újság! Hogy így szidni lehet mindent! Most ezt a kormányt szidják, a választások után meg majd a másikat, aztán a harmadikat… Csak szidhassuk, adja az isten, és ne kelljen meghunyászkodni, mint azelőtt mindig! Ezzel én nem tudok betelni, kérem! Ezzel a szabadsággal! Na, nem tartom fel, pedig még tudnék ezekről beszélni! Megéltem itt hetven évet! De hogy ennyire lazán lehessen… Ez engem szórakoztat, uram!

Bisztróban

Vacak kis bisztró volt, de a benzinkúttól sokan betérhettek sült kolbászra, szalonnás rántottára meg szendvicsre, és ihattak is rá szépen; a lány láthatóan alig győzte a munkát a pult mögött. Csak egy kávéra ugrottam be; tankoltam, gondoltam, iszom egy jó erős feketét, mielőtt felhajtok az M7-esre.

Nemigen volt vendég; csak az ablak melletti asztalnál ültek hárman: az egyik borostás volt és fogatlan, s valamilyen fuvarozó cég emblémás overallját viselte; hordóhasú, veresképű volt a másik, a harmadik meg afféle málészájú, vézna alak az útkaparók színes mellényében. Sorakoztak előttük az üres sörös üvegek; már jócskán beszívhattak, mert nagy hangon voltak; aki csak betért, mind odanézett erre a hangoskodásra.

– Szóval akkor te ávós voltál? Ávós! Szóval ávós! – harsogta az útkaparó.

– Hogy lett volna ávós? – förmedt rá a fogatlan.

– Boforccal lőttem – törölte meg sörhabos száját a veresképű. – Azzal. Boforccal. – És a vézna útkaparó megjegyzésétől cseppet sem zavartatva hátradőlt ültében.

De az annál inkább hajtogatta: – Az, hát! Tudom én! Ávós voltál!

– Mért lett volna ávós?! – csapott az asztalra a fogatlan.

– Most mondta! Boforccal lőtt!

– Marha! Tudod te, mi az a boforc?

– Hát hogyne! – pislogott az útkaparó. – Olyan izé… gépizé…géppisztoly!

A veresképű felröhögött: – A boforc géppisztoly!? Jó!

– Huszár volt, nem érted? Az előbb mondta, hogy az volt! – próbálta felvilágosítani a fogatlanságtól selypesen az overallos. Minden szó után betöppedt az ajka. – Mégpedig magyar huszár! – És a veresképű térdére csapott.

– Igaz, komám?

– Ja. Huszár – bólogatott amaz. – De később áttettek a légvédelemhez.

– Csak nem a honihoz? Igazán mondod? A honihoz? – Mély tisztelet töltötte el, áthajolt a tócsás asztallap fölött. – A honihoz? A bátyám is ott szolgált! Oda helyeztek?

– Ja. A légvédelemhez.

– Az államvédelemhez – engedte girhes mellére álmosságtól elnehezült fejét a vézna útkaparó.

– A honinál voltál? – A fogatlant csak az érdekelte. Felhajtotta maradék sörét. – Még! – intett a lánynak az üres üvegekre mutatva. Aztán újra ámulattal: – A honinál szolgált a barátom! – Szétnézett büszkén a bisztróban, de a vendégek elfordultak. Csak a lánynak mondhatta:

– A honinál, bizony, annál! – hajtogatta a részegek makacsságával. A lány szó nélkül letette eléjük a söröket, azután sietve visszament a pult mögé.

– Először behívtak a lovassághoz patkoló kovácsnak – magyarázta nagyokat böffentve a veresképű. – Műhelyben dolgoztam, de amikor megszűnt a lovasság…

– Akkor pedig nyilas voltál! – kapta fel, álmából ébredve, kókadt fejét az útkaparó – megvan! Nyilas voltál, ne is tagadd! ismerem én a történelmet! Olvasom én! Nem vagyok olyan műetlen… műetlen…

– Műveletlen! – vetette oda a fogatlan.

– Úgy, úgy! Nem vagyok olyan műetlen… – és újra a mellére ejtette a fejét. Könyöke megcsúszott, feldőlt az egyik palack, a sör szétáradt és lecsöpögött a padlóra. A lány dühös pillantást vetett rájuk.

– Barom! – mondta a fogatlan. Elhúzódott a sörtócsából, a veresképűhöz fordult. – Szóval, boforc! Hallottam a boforcokat, amikor jöttek a gépek. Éjszaka meg a fényszórók az égen! Még srác voltam, de emlékszem! Mindig bemondták a rádióban, hogy honi légvédelmünk hősies küzdelemmel megsemmisítette…

– Hát! – bólogatott büszkén a veresképű. – Az volt. Hősies küzdelem, az volt.

– Ávós vagy nyilas! – motyogta az útkaparó. Horkantott, köhögési roham fogta el. – Csak elmismásolja! Elmismásolják!… – Feltápászkodott, lesodorta a teli hamutartót. – Most megyek és… – Nem tudta folytatni a köhögéstől. Nekilódult.

– Ne arra! – szólt sietve a lány. – Erre van a toalett, nem arra! Atyaisten! Micsoda alakok! Piszkot csinálnak!

– Csak ez a marha, kezitcsókolom! – védekezett a fogatlan. – Mit tudja ez, hogy mi volt itt? Sértegeti a barátomat! Egy huszárt! Egy magyar huszárt, aki aztán a honinál…

– Nem érdekel – mondta ellenségesen a lány. – És elég legyen! Ne mocskolják össze a bisztrómat!…

Már kinn voltam a kocsimnál, amikor az útkaparó kitámolygott. – Jó vicc! – dünnyögte. – Engem akarnak átverni? Ismerem én a történelmet… Nem vagyok olyan… nem vagyok olyan műet…műetlen… – És sértetten felvetett fejjel ment neki a ködös délutánnak.

Ki buktatta meg a múlt rendszert?

Azt mondja nekem a múltkor egy kedves asszony az élelmiszerüzletben: – Maga egy csoda!

– Miért? – kérdeztem felderülve, mert azt hittem, olvasott tőlem valamit, ami nagyon tetszett neki. De nem. Azt felelte: – Mert bevásárol. Hogy tudják magát erre otthon rávenni? Én képtelen vagyok bármiért is elküldeni az uramat. Meg se tenné, hogy fogja a bevásárló kosarat… De maga milyen áldozatkész!

– Nem vagyok áldozatkész – hárítottam el dicséretét. – Én dolgozni jövök ide.

– Dolgozni? Csak nem azt akarja mondani, hogy maga itt, ebben az élelmiszerkereskedésben…

– De, de! Itt is, és mindenütt. Utcán, villamoson, pályaudvaron, vendéglőben, mozi előcsarnokában, ahol csak emberek vannak, mindenütt.

– Bocsásson meg, nem értem. Hogyhogy dolgozik?

– Tudja anyagot gyűjtök. Tárcákat írok az újságba, márpedig a tárcához téma kell. Az ember nem találhat ki mindent, szüksége van élményre is. Ezért aztán szívesen jövök vásárolni, utazom villamoson, ácsorgok itt is, ott is, ahol láthatok, hallhatok valamit. Meglesem, meghallgatom, kihallgatom az embereket. Fülelek. Szóval, ne legyen tőlem elragadtatva, önző szándékból vállalom a boltba járást, nem pedig azért, mert példás családapa vagyok. Csupán kihasználom az alkalmat. És akivel találkozom, szóba elegyedem, azt megírom…

– Engem is?

– Előfordulhat.

– Jaj, remélem, nem mondtam semmi olyat… De már megyek is! Jó napot!…

Elment. Én meg folytathattam a munkámat. Végigsétáltam az áruval megrakott polcok között, s vadásztam a témára.

Meg is leltem. Két férfi beszélgetett háborítatlanul a szüntelen lökdösődésben. Vásárolni jöttek, de inkább belemerültek a politizálásba; várhatták őket otthon. Kopasz, vérmes ember volt az egyik, bőrkabátos, kövérkés alak, a másik meg szemüveges, amolyan szárazpipás, ahogy mondják a kedvetlen természetűekre. Néhány olcsó konzerv volt a kosarában meg egy csomag makaróni. A bőrkabátos alaposabban felpakolt, sörösüvegek is akadtak csomagjában. Azt mondta éppen a szikárnak: – Beszél itt most mindenki, hogy így meg úgy ellenállt. Szamizdat meg Lakitelek, meg hogy bevitték a rendőrségre, lefoglalták az írógépét meg minden. Hát mit gondolnak, én nem voltam ellenzéki?!

Várta a hatást, de a szemüveges csak bólogatott.

– Azon folyik a versengés, hogy ki buktatta meg a múlt rendszert. Hogy ki vívta ki! De rólunk senki sem beszél? Akik azon voltunk, hogy tönkremenjen? Hát maga is…

– Én is… Persze… – A szikár észrevette, hogy hallgatom őket, elfordult, mint aki a tévé kamerája elől menti az ábrázatát.

– Tudom én! – folytatta a vérmes. – Tudom, hogy volt maguknál az élelmiszerközpontban, fuvaroztam én ott is! Lopta minden speditőr meg raktáros, na meg kinn a boltos a cukrot, lisztet, konzervet! Hajaj! Vitte haza mind a szajrét. Ez talán nem volt ellenállás? Ellenzékiség? Ez talán nem ásta alá az egészet? De most megfeledkeznek rólunk, mindig csak az értelmiségi meg az értelmiségi! Pedig maguk is ott a központi raktárban…

– Na, nem, azért mi… – próbált védekezni a másik.

– Dehogynem! Kapun belüli munkanélküliség! Az vitte el a pénzt! De az mind semmi ahhoz, ami nálunk volt! Jártam azokkal a nagy dög kocsikkal a telepen, ugye követelték a teljesítményt, hogy felszámolhassák a kilométert az illető cégnek, akinek fuvaroztunk. De milyen fuvar volt sokszor? Öt kilométer ide, öt oda… hurcolásztunk valamiféle beton vacakokat. Abból aztán nem jött ki a követelmény! Hát mit tehettünk? Hogy a telep is jól járjon, meg mi, sofőrök is? Beírtunk kétszáz meg háromszáz kilométert. Az el nem használt benzint meg szépen hazavittük. Vagy eladtuk. Ha meg se így, se úgy nem kellett, kiengedtük a tankból mondjuk a Dunaparton, a sóderhegyre. Bizony! Így gyöngítettük azt a régit!… Maguk meg számláztak olyat is, amit meg se termeltek…

– Hát nem, azért mi…

– Dehogynem! Tudom én! Ne mondja! Hanem egyszer meg… ezt hallgassa! Jövök haza vidékről az egyik fuvarból. Kicsit rátapostam, hogy hamar otthon lehessek! Hát jön utánam egy rendőrautó. Megelőz, leint. Na, mondom, ugrik a haszon. De nem fogja elhinni! Benzint kértek. Valami feketefuvarban voltak, aztán el kellett számolniuk az üzemanyaggal. Elő a slagot, gyertek fiúk, mennyi kell? Szépen megfizették! Hát ők talán nem voltak ellenállók? Ők talán nem segítették megbuktatni a rendszert? Mi itten mind azt csináltuk, kérem szépen. De azért én emiatt nem várok előnyöket… Gondolom, maga sem…

– Á, nem, persze. Már csak megvagyok így… De mennem kell, vár az asszony. Látom, maga sört is vett…

– Hát vegyen maga is! Megérdemli!

Visszapergetés

– Na, mit szól mindehhez? – kérdi idős barátom az utcán, jó magyar szokás szerint bizalmaskodva veregetve a karomat, csavargatva kabátom gombját, hajtókámat igazgatva, miközben beszél. Nem kíváncsi a véleményemre, a kérdés költői, ő maga akar válaszolni rá. Látom, tele van mondandóval. Bizonyára úton-útfélen megállítja ismerőseit, hogy kiönthesse a lelkét. – Mit szól mindehhez? Visszafelé forog a film. Pereg, pereg visszafelé. Csak nézek és ámulok! Milyen bizarr! Soha nem hittem volna, hogy megélem ezt: minden olyanná lesz, mint volt, régen. Mint a háború utáni években. Mert kérem szépen! Visszaadják az egyházi iskolákat. Apácarendek vannak megint! Nem adok rá sok időt, és a kórházakban is megjelennek, apácák fogják ápolni a betegeket. Uram, emlékszem, amikor feloszlatták a szerzetesrendeket! A kedvesnővérek civilbe öltöztek, szétszéledtek a világban, sokan férjhez is mentek, mert nem láttak reményt. És a fráterek? Gyárban dolgoztak, fröccsöntő szövetkezetekben! Bebörtönözték a papokat! Most meg? Isten, család, haza! Nemzetiszín! Uram, nemzetiszín!

Ami uszításnak számított! És misét közvetítenek a televízióban, kommunista funkcionáriusok kijelentik, hogy mindig is hívők voltak! Mint egy különös álom! Nem voltam már gyerek negyvenhétben, mindenre emlékszem! Abban az időben azt gondoltuk, na, vége, keresztet vethetünk mindenre. A magántulajdonra, a parasztgazdaságokra, a sajtószabadságra, a nemzeti érzésekre, a szókimondásra, az egyéni véleményre, mindenre! Emlékszem, mennyire üldöztek mindent, ami a múlthoz kapcsolódott. Szidalmazni illett apáink vállalkozásait, gyűlölni kellett a munkásnyúzó, hájas, szivarozó, pénzeszsákon ülő tőkést – ahogy a vicclapokban megrajzolták. Meg az Arisztideket és Taszilókat. Most meg? Felkutatjuk arisztokratáinkat, tőlük várunk segítséget, támogatást. Segélyeket a milliomosoktól. Emlékszik? Habsburg Ottót nagyobb veszélynek tartották, mint az atombombát. Gúnyosan írtak minden megnyilvánulásáról. S lám, ma már otthonos nálunk, tisztességes ember lévén bölcs tanácsokat ad, drukkol értünk. Bizarr, bizarr… Ha belegondolok, hogy vélekedtek a brosúrákban a királyokról. Mint a legelvetemültebb gonoszokról. S mi derül ki? Hogy az elűzött királyok a legnagyobb demokraták. A nép nevében lökték le őket a trónokról, s azután a népuralom jelszavát harsogva évtizedeken át vérfürdőket rendeztek népeik körében a hatalomra jutott pártvezérek. Bizarr. Le kellett tagadni az Úristent az égből, titkolni kellett, hogy templomba jársz, szégyen volt az értelmiségi származás, az önéletrajzokba nem volt tanácsos beírni a kisiparos, a kereskedő, a tisztviselő apát, ha azt akartad, hogy felvegyenek az egyetemre. De ha rájöttek a titkolózásra, jól fenékbe billentettek! Bűnnek számított a nyugati hadifogság. Nyugatos maga?! Maga nyugatos! Nem igazoljuk! Emlékszik? Bizarr. El kellett hallgatni, hogy cserkész voltál ifjan, és ma? Ma újra itt a liliom! A Ferenciek terén, a templom előtt mi is éppen így árultuk a Zászlónkat, ezt a diáklapot, mint a mai gyerekek. Mintha magamat látnám kölyökként. Mondhatom, különös érzés. Csodagép repít vissza az időben. Csodagép…

Idős barátomból csak úgy dől a szó. Nem is várja, hogy közbeszóljak, mondja, mondja…

– Nem tudom, hogyan élik meg mindezt a fiatalok, akik ezekben az évtizedekben születtek, pláne akik csak most, harminc évvel ezelőtt. De én már végignéztem egy rendszerváltozást, na persze, ennek a mostaninak az ellenkezőjét. Az utcanevek cseréjét. A szobrok eltávolítását. Címerek váltását. A régi rezsim alkalmazottainak B listázását. Karrierek kettétörését… Négy hosszú évtized telt el, barátom! Ezalatt reménykedtünk ugyan, hogy nem maradhat örökös a diktatúra, de féltünk, hogy ez hiú remény. Pedig hát történt közben egy hatalmas robbanás. Barátom! Ötvenhat! Az az októberi este és éjszaka! A legnagyobb élmény az életemben! Az a tizenegy nap, amíg azt hihettük, hogy megszabadultunk!… De aztán feldübörögtek a tankok! Még ma is a fülemben van az a hajnali moraj! Azt mondtam akkor magamban: most, megint keresztet vethetünk mindenre… Persze később lettek engedmények. Lazult a helyzet. Főleg már mostanában, hogy roskadozott a gazdaság, és ennek következtében megingott a rendszer. De bevallom magának, nem hittem, hogy ennyire visszatérhet minden, minden, amit negyvenhét körül el kellett hagynunk. Ezt nemigen reméltem. Aminthogy az ember nem remélheti, hogy újra húszéves lesz. Pedig ez olyasmi. Visszaperegnek az évek, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk… ahol abbahagyatták velünk. Bizarr. Nagyon bizarr…

Idős barátom elmereng. Még a kabátom gombját is elereszti. A hajtókámat sem igazgatja. Arcán megjelenik egy bágyadt mosoly.

– Kicsit sok volt, amit meg kellett élni. Tudja mit szeretnék? Hogy most már végre legyen nyugalmunk. A pártok, akikre szavaztunk, úgy hallom, azt mondják, mentesíteni kell az életet a politikától. Lássa, az lenne a jó! Szörnyű, mennyire kimerített a politika! Hatvanéves vagyok, de gyerekkorom óta más sincs, mint politika, politika! Meguntam már, barátom! Most igyekeztem jól voksolni, s ezzel átadtam a politikát azoknak, akik – remélhetőleg – majd rendesen csinálják. Politizáljon a parlament, én meg hadd legyek csak civil, egyszerű polgár. Szeretném hinni, hogy jól végzik majd a dolgukat a képviselők, a kormány, én meg élhetem az életemet magánemberként, lerázva a politika nyűgét, ahogy egy svéd, dán, holland vagy mit tudom én ki! Ne kelljen nekem többé lelkesedni vagy szenvedni – mikor hogy hozza a sora. Ne kelljen hívőn vagy hitetlenül örökösen hitvallást tenni. Ne érdekeljen, hogy kinek mi a vallása, fajtája, nemzetisége, és mást se érdekeljen, hogy milyen az enyém. Ezt kívánom, barátom! Lehet, hogy álom? Attól félek, csak az! Itt, a mi tájainkon csak álom talán. Sajnos. Pedig kívánnám nagyon, hogy ne kelljen könnyezni, ha felcsendül a Szózat, ne piruljon ki az arcom, ha a Himnuszt énekeljük. Politikai izgalmaktól mentes életet óhajtanék, olyan békéset, amilyen alighanem sohasem volt, még a gumirádlis konflisok, a Krúdy-bablevesek, az óbudai verklisek, a tabáni kisvendéglők korában sem! Hát, nem tudom, lesz-e: lehet-e? Megéljük-e, hogy ne legyen érzelmi vetélkedés azon, ki szereti jobban a hazát, a népet, hogy a trikolór ne megtépázott lobogó, pogromokban véres testekre borítható lepel legyen, hanem csupán a nemzet színeit jelentse, és ne késztessen őrjöngésre senkit, aki lobogni látja a szélben. Bizony, barátom! Most visszafelé pereg a film. Látjuk magunkat a múltban, fiatalon, egyre fiatalabban, s közben persze itt vagyunk a megszenvedett éveinkkel. Vajon ha megáll a film, mert az elejére ért a csévélésben, milyen új történetet fogunk felvenni rá? Mert a nyersanyag, ugyebár használható. Talán az új história felvétele közben nem üt majd át a képeken semmi a régiből…

Idős barátom rám néz búcsúzón. Szemében derű, de némi fáradtság is: Nem is köszön, csak int, s megy elgondolkodva. De odább, látom megint ismerősbe botlik. Megragadja az illető kabátjának a gombját, s újra kezdi: – Na, mit szól mindehhez?

Bizarr…

Hetvenöt év múltán

Hogy mi lehet mostanság Oroszországban, nehéz elképzelni annak, aki néha mint utazó megfordult ott, és közelről is láthatta azt a központot, ahonnan az antikommunista térképeken a vörössel besatírozott világ részét, benne minket is irányítottak. Ennek a központnak most vége. Alig hihető. A televízióban naponta feltűnnek a moszkvai képek, halljuk a híreket, látjuk a politikusokat, az ezüsthajú Jelcint, a katonákat, a Kreml alatt a tüntetőket, megszólal a kamerák előtt az utca embere, ott állnak az asszonyok a boltok üres pultjainál, a feketepiacon húshegyek tornyosulnak ugyanakkor nehéz rubelekért – s közben a háttérben ott vannak az ismerős utcák és terek, s valahol a felvevőgép látószögén kívül a barátaim, irodalmárok és művészek, akikkel éjszakákon át keseregtünk annak idején, kölcsönösen sorolva a bajokat. – De azért nálatok legalább… – sóhajtottak fel, amikor a szabadság látszatának fokozatait latolgattuk. Pástétommal, vodkával kínáltak a szűk lakásokban, ahol a könyvekkel kipárnázott falak tompították szavaink áthallását a ki-tudja-kicsoda szomszédokhoz. Emlékszem Aljosára, a színész-rendezőre, meg bájos feleségére, Zsannára, mentünk a frró nyárban a moszkvai utcán, és a csehszlovákiai bevonulásról meg ötvenhatról beszéltünk a forgatagban; Aljosa szégyellte magát az értelmiség és a nép nevében is, micsoda barbárság, mondta angolul, és a regényét emlegette, amire úgysem találhatna kiadót. – Ó, Budapest! Az nekünk Párizs! – mondták, s arra kértek, küldjek meghívót, hogy eljöhessenek kis időre körülnézni. – Mert csak úgy, meghívás nélkül nem utazhatunk…

Aztán azok a téli vonatozások, át a végtelennek tetsző tájakon. A fehér törzsű nyírfák, a zöld-kék faházak, a vattakabátos, vastag kendővel bebugyolált munkásasszonyok a töltések mentén, a fegyveres váltóőrök az állomások közelében… És a gőzölgő tea illata, amit a kalauznő töltött a vagon peronján lévő szamovárból néhány kopejkáért… A hagymakupolás templomok, a hatalmas város a Névánál… Azt gondolta az ember, ezen nem fog változtatni semmi. És most mégis, az a város már Szentpétervár megint, mint a régi, orosz regényekben Gogolnál, Dosztojevszkijnél… Milyen lehet ott most mindaz, amit nem olvashatunk az újságokban, nem láthatunk a képernyőn? Mire gondolnak az öregasszonyok a vastag falú templomokban, miközben gyertyát gyújtanak az ikonok előtt, mire gondol a rendőr, a munkás a hatalmas gyártelepen, amikor látja, hogy kihunynak a fények a monumentális vörös csillagokban, és azt hallja, hogy most már Oroszországban él és nem a Szovjetunióban?

Oroszország. Orosz Köztársaság. Motoszkál a fejemben, de nem az újságok címoldalától az agyamba fészkelve, hanem máshonnan. Orosz Köztársaság. Hol is láttam ezt így leírva? Kutatok a polcon, Kosztolányit keresem. Hát persze! Itt van, ő kanyarította egy kis cikk fölé: „Orosz Köztársaság.” A dátum: 1917. Nagyváradon éri a hír, hogy az új cárjelölt mindaddig nem lép trónra, amíg nem tisztázzák, köztársaság lesz, vagy marad a régi államforma. Orosz Köztársaság – hallja Kosztolányi, s megdöbben, hogy az örökösnek hitt cárizmus után ez milyen bizarr. Telefonon kapják a híreket a Nagyváradi Napló szerkesztőségében: „…a katonák letépik az épületekről a kétfejű sasos, cári címert, rátipornak, a csatornákba vetik…” – írja. „Aztán a kék-fehér lobogók helyett piros zászlókat visznek. (…) Szentpétervár utcáin a Marseillaise hangzik, orosz szöveggel, a szegények himnusza.”

Olvasom a röpke jegyzetet. Századunk elejéről szól, s most, a század vége felé különös csengése van. Döbbenetes csengése. „El sem tudjuk képzelni, mi folyik ottan… milyen lázroham és görcs rázza a titáni testet, mely meg akar gyógyulni és élni akar, a vén országot, mely évszázadokig példaképe volt az elmaradottságnak és tunyaságnak…”

Mely élni akar! Mely meg akar gyógyulni! Uramisten, gondolom, micsoda remények, Kosztolányit is mennyire fellelkesítők, és utána… Hiszen tudjuk! Most meg, mint hajdanán a cári önkényből, az elmúlt hét és fél keserves évtizedből kell ocsúdniok. És ma is mekkora reménykedések! Gyógyulási vágyak!

A titáni testet, hogy Kosztolányit idézzem, megint lázroham és görcs rázza.

„Ilyen csodát már láttunk” – lelkendezik 1917-ben. „A kínai fal is ledőlt. A Menny Birodalmából a Föld Birodalma lett, az ódon kínai császárság, a mandarinok domíniuma, a porcelán tornyok regevilága máról holnapra köztársasággá változott. Talán orosz földön is vannak még csodák.”

Ami ott jelenleg történik, újból izgalomban tartja a világot, akárcsak tizenhétben. Most a „piros” zászló és az unió címere helyére kerül vissza a nemzeti lobogó.

A régit a „csatornákba vetik.” Nem szól a Marseillaise, himnusz sincs, újat kell íratni. Ide fordult az idő; így fordul, fordul, fordul örökké a történelem órája.

Éjfél a szoborkertben

Távolról vonatfütty hasított az éjszakába, aztán bongva megszólalt egy közeli torony órája, s mire elütötte a tizenkettőt, a hold is előbújt a felhők mögül, s kékes fénybe vonta a tájat.

Csend volt.

Különös alakok hevertek szerteszét a fűben; hanyatt fekvő, felemelt karú és széttárt lábú katonák, tömzsiek, szálfatermetűek, rohanásban megdermedtek, fegyvert vagy zászlót szorongatók; volt köztük egy tar koponyájú, felöltős figura is, jobb kezével előre mutatott, baljában sildes sapkáját szorongatta; némelyek pedig, mintha a földbe lennének ásva, csak mellkastól fölfelé látszottak a holdsugárban.

Megcsillant bronzos testükön a fény.

A térség szélén két termetes alak állt előretekintve a sápadt derengésben.

– Ezt sohasem hittem volna! – törte meg a mélységes csendet egyikük; nagy hajú, nagy szakállú bronzférfiú.

– A büdös életbe! Hogy minden mennyire a visszájára fordul!

– Ne dühöngj, Karl! – ásított mellette kevésbé szőrös, de azért tömött bajuszú, s állán nagy pamacsszakállt viselő társa. – A dolgok már réges-régen a visszájára fordultak!

– Na, ja! – mondta a Karl nevezetű. – De hogy itt végezzük, azt nem hittem volna!

– Kedves Karl, én nem csodálkozom ezen. Megmondtam neked már hetvenötben…

– Ezerkilencszáz-hetvenötben?

– Nem, barátom, hanem a gothai kongresszus után, ezernyolcszáz-hetvenötben. Jaj, ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél rá! Amikor a szocdemekből meg a munkásegyletből létrejött a Német Szocialista Munkáspárt!

– Miért, Friedrich, te nem örültél annak?

– Hogyne örültem volna! Hiszen a mi tanainkra építették ideológiájukat. De azonnal mennyi tévedéssel! Hallod, amit mondok?

– Igen, csak gondolkodtam.

– Ne gondolkodj, Karl! Nem veszed észre, hogy senki sem kíváncsi a gondolataidra?

– Nem azt mondtam, hogy filozofálok, csupán gondolkodom, mint más halandó. Nézem, miféle telepre kerültünk? A minap még ott álltunk a posztamensen, most meg ilyen kétes alakok között… Tudod, mi volt a szép idő? Amikor te visszatértél a délnémet felkelésből, és az apád manchesteri gyárában kezdtél dolgozni! Meg negyvenhét! A Kiáltvány szövegezése! Micsoda nagyszerű korszak volt az!

– És micsoda nyomorúságos! Én aztán tudom!

– Na ja, de éppen azért volt szükség a Kiáltványra. 1845! Éhínség Írországban! 1847! Az éhező berliniek nekimentek a boltoknak, bezúzták a kirakatokat, hogy némi eleséghez juthassanak! Friedrich! Barátom! Nem akarok érzelegni, ahhoz túlságosan öreg vagyok már, de én azt hittem, jót cselekszünk! Hogy a szenvedő tömegeken segíthetünk! Hogy egy jobb világot teremthetünk!… És tessék!

– Voltak eredményeink, Karl, azért csak gondolj bele, Angliában például a nők és a fiatalkorúak munkaidejét tíz órára csökkentették! Na és negyvennyolc! A felkelések, forradalmak kora! Februárban, emlékezhetsz, útjára bocsátottuk a Kiáltványt. 1848. február 23-án!

– Huszonnegyedikén.

– Huszonharmadikán!

– Friedrich, velem ne vitatkozz! Legalább te ne! Huszonnegyedikén jelent meg. Hogy végigsöpört a híre Európán! Micsoda hatással volt a forradalmak vezetőire! 1848 március! A pesti március! Annak is mennyire örültünk. És most itt!…

– Ne Karl, ne érzékenykedj!

– Leemeltek a talapzatról, ide hoztak, ide dugtak!

– Karl, légy objektív! ne csodáld, hogy ide jutottunk!

– Hát mi tehetünk róla, hogy amit szépnek hittünk, rettenetes lett?

– Legyünk őszinték. Amikor az elméletet átültetik a gyakorlatba, kezdi megenni a fene! Pláne, ha meg is hamisítják! Ha egyszerre mindenki jobban kezd érteni hozzá, mint a megalkotói! Engem már 1875-ben nagyon aggasztott a sok önérdekű félremagyarázás. De a legnagyobb baj tizenhét után ütött be!

– Sőt! Friedrich! Sőt! Már 1903-ban, Oroszországban! Amikor a Munkáspárt két részre szakadt, mensevikekre és bolsevistákra. Na, azok a bolsevisták! Azok betettek nekünk! De hol voltunk mi már akkor? A föld alatt!

– Ajaj Karl, bizony, kifutott a kezünkből ez az egész! És még mi minden történt ebben a században a nevünkben! Materialista vagyok, de azért azt mondom: Te jóságos Isten!

– Micsoda blama! És most ezekkel heverünk itt együtt! Akik elrontottak mindent! Tiltakozni fogok, Friedrich!

– Tiltakozhatsz, Karl, de nem hallja meg senki!

Politikai monogámiánk

– Látott maga már ekkora marhaságot? – szól hozzám egy vadidegen, idős férfi a villamoson és kimutat az ablakon. Az egyik ház falára hatalmas betűket mázolt valaki: MAGYAR ELLENZÉKET! – Az meg mi a csuda? – kérdi nevetve. – Van fogalmuk ezeknek a falra firkálóknak arról, hogy milyen sületlenségekkel mázolják tele a várost? A múltkor azt olvastam egy kerítés oldalára festve, hogy SZABAD MAGYAR RÁDIÓT! Na mondom, ez talán a múltból maradt itt? Ötvenhatból? Vagy későbbről? Igazán bátor fickó lehetett, aki Kádárék alatt felpingálta ezt! De rájöttem, mostanában került oda, a nagy média-viták idején. – Hümmög, ingatja a fejét. – Az embereket könnyű felheccelni. Némelyek csak azt várják, hogy balhézhassanak. Sok a feszültség. Acsargunk egymásra. Magyar ellenzék! Mulatságos, nem? Hát milyen az ellenzékünk? Nem magyar? – Töpreng; nem is tudom, nekem beszél-e. – Talán azt akarták kifejezni vele, hogy magyar érzelmű ellenzéket kívánjak, de miért ne lenne az? Mert kritizál? Hála istennek! Hála az égnek, hogy kritizálni lehet! Hát nem ezt akartuk? Egyébként a hatalmi körforgásban mindenkire sor kerül. Minden párt lesz kormányzó és mind lesz ellenzéki is majd egyszer. Az a véleményem, hogy nekünk, magyaroknak fogalmunk sincs róla, mi is az a demokrácia. Úgyhogy ez a stupiditás nem is csoda. Szerintem a rezsimváltozást sokan úgy képzelték el, hogy majd létrejön egy másféle politikai tömörülés azokból az egyénekből, akik ellenezték a diktatúrát, aztán kész. Újra egypárt-rendszer lesz, de most már egy jó párt jó egypártrendszere. Alighanem politikai monogámok vagyunk. Érti, mire gondolok? A monogámia valami steril dolog.

Márpedig a sterilitás az élet bizonyos területein nem kívánatos. Legyen steril egy műtő, egy kórházi szoba, de nem a politika!…

Hallgat egy kicsit, nézi az elsuhanó utcát az ablakon át.

– Demokrácia! Ugyan! Belénk nevelték a tekintélyuralmat. Azokba is, akik küzdöttek ellene! Hát gondolja csak el, mikor volt itt szabad véleményalkotás? Emlékszem a háború előtti időkre is. Akkor sem lehetett szabadon vitázni a hatalommal. Jó, jó, volt liberális sajtó, a költők, írók kritizáltak, de nem jó szemmel nézte a rendszer. Gyalázkodás címén volt elég sajtóper! Próbálta volna a kormányzó úr őfőméltósága leváltását követelni a parlament előtt! Vagy azt üzenni a tengernagy úrnak, hogy nem óhajtja átvenni a kezéből a kitüntetést, mert nem ért egyet a politikájával! Megnézhette volna magát! Aztán a háború alatt pláne! És azóta csak diktatúra és diktatúra! Gyűlöltük, de megfertőződtünk tőle. A hatalmat respektálni kell! – ez van még ma is sokakban. Csak azért, mert hatalom?!…

Közelebb hajol.

– Ha még emlékszik rá, a hetvenes meg a nyolcvanas években még azok sem nézték jó szemmel az ellenzékieskedést, akik amúgy cseppet sem voltak hívei a Kádár-rendszernek. De óvakodtak az aláírás gyűjtőktől, a szamizdatosoktól; becsukták előttük az ajtót, nem, kérem, mi nem avatkozunk be semmibe, isten őrizz!… Féltek. De most beszélhet mindenki. Amit akar. Szidhatja a rendszert, a pártokat, a képviselőket, a minisztereket, az államférfiakat, nem bántják, nem viszik el, nem vetik börtönbe. És uram, ez a demokrácia! Hogy ezt tehetjük! Meg az, hogy mindent megkérdőjelezhet az ellenzék. Meg hogy innen is, onnan is megvizsgálják, mi a törvényes eljárás. Miért lenne bárki is csalhatatlan? Csak azért, mert hivatalban van? És nem csalhatatlan az ellenzék sem. Mindenki magyar, aki ezt az országot építi. Aki ennek a népnek megélhetést meg békét biztosít. Még nem hallottam egyetlen ellenzéki párttól sem, hogy mást akarna. Legfeljebb, hogy másként akarja. De csak akarja is! Tudja, mit mondok? Érdeklődve várom az új választásokat! Már kezdenek ígérgetni a pártok. Annyi jóval kecsegtetnek, mint a múltkori választások idején is. Akkor azt sem tudtam, kire szavazzak, egyik jobb programmal állt elő, mint a másik. Hát lássuk! A változatosság gyönyörködtet…

Egy kanyarban újra az utcára mutat.

– Nézze csak! Ott is egy felirat! Micsoda obszcén szavak! Persze, angolul. Manapság, aki ad magára, angolul disznólkodik. Érti a szöveget, nem? Hogy mit tegyen mivel az ellenzéki párt. Amott meg ugyanez a kormánypártra! Van aki fennakad ezen. Na persze, a jó modor más kifejezéseket követelne, de ez most mellékes. Az a fontos, hogy következmények nélkül lehet ilyesmit firkálgatni. Ez a szabadság, uram. Azonban némelyek azt állítják, ez csupán szabadosság! Hm… Azért nevezik szabadosságnak, mert a lelkük mélyén politikai monogámok! A szabadságot valami kincstári fegyelemnek hiszik; valami olyannak, mint amiből kikecmeregtünk. Hát az pedig ne legyen többé!

Már a leszálláshoz készülődünk. Még azt mondja:

– A monogámia csak a házasságban becsülendő, uram! De a politikában?! Ott katasztrófa, uram!

Földanyánk hátán

In nomine dei

Hajdanában, gyermekkoromban, amikor Cenken töltöttem a vakációkat, némely vasárnap útra keltünk Balfra, a fürdőbe. Nagybátyám, az uradalmi gazda elkérte az intéző úrtól a hintót a két parádés lóval, befogott; néném karkosárba elemózsiát készített, ünneplőbe öltöztünk, s boldog izgalommal helyezkedtünk el a puha bőrülésen. – Készen vagytok? – nézett hátra a bakról nagybátyám, aztán a baljában tartott gyeplőt kissé megrántotta, a jobbjában lévő ostorral pedig suhintott egyet, csak úgy, a ló fara mellett a levegőbe és azt mondta: – Na, akkor isten nevében!…

Így indultunk el azokon a hajnalokon is, a nyári szünidő végén, amikor kivitt a kölcsönfogattal a kiscenki állomásra. Emlékszem azokra a hűvös reggelekre, még alig derengett az ég alja, a lovak türelmetlenül prüszköltek, nekem meg összerándult a gyomrom, amikor a szokásos, elmaradhatatlan fohászt hallottam; hiszen nagy utazás állt előttem, akkor még csaknem egész nap tartott a vonatozás Pestig. Gyeplőrántás, ostorsuhintás, s a hintó kerekei máris megrosszantak a salakos úton. – Isten nevében!…

Ez a fohászkodás mindig azt jelentette, hogy veszélyek leselkedhetnek ránk, baj történhet útközben, megbokrosodhatnak a lovak, árokba borulhat a kocsi, törhet a tengely, kieshet a kerék, nekünk jöhet valami behemót jármű, villámok is csapkodhatnak a mennyből. A vonat meg kisiklik netán, vagy felrobban a biatorbágyi viadukt, mint Matuska idejében. Nem árt az Úr védelmét kérni.

Megmaradt bennem ez az emlék autós koromra is. Amikor hosszabb kirándulásra indultunk, magam is azt mondtam, ráadva a gyújtást a motorra: – Na, isten nevében!

Ezt mondom ma is. És érzem a gyomorremegtető, enyhe izgalmat, akárcsak régen. Nem félelem ez. Inkább az örökös veszély tudata. S nem oktalanul.

Veszedelmesek lettek az utak. Veszedelmesek a városban is, de az országutak különösen.

A huszadik század persze már régóta a száguldás mámorában él. Felpörgött a tempó, tökéletesedtek a motorteljesítmények. Kölyökkoromban ha valamelyik gazdag osztálytársunk azzal jött be hétfőn az iskolába, hogy srácok, lementünk kocsin a Balatonra, és képzeljétek, a műúton (amit ma 70-esnek nevezünk) nyolcvan kilométerrel száguldottunk a betonon… – akkor ájuldoztunk a csodálkozástól. Micsoda eszeveszett sebesség!

Ma ennyivel „döcögnek” a városokban, akár csúcsforgalomban is, a szuper márkák. Holott, tudtommal, még mindig ötven kilométer az óránkénti sebességhatár.

De ki tartja be? Mondhatnám, csak az, aki tragacsban ül. Nem beszélve a nesztelenül suhanó, nyugati gyönyörűségekről. Az emberek megveszik (ha törik, ha szakad, de meg kell venni!) a pompás autókat, hát tudni akarják, mire képes a járgány. Önmagában örvendetes a kocsipark javulása, a környezetszennyező, költséges üzemű KGST-kocsik kiveszése. De azért csak szerényen, szerényen! A múltkor a Böszörményi úton döbbenten néztük, mit művelt egy ifjú ember a BMW-jével. Meg akart fordulni az úttesten, de rosszul számította ki a kanyarodást, tolatnia kellett egy kicsit, s ez felbőszítette. Beletaposott a gázba, aztán a fékbe, megint kapcsolt, s megint teljes gázt adott; csikorogtak, vinnyogtak a kerekek, radírozták a kövezetet, meg is csúszott az autó, majdnem nekifarolt egy parkoló VW-nek. Ide-oda táncolt, míg vezetője kihúzatta; elhajtott vagy százzal, ha nem többel.

Bennünk meghűlt a vér. Maga a halál vágtatott el abban a fekete BMW-ben. Ha akkor valaki elébe kerül, gyerek vagy öregember, hát az átrepül a háztetőkön.

Ezt látom az M7-esen is, ezt a kivagyiságot. Újgazdagokkal van tele az életünk, ott rohangálnak az ország útjain, és mindenkit le akarnak söpörni, aki tempójuk elé kerül. Nem bírnak magukkal, ami állítólag progresszív jelenség, mert igaz ami igaz, elég a totyogásból, lemaradtunk, száguldani kell Európa felé. De ez a száguldás nagyon is neofita száguldás, a parvenük igyekezete, és aggodalommal tölti el a higgadtabbakat.

Az M7-esen például előfordul, hogy a szegény „keleti” autós ottragad az előzésre szánt sávban a sztrádán, mert a szélsőben váratlanul felgyorsul a másik „keleti” (ebben a kategóriában is van márkaharc!) – és most már se té, se tova, haladniuk kell egy darabig párhuzamosan. Igen ám, de mögötted meg jönnek a leopárdok, jaguárok, párducok, nyújtott, vad futással üldöznek, te meg nem tudsz utat engedni nekik, mert kelepcében vagy akaratod ellenére. A BMW-k, Mercedesek, Audik és egyéb könyörtelenek pedig a sarkadban vannak, villognak vad fényszemükkel, s téged kiver a halálveríték; nyomod a gázt, de százhúsznál beremeg a vacak kocsid, hiába, nem bírja az iramot, a versenyt.

Ha aztán végre letérhetsz jobbra, ökölrázással, szitkozódva suhannak el melletted; páriának, szerencsétlen senkinek érezheted magad, akit a nagyok megdorgálhatnak.

A halál ott száguldozik körülöttünk. Hát hogyne kellene fohászkodni indulás előtt: – Na, isten nevében!…

Sok mindenben hányaveti vagyok, anyagi ügyeimet elhanyagolom, nem törődöm a karrierrel, nem dörgölőzöm a politikusokhoz, de arra kényesen ügyelek, hogy betartsam a törvényt, a szabályokat. Apámtól örököltem ezt a tulajdonságot. Bár üzletember volt, inkább ráfizetett valamire, de nem volt hajlandó a svindlikre; pontosan bevallotta az adót; s amikor például rendeletet hoztak arról, hogy családonként csak egy ingatlant lehet birtokolni, azonnal eladta a háború előtt vásárolt telkét, noha bíztatták a rendelkezés kijátszására. De ő nyugodtan akart aludni, inkább veszítsen, csak ne háborgassák. Magam is így vagyok. Nem teszem ki magam annak, hogy gyorshajtás miatt megállítson a rendőr. Hogy igazoltassanak. Betegesen irtózom az efféle tortúrától. Természetesen más az, ha szabályos vezetés közben ér az ellenőrzés. Tudom, hogy ez csak udvarias formaság, nyugodt vagyok. De ha szabálytalankodtam?!

Isten tudja miért, de én még emlékszem rá, hogy milyen sebességet engedélyeztek a városban, az utakon, a sztrádán. Soha nem értem, miért felejtették el olyan sokan? Ha betartom a sebességet, rám dudálnak, villognak, türelmetlenkednek, vad indulattal megelőznek, majd hirtelen fékezéssel büntetnek; eltévedt hangyaként pislogok az elefántcsorda útjában.

Egy időben a rendőrség figyelte a renitenseket. Szondáztatott. Leintette a száguldókat. Aztán a belügy ebbe valamiképpen belefáradt. A közlekedés ellenőrzése helyett a tilosban parkoló autók elvitelére szakosította magát. Meg a cédulázásra. De ki-ki száguldhatott kedvére a városok, falvak utcáin, végezhette nemzetközi autóversenyző gyakorlatait az országutakon. Szerencsére most a rendőrség rászánta magát a szűrésre. Itt a nyár, tombol az élet, s mondhatnám, kamikázék veszélyeztetik a békés autósokat. Mert ezek a vadul hajtók inkább telibe vesznek egy kisebb kocsit, mintsem, hogy lefékezzenek, ha útjukba kerül. A háborúkat is az ilyenek okozzák, az erőfitogtatók, az erőszak megszállottjai. A hétvégi baleseti statisztikákból ítélve kisebb ütközetek zajlanak országunk útjain. Roncsok, sebesültek, halottak maradnak hétről hétre az ütközetek helyszínein. Csakhogy élni szeretnénk!

Kíméljük egymást, ha másutt már nem is, legalább a közlekedésben.

A téli est fényei

A budai buszmegállónál a régi italboltból drinkbár lett, whiskyt, koktélokat meg drága német söröket mérnek; bőrdzsekis férfiak és kurta szoknyás, színes hajú nők ülnek a bárszékeken, megy az MTV műsora a falra szerelt készülék monitorján, indiai szantál illata keveredik a drága cigaretták füstjével, de a régi törzsközönség meg-megpróbál visszaszállingózni; az új tulajdonos nehezen tud megszabadulni tőlük.

Most is, míg a járatra várunk néhányan a kemény hidegben, különös lárma csap ki a bárból; nagy zajjal kituszkolnak egy zömök emberkét.

Harsog méltatlankodásától az utca.

– Most mi a baj?! Miért nem kaphatok valamit?! Szépen kértem egy fröccsöt! Vagy nem? Hát hogy könyörögjek? Ide jártam évek óta! Ne vacakolj, adjatok valamit, csak egy kortyocskát, egy pohárkával, na!

– Nem, nem, öregem, ez nem magának való hely! – taszítja odább a bejárattól a vörös zakós pincér.

– Hát kinek való?! Én is magyar ember vagyok, nem? Törzsvendég voltam itt mindig! A Géza ismer! Hol a Géza?! A Géza engem kiszolgál!

– Nincs Géza!

– A Géza ismer engem! Régi szaki vagyok én! Megittam egy hosszúlépést vagy egy korsó sört! Még hitelben is kaptam! Szomjas vagyok, értsd meg, hát egy kortyot legalább!…

– Semmit! – A vörös zakósnak ott kell őrködnie az ajtóban, mert a pasas mindenáron vissza akar jutni.

– Rohadt dögök vagytok! – szakad ki az emberkéből.

– Micsodaaaa?! – lép feléje fenyegetőn a pincér.

– Nem te, nem ti, édesapám! – szeppen meg, s hátrál. – Isten ments, hogy ilyet mondjak, pláne most volt karácsony, ajaj, szeressük egymást, nem igaz? Na, csak egy pohárkával! Egy kisfröccsöt! Egy hosszúlépést!

– Elég! Tűnés, apuskám!

Becsukódik az ajtó. A pasas belátja, hogy itt nem terem a számára babér. Szemébe húzza a sapkáját, megkeresi laffogó sálja végét, rátapos, megrántja, majdnem orra bukik közben, végül a nyaka köré tekeri. A kabátja felemás módon van begombolva, nem találja a zsebét. Pislogva körülnéz, akkor lát meg minket.

– Hát ezek kidobtak! – mondja együttérzést várva.

Senki sem szól.

– Ilyen rohadtak! Mert nekik mondtam ám! De nem kezdhetek ki egy ilyen deltás fickóval! Pedig rothadtak! Nem képesek adni egy kortyot, amikor én itt mindig milyen jó vendég voltam! Csak beugrottam, munka után hazafelé… De most bár lett! Elegáns hely lett! Azt mondják, nem nekem való!…

Hallgat mindenki.

– Az ember dolgozik egész nap… Szomjas lesz. Kőművesek mellett vagyok, száraz a torkom. És akkor nem képesek egy kortyot sem….

Kinéz magának egy szikár öregurat.

– Csupa naplopó! Pedig milyen jó kis italboltocska volt ez! Ismerte?

– Mindig késik – néz rá a szikár úr a kucsmája alól.

– Hogyan tetszik mondani?

– A busz! Mindig késik! És akkor is zsúfolva van! Ez tűrhetetlen! Hagyják itt fagyoskodni az embert!

A pasast ez kizökkenti.

– De én az italboltot mondom! Rendes melósok jártak ide! Főtt kolbászt is lehetett kapni meg pogácsát!

– Én sem a végállomásig! – bólogat a szikár úr. – De miért gyalogoljak? Elmúltam hetven, ingyen utazom!

– Nagyot hall – sajnálja meg az értetlen pasast egy hölgy.

A zömök emberke egy darabig áll csöndesen, aztán elkullog.

– Hát nem várja meg a buszt? – kiált utána a szikár.

A pasas egy lecsupaszított fenyőfába botlik. Lehajol. Felemeli. Méteres fenyő, még nem hullajtotta el a tűleveleit, mégis megfosztották díszeitől; elmúlt vízkereszt.

Forgatja, nézi; hirtelen gondol egyet, maga elé tartva visszajön a bárig. Benyit.

Nem tudom, milyen hatást vált ki odabenn, de csakhamar kipenderül a fenyőfával együtt.

– Hát ez a szeretet! – üvölti. Senki sem törődik véle; erre aztán elkezd forogni a fával, és énekel hozzá fals hangon egy karácsonyi dalt.

Hirtelen megtorpan, a falhoz támasztja a fát; csillagszórót talált az ágakon. Gyufáért matat a zsebében, felizzik a foszfor, repkednek a szikrák a téli estében. Ő meg újra forog, forog a fával, a szikrák alatt egyre vadabbul, egyre sebesebben.

Jön a busz, felszállok rá magam is; távolodva az ablakból látom bolondos alakját. Új utasok gyülekeznek a megállóba, nézik, körülállják, azt hiszik, mutatványos, hiszen manapság annyi furcsa alakba botlunk, annyi különös dolog történik, csak győzzön bámulni az ember.

Segítség ezerért

Ma már – nem éppen fiatalon – belátom, sok mindenben nem követtem atyám tanácsait, de néhány tanítása azért megfogant bennem. Például az, hogy minden levélre válaszoljak. Így kívánja az illem, a felebarát megbecsülése. Nincs is nyugtom addig, míg nem küldök választ azoknak, akik soraikkal felkerestek.

A napokban egy ismeretlen – számomra ismeretlen – francia úr tisztelt meg érdeklődésével. Magyarul írt, jól olvasható kézírással, amit különleges udvariasságnak kell tekintenem. Nevét megemlíteni nincs felhatalmazásom; ő is diszkréten járt el, a borítékon az állt, hogy csakis a címzett bonthatja fel, mert abban személyre szóló levél van. Személyre szóló és bizalmas.

Valóban, a nevemen szólított meg.

Helytelen, hogy azt mondtam, ismeretlen. Leveléből kiderült, hogy milliók és milliók tisztelik szerte a világban, híres asztrológus, csupán az én figyelmemet kerülte el létezése. Megkövetem ezért.

Mivel nem tudom, hová írhatnék neki, ezért e hasábokat használom fel a válaszadásra:

Kedves Monsieur,

levele megtisztelő, de bevallom, meglepett. Ön azt közli velem, hogy a Nemzeti Parapszichológiai Központ átadta Önnek néhány ügyfele(!) nevét, kérvén, hogy csillagállásuk alapján válassza ki közülük azokat, akik súlyos probléma előtt állnak, s legyen a segítségükre.

Az átadott névsorban szerepelt az én nevem is.

Mi a manó! Nem is sejtettem, hogy az ügyfelük vagyok! Soha nem kerestem ezzel a Központtal az érintkezést, de nem véletlenül okkultisták, kapcsolatot teremtettek velem szándékom és tudtom nélkül is. Tehát Öntől értesültem arról, hogy engem is nyilvántart ez a Központ. Nyugtalanítson ez, vagy legyek hálás érte? Úgy tetszik, az utóbbi lenne helyes, hiszen jót akarnak nekem, felhívták rám az Ön becses figyelmét.

És Önnek fel is tűntem. Mint súlyos probléma előtt álló egyén.

Kíváncsi lennék, hányan vagyunk ilyenek?

Ön azt írja, kedves monsieur, hogy kész rajtam (is) segíteni. Mivel nehéz helyzetbe került emberekről van, szó, vállalja a feladatot.

Persze, gyorsan vigasztalni is próbál. Megemlíti, hogy most fejezte be csillagállásom tanulmányozását, személy szerint az enyémet, s látott némi bíztatót. Bár csodálom, hogyan sikerülhetett ez a tanulmányozás, mert tudtommal a pontos adataim kellenek az ilyenhez, a születés órája és perce is az év meg a nap mellé, hogy kiszámítható legyen a jegy és az aszcendens; levele végén kéri is ezeket, talán már feleslegesen? De nem kétlem szavahihetőségét. Az a fontos, hogy a csillagokból kiolvasott valamicske vigaszt is. Idézem: „Korántsem csak komor kilátások várnak Önre.”

És készséggel felajánlja asztrológiai tudását a szolgálatomra.

Segítő szándékát szívből köszönöm. Ha Önhöz fordulok, mint írja, meg fogja mondani, mit tehetek sorsom jobbra fordulásáért. Hiszen a Saturnus és a Neptunus nemrég együttállásban volt, márpedig ez nagy változást jelez, ami befolyásolja az egyéni sorsokat is. Hasonló szerencse majd csak a XXI. században érheti az emberiséget. És engem.

Tanácsaiért mindössze ezer forintot kér, ami nem is olyan sok, ha figyelembe veszem, mit kaphatok érte cserébe. Ismét idézem: „A tanácsaim segíteni fogják Önt, hogy elkerülje a hibákat és maximálisan kihasználja a lehetőségeit arra, hogy boldogan élhessen.” Mert mint írja: „Gyakran a legreménytelenebb helyzetből fakadnak a legszebb és leggyorsabb sikerek. A szerencse és a boldogság itt van mellettünk, elérhetően.”

Monsieur! Amit ajánl, lenyűgöző! De köszönettel elhárítom. Jól sejti (pardon! tudja!), hogy sok nehézség áll még előttem, és abban is igaza van, hogy szükségem lenne ilyen-olyan segítségre. De azért nincs okom panaszra. Van munkám, van jövedelmem (nem sok, de tisztességesen megélek belőle), gondjaim is akadnak, és megküzdök velük. De tudok sokakról, akik bajban vannak, akiknek bizony nagyon nagy szükségük lenne Önre, az Ön tanácsaira, utasításaira. Kérem, ne fecsérelje rám drága idejét, szakmai tudását, amit – levele tanúsága szerint – oly lelkesedéssel fogadnak a világban.

Hogy kikre gondolok? Nem tudom, lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, és a Nemzeti Parapszichológiai Központ Önnek adott névsorában szerepelnek azok is, akik a fővárosi aluljárókban kéregetnek. A minap is láttam jónéhányat. Egy negyven körüli, erőteljesnek látszó, de bizonyára rettenetesen szerencsétlen férfi a fal tövében kuporgott, ölében ült a kutyája, együtt tekintettek könyörgőn a járókelőkre. Aztán meg van egy cigánylányka, mindkét bokája nyomorék, bő kabátba bugyolálva ül naphosszat a hideg kövön, markát tartja a forintokért. A féllábú öreganyó is ott didereg a téli utcán; az aluljáró lépcsőjének közelében ül kisszékén a vak asszony, s mindenütt elém kerülnek panaszos, állástalan, nincstelen emberek, kisgyerekkel, karon ülővel.

Nekik kellene inkább a segítség.

De vannak sokan, akik meg se merik mutatni elesettségüket. Otthonukban kucorognak magányosan, riadtan számolgatva a pénzt, elég lesz-e a hónap hátralévő napjaira. Mennyire örülnének a jótanácsainak, melyekkel hajlandó lenne ellátni őket, a létminimum alatt tengődőket!

S akkor még nem is szóltam a hontalanokról, a háborús menekültekről, a gazdasági válság elől a messzi Ázsiából idevergődőkről, az átmeneti táborok lakóiról.

Lehet, hogy nekik is írt, kedves monsieur? Közölte velük, mint velem is, hogy: „hónapról hónapra megmondom, mit kell tennie, mit kell feltétlenül elkerülnie, milyen fellépés kecsegtet sikerrel”? Pedig éppen nekik mekkora szükségük lenne rá, hogy tudják, hogyan járhatnának el legjobban családjuk, jövőjük érdekében. És főleg, hogy mi módon tehetnék szabaddá útjukat a boldogsághoz!

Persze nem biztos, hogy az említettek postázni tudnák a prognózisokért járó ezer forintot. Ami pedig kedvezményes összeg. Mert ha nekem, akinek hozzájuk képest rózsás a helyzetem, kivételesen fél áron számítaná meg a tizenkét hóra szóló útmutatásait, miért ne adna legalább ennyi engedményt a sorsüldözötteknek?

De miért ne adhatná nekik utólagos elszámolásra? Hiszen Ön felajánlja, hogy amennyiben tanácsai ellenére ügyfele életében egy éven belül nem állna be jelentős javulás, a Nemzeti Parapszichológiai Központ révén vita nélkül visszajuttatja az ezrest.

Azt mondom, ne bajlódjon a pénzzel! Csakis akkor nyújtsa be a számlát, ha a páciens már jólétben és boldogságban él!

Monsieur! Ha a Központ nem adta volna meg a szerencsétlenek névsorát, szorgalmazza, hogy küldjék meg Önnek. Ne kelljen várniuk a szegényeknek, míg a XXI. században újra együttállásba kerül a Saturnus meg a Neptunus! Azt az újbóli jó csillagállást talán meg se élhetik!

Az elnök lánya

Nézem a Sky-News adásaiban az elnöki beiktatási ceremóniát. Süt a nap Washingtonban, ragyogó kék ég feszül a Capitolium felett. A téren temérdek ember, a tribünön az előkelőségek, a hivatalos személyek. Clinton sportos frizurával, üdén, boldogan nézi népét, mellette a felesége elegánsan, kalapban; és az elnöki pár mellett az alelnök a nejével.

A Clinton-lány kibontott, göndör hajjal a szülei társaságában. Vajon milyen érzés lehet – ahogy mondják – a világ első embere gyerekének lenni? Micsoda büszkeség töltheti el! A papa az elnök! A papát ünnepli ma az Egyesült Államok népe! Érte lobognak a zászlócskák, miatta gyűlt össze ez a rengeteg nép, őt nézik ma televíziók előtt mindenütt a világon.

Beszél Graham tiszteletes, játszik a tengerészet zenekara, gyönyörű a vörös egyenruhájuk, a fehér csákójuk; néger nők kórusa zeng fel, azután következik az eskütétel; Clinton kiskabátban áll a téli hidegben (csak meg ne hűljön!), edzett fickónak tűnik; beszédet mond, hosszú, jól megtanult beszédet, tapsok szakítják meg a szónoklatot, látni Bill arcán, hogy élvezi a sikert.

A lányát nézem, időnként rámegy a kamera. Meg a feleségét. Clintonné komoly, átérzi a pillanat nagyságát; a férje szerepet is szán neki, lerí róla, hogy kitűnő First Lady lesz. Persze, hogy büszke az urára. Minden valamirevaló asszony büszke az olyan férjre, aki viszi valamire, akit tisztelnek, karriert fut be, biztonságos életet nyújt.

De én a lányra vagyok kíváncsi. Különös neve van, Chelseat. Vajon mi játszódik le a lelkében?

Mindig szeretném tudni, amit bizonyára minden szülő, hogy miként ítélik meg gyermekeim a szerepléseimet. Hogyan fogadják munkáimat? Becsülik-e eléggé? Néha megmondják a véleményüket, érdeklődnek is a dolgaim iránt, de máskor meg úgy érzem, hogy nemigen tudok betörni világukba.

De ez a Clinton-lány, ez most biztosan nagy izgalommal éli át apja beiktatását.

Aztán megszólal az amerikai himnusz: neves művésznő áll a mikrofonnál, őt követik a téren száz- meg százezrek és fenn az eskütételre gyűlt előkelőségek. Bush, Carter arcát mutatja a kamera, látjuk a meghatottságot, a büszke dalolást.

És akkor rátéved a felvevőgép a Clinton-lány arcára. Énekel a kicsike, de egy hatalmasat ásít, önfeledten beleásít az optikába, aztán zavartalanul újra éneklésre igazítja ajkát.

Felderülök. Nem kárörvendőn, az esetleg kompromittáló pillanatot bemutató operatőr ügyességének örvendve. Hanem mert tetszik az ásítás. Nagyon kedves, nagyon természetes. Lám, az amerikai elnök lánya is éppen olyan, mint a gyermekeim, akik unják a felnőttek végeérhetetlen ceremóniáit.

Az ásítást láthatta az egész világ. Clinton talán, amikor betette az ünnepségről készült kazettát a videóba, és ehhez a részhez ért, felfortyant. – Kislányom! Te ásítasz, amikor az egész földkerekség lélegzetvisszafojtva figyelt! Apád nagy ember lett, és te ezt unod? Ráadásul a himnusz alatt? A legszentebb percben nem vagy képes elnyomni egy vacak ásítást?! Ekkora blamát! Ezt megjegyzem magamnak!

– Ó, dear, daddy! – mondhatja a kicsike –, de amikor olyan sokáig tartott. Fáztam is és éhes is lettem, mert azt mondtátok, ne egyek sokat ebédre, hiszen majd a banketten…

Az apja azonban tovább fortyog:

– Amerika a világ vezető hatalma! És én vagyok ennek a nagy országnak az elnöke. Anyád a First Lady! Hát légy szíves, és máskor ne ásíts a világ szeme láttára!

De lehet, hogy Clinton nem ilyen bakafántos. Lehet, hogy magához öleli a leányát, és azt mondja meghatottan: – Drága kicsikém, hát így untad? De amikor aztán az estélyen szaxofonoztam, az már muris volt, nem?

– Remekül szaxizol, daddy!

– Csakhogy abból nem élünk meg, kicsikém.

– És én most már nem is lehetek olyan gyerek, mint a többi?

– Na, nézzenek oda, miket kérdezel! Hát hogyne lehetnél olyan? Amerika demokratikus állam, itt minden ember egyenlő, még az elnök lánya sem különbözhet a legszegényebb néger gyerektől!

– Akkor megyek és felkeresem a barátaimat. Te csak nézd nyugodtan a beiktatásról készült videót!

– Várj csak, várj, azért az nem úgy van. Felügyelet nélkül egy lépést sem. Itt vigyáznak rád meg ránk. Kamerák kísérik minden lépésünket, nehogy baj érjen.

– Akkor ásítani sem ásíthatok többé?

– Ha unod a dolgot, vagy ásítanod kell, ásíthatsz. De fordulj a fal felé, hogy ne lássa a kamera.

Ufók a búzamezőben

Jönnek-mennek az ufók, az ember már oda se bagózik, meg is feledkezik róluk, aztán egyszer csak ismét magukra vonják a figyelmet. Néhány hónapja hallottunk egy ifjú (magyar) férjről, akit egy ufó hölgy csábított szerelemre, majd a sikeres nász után békén visszaengedte földi hétköznapjaiba; nemrégiben pedig egy (ugyancsak magyar) lányról olvashattunk, akit meg egy űrbeli dalia hódított el a földi fiúk elől, s a kisasszonynak azóta csakis ezért a derék ufóért repes a szíve, szeretné felkeresni testen és földön kívül. Aztán meg jött a hír, hogy egy dunántúli község határában különös jelet hagytak maguk után az égi látogatók; a búzamezőben landoltak, s eléggé el nem ítélhető módon a szépen szárba szökött kalászokat tiporták le járgányukkal; a falubeliek szabályos, nagy átmérőjű kört fedeztek fel a tábla közepén. Az ufók létezésében kételkedők persze azonnal előrángattak magyarázatul egy, a néprajzból ismert, pajkos szokást: hagyomány, hogy a kölykök a gabonatáblábán azon versengenek, ki tud nagyobb és szabályosabb kört kihenteregni magának a vetésből.

Lehetséges, hogy csupán a gyerekek játszadoztak így, s amíg a komoly bácsik és nénik az ufók feltételezett leszállásáról értekeztek, körülállván a furcsa nyomot, addig ők a markukba röhögtek a hátuk mögött, lám, milyen könnyű átverni a felnőtteket! De nemsokára máshonnan is jeleztek hasonló megmagyarázhatatlan köröket; Szentpéterfa határában, a búzában ugyanilyen csodára leltek a község lakói.

Barátaim jóvoltából véletlenül ismerem azt a vidéket; szép táj, takaros falu az osztrák határ közvetlen közelében. Annyira a közélében, hogy a főutca utolsó házánál lehet átlépni a gránicon; könnyen hihetnénk tehát, hogy az ufók nem is hazánk földjén, hanem Burgenlandban akartak talajt érni.

Mindegy, ne legyünk se gyanakvók, se féltékenyek, jut már nekünk is ufó elegendő.

Sokan legyintenek erre az egészre, bosszankodók is vannak szép számmal; micsoda képzelgés, mondják, és vitába bocsátkoznak a hívőkkel, akik állítják, hogy ők igenis láttak már repülő csészealjat, a különös fény bizony bevilágított lakásuk ablakán, a sugárzó gömb elébük termett az éjszakai országúton, megjárták az ufók mozgó laboratóriumait, sőt intim kapcsolatba is kerültek a távolból érkezettekkel.

Na, erre jön aztán a hitetlenkedők legnagyobb kéjjel feltett kérdése! Igen? És szabadna tudnunk, milyen nyelven tetszett diskurálni a bájos látogatókkal?!

Feleletül mindenki azt vallja, nem volt semmi nehézség a nyelvi kapcsolatteremtésben.

Ezt mondja minden náció lánya-fia. Vagyis feltételezhetjük, hogy az ufók a világnyelveken kívül az elszigeteltebbeket is értik és beszélik? Sőt, ismerik talán a dialektusokat is?

Legyünk büszkék, hogy tudnak magyarul is?

Nem hiszem, hogy így van.

De akkor hát hogy van? Sokat töprengtem ezen, míg végre rájöttem a nyitjára. A földön kívülieket nem sújtotta az Úr átka!

Arra a réges-régi történetre gondolok, amikor az Úr megharagudott a nagyra törő emberiségre.

Valamikor a föld népei egy nyelven beszéltek, vagyis kitűnően értették egymást. Ám amikor a Bábel tornyát kezdték építeni, mégpedig dölyfös szándékuk szerint akkorát, hogy az égig érjen, vakmerőségük láttán az Úr haragra gerjedt. No lám csak, mondá, hát ezek azt hiszik, hogy kedvük szerint tehetnek bármit, amit akarnak? Ha csak egyszer is így elkapatják magukat, mit várhatok tőlük a következőkben? Na, nem, ezt nem nézhetem tétlenül! És – ahogy Mózes említé – alászállt, és eszét veszíté az ő nyelvüknek, hogy egymás beszédét többé ne értsék!

Hát nem is értik!

Nem lingvisztikai (nyelvészeti) értelemben persze!

Kemény büntetés. Eszét veszíté az ő nyelvüknek! Máig érezzük. Mert az egymást többé nem értő nép szétszéledt, és az elkülönült nemzetségek azóta gyanakodva méregetik egymást.

Az átok az égből jött, s most ugyanonnan érkezne a feloldás is? Bár úgy lenne. Jöjjenek ezek a derék ufók, jöjjenek csak, nem baj, ha kicsit le is tiporják a gabonatáblákat, jöjjenek, és honosítsák meg, ha tudják, az általános értést.

Egyelőre azonban még csak ők és kiszemelt földi társaik között látszik megszűnni a bábeli zavar. Mert a földlakók körében inkább csak fokozódik. Az értetlenség Babilon óta mindegyre növekszik. Napjainkban is. A vakmerő emberiség nem enged dölyfösségéből. Fog rajta az Úr átka, fogott rajta kegyetlenül.

Hát ha egymással nemigen tudunk szót érteni, legalább az ufókkal… Ha léteznek egyáltalán.

Féktelenek

Sorban állok a postán, pénzt adnék fel, sokan várakoznak előttem. Mindig sokan. Mindig várni kell; csak néhány ablak mögött ülnek kisasszonyok, a többin függöny; bizonyára kevés az alkalmazott. Mert másképpen miért ne nyitnák ki valamennyit? A hivatalnak is jobb, ha nincs zsúfoltság és elégedetlenkedés; mert amilyen furcsák az emberek, hamar idegesek lesznek türelmetlenségükben. Talán azért, mert sietnek, rengeteg a dolguk; mert azt hitték, csak beugranak a postára, feladják a pénzt, a levelet, bélyeget vesznek, vagy űrlapot valamihez, de meg kell torpanniuk, le kell fékezniük a rohanást, ritmust kell váltani, s erre a többség alkalmatlan. Beáll az ember a sorba, vár egy darabig csöndben, de aztán nyújtogatni kezdi a nyakát: – Mi van ott elől? Lazsálnak?! – Erre egy másik is morgolódni kezd: – Ilyenek ezek, piszmognak, ráérnek!… – És rázendítenek valamennyien. Pedig a postáskisasszony dolgozik, levelet mérlegel, ajánlott cédulát pecsétel, pénzt számol, rubrikákat tölt ki. Pontosságából eredő lassúságát igazságtalanul ítélik meg a várakozók; általában naponta sok az igazságtalan ítélkezés, a felületeskedés, zúgolódás, izgágaság. – Miért nem tudnak minden ablaknál dolgozni? – kérdi valaki félhangosan, senkinek sem címezve szavait, de mégis magyarázatra várva. – Na mit gondol? Nekik így olcsóbb, az a sok marha meg csak várjon! – Á, nem így van. A hivatalnak sincs pénze munkabérre… – Nekem talán van?! Nekem talán annyi pénzem van, hogy ráérek itt ácsorogni napszámra?! Tudja, mennyit kivesznek ezekben a percekben is a zsebemből?!…

Egy töpörödött néni hátrafordul a sorból, megnézi ezt a nagy ráfizetőt. Izzadó, öltönyös úr, diplomatatáskával. Törülgeti lapos homlokáról a verítéket, izeg-mozog, lökdösi a többieket a könyökével, táskája sarkával. Ősz férfi áll mögötte, kezében a rózsaszínű feladóvevény meg egy ötszázas; némán, szolidan néz el a sor fölött; megpróbál elhúzódni a háborgótól.

– Hát ez az ország! Ez az ország?! – csóválja fejét amaz. – Ez, kérem, ez!… Na, mi lesz már, mit totyognak ott elől?!

Vannak előtte néhányan, köztük egy fiatalember, overallban. Annak is ég a talpa alatt a talaj, de mit tegyen, majd csak rákerül a sor. Magában igazat adhat a türelmetlenkedőknek, de restellené kimutatni, ezért aztán elég kellemetlen neki, hogy egyszer csak ott terem mellette két kollégája, azok is munkásruhában; betörtetnek az utcáról ingerülten.

– Mi az istent csinálsz itt, azt mondd meg, mi a jó, büdös… (és vaskos, nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzanak el) azt mondd meg?! – támad neki egyikük, borostás képű, birkózó külsejű, nagyszájú. És a másik is, nyeszlettebb ugyan, de az is kemény munkához szokott: – Kinn ácsorgunk már mióta, te meg itt… (és megint a leírhatatlan szavak özöne.)

– Sokan vannak – mondja zavartan a fiú.

– És ha sokan?! Nem tudtad megmondani, hogy munkából jöttél? Hogy lehetsz ekkora… (cenzúrázandó szó)! A sofőr már begurult, ráadásul nem is állunk jó helyen, te… (cenzúrázandó szó)!

– Hát keressetek más helyet – feszeng a fiú. – Mindjárt végzek.

– Na, menj a … – És elkezdik felváltva szidni a fiút, csepülik trágár szavakkal, nagy hangon, zavartalanul.

– Jó, jó, jó!… – nyökögi kétségbeesetten körülpillantva a fiú. Szégyelli magát a társai miatt, meg azért is, mert nem veri vissza hasonlóképpen a szidalmakat. Miattunk. Azok ketten bezzeg nem törődnek senkivel; sem a töpörödött nénivel, aki szenved, mintha botütések érnék, sem a sorban álló nőkkel, sem az ősz hajú férfiúval, aki elborul ugyan a trágár szavak hallatán, de most sem szól, csak áll megrendülten.

Azok meg nem hagyják abba, felhergelik magukat, és válogatás nélkül zúdítják ránk a mocskos szavak özönét.

Senki sem figyelmezteti őket, hogy csendesebben. Hogy ne olyan nagy garral, mintha magukban lennének. Még az izgága úr sem. Oda se figyel persze, csak lesi a sor elejét.

Talán meg is döbbennének, ha valaki figyelmeztetné őket, meglepődnének, hogy mi jogon? Ki merészel és miért beleszólni szabadságnak vélt szabadosságukba? Zeng a posta a hangjuktól. Csupán a kisasszony bátorkodik kiszólni az ablakon, hogy csendesebben, mert zavarják a munkájában.

Morogva veszik tudomásul, de azért megeresztenek egy kacskaringósat a kisasszonyt illetően is.

Erre sincs senkinek sem megjegyzése. Nekem sincs. Valójában nem szokatlan efféle trágárkodást hallani, most mégis rettenetesen zavaró, és mégis hallgatok, pedig tudom, le kéne inteni őket. De mi történne? Rám támadnának, hogy mi közöm hozzá; na és ha rondán beszélnek, talán más nem? Fogjam be a fülem vagy menjek a fenébe innen, ha nem tetszik! Ez lenne. Szó szót követne, replika replikát, és talán még tettlegességre is vetemednének.

Lehet kikezdeni az ilyenekkel?

Megszégyenülve állunk mind, restelljük, hogy hagyjuk eluralkodni ezt a modort, a faragatlan fickók durva viselkedését, de tartunk a nagyobb agressziótól. Leginkább ez zavar engem, ez az arisztokratikus óvatosság, a kényszerű semlegesség; hát persze: józan ésszel kiszámítható a beavatkozás következménye, márpedig azt egyikünk sem vállalja, hogy netán birokra keljen velük. Hallgatunk hát mind; tűrünk, így aztán nyeregben érezhetik magukat. Ámbár minket nem akarnak bántani. Nem minket akarnak bántani, csak a fiút szidják; mondhatnám, rólunk nem is vesznek tudomást. Mindaddig nem, amíg csendben vagyunk és nem zavarjuk vizeiket. Nem is sejtik, mennyire zavaró a stílusuk, eszükben sincs fékezni magukat. Övék a posta, övék a világ, mások nem léteznek.

Talán még a szándékos megbotránkoztatásnál is rosszabb jelenlétünknek ez a semmibevevése.

Megkönnyebbülünk, amikor végre távoznak. De miért könnyebbülünk meg, hiszen így beszél ma már mindenki. Talán az a kisasszony is ott, az ablak mögött. Így beszél az iskolás gyerek, az egymásnak víg históriát mesélő asszonyságok is így beszélnek, s így a csavargó és így a milliomos; iparosok és értelmiségiek, meglett férfiak és csinos lánykák trágárkodnak nem is indulatból, csak megszokásból, odavetetten, jópofáskodva. Divat lett a kaszárnyamodor. És illetlen lett illedelmesnek lenni, még a jobb társaságokban is ez a módi járja; zupás őrmesterek szókincsét örökölte öreg és fiatal, tanult ember és tanulatlan.

Nem vagyok ártatlan én sem. De fékezem magam, ha nem az indulat ragad el, tartózkodom az efféle szavaktól, mert tiszteletben tartom embertársaimat. Meg aztán eszembe jut, hogy amikor gyerekkoromban kiszaladt a szánkon ilyesmi, öreganyánk ránk ripakodott:

– Te! Parazsat teszek a nyelvedre! Ha így beszélsz, a gyehennán végzed, úgy vigyázz!

Sokszor tehetett volna már parazsat a nyelvemre, bevallom. Mégsem volt hiábavaló az intelme. Olykor elrestellem magam, hogy jobb és fegyelmezettebb voltam egykoron.

Ma már nem figyelmeztet senki. És senki sem figyelmeztet senkit. Csak öreganyám aggódna értünk, nehogy a gyehennán végezzük valóban.

Versenyben a napokkal

A külső budai kerületben, a kertes házak negyedében van dolgom, sietek; sietnék – mint mindig, mert örökös időzavarban vagyok, tíz helyen is kellene lennem egyszerre, semennyi nekem egy nap, semennyi egy hét. Sietnék tehát, de lassításra, csaknem sétálásra kényszerít az emelkedő.

Meleg van, két zivatar közötti fülledtség. Jót tesz az eső a füveknek, fáknak, üde minden ezen a júniusi délelőttön. Nézem a kerítések mögött a díszes kerteket, a friss hajtású lugasokat a gazdag házak körül. Gyönyörű palotácskák állnak a hegyoldalban, felújított régiek, nagy költséggel épített modernek. És az autók is szembetűnők a garázsok előtt, vagy kívül, a várkapu-bejáratoknál; elsőrendű márkák. Van itt gazdagság, gondolom, nem irigyen, inkább ámuldozva. Van aki győzi, lám, van aki ügyesen bánik pénzzel, idővel. Hajtanak, hajtanak az emberek, törnek előre. Eszembe jut, hogy éppen a napokban hallottam csodálkozni egy Ausztráliából érkezett vállalkozót a gyorsan megújult magyarországi kocsipark láttán; az ilyen divatos autókat, mondta, még odakinn, a nyugati világban sem lehet csak úgy a mellényzsebből kifizetni, itt meg százszámra nyüzsögnek az utakon.

Mintha nem is hazai vidéken járnék, olyan ez az utca. Jó látni ekkora fejlődést, de hogyan bírják ambícióval, anyagi erővel? Szorongás fog el, nyilván oktalanul, helyettük is, mert elképzelem a tulajdonosok óriási terhét. Soha nem lennék képes elérni ezt a szintet; a magamfajtának, akinek nincs és nem is lesz „hely a tetőn”, mindez meseszerű. Azt tudom, hogy már nemcsak milliomosok, de milliárdosok is vannak; igen, az üzletembereké a jelen és a jövő. Velük versenyre kelni eszembe sem juthat.

Gondolom, nem adják ingyen a jólétet, meg kell érte küzdeni mindenféle eszközzel, és nincs megállás, mert akkor jön az adósság, a csőd, a tönkremenés; előre kell menni, mindig csak előre és előre, mint a háborúban, ha győzni akar az ember. Belefáradok már a gondolatba is.

Egyszer csak erdei levegő csap meg a sarkon túl; az egyik telekről dől a mezei füvek illatával kevert kesernyés aljnövényzet-szag. Derékig érő gyom, elvadult bokrok nőtték be a gondozatlan kertet, alig látszik ki mögülük a mohás tetejű, hámló vakolatú, régimódi ház. A likas drótkerítésen túl, kivénhedt gyümölcsfák alatt macskák nyújtóznak, lustálkodnak; a kapu előtt pedig, kifakult nádszéken egy sovány öregember üldögél. Vézna testén fekete atlétatrikó, csontos térde majdnem kiböki viseltes vászonnadrágját. Bőrpapucsban kényelmeskedik a napon, mellette, a fűben egy üvegben ivóvíz, pipa, dohány, gyufásdoboz.

Meglát, megszólít, mint aki várta, hogy valaki feltűnjön végre.

– Uram, nem mondaná meg, milyen nap van ma?

– Péntek – állok meg előtte.

– Aha. Péntek. Nem szombat?

– Nem, mert az holnap lesz – próbálom tréfára fogni, de ő komoly marad, sőt aggodalmas.

– Biztos benne, uram?

– Egészen biztos, uram!

– Aha. És azt is megmondaná, hányadika van?

– Ötödike.

– És nem hatodika? Szóval ötödike! Köszönöm. Hálásan köszönöm!…

Arcáról eltűnik az aggodalom, pipára gyújt, utamra enged.

A közelben elintézem az ügyemet egy iparosnál, ballagok vissza, jó félóra múlva, lefelé a csendes utcán. Ott ül még mindig a leszakadt zsanérú, rozsdás drótkapu előtt a vézna öreg, a buja növényzet mezejében. Biccentek neki.

Biccent ő is, int a pipájával, megállok.

– Nagyon jó, hogy megmondta a dátumot, uram. Nagyon jó. Köszönöm.

– Miért volt olyan fontos? Talán a nyugdíjat várja? Azt még sokára hozzák!

– Nem azt várom… – Néz, vizsgálgat, látja, érzi, hogy rászánok néhány pillanatot, hát hálás érte. – Tudja… félek, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Azt hittem, már szombat van… Hatodika. De ha csak péntek… ha még csak péntek, akkor megint nyertem egy napot. Néha eltévesztem, megijedek, hogy máris…

Hallgatok, nem sürgetem, hátha befejezi. Szippant a pipájából, kifújja a füstöt. – Hát így aztán rágyújtottam – mondja derűsen. – Mert már ehhez sem volt kedvem… de maga megvigasztalt. – Megint egy szippantás. – Fél éve operáltak. Azóta csak lézengek. Az orvos derék ember volt, vigasztalt, de én tudom, hogy meg van szabva az időm. Képzelheti, hogy nem sürgetem. Reggel mindig azt mondom magamnak, felébredtél, öreg! Rendben van, felébredtél! De holnap?… Érti ezt? Máma azt hittem, már egy nappal odább vagyunk. Hogy már hatodika van. Szombat és hatodika. De magától megtudtam, hogy csak péntek! Nyertem egy napot! Egy teljes napot! – Aztán megint aggodalmasan: – De ugye nem tévedett, uram?!…

Örök Marathón

Hallgatom reggel félálomban a rádiót, arról beszél valaki, hogy ebben meg ebben a megyében, és felsorol néhányat, hosszú sorok várakoznak a hatósági irodák előtt; főleg idős, nyugdíjas, de más korbéli emberek is arra szánják magukat, hogy szüneteltessék autójuk forgalmi engedélyét, visszaadják kocsijuk rendszámát, s így ideiglenesen vagy véglegesen megszabaduljanak azoktól a költségektől, melyek már elviselhetetlen terhet jelentenek a számukra. Ugyanis vagy fizetik a kötelező biztosítást, a cascót, a súlyadót, a drága benzint s a még drágább alkatrészeket, vagy megélnek: lakbért, háztörlesztést, fűtési díjat fizetnek, s állják egyéb, létszükségleti kiadásaikat. Némelyek abban bíznak, hogy a kertben vagy a garázsban hagyott, rendszámától fosztott járgányt idővel újra forgalomba helyeztethetik, mások azonban örökre lemondanak a kocsiról. Az öreg batárok, gazdáik mindezidáig hűséges kiszolgálói most a roncstemetőkbe kerülnek; máris zsúfoltság van a bontókban. Miközben a szalonokból kigördülő remek márkák sokasága suhan az utakon, és tulajdonosaik, hátradőlve a kagylóülésen, fél kézzel a volánt markolva, fél kézzel a finom vonalú rádiótelefont a füleikhez szorítva utasításokat adnak titkárnőiknek vagy csevegnek ügyfeleikkel, ezrek és ezrek intenek búcsút gépjárművüknek.

Egyfelől a siker, a gazdagság, másfelől a… mi is?

A lemaradás.

Sokan érzik azt, hogy lemaradnak. Nem győzik. Nem képesek felvenni a versenyt, a verseny tempóját. Kifulladnak, leülnek az útszélre, legyintenek, jól van, fusson aki bírja!

Ezen jár az eszem már végleg felébredve és fel is kelve, mert nekem is el kell döntenem, besorolok-e ezen a napon is a maratoniba, vagy feladom. Elég kilátástalan ugyanis a küzdelem, hiszen előbb-utóbb bizonyára magam is kidőlök az elszánt versenyzők közül, ahogy sokan mások. Vajon ne inkább most adjam fel, még ép tüdővel, mint cserepes szájjal, zihálva – és akkor is vesztesen! – néhány mérföld után? De nincs idő latolgatásra, hajt a kötelességtudat, nem pihenhetek, szó sem lehet szemlélődésről, gondolatokat ébresztő sétákról a ködös januárban, az élet értelmének mélyebb megértéséről, magányos töprengésről, mert a kötelesség, ez a bősz tréner, akire persze vicsorgok, belök a maratoniak tömegébe; indul a mai futás is. Hiszen be kell fizetnem különböző díjakat, rendezni kell a havi számlákat, el kell határoznom, megtartom-e hatéves Zastavámat, ami moccanatlanul állva is emészti a pénzt, bírom-e még valameddig fenntartani annak látszatát, hogy mennek a dolgok?

A nap persze nem novella vagy dráma írásával kezdődik, hanem csekkek kitöltésével; át kell böngésznem az új adórendeletet, hogy válasszak, a diktált jövedelemhányad vagy a tételes költségelszámolás szerint adózzam-e 1993-ban. Mert ha az utóbbit választom, akkor most szedhetem a lábam, bejárhatom a várost pénztárkönyv után, amit majd lepecsételtetek az APEH valamelyik irodájában, ha félnapi sorban állással bejutok oda.

Alkotásra (munkára) semmi remény. Nemcsak a lehetősége száll el, a kedvem is. Még nyolc óra sincs, de már kezdem gyűlölni – nem az életet, hanem magát a létezést, az egészet úgy, ahogy van! Márpedig ez nem helyes. Így nem foghatok semmibe. Ilyen állapotban még egy vacak bélyeget sem kérhetek a postán (aminek a vásárlásáról, most jut eszembe, számlát kell kérnem, hogy az adóbevallásnál majd… és elkönyvelve… és…)

Ellep a hideg veríték. Te jó ég, mibe keveredem! Behúzódom egy sarokba, mintha elbújhatnék a világ elől. Nem! nem intézek el semmit! Semmit! nem érdekel az adórendelet, hagyom a fenébe a csekkeket, ott pusztuljon az a rohadt autó, ahol van, én most inkább egy történeten szeretném törni a fejem, emberek sorsát szövögetném egy elbeszélésben…

Hogy csitítsam magam, beletúrok a padlón heverő könyvek, újságok halmába. Kezembe akad egy amerikai folyóirat, az Esquire valamelyik régi száma. Benne sok jó novella; remek írói névsor: Updike, W. Styron, Kurt Vonnegut, Alice Walker például. Nézegetem a műveket; ez igen, gondolom, ők ott persze… Aztán egy interjúsorozat fölött meglátok egy címet: How writers live today. Na, ez az! Hogyan élnek az írók – Amerikában? A körkérdés dátuma 1985, de mi az a hat év? Nem nagy idő, különösen ha azt tekintjük, hogy mi még csak most ízlelgetjük azt az életformát, amit ők olyan jól ismernek.

Bizonyos Tom Jenks vagy négy tucat írót faggat, kezdőket és befutottakat, olyanokat, akik máról holnapra sikeresek lettek, pénzhez jutottak, népszerűségre tettek szert. Kevés név cseng ismerősen, de akad néhány, akiről már hallottam. Tom Wolfe az egyik. Azt mondja, megél az írásból, de csak a napi megélhetést teremti elő, amit alaposan megadóztatnak. – Ahá! – gondolom – szóval ott is! – Nem az írók közül kerülnek ki Amerika leggazdagabbjai – folytatja Wolfe. A 400-ak sorában, vagyis a mamutjövedelemmel rendelkezők között még a drámaírók sincsenek ott, pedig a színházi tantième-ből több jön össze, mint a prózai honoráriumokból. Neil Simon, a nagy bulvárszerző sincs a listán, holott világszerte futnak a darabjai. De érdekesebb, amit Philip Caputo mond. Sikerét az a könyv hozta meg, amit a vietnámi háborúról írt. A jómód tapasztalatából beszél. Szerinte minden sikeres író bedől az amerikai álomnak, vagyis annak, hogy saját háza legyen. Pedig ez már sokkal többet tett tönkre, mint az ital vagy a kábítószer. Említi Jack Londont, aki sikerei teljében palotát vásárolt, aztán öngyilkos lett. Az összefüggést a birtoklás ténye és az alaszkai történetek remek írójának halála között csak sejtem, ha Caputótól azt is megtudom, hogy Mark Twain is majdnem belerokkant a házvásárlásba. Philip barátunknak is van háza, égész kis vagyont ér, de már bánja, hogy megvette. Néhány szobája még mindig üresen tátong, ugyanis a vétel terheit ma is nyögi. Fiatal kollégáinak csak azt tanácsolhatja, hogy olyan otthont teremtsenek, amit akkor is fenn tudnának tartani, ha vízvezetékszerelő segédek lennének: Az efféle tanáccsal mi nem sokra megyünk, nálunk egy ilyen segéd zsebre vág akárhány fiatal (vagy nem fiatal) írót, de azért értem, miről van szó.

Egy Robert Stone nevű író Ken Kesey-re hivatkozik. A nálunk is nagysikerű Száll a kakukk fészkére című regény szerzője óvatosságra intette Stone-t, amikor elindult a siker felé. „Tanulj meg lassan járni és igyál sok vizet” – mondta neki rejtelmesen. Stone nem magyarázza, de én tudom, Kesey azt akarta ezzel mondani, hogy a siker, az anyagi biztonság mulandó. Ne bízzuk el magunkat, ne kényelmesedjünk el, ne rakjunk a fenekünk alá drága autót, ne szokjuk meg a jólétet, tartsuk magunkat edzésben a nehezebb napokra, amelyek csaknem törvényszerűen időről időre bekövetkeznek.

Szóval lassan járni és vizet inni. A reggeli rádió-tudósításra gondolok, néhányan, bár nem ismerik Ken Kesey-t, már meg is fogadták a tanácsait.

Én is köszönöm, Ken!

Álomvilág

Írtam már máskor is a barátainkról, a festő házaspárról, akik újabban minden télen megszöknek Magyarországról. December elején berakják rajzeszközeiket meg a néhány hónapra szükséges holmit a jó öreg Renault-ba, aztán ha jeges az út, ha nem, nekivágnak, s nemsokára már a francia Riviérán süt szemükbe a ragyogó, déli nap. Megtehetik, hogy ott teleljenek, nemcsak azért, mert már majd hét évtizede veszik ki részüket a kelet-európai nyomorúságból, de a helyzet is tálcán kínálkozik: önzetlen barátaik, akik ezalatt úgyis párizsi lakásukban élnek, átengedik nekik tengerparti garzonjukat, aminek az ablakából a gyönyörű vízre és a pompás hegyekre nyílik kilátás.

Barátaink a Riviérán! – ez így túlságosan frivol, miközben itthoni honfitársaink sokaságával egyetemben guberálgatjuk a pénzt, mert nőnek, sőt az egek magasába szöknek fel az árak; emelik a benzin, a gáz, a villany, a vasút, az élelmiszer és egyáltalán mindennek az árát; az embereknek mind nehezebbé válik a megélhetés; kivéve a milliomosokat, mert azért azok is akadnak szép számmal. Barátaink persze nem tartoznak a gazdagok közé, nem is polgári allűröktől hajtva utaznak a Földközi tenger partjára, a pineák, narancsligetek és mimózabokrok paradicsomi világába. Hiszen jóformán csak annyi valutát tudnak összekaparni, hogy Mentonig háromszor tankoljanak, meg visszafelé is maradjon valamennyi benzinre, odakinn pedig zöldségen, gyümölcsön, magokon, sajtokon és teákon éljenek. Persze jól. Mert békességben. Egyik januári levelükben meg is írták megint, mekkora békességben. Derűs nap ébreszti őket, langy meleg dől be a nyitott ablakon, verőfényben ragyog a tenger, a hullámok taraja felett sirályok köröznek, finom falatokra várva a kőpárkányos sétányon kutyáikat gardírozó hölgyektől és uraktól. Barátaink egészséges reggelihez látnak: müzlit, diót, kivit, banánt és más finomságot vesznek magukhoz, aztán kimennek a sziklához rajzolni; délután hazatérnek zöldségsalátát vacsorázni, hogy az idegnyugtató klíma-változással együtt a szervezetüket is méregtelenítsék a vegetáriánus étrenddel. A repülőtérnyi áruházban gonddal válogatják össze a napi menükhöz szükséges készletet: kelbimbót, origánót, olívaolajat, bogyót, fűszert; este pedig előveszik Márai Naplóját, abból olvasgatnak fel egymásnak felváltva.

Magyarország most messzire van tőlük, legfeljebb a magukkal vitt Junoszty televízió emlékezteti őket kelet-európai illetőségükre, otthonukban, még elutazásuk előtt, a limlomokból bányászták elő korábbi életük e maradékát. A francia tévészerelő, amikor segítségül hívták, hogy csináljon vele valamit, mert képtelenség befogni rajta az állomásokat, döbbenten szemlélte a csuda-masinát, s kijelentette, hogy a ferde sávok, morzsás faktúrák, zavaros hullámvonalak eltüntetése reménytelen, ezen a képernyőn aligha lehet mást is látni.

Jobb lett volna tehát ezt a gépet is otthon hagyni a gondokkal együtt.

Mert levelükből kiolvasom, mennyire gondtalanok és felszabadultak. Csakis a művészetnek élnek, annak élhetnek, szépen beosztogatják a pénzüket, kitart tavaszig, ha nem vásárolnak nyakra-főre, ha nem érdekli őket a drága üzletek kínálata, csak a szép lombú fák, a buja növényzet, a nyíló virágok, a partot ölelő hegyvonulat – vagyis csak a természet. Milyen jó nekik! – gondolom irigykedve; milyen jó volna, ha én is csak a munkámmal törődhetnék, csakis azzal, és nem kellene például financiális kérdésekkel bajlódnom; nem azt kellene néznem, hogy lesz-e könyvkiadó, ahol boldogan fogadják a műveket, mert van pénzük nyomdára, papírra, van terjesztő hálózat, amely aztán el is tudja adni a kész könyvet; hogy tud-e fizetni az a fórum, ahová dolgozhatnék, hogy lesz-e elég jövedelmem a jövő hónapban is, hogy miből fizetem be az adót; és így tovább. Egyszóval: milyen jó is volna elvonulni egy álomvilágba, megszökni a profán gondok elől, és csak – például – az írásnak élni! Erre vágyom már mióta! De nem lehet. Nincs menekvés a világban a világ elől. Szembe kell nézni az egzisztenciális kérdésekkel, a politika változásaival, a pártharcok következtében kialakuló helyzetekkel, a nemzetközi életben zajló eseményekkel. A munkára alig jut idő a sokféle kellemetlen hatás kivédése közepette. Bezzeg ők, ott!… – gondolom ismét; ők ott most szabadságon vannak, szabadságolták magukat mindettől.

Csakhogy meddig?!

Mert hiába vonták ki magukat a hazai ügyekből, vissza kell térniük. Február végén vagy márciusban be kell rakni a holmit a Renault-ba, és a francia, olasz, osztrák sztrádákról és bahn-okról rá kell hajtani a magyar utakra.

Nincs álomvilág. Az a kis vakáció ott, a francia parton csak illúziója a békességnek. Még ha ösztönös védekezésből egy használhatatlan televíziókészüléket vittek is magukkal, tudat alatt számítva rá, hogy azon majd nem érkezhetnek el hozzájuk a világ hírei, akkor is ott szállnak, úsznak, kúsznak, lebegnek köröttük, felettük az éterben a politikai beszámolók, a miniszterek beszédei, a tábornokok szakvéleményei, az iraki diktátor dörgedelmei, a kuvaiti háború detonációi; és akár akarják, akár nem, a Giornale napi számaiban szemükbe ötlenek a fekete betűk az amerikai légierő sikeres támadásairól, a bagdadi állapotokról, az izraeli hadügyminiszter kijelentéseiről, a terroristák elleni védekezések módozatairól.

Lassan jár a posta, nem tudom, milyen most a hangulat Mentonban. Nem tudom, hogyan élnek ezekben a napokban a barátaink a Côte d’Azur-ön. Esténként, ha felolvasnak a Máraiból, mi jut eszükbe mondjuk ezekhez a bejegyzésekhez érve:

„A Marcus Aurelius szobor mindig megkísért: írni egy elbeszélést a Császárról – talán ezzel a címmel: » Napirend « –, amely hírt ad arról, hogy Marcus Aurelius minden reggel elhatározta, a sztoikus filozófia erkölcsi alapelvei szerint, a Birodalom békés kormányzását, és minden este azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy egész nap kénytelen volt gyilkolni.”

Szeretném, ha a pillanatnyi szökésükre módot adó körülmények még egy darabig marasztalhatnák őket – legalább őket – mondom magamban önzetlenül –, bukolikus nyugalmukban. De félek, hogy ez nem lehetséges. Félek, hogy a délvidéki szép nap elé is felhők tornyosulnak. És a rajztoll nem fut olyan simán, biztosan a papíron, mert a pineák, az aloé- és agavebokrok kecses vonalait elhomályosítja ez a felhőzet. A litvániai események, a véres tetemek, a katonák agresszivitása, az orvgyilkosok settenkedése, a hatalomféltők bosszúja…

Mostanában Karol Vojtyla (II. János Pál pápa) egyik színdarabjával foglalkoztam. Ott találtam ezt a mondatot: „Az ember nyomorúsága nagyobb a javak összességénél.” Olyan nagy és mély a szenvedés, a szerencsétlenség, az igazságtalanság és a kétségbeesés, hogy semmi más, csak az irgalom segíthet. A szürke hétköznapokban éppen úgy, mint a világpolitikában. Az irgalom talán nem túlságosan progresszív eszme. De emberséges.

Fehér táblán kék betűk

A villamos ablakán kibámulva megakadt tekintetem egy üzlet cégtábláján. Fehér mezőben kék betűkkel ez állt rajta: ÉLETHÁZ. De máris eltakarta előlem egy hatalmas kamion, ezért azt is hihetem, rosszul láttam; előfordul, hogy hirtelen ránézéssel téves szöveget olvasok. Valamelyik nap például kinyitom az újságot, és szemembe ötlik: „Kisebbségi tűz keletkezett.” Másodjára aztán világossá vált, hogy: „Kisebb tűz keletkezett.” Hiába, a politika, a politika és mindig csak a politika jár a fejemben. Nem én tehetek róla, ilyen a világ, reggeltől estig politizálunk, többet mint valaha. Én például gyakorta vágyom szelídebb, békésebb korra, de hiába. Teszem azt, ha az újságban ez áll: „Egymásra támadt a két legerősebb afgán felkelőcsoport” – akkor szívesen érteném úgy, hogy (lévén szó legerősebbekről), két afgán súlyemelő csapat tagjai egy turnén vagy az edzőtáborban a reggeli felkelésnél egymásra támadtak, mert valamennyien egyszerre akarták használni a motel mellékhelyiségét. De sajnos nem erről van szó, hanem véres összecsapásokról, keserves harcokról, halálról és pusztulásról. Városok lerombolásáról, ezrek és ezrek hajlékának felégetéséről érkeznek a hírek naponta, óránként, percenként. Most is, hogy ezeket a sorokat írom, reggel kilenc óra tíz perckor szinte hallani vélem a szüntelen fegyverropogást, a robbanások földet rengető dörejét, a repülőgépek vad zúgását, a tankok csikorgását – és a hatalmas zaj mögül a sikolyokat, sírásokat, káromkodásokat, üvöltéseket; látom a katonák elszánt, egyre gyűlölködőbb tekintetét, a jajongó, fejkendős asszonyokat, a maszatos arcú, rémült gyerekeket, az embereket, akik minden pillanatban halálveszélyben élik már végtelenül hosszú ideje napjaikat; mondom, reggel van, süt a nap, májusi reggel; vajon ebben az órában, vajon estig hányan halnak meg, hányan végzik romok alatt, lövészárkokban vagy az utcán, miközben a percnyi tűzszünetben átrohannak a pékhez kenyérért?

Halál, halál délen és keleten. Egymás ellen fenekedő népcsoportok küzdenek elszántan a maguk igazáért. Az utolsó csepp vérig. A politológia felől szemlélve úgy-ahogy felfogható ez a szörnyű anakronizmus, de a józan ész berzenkedik e korszerűtlen kor ellen, az örökösen ismétlődő történelemtől szenvedve.

Sötét világ. Hát hogyne akadt volna meg a tekintetem azon a fehér cégtáblán, amire kék betűkkel felpingálták: ÉLETHÁZ.

Másnap, harmadnap is láttam, nem káprázat volt tehát. De csak elzörgött velem előtte a villamos, ezért úgy maradt meg bennem mégis, mint egy tünemény. Csupán elképzelhettem, miféle bolt lehet, mit árulhatnak benne.

Életet?

Belép a vevő, a boltajtó fölött megszólal a csengettyű, békesség van, nyugalom; és békesség, nyugalom ül a boltos arcán is, aki megkérdi kedvesen: – Mit tetszik parancsolni? – A vevő kissé megilletődve, és félve, hogy csalódhat, azt mondja illedelmesen: – Én kérem életet szeretnék!

– Tessék, tessék, semmi akadálya!

– Igazán?

– Igazán. Hiszen tetszett látni a cégtáblánkat ugyebár? Milyen életet tetszik óhajtani?

– Hát van választék? – Hogyne volna! – néz rá megbocsájtó szeretettel a boltos. – Talán nem hallott róla, milyen gazdag a kínálatunk? – És eléje teríti a kollekciót. – Tessék, tessék! Mi csak szavatolt, kitűnő minőségű életet tartunk. Méltóztassék megtekinteni!

A vevő gyönyörködhet a választékban. Elkápráztatják biztonságos napok, az irigység nélküli évek, a gyűlölködéstől mentes esztendők, a szolidság, a szeretet harmóniája, a gondtalan családi tűzhely, a felebaráti szeretet békéje, a derűs öregség. Időnként azonban félve nyúl közéjük. – Csak azt nézem – mondja a boltosnak magyarázatul –, csak azt, hogy nincs-e köztük valamiféle…

– Ó! – érti meg mindjárt amaz a vevő félelmét. – Ön attól tart, hogy valami rettenetes is akad itten? Nem, nálunk olyat nem talál. Bóvlit nem tartunk! Semmi erőszak, semmi vad indulat, semmi hatalomféltés, semmi gyanakvás. Jönnek ugyan ügynökök, akik ránk akarnak sózni efféle vackokat, de hasztalan, az Életház őrzi jó hírnevét!

– Szabad kérdeznem, mennyiért mérik ezeket a portékákat? Gyönyörűek, de talán drágák…

– Nem olcsók a portékáink, de biztosíthatom, olcsóbbak mégis, mint máshol azok a legolcsóbbak is akár, amelyekkel az említett ügynökök házalnak!

Így képzeltem el valahogy azt a boltot a különös cégtábla alatt. Aztán gyalogosan is elmentem előtte, s láttam, valójában bio-üzlet, ahol illatos teákat, bogyókat, magokat, olajakat és egyebeket árulnak. De azt remélem, ez csak álca. Valójában mégiscsak csodás bolt lehet ez, csodás árukészlettel, csak titkolni kell ebben a megveszekedetten irigy és féltékeny világban.

Szegény keuk

A hír szinte hihetetlen, de újságban olvastam, hát nincs okom a kételkedésre: felfedeztek egy eddig ismeretlen törzset Indonézia valamelyik távoli vidékén. Hogy mitől távoli az a vidék, nem tudom; bár a nevét is említik: Irian Jaya. Indonéziához háromezer kisebb sziget tartozik, meglehet, azok egyikén bukkantak a keukra. Ágyékkötőt viselnek, semmi egyebet, talán lábbelijük sincs, persze azon az egyenlítői tájon miért is lenne szükségük másra, hacsak nem divatozásból. De a hír szerint igénytelenek: nincsenek szerszámaik, még a tüzet sem ismerik, egyszerűen csak gyűjtögetésből élnek. A huszadik század végén! Az űrhajózás, a műholdak, az atomreaktorok (és fegyverek) korában! Nem akartam hinni a szememnek. A levegőeget repülők, a tengereket úszó technikai csodák járják; állítólag még egy mezei egér sem rohangálhat úgy a fonnyadó gazban, hogy a föld körüli pályán keringő kémlelő állomások észre ne vegyék, és akkor, tessék, egy népcsoport elrejtezetten, titkon paradicsomi állapotban él Irian Jayán, vagy Irian Jaya hegyei között; (földrajzi ismereteim tökéletlenek).

A hír felvillanyozott. Hát van még valahol békesség a földön?

Borzongva emlegetjük az ufókat, az idegen bolygókról érkező, földijeinket itt-ott elrabló lényeket, de kell-e nagyobb csoda egy ilyen törzs létezésénél?

Ronda, esős napon olvastam a hírt; előzőleg autóznom kellett a városban; bepárásodott az üveg, a szélvédőre fröcskölt a kamionok kerekei alól a sáros víz, ügyetlen vezetők döcögését, rossz fékezési reflexeit kellett kivédenem; a belvárosban a zaj és a bűz kibírhatatlanná vált a novemberi időben; értekezletek, (gyűlölöm végeérhetetlenségüket!) hivatalos ügyek intézése után evickéltem haza ingerülten, és itthon kezembe került a keukról szóló híradás…

Mennyire megirigyeltem őket!

Ott élnek a hegyek között (a tengerpartról más törzsek elől oda bújtak), jótevőjük, a Nap megérleli számukra a gyümölcsöt; magokat, bogyókat esznek, vagyis egészségesen táplálkoznak, élvezik a friss levegőt, szabadok, amilyenekké az Isten teremtette őket.

De meddig tarthat ez így? – hasított belém a kérdés.

Mert ha felfedezték őket, jaj nekik! Addig volt jó, amíg senki sem tudott róluk a civilizált világból. Most majd a csodájukra járnak; eleinte csak meglesik életmódjukat, szokásaikat. Talán ijesztőnek tűnnek, de lehet, hogy szelídek, derűsek lesznek, és béketűréssel fogadják a látogatókat. De ha van eszük, jut eszembe kajánul, akkor morognak és vicsorognak majd a kíváncsiskodókra, hogy elijesszék őket. Ha adna nekik az ég egy kevéske gyanakvást, ha megéreznék, hogy a világ érdeklődése csak a vesztükre lehet, hát gyorsan továbbmenekülnének a hegyek közé: úttalan utakon tűnnének el, mert kezdetben csak szociális és egyéb tudományos (néprajzi stb.) kutatásokat végeznek majd köztük, de azután elindul a térítési áradat is: jaj, nem élhet Isten gyermeke ilyen állati sorban; jaj, meg kell ismertetni szegény vadakkal az emberiség vívmányait, meg kell tanítani őket a tűzrakásra, szerszámok készítésére, a munkára; nem lehetnek csupán a Nap ártatlan élvezői, tanuljanak meg írni, olvasni, közeledjenek a tudáshoz, legyen fogalmuk róla, mire vitte az emberiség húsz és még több meg több évszázadon át; például micsoda masina az, amit olykor látnak a kék égen csillogva, zúgva szállni a fejük felett; na és van televízió is meg video; érdekes, színes képek jelennek meg egy doboz domború üvegén; és ott van az erkölcs meg a nemzetközi jog, van ENSZ meg alapokmány, meg Közös Piac, egyetemek vannak meg kórházak, templomok és földalatti vasutak; van erotic show és múzeum, könyvtár és drinkbár; egyszóval ezer és ezer dolog, nem maradhatnak ki belőle…

Szegény keuk. Talán még nem háborgatják őket, de létük titkos burka már felszakadt. A világsajtó közzétette nevüket. Beléjük botlott az emberiség; ennek pedig az lesz a vége, hogy elindulnak a mentési akciók, rájuk zúdul majd az egész csődtömeg, amit haladásnak neveznek.

Hja, kérem, a paradicsomi időknek Ádám és Éva kiűzetésével vége szakadt! Haladni kell.

De hová?!

Hová haladunk, hová sietünk? Hová akarunk eljutni ezzel a nagy igyekezettel, kapkodással? Főleg amit ebben a században véghezvittünk. Autó, repülő, űrhajó. Gázok, atomhasadás. Önműködő fegyverek. Távolbalátás, távbeszélés, komputerek. A gép verset ír, rajzol, zenét szerez. Elképesztően nagy találmányok.

És akkor azok, ott, ágyékkötőben… Gyümölcsöt és magot majszolva? Képtelenség!

Hogy hová sietünk és hová akarunk eljutni? Ostoba kérdés. Fejlődni kell örökösen, mert mindig és újra meg kell találni a módját annak, hogy a szaporodó emberiség megélhessen ezen a bolygón. Egyáltalán, hogy élhessen. Hogy alkalmazkodhasson a változó körülményekhez. A kifogyó energiák helyett újakat találjon, mert különben megfagyunk, éhen veszünk… Harcolni kell a létért, s ebből a küzdelemből nem illik és nem is lehet kimaradni. Áldozattal jár; a nagyszerű eredmények mögött sok nyomorúság van, sok vér és piszok, de háborúk és gyilkolások közben létrejönnek a műszerek is, felcsillan a szépség… Ebből a közös ügyből hagynánk ki a keukat?

De azt is mondhatnám: ebbe rángassuk bele őket? Hogy a civilizált társadalomhoz csatlakozva ők is gürcöljenek a napi megélhetésért? Állások után futkossanak, netán munka nélkül tengődve aluljárókban éjszakázzanak, vagy szitkozódva tapossák egymást az érvényesülés útján; féltékenyen lessék, ki gazdagszik meg közülük, kit neveznek ki miniszteri tanácsosnak, kinek milyen autóra futja a jövedelméből vagy a bizniszből, ki kap nagyobb nyugdíjat; vagy ami még rosszabb, veszekedés törjön ki köztük politikai nézeteik miatt, pártoskodjanak, ideológiáktól megháborodva gyilkolják egymást? Bejegyzik őket az anyakönyvbe, lajstromba veszik mindnyájukat az adóhivatalban; várhatják a szerelőt, ha elromlott a mosógépük, dühönghetnek, hogy nem működik a telefon… Persze élvezhetik is a művészetek kínálta gyönyört, és ha lesz rá pénzük, megvehetik a legcsodálatosabb árucikkeket is.

Akárhogyan is nézzük, a világ, ha már tudomást szerzett róluk, nem hagyja annyiban a dolgot. Lehetetlen, hogy ne ismerjék meg a technikát, hogy ne kulturálódjanak – persze a mi felfogásunk szerint. Mondhatom-e én, a tudomány, a művészet, a humanizmus elkötelezettje, hogy ne így legyen? Pedig féltem őket. Őszintén szólva drukkolok nekik. De tudom, hiába: Az emberiség addig-addig sündörög majd köröttük, míg be nem húzza őket a csőbe: a boldogtalan civilizációba. Akkor aztán majd a markába röhög kárörvendezve: lám, nektek sem jobb már, mint nekünk…

Meg kell hagyni, szegény keuk óvatlanok voltak, hogy hagyták magukat felfedezni.

Állatkerti história

Nemrég egy rádióműsorban azt hallottam, hogy anyagi nehézségekkel küzd a londoni állatkert. Nincs pénz a fenntartására, az állatok etetésére, a személyzet fizetésére, s ha az igazgatóság nem kap támogatást, a LONDON ZOO-t be kell zárni, az állatokat pedig meg kell mérgezni.

A hír persze csak amolyan pánikkeltés volt a szigetország fővárosában, úgy vélhették az illetékesek, hogy ha az emlősök, hüllők, szárnyasok és egyéb lények likvidálásával fenyegetőznek, az állam meg számos intézmény és alapítvány a zsebébe nyúl, nehogy bekövetkezhessen a szomorú esemény. Mert hogyan is vehetné lelkére a társadalom ezt a pusztítást. Érzékeltették is a hír közreadói, hogy a kormány vagy a város az állatkert segítségére fog sietni.

A londoni ügyet azért emlegették, mert a mi állatkertünk sincs ellátva a szükségletek szerint, de azért nem kell félnünk a felszámolásától, vezetői dacolnak a szegénységből eredő gondokkal, hiszen, mint mondották, nem ez az első válságos időszak a Kert fennállása óta.

Az angliai híradás elgondolkodtatott. Mi is lenne, ha egy napon az ottani igazgatóság kénytelen lenne utasítást adni az ápolóknak az állomány elemésztésére. Az utolsó reményt is elveszítve a fődirektor sápadtan, de az éhínséget, a gyötrő szenvedést hozó lassú kínhalált megelőzendő, szinte alig hallható hangon elmondaná, mekkora adag mérget keverjenek a majmok, pandamackók, flamingók; pelikánok és más madarak tápjába, mennyit rejtsenek az oroszlánok, tigrisek, párducok, farkasok meg más ragadozók húsadagjába, hogyan csempésszék a gyorsan ölő szert az elefántok, zsiráfok, zebrák abrakjába, miként adjanak mérgezett halat a jegesmedvéknek, fókáknak és rozmároknak, miféle furfanggal végezzenek a vízilovakkal és a krokodilokkal; ahol pedig nem boldogulnak a sztrichninnel, ott jöjjön a golyó! Elképzeltem azt a tragikus napot, amikor a mecénási támogatás hiánya miatt a park főkapujára kiakasztják a táblát: ZÁRVA; s a pavilonok, sziklaodúk és medencék körül megindul az akció. A bús bölények, a rikoltozó páviánok, az álmos tevék, a karcsú leopárdok és az ideges sarki rókák, amelyek eladdig bizalommal fogadták gondozóiktól táplálékukat, most is gyanútlanul látnak neki a lakmározásnak, ám egyszer csak megvonaglanak, megtántorodnak és elhullanak. Közben-közben lövések dörrennek, amire a még élők felkapják fejüket, beleszimatolnak a levegőbe, hátuk megremeg, mert felrémlik a saját vagy az öröklött emlékezetükből a gyilkos vadász képe.

Ilyesmi járt a fejemben, de rögtön azt kérdeztem magamtól, vajon miért éppen ez lenne olyan borzalmas, hiszen alig telik el nap, hogy a világ valamely tájáról ne érkeznének hozzánk ennél sokkalta megrendítőbb hírek. Olvassuk, halljuk és a televízióban látjuk is, hogy a kivédhetetlen természeti csapásoknak hányan és hányan esnek áldozatul, hogy háborúkban ölik egymást a népek, elüldöztetnek földjeikről, elmenekülnek hazájukból az emberek; csecsemők halnak éhen a szükség-táborokban, kolera pusztít a temetetlen holtakkal teli vidékeken, segélyre szorulnak az otthontalanok, a rabságból szabadulók, a nyomorgó nemzetek, van elég szörnyülködni való. És ha már az állatkerti lakók sorsáról van szó: hát a szerencsétlenül járó emberek mellett ott lelik végüket a jámbor házijószágok meg a vadak; azokat is halomra ölik a fegyverek, azok is odavesznek az árban, a földindulásban; olajos tengerben fuldokolnak, verdesnek bénán mocskossá lett szárnyaikkal. Kétségbeejtőbb ez, mint annak a néhány száz vagy ezer példánynak a sorsa a brit főváros állatkertjében. Rájuk nem leselkedik ilyen veszély. Egyébként is: a vészjelzés bizonyára megteszi a hatását, a tárca meg a ligák kitöltik a csekkeket, s a ketrecek lakói ezentúl is megkapják táplálékukat; a kazánok továbbra is felfűtik a trópusiak házait, az akváriumokat feltöltik friss tengervízzel, a ragadozók minden fáradság nélkül juthatnak prédához; az ápolók vigyáznak mindnyájuk egészségére. Biztonságban vannak.

Pedig amikor fogságba estek – ők vagy elődeik –, vergődtek a hálóban, üvöltöttek a veremben, marcangolták ketreceiket, vicsorítottak, hörögtek, dúltak-fúltak, tomboltak elveszített szabadságuk feletti fájdalmukban. Sóvárogtak a vadon után, kínlódtak a szokatlan klímában, a műsziklák, betonodúk és betonmedencék börtönében. S ráadásul tűrniük kellett tehetetlenül és kiszolgáltatva az embert, az ember közelségét, a rácson túli bámuló, ingerlő szagú és viselkedésű tömeget. Örökösen a nagy prérik, az erdők és tengerek, hömpölygő folyók, sivatagok és oázisok álomképe kísértette őket, míg rá nem jöttek, hogy végül is kényelmes életbe cseppennek. Kedvükre való fiatalokkal traktálták őket, nyugalmukat, ha engedelmesen viselkedtek, senki sem háborgatta. Apródonként nem is fogságnak, hanem amolyan vendégségnek vélhették állatkerti létüket. Némelyeket eltöltötte a büszkeség is: lám, fontosabbak mint a vadonban hagyottak, azokkal senki sem törődik, küzdeniük kell a megélhetésért, félniük kell ellenségeiktől, míg nekik, a park gondozottjainak gyöngyélet jutott. Igaz, szűk a ketrec, nem lehet mérföldeket csatangolni, az évszakok is egyhangúan peregnek, de kárpótlásul ott a biztonság. Biztos jelen és biztos jövő a szabad, ám bizonytalan egzisztencia helyett. Egye fene azt a kis rabságot, megéri a kényelem fejében…

Hanem aztán egy napon kiderül, hogy nincs tovább. Nem mehet tovább. Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap – elfogyott a pénz a kincstárból; az adóból, állami költségvetésből, külföldi kölcsönökből, bankhitelekből nem futja a park fenntartására. Nincs egy huncut garas se húsra, szénára, keleti csemegére, magokra, szecskára. Egy árva fillér sem jut a kazánok fűtésére, az ápolók fizetésére, a pavilonok tatarozására, a kerítések lefestésére, sós- és édesvízre; tessék, ha a park önerőből tovább tud működni, ám legyen, de a dotációnak vége…

…gondolom végig megint az egészet.

De mindjárt utána így folytatom magamnak: miért kellene ezért likvidálni az állatokat? Miért nem lehet őket visszaszállítani természetes környezetükbe? Az ám! Ha egyszer képtelenség eltartani őket, hát boldoguljanak maguk, mint szabad korukban. Persze a visszafuvarozás is sokba kerül, de mégiscsak ez az ésszerűbb megoldás!

A főigazgató egy ünnepélyes pillanatban így szólna munkatársaihoz: – Barátaim! Kinyitjuk gondozottjaink ketreceit, megajándékozzuk őket a szabadsággal! Menjenek, éljenek úgy, mint őseik!

A park lakói eleinte lelkesednének. Ilyen is lehetséges?! Megdobbanna a szívük, meghallanák a távoli tájak hívó szavát. Aztán egyszer csak ott találnák magukat a szavannában, az őserdőben, a kék lagúnában, a hegy sziklái között. Ahol ugyan van szabadság, de hiába várnának, senki sem tenné eléjük az eleséget. Fészekről, odúról, barlangról, menedékről is maguknak kellene gondoskodniuk. És egyszer csak elkezdenének zúgolódni. – Hol a kiszolgálás? Már dél van, hol marad az etető?! Hol a gondnok?! Azért ez mégsem járja!?…

Méltatlankodásuk odáig fajulna, hogy nem átallanának régi ketreceikről álmodozni.

Földanyánk hátán

E héten volt a Föld napja, április huszonkettedikén, s mi ismét fogadkoztunk, jók és rendesek leszünk, gondoskodni fogunk róla, hogy még sokáig élhessen. Nem leszünk hálátlanok, hanyagok, felelőtlenek, mondtuk, szeretni fogjuk nemcsak az ünnepén, hanem mindig és szakadatlanul. Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.

Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.

Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt.

Meglehetősen rozoga a bolygónk, pedig még szükségünk van rá. Öreg jószág, de mi, emberek még alig használhattuk. Későn teremtünk meg rajta; legalábbis ahhoz képest sokára, hogy kivált az ősködből, és apródonként megszületett a hátán az élet. Persze jobb is volt lekésni azt a sok viharos változást, amin az évmilliók és évmilliók alatt átment. Már csak ebben az utóbbi hatvanmillió esztendőben is, a Föld úgynevezett újkorában, amikor eltűntek a fejlődésnek mondott tragédiák során az őshüllők, a ma már csak múzeumokban látható ős-szörnyek; pusztította a természetet maga a természet is, fortyogott, bűzös, halálos gázokat lehelt, tüzet okádott, vizeket nyelt el, máshol vizet árasztott; elég lehetett rajta megmaradni épp bőrrel, s menekülni egyik sarkából a másikba.

Mi már nemigen gondolunk ezekre az időkre, megszoktuk, hogy a katasztrofálisan nagy ökológiai átalakulásoknak vége. Itt élünk a megszelídített bolygón, testét befedtük civilizációnk építményeivel. Az ősi erő néha még prüszkölve tiltakozik e hódítás ellen, árvizek zúdulnak ránk, földrengések, lávaömlések, tájfunok figyelmeztetnek, de azért mi mégis büszkén valljuk, hogy urai vagyunk a természetnek.

Ha urai vagyunk, még inkább jól kell bánnunk vele. Nem lehetünk elbizakodottak, zsarnokok, a leigázott nagyképű kihasználói. Jóban kell lennünk vele, hiszen bolygónkon még csak most akarjuk igazándiból kialakítani az életünket. Sokszor próbálkoztunk már ezzel, de meglehetősen eredménytelenül. Ezer és ezer évek óta kísérleteztünk ideológiákkal és közigazgatási formákkal, de még sehol sem tartunk.

Mintha beköltöztünk volna egy hatalmas, tágas lakásba, ám sehogy sem tudnánk szépen, okosan berendezni. Hol így, hol úgy helyezzük el a bútorokat, tesszük fel a falakra a képeket, állítjuk egyik vagy másik sarokba a virágállványokat, de örökösen elégedetlenek vagyunk az eredménnyel, s kezdjük újra meg újra, egyre türelmetlenebbül, mert végre szeretnénk már otthon érezni magunkat.

Ha csak ezt a századot nézzük: hányféle rezsimet éltünk át, micsoda remények támadtak és foszlottak szét sorra. Mindig meghatnak a Csehov-drámák hősei, akik arról álmodoztak, hogy ötven év múlva mennyivel szebb lesz az élet, mint az ő korukban. Az ötven év eltelt. És mi lett?

De Kosztolányi is, például ő is, mit írt 1919-ben?

Amikor lelkesítette őt a régi rend helyett az új feltűnése?

„…végre teljes kiépítettségében valósul meg a tiszta erkölcsön nyugvó kommunista állam, micsoda emberek keletkeznek – a munkásoknak hány ezer, eddig ismeretlen fajtája –, és a megújhodott világ milyen hideglelős ámulattal tekint vissza a régire, amely idegenebb, érthetetlenebb lesz számára a forradalom átalakulás után, 2000-ben, mint számunkra volt a római vagy a görög kor 1919-ben…” És tovább: „Gorkij Éjjeli menedékhely-ét úgy bámulják majd, mint az elmúlt gonosztevő társadalom képét…” És még tovább: „A koldusokról pedig csak vígjátékot írnak… Boldog társadalom, mely kacag az éhezőn, s nem sír, mint a múlt, amely nem akart segíteni.”

Ő is láthatta, másként alakultak a dolgok. Mi pedig meg is tapasztalhattuk, hogy ez csak ábránd volt; s átéltünk egy másik „gonosztevő társadalmat”. Most újra próbálkozunk valamivel. De időre van szükségünk a kísérlethez. Időre és térre: a bolygónkra, a Földre. Óvnunk kellene, hogy ép maradjon, mostani sebei begyógyuljanak addigra, míg végre egyszer, végre valamikor igazán berendezkedhessünk rajta.

Emberarcok

Dal egy régi lemezen

Régiségbolt előtt álltam, s néztem a kirakatba zsúfolt holmikat, a színes porcelán figurákat, rézüstöket, vénséges faliórákat; bámultam a miniatúrákat, parányi portrékat, tájképeket, tajtékpipákat, kínai csészéket, kardokat és tengeri kagylókat, kalaptűket és még száz meg száz apróságot.

Nem értek a régiségekhez, nem szoktam ezüstbe vagy ólomkristályba fektetni a pénzemet, pedig tudom, ínséges időkben milyen jó szolgálatot tesznek a becses tárgyak. Becserélhetők élelemre, dohányra, megmenthetjük velük az életünket. Emlékszem, a háború utáni esztendőben tíz gramm aranyért vettünk kecskét; máskor meg rajtakaptuk nagyanyámat, hogy nyakláncát, a huszonnégykarátost csipetenként eladogatja, hogy liptói túrót vehessen rajta, friss, csípős liptóit, amit annyira szeretett. De az őrület éveiben bújtattak is üldözötteket értéktárgyakért; nem ostobaság tehát beszerezni időben efféle holmikat, jó előre a jövőre gondolva, amely mindig tartogathat kellemetlen meglepetéseket.

Bementem a boltba, melynek ajtaja fölött beléptemkor megszólalt egy csengettyű, előcsalogatva a kereskedőt, egy idős urat. Elegáns, ősz hajú férfi volt, barna tweed-öltönyben, sárga cipőben és veres nyakkendőjében csillogó gyémánttűvel. Halk volt és udvarias, megértette, hogy csak nézelődni szeretnék, de azért várakozóan leste minden mozdulatomat, hátha mégiscsak kedvem támad a vásárlásra.

Pergament-ernyőjű állólámpák és öblös bőrfotelok is voltak a vitrinek előtt, ugyancsak eladásra szánva. A falakon óntányérok, cserepek, címerek és pajzsok, és egy fényes páncélöltözet is állt a sarokban. Gyertyatartók, ládikák, bársonyborítású zsámolyok között mindenféle formájú, régi rádiókat láttam, s ósdi gramofont, nagy tölcsérrel; egy kártyaasztalkán pedig hanglemezek porosodtak, papírtasakokban. Indiai edények, török papucsok, afrikai fafaragások, elefántcsont nyelű vadászkések és ártalmatlan fegyverek meg ezer más csoda várt. Jó volt belemerülni ebbe a varázsvilágba. A tulajdonos, bár szemmel tartott, mégis csaknem láthatatlanná tette magát a tárgyai között, nem akart zavarni. Csend volt az üzletben, békességes csend. A régi tárgyak megnyitották a múlt kapuit, s eltörölték a határokat az országok, a földrészek között. Száz és ezer emlék halmozódott itt fel, ezen a parányi helyen, megmentésre várva, megmenekülve a pusztulástól.

Egyszer csak megint megszólalt a csengettyű. Sovány, kissé ideges természetű, nyugtalannak látszó ember lépett be; szürke kalapban, szürke kabátban, szürke sállal a nyaka körött.

Nem nézelődni jött, mint én, hanem vásárolni, mégpedig gyorsan akart valamit; nem tudni, zavarában vagy sietségében-e.

– Mivel szolgálhatok? – állt elébe a kereskedő.

– Lemezeket vennék. Vagyis egyetlen lemezt. Keresek valamit… Vannak lemezei?

– Régiek vagy újak?

– Régiek. Elég régiek. Nagyon régiek.

– Ott parancsoljon szétnézni – mutatott a tulajdonos a kártyaasztalkára.

A férfi odasietett, kabátja sarkával majdnem feldöntött egy vázát; aztán beletúrt a lemezhalomba, válogatott, izgatottan olvasta a címkéket.

– Működik ez? – mutatott a gramofonra.

A régiségkereskedő felhúzta a masinát, s rátették a korongra az egyik lemezt. De alig szólalt meg, a vevő intett, hogy vegyék le. Újabb és újabb lemezek kerültek a gramofonra; végre az egyiknél felkiáltott:

– Ez az!

Lassú tangó volt, tenor hangú férfi énekelt; néha kattant a tű, de az izgága alak mit sem törődött vele. Lehunyt szemmel hallgatta a dalt:

„– Egyszer éjfél után elmegyek teérted, és nem válunk el sohasem…”

El is mosolyodott közben. Egy bronz kandeláber mögött álltam, onnan néztem az egyre inkább megnyugodó férfit. A boltos is csodálkozva figyelte átszellemültségét.

– Köszönöm! Köszönöm, uram! – ragadta meg a kereskedő kezét a férfi, amint lejárt a lemez. – Nem is tudja, milyen öröm ez nekem! Hogy megvan! Igazán… – Észbe kapott, rám tekintett, de nem tudta fékezni boldogságát. – Ajándékba viszem. Találkoztam valakivel, képzeljék, sok-sok év után találkoztam azzal a nővel, akit annak idején feleségül akartam venni, de elment az országból. És most hazajött! Végleg hazajöhetett, együtt töltjük a karácsonyt, és talán… Köszönöm, uram!

Fizetett és jókedvűen távozott.

– Egyszer egy lomtalanításból mentették ki ezeket a lemezeket – mondta a kereskedő. – Fillérekért vettem…

Ki kicsoda?

Régen, amikor még presszókban írtam a novelláimat, mindig akadtak olyan vendégek, akiket érdemes volt megfigyelni; különös alakok, mondhatnám különcök, jó témának kínálkoztak; ha odafigyeltem – meglehet illetlenül – a társalgásukra, két szimpla kávé elfogyasztása után már készen is volt a róluk szóló történet.

Ez jutott eszembe a minap, amikor a várost járva betértem egy feketére valamelyik körúti eszpresszóba, és a szomszédságomban üldögélő emberpárra tévedt a tekintetem. A nő is és a férfi is már jóval túl lehettek a hatvanon, de viselkedésükben feltűnt valami kamaszos báj; mindketten kissé zavarban voltak, s megilletődötten méregették egymást.

Ahogy régi – és eléggé el nem ítélhető – szokásom szerint kihallgattam a beszélgetésüket, kiderült, hogy most ismerkednek, házassági hirdetést adott fel a férfi, s arra jelentkezett a nő; itt adtak egymásnak randevút, ebben a presszóban. Az öregúr szürke tropikál öltönyt viselt, fehér nyári inget, s hozzá bordó nyakkendőt kötött, nyilván ez lehetett a jel, amiről felismerte a hölgy, aki úgy öltözött erre az alkalomra, mint egy érettségiző diáklány: habselyem blúz és sötétkék rakott szoknya kölcsönzött neki fiatalos külsőt, bár testes volt, s kontyba feltűzött haja hófehér.

– Szóval Imre – mondta a nő rebbenő hangon. – Az nagyon szép név. Szent Imre herceg! Ugyebár…

– Na igen – nevetett a férfi, kicsit rekedtes volt a hangja; most is cigarettázott; sört ivott; a nő előtt valami színes ital volt kicsiny pohárban; talán likőr.

– Na igen, Imre. De nem szent. Én ugyanis…

– Talán nem katolikus?!

– Reformátusnak születtem, de…

– Hitetlen?!

– Ateista vagyok.

Kis csend támadt. Riadt csend. A férfi megköszörülte a torkát, mire a nő óvatosan elmosolyodott. – Na, hát nem baj!

– Nézze kedves Éva!… Ugye szólíthatom így?

– Hát persze!

– Engem nem zavar, ha maga templomba jár, imádkozik. Miért zavarna? Szabad emberek vagyunk. Csak ne akarjon megtéríteni. Öreg vagyok már ahhoz, megvannak a szokásaim, ahogy magának is.

– Ó, nem akarom megtéríteni, csak sajnálom, hogy nem hisz az üdvösségben!

– Nekem az lesz az üdvösség, ha mi ketten jól élünk!

A nő arca felderült: – Soha nem fogom a vallással molesztálni, Imre!

– Köszönöm… Van egy kis házam, két szoba, veranda. A kert csak száz négyszögöl. Barackfa, meggy, dió…

– És a diófa alatt asztal?

– Ahogy mondja.

– Ahol nyáron jókat lehet reggelizni? Ó, de szép!

– Majd meglátja. A lakását nem adjuk el, szerzünk bele lakókat, abból jöhet egy kis pénz. A nyugdíjam nem sok, és ha lesz egy kis mellékes… Na, meg ha nem tetszem magának, hát legyen meg a hátországa, ahová visszavonulhat. Nincs szörnyűbb, mint a kényszerű együttélés.

– Maga nagyon előrelátó, Imre! De én azt hiszem, jól megleszünk. Nem jó egyedül. Amióta szegény drágámat eltemettem, én olyan magányosan… – Elpityeredett. A férfi megérintette a kezét, hálásan tekintett rá. – Nekem kell valaki, aki mellettem…

– Én is magányos vagyok, Éva! És én is özvegy.

– Ha szegény drágám megérhette volna ezt a változást! Mennyire gyűlölte a kommunistákat! Persze nem csoda! Elvették az üzletünket, ránk sütötték, hogy osztályidegenek vagyunk… Maga sem szerette őket, Imre?

– Hát… – Kortyintott a söréből, s mélyen a nő szemébe nézett a férfi. – Én párttitkár voltam az üzemben.

Most mi lesz? – lestem át az asztalukhoz. A nő elborult tekintettel ült egy darabig, társa várakozva figyelte.

– De azért rendes ember volt ugye, Imre? Azért maga…

– Hogy érti, kedves Éva?

– Nem is tudom. De maga talán még most is… izé?

– Ha kívánja fizetek és eltűnök innen.

– Nem, azt ne! – Szinte belekapaszkodott a férfi karjába. – Nem akarom örökké a párkereső rovatot böngészni! Nincs már arra időm, szeretnék derűsen élni…

– Akárcsak én!

– Na lássa! Hogy ki kicsoda, meg mi volt, arról nem fogunk beszélni, jó? Hiszen két ember között van más téma is! Egy férfi meg egy nő között pláne! Csak azt ígérje meg, hogy nem akar meggyőzni! Mert az nem fog sikerülni! És ha erőszakoskodik, összeveszünk!

– Eszemben sincs. Inkább azt mondom, szép szeme van!

– Ó, régen mondtak nekem ilyet, nagyon régen!

– Nem néznénk meg a házamat?

– De, szívesen. Az a diófa! Kíváncsivá tett!

– Szóval mehetünk… együtt, Éva?

– Együtt. Mehetünk. Mehetünk. Imre.

Régi szerelem

Egy vidéki konferencián kezdődött a kalandjuk. Lenke akkor még csinos volt, fiatal, a cégnél minden férfinak megakadt rajta a szeme. De tabunak számított – a főnök titkárnője! Mindenfélét sustorogtak róluk, de akkoriban még igazságtalanul; Bordás igyekezett hűséges maradni a feleségéhez. Noha nehezére esett megállni, hogy ne kezdjen ki a titkárnőjével. Reggelente, amikor Lenke behozta neki az első kávét – négyet is megivott naponta! –, a nő kölnijének illata, divatos ruhái, bájai elkábították. De csak másfél év múltán támadt viszonyuk. Azon a vidéki úton. Három nap szálloda, esti diktálások az apartman halljában, a vacsorák, pezsgők…

Lenke akkoriban vált. Fiatal nő miatt hagyta ott a férje. Gyerekük nem volt, hamar kimondták a válást, de Lenke meg volt sértve. A sértettsége kergette a főnöke hotelszobájába.

Bordás ügyes volt, nem lett belőle pletyka. Már csak azért sem, mert amikor egy szószátyár kolléga híresztelni kezdte, hogy a főnök és Lenke… akkor ezt az illetőt áthelyezték a cég külvárosi telepére, kisebb fizetéssel.

A főnök fegyelmet tartott. Régi vágású volt, még egyházi iskolába járt, aztán katona lett, a háború végén átállt az oroszokhoz, majd a pártapparátusban dolgozott, de egy napon letűnt a csillaga, ám az ötvenes évek végén éppen ezért fogadták be a gazdasági életben, rehabilitálták, mint méltatlanul mellőzöttet. Kapott egy gyárat, nem nagyot, de elégedett volt vele. Kezében tartotta a sorsát. Megközelíthetetlen volt, felettesei nem igen tudtak közel férkőzni hozzá, de hűségesnek ismerték. Nem is lehetett ellene kifogásuk. Szolidan élt egy hozzá illő asszonnyal, akit csak a protokoll érdekelt, így aztán Bordás minden kalamajka nélkül tarthatta a kapcsolatot Lenkével.

Csak a rendszerváltozás bolydította fel békés életét. Nyugdíjba került, és ez nem tetszett a feleségének. Amikor megszűntek a kedvezmények, amikor nem volt többé szolgálati autó, nem volt protokoll, rájött, hogy semmi keresnivalója Bordás mellett. Ráadásul kitudódott a Lenke-ügy is. Csúnya válóper tanúi lehettek a Markóban a népi ülnökök. Bordásné elperelt mindent; a férfi kénytelen volt két kisebb lakásra cserélni ötszobás otthonukat.

Azóta egyedül él. Egy kereskedelmi vállalkozás reklámügyeit intézi, ezzel pótol nem is megvetendő összeget a nyugdíja mellé.

Nem rossz ez a magány, gondolja sokszor, amikor felidézi, milyen fárasztó volt fenntartani a látszatot. Feleség és szerető – kicsit sok volt már. Meg aztán így, agglegényesen olcsóbb is az élet. Befizet például külföldi utakra. Régen csak a KGST-országokba járt tárgyalni, mert cégét máshol nem jegyezték. Most meg volt már Görögországban, ki-kiugrott Bécsbe, törökországi vásárlásokat is megejtett már; íme, hatvan fölött ráköszöntött a szabadság.

A kereskedelmi vállalatnál is sok hasznát veszik, mert – mint állítja önmagáról – szakértője a tőkés gazdálkodásnak; egész életében a kapitalizmus híve volt. Csak hát ugye, ez a negyven-valahány év!…

Vasárnaponként eljár Lenkéhez. Eleinte virágot vitt, meg egy üveg bort, de rendszeresen minek költekezni. Korán érkezik, hogy még eljussanak a tizenegyes misére. Bordás, mióta megszűnt párttagsága, időszerűnek vélte felújítani hitéletét. Lenke különösnek találta egykori főnöke mély vallásosságát, de követte a templomba; azóta ez a rendes vasárnapi programjuk. Lenke mindent megtesz a kedvéért. Már szombaton előkészíti a bőséges ebédet, hogy mise után csakhamar tálalhasson. Bordás úgy eszik, mint egy kiéheztetett oroszlán. Húst fal, sok húst, aztán pedig panaszkodik a gyomrára; gyógyszerekkel kell enyhíteni görcseit. Étkezés után le is fekszik pihenni a lesötétített szobában. Lenke vigyázza az álmát. Abban bízik, hogy egyszer Bordás végleg nála marad; talán még össze is házasodnak. Régi szerelem, régi, szép emlékekkel teli szerelem, miért is ne élhetnék le együtt az elkövetkező éveket? Feketekávéval ébreszti a férfit. Bordás ásít, bekapcsolja a televíziót, szereti a vasárnap délutáni műsort. Kavargatja a kávét, kortyint, rá-rámosolyog Lenkére.

A nő sétálni hívja, de Bordás azt mondja, még korai együtt mutatkozniuk az emberek előtt. Inkább a reklámügyekről beszél, számtalan ötlete van, rögtönzött előadást tart a kapitalizmus hazai fejlődéséről, s felbontat egy üveg sört, amit Lenke mindig tart a jégen.

Lenkének elég sokba kerülnek ezek a vasárnapi ebédek, de egyszer talán megtérülnek. Nincs boldogság befektetés nélkül, magyarázza Bordás is; megiszik két-három üveg sört, ettől újra elálmosodik; azt mondja, ideje hazamennie.

Lenke utánanéz a kapuból. Bordás egyenes tartással megy, kissé felvetett fejjel, mint aki büszke magára, az egész, jól megszervezett életére.

Temetői járat

A hegyről jövő villamoson mindig akadnak gyászruhás utasok. Különösen délelőtt vagy kora délután; igyekeznek vissza a városba szeretteik, barátaik, kollégáik temetéséről, feketébe öltözötten, de már poros vagy sáros cipőben s némi agyagfolttal is a nadrágszáron, harisnyán. Nyáridőben izzadnak, pecsenyevörösek a hőségtől. A férfiak divatjamúlt, erre az alkalomra elővett és a szekrény naftalinszagát árasztó sötét öltönyeikben, immár kigombolt ingnyakkal, meglazított nyakkendővel; a nők meg a hirtelenjében feketére festett ruháikban, fekete nyakékekkel, fülönfüggőkkel meg lakk retiküllel, s gyászszegélyes zsebkendőikkel törölgetik verejtékező homlokukat, nyakukat. Különös, mennyire felszabadultak, hangosak, mintha kibérelték volna a kocsit, s ott rajtuk kívül más utas nem is lenne. Alighanem a riadalmukat akarják elhessegetni; talán egy fél órája sincs, hogy megrendülten álltak a ravatalozóban vagy a sírgödörnél, és hallgatták a szertartást, a pap imáját, a kántor nazális tenorját, a kartársi szónoklatot, s most a temető csendjéből kilépve elragadja őket az eufória: lám, mi még élünk!

Most is, amint felszállok a temetőkapu utáni második megállóban, ott találok a kocsiban egy ilyen társaságot. Kegyetlen kánikula tombol, lenge ingemet is alig viselhetem el, ezek a szegény gyászolók meg majdnem megfőnek a szövetruhában; a férfiak az ölükben tartják összehajtogatott zakóikat, a nők meg pihegve fordítják arcukat a nyitott ablak felé.

Beszélnek, mintha maguk lennének a kocsiban. – És nem tudtad volna szegény Valternak ajánlani azt a te professzorod, Bélám? – kérdi egyikük, tar koponyájú úr – mire a másik, egy beesett arcú, szikár: – Mit képzelsz, Vili, hogyne ajánlottam volna! Hiszen az egy csodadoktor! De Gizinek is hiába rágtam a fülét, hogy vigye el hozzá a férjét! – Á, Valteron nem lehetett segíteni – legyint egy kontyos nő a zsebkendőjével a levegőbe –, hiszen még az utolsó percben is ott füstölt az a büdös bagó a szájában!

Kicsit hallgatnak, aztán a Vili nevű: – Valtert nem a cigaretta vitte el, nem a tüdő! Hanem a félelem! – Ugyan mitől félt volna – néz rá a nő. – Mitől? Hát ő eléggé exponálta magát! – Mikor? – Mindig! – Hogyhogy mindig? – Nézd Ancikám, a Valter már a Horthy-rendszerben is… Aztán nehogy elővegyék, beállt a kommunisták közé. – A Valter párttag volt? – ámuldozik a szikár úr. – Te tudtad ezt, Anci? – Hát… nem kötötte az orrunkra. – De én tudom! – hajol közelebb hozzájuk a tar koponyájú. – Hozzám bizalommal volt mindig. Valter örökké félt. Örökké helyezkedett. Most, vénségére is, hogy megváltozott a rendszer. Mindig belépett valamibe, hogy az előző ügyeire fátyol boruljon. – De milyen ügyei voltak? – kérdi a szikár. Mire a másik: – Hát… a helyezkedések!

Hallgatnak töprengve kicsit. A nő szólal meg: – Sohasem gondoltam volna, hogy fél. Magabiztosnak látszott! Emlékezhettek rá, a családi összejöveteleken ő vitte a prímet! És mennyi viccet mesélt! Gizi mindig rászólt a viccei miatt. Vajon hogyan élhettek ők ketten? Kedélyes volt… – Na ja, de belül meg csupa aggodalom volt szegény – mondja részvéttel a Vilinek szólított. – Én tudom igazán! Különösen mostanában. Egyszer… nem is olyan régen… még nem látszott rajta az a szörnyű betegség… Szóval eljött hozzám, kávéztunk, beszélgettünk… Nagyon őszinte volt. Azt mondta: tudod Vilikém… Mindig így szólított; tudod Vilikém, én soha, de soha nem azt éltem, amit akartam. Helyettem egy másik ember élt… csak vártam, vártam, hogy egyszer majd az lehessek, aki valójában vagyok. Ha még tudom egyáltalán, hogy ki vagyok!

– Szörnyű! – mondja a szikár úr. – Persze, ha meggondolom… Hányban is született Valter? – Úgy tudom, kilencszáznyolcban – mondja a nő. – Aha! Hát bizony! Akkor ő a kommün alatt már iskolás volt! Hja, aki végigélte ezt a századot!…

Ismét kis csend után a kontyos nő: – Gizi katolikus szertartás szerint temettette. – Miért, hogy kellett volna? – Csak mondom. Mert nem jártak templomba. – Jaj, hát az is azért volt! De most már lehet! – A nő megértően bólogat. – Szépen beszélt a pap. Hogy mindannyian az Atya kebelére… – Erre aztán megint a Vili nevű: – Valter nekem azt is megvallotta, hogy fél, mi lesz azután… – Mi után? – Hát most. Hogy hova kerül. És lesz-e számonkérés! – Számonkérés?! – nevet fel keserűen a nő. – Csak itt, a földön van ez a nagy szétszortírozás. – Nana! – emeli fel ujját a szikár. – Ugyan! – torkollja le a nő. – Ott fönn csak azt kérdik: ugye te is arról a szerencsétlen földről jöttél? Akkor hát már megszenvedtél mindenért. Minden vétkedért, tévedésedért!… Szomjas vagyok. Ihattunk volna egy korsó hideg sört abban a szemközti vendéglőbon. – Majd iszol a toron – mondja a szikár úr. – Gizi vár minket. Most már Valter nélkül, szegény…

A nyerő

Özönlenek az autók szakadatlan a széles Duna-hídról a főútvonalra, a nyári nap vakítóan csillog a szélvédőkön, égeti a házakat, megcsúszik a kirakatok üvegtábláin; perzselő a hőség, tikkadtan baktatnak dolguk után a városban rekedt emberek. Egyszer csak fékcsikorgás, tülkölés – megtorpan a kocsisor. Mind odanézünk a zajra. Egy férfi akasztotta meg a szentséges forgalmat, amiatt szólnak a dudák, egy torzonborz alak, nyűtt, koszos öltönyben, mezítláb csoszog át az úttesten, rá se hederítve az átkozódó vagy rémült vezetőkre, unottan kerülgeti az autókat; megy, tapodja szutykos lábával a forró utcakövet. Busa, borzas üstöke fel-feltünedezik a járművek fénylő teteje fölött. A felezővonalnál megáll; a híd felé is zúdul a forgalom, de beleveti magát, mint elszánt öngyilkos a tajtékzó folyóba. Megint a fékek csikorgása, a kürthangverseny; de végül átér a járdára, s ott megpihen. Láthatóan céltalan, nem igyekszik sehová, csak átjött, mert így tartotta kedve. Jöhetett volna az átkelőnél is, megvárva, amíg zöld lesz a lámpa, de minek, hiszen reá aligha vonatkoznak a szabályok; tudomást sem vesz arról, hogy hol van; él, éldegél, jön, megy, de mindahhoz, ami körötte történik, semmi köze.

Negyvenéves lehet; ápolatlan, egykedvű. Még nézni is rossz, hogy ebben a rekkenő melegben milyen vastag szövetű zakót meg gyapjúnadrágot visel; igaz, ing nincs rajta, és mezítlábassága is eléggé nyárias.

Nézelődik.

Odább, a falnál, kis asztalka mellett pocakos férfiú izzad piros trikóban, mintás bermudában; a nyakában füzérszám az ezüstös kaparós sorsjegy, asztala is azzal van tele. Csábítgatja a járókelőket. Meg is állnak, tipródnak, kiguberálják az árát, kapirgálják a fémes bevonatot. Aztán csalódottan eldobják a kis kartont. Nincs nyeremény. De mindig érkeznek újabb reménykedők.

A mezítlábas alaknak megakad rajtuk a szeme. Lesi, figyeli a nyerni vágyókat. Elvigyorodik, amint látja a hirtelen támadt bizakodásukat és azután meg a keserűséget a tekintetükben. Mert noha az imént még eszükben sem volt, most egyszeriben megkísértik szerencséjüket.

Odamegy az árushoz ő is. Otrombán elhúzódnak mellőle, méregetik, de fémpénzt vesz elő; a sorsjegyes úgy adja markába a letépett lapocskát, hogy hozzá ne érjen a mosdatlan mancshoz. – Na, menjen odább; engedje az embereket! – figyelmezteti. A mezítlábas erre sértődött pillantással felel, de félrevonul; fekete körmével kapirgálja a foncsort. Közben ravaszul vizslatja a többieket. Meg se nézi, milyen számok tűntek elő a fedőréteg alól, nem érdekli, csak az alkalmas pillanatra vár. S akkor felkiált: – Nyertem!…

Döbbenten bámulnak rá az emberek. Ő meg feltartja a lapocskát, rikolt és kacag: – Nyertem, nyertem! A főnyereményt! Megnyertem a főnyereményt!

– Mutassa! – szól sápadtan, hangjavesztetten az árus. De a pasas csak hajtogatja: – Nyertem, nyertem!… És ugrál, táncol ott mezítláb.

– Hazudik! – visítja egy nő. – Ha nem mutatja meg, hazudik!

– Úgy van, hazudik! – kiabálják mások is a nővel. A mezítlábas összerándul, mint akit gyomorszájon vágtak. Az árus meg egyre hajtogatja: – Mutassa! Ember! Mutassa már!

Felegyenesedik a pasas, végignézi őket gunyoros mosollyal. Feszülten, irigyen, ingerülten várnak mind, hogy mi lesz, megmutatja-e végre. De beint nekik: – Megmutassam? Ha bolond volnék! Hogy elvegyék tőlem! Soha!… – Nekilódul, áttöri magát a hüledező tömegen, s eliramlik. Távolról még hallani a kacagását: – A főnyeremény! Nálam van! Nálam!…

– De uraim! De hölgyeim!… – kapkod az árus az emberek felé. – Jöjjenek, próbálkozzanak!… – Csakhogy azok mind az eltűnt, mezítlábas alak után bámulnak dermedten, sóbálvánnyá válva.

Kelepcében

Bejön hozzám, leül a mélyöblű fotelba, kalapját gyűrögeti. Régimódi, dzsentri bajsza nikotinsárga, szeme táskás, bőre pergament. Betelepszik a szobámba, fújja a füstöt, homlokán gondfelhő, vizenyős szemében kétségbeesés, bánat. Elfogad egy stampedli jó erőset, felhajtja, a második pohárkával már óvatosabban bánik, lassan kortyolgat, tudja, hogy nemigen töltök újra.

– Semmi baj – mondom neki, megelőzve szóáradatát –, az a fő, hogy jó egészségben van még mindig.

– Az egészség! – legyint. – Az egészség megvan, szívós fajta vagyok, semmi bajom, de ez a gyötrelem, ez a vívódás elpusztít!

Tudom, mit akar megint panaszolni, türelmetlenül elébe vágok: – Minek vívódik? Mások se igen vívódnak, lássa! Ami volt elfeledték, fátylat borítanak a múltra, a múltjukra, és átrendezik magukat ebbe az új világba. Szemük se rebben, amikor a régivel homlokegyenest más elveket vallanak most a magukénak. Tegyen így, annál is inkább, mert maga csak kényszerből alkalmazkodott az elmúlt évtizedekben…

– Kényszerből?! Nem, ne mentegessen! – csattan fel, s megremeg kezében a cigaretta. – Átállni! Hiszen azt tettem annak idején, a háború után! Megtagadtam a múltamat, a dzsentri apámat, az úrikisasszony anyámat, az egész famíliát. Azt hazudtam, hogy kegyelemkenyéren élve végeztem el a gimnáziumot, hogy felkopott az állunk, hogy otthon, a nagy szegénységben még tányérra sem tellett, az asztal közepére kitett lábosból kanalaztuk a kását, holott a legdrágább porcelánnal terített reggel, délben meg este a cselédlány… Bizonygattam, hogy ateista voltam mindig is, megjátszottam magam, hogy elfogadjanak. Az első szóra beléptem a pártba, jó káderré képeztem magam a szemináriumokon, beiratkoztam a marxista esti egyetemre, híreszteltem a proletár múltamat… Most aztán megnézhetem magam!

– Ne izgassa magát emiatt! Ki bántja? Különben is nyugdíjas, senki sem kér számon magától semmit!

– Senki! Persze senki! Csak én magam! Még a változásnak sem örülhetek!

– Miért ne örülhetne? Joga van hozzá!

– Nincs jogom! Ha akkoriban, az elmúlt rendszerben lojálisnak mutattam magam, akkor most nem lenne tisztességes örvendeni a bukásán.

– A lojalitásra a körülmények kényszerítették!

– Üres védekezés! Alkalmazkodtam, hogy érvényesülhessek, ez az igazság! Ki bíztatott, hogy megtagadjam a származásomat, hitemet! Senki! Lehet, hogy nem vettek volna fel az egyetemre, de mondjuk sofőr vagy melós lehettem volna, a munkához mindenkinek joga volt! Csakhogy én a kényelmesebb megoldást kerestem, feladtam igazi valómat, ezt nem lehet semmissé tenni! Egyedül én vagyok a felelős a bukásomért! Miért nem volt tartásom? Na ugye! Hogyan hihetne nekem ezentúl bárki is, ha most azt mondanám, hogy én mindig is így és így gondoltam, csak véka alá rejtettem az elveimet… Érti már? Kelepcében vagyok. Nincs pofám újra váltani! A régi rezsimben kitüntettek, jutalmaztak, még egyszer nem játszhatom meg magam. Persze bánt, hogy így elpackáztam az életemet. Mert elpackáztam. Nem töltene még egy kupicával? Ha iszom, könnyebb. Drága a pálinka, kevés a nyugdíj, jelentkezhettem volna még képviselőnek is, de nem lenne becsületes ilyen múlttal befurakodni… Elegem van a képmutatásból! Öregségemre igyekszem végre következetes lenni. Nem kívánok felmentést, magam tettem tönkre a sorsomat, most már így van ez… Na, töltsön már! Egészségére! Ez kell, ez a jó erős pálinka, hogy elfelejtsem kis időre a bukásomat…

Szívja a cigarettát, gyürködi a kalapját. Holnap ismét eljön panaszkodni. Ül, néz maga elé keserűen feloldhatatlan gyötrelmében.

Mi van a mélyben?

N. N. egy ideje megszállottan nézi a televízióban az elmúlt évtizedeket felvillantó dokumentumfilmeket. Hátha látja magát valamelyikben. Nem hiúsága készteti rá, hogy lesse, feltűnik-e az ötvenes, hatvanas vagy a későbbi években készült riportokban, híradókban, hanem aggodalma. Ott ül a képernyő előtt, és szívszorongva figyeli a nagygyűléseken hullámzó tömeget, az utcai képeket, a május elsejei felvonulásokat, a hétköznapi pillanatokat, mindazt, amit megörökítettek a kamerák.

Ilyenkor nem tanácsos zavarni. Ha a felesége véletlenül szólni merészel hozzá, felmordul, és egy ingerült mozdulattal kiparancsolja a szobából; nem gyerekjáték a fekete-fehér vagy már színes és örökösen elkapkodott képeken felismernie önmagát. Ugyanis könnyen lehetséges, hogy valahol, valamikor ő is lencsevégre került.

És nagy kérdés, hogy hol, mikor és milyen körülmények között! Mert ha éppen egy olyan pillanatban, amikor olyat tett, mondott, amivel manapság kompromittálhatja magát…

Egészen mostanáig eszébe sem volt a múltat kutatni. Élete hetvenedik éve felé inkább felejteni vágyott; és felejtett is; igaz ami igaz, kopik az emlékezet, meszesedik az agy, nem működik már olyan kifogástalanul a memória. Néha jobb is. De most nem ártana mindenre pontosan emlékezni.

– Miért gondolod, hogy elővesznek valamiért is? – kérdi a felesége, amikor azért megelégeli a mániákus tévénézést. – Ki a fene lett volna rád kíváncsi annyira, hogy a híradóban mutogasson?

N. N. csak legyint; az asszony ezt nem érti. Mert valóban jelentéktelen figura volt mindig is, műszaki előadó egy kereskedelmi vállalat központjában; még a régi, háború előtti cégtől maradt meg az állásban, szürke kis embernek tartották, akit még csak nem is erőszakoltak be a pártba. De azért mégis. Ki tudja? Az ember alkalmazkodott, ott voltak azok a Szabad Nép félórák meg a szemináriumok. Aztán ugye a felvonulások! Meg amikor ezt-azt el kellett ítélni a dolgozó nép nevében. N. N. is ott ment a transzparensek és zászlók alatt az ünnepi menetekben. Miket is harsogott a többiekkel? Azokat a „megmozdulásokat” mindig felvették! Néha még nyilatkozni is kellett az újságíróknak; rádióriporterek dugták az orra alá a mikrofont, hogy megtudják, mi a véleménye a rendszerről. Hát elképzelhető, miket mondott olyankor! Az ördögbe is! Az a sok marhaság mind ott van a hangszalagokon, meg kinyomtatva az újságokban!…

Igen, az újságok! N. N.-nek feldereng, hogy talán még olvasói leveleket is írt a főnökei nyaggatására. Ezért most már nemcsak a televízió előtt ül figyelve, hanem a könyvtárakat is járja, poros újságokat böngész át, étlen-szomjan ül az olvasóteremben és lapoz, lapoz, hátha a nevére bukkan; ha valaki elmegy az asztala mellett, gyorsan lefedi tenyerével a sorokat; az a titkos terve, hogy ha valami ostoba firkálmányt talál, amit akkoriban írtak róla vagy netán ő követett el, hát kitépi a lapot.

És az alkalmi beszédek? Néha fel kellett köszönteni a feletteseit! Jó szónok volt, hát megkérték. Micsoda dicshimnuszok lehettek azok?! Vagy miket kanyaríthatott egy-egy faliújság cikkben például? Hol vannak azok az irományok? Elporladtak már… De ha nem?! Istenem, csak tudnám, gondolta N. N., hogy azokban az években miket írtam a barátaimnak és a vidéki rokonaimnak? Ott hányódhatnak ezek a levelek a padlásokon, régi ládák, szekrények alján. Félelemből, hogy felbontják a postán, képes voltam áradozni a rendszerről, a politikusokról, a diktatúra tisztogató módszereiről. És ha ezt most mind félreértik? A szememre vetik?

N. N. azon töri a fejét, hogy végigjárja a régi cimborákat, a rokonságot, és ravaszul visszaszerzi a leveleit. De annyi rokon elhunyt már! A bizonyítékok illetéktelenek kezébe kerülhettek, vagy ami még rosszabb, gazdátlanul hányódnak, míg valaki, N. N.-nek ártani akaró rájuk nem talál…

N. N. kétségek között él, egykori megalkuvásai álmatlan éjszakákat okoznak neki, fél minden naptól, fél az előkerülő, alattomos dokumentumoktól, a megszégyenítő bizonyítékoktól. Eddig ugyan még semmi sem merült fel a mélyből, de ha egy napon mégis?…

– Csak ne izgatnád magad ezekért a semmiségekért – csóválja a fejét a felesége. – Hiszen milliók éltek így!

De N. N.-t ez nem vigasztalja.

Igazán nyughatatlan alak

Mindig a legváratlanabb pillanatban bukkan fel. Éppen elfoglalom a helyem a hangversenyteremben, na, mondom magamban, most kikapcsolunk, belefeledkezünk a zenébe és más nem érdekel, amikor látom, integet valaki a sor széléről, késik persze, befurakodik a lábakat letiporva, átgázol rajtam is; miközben kezet nyújt. – Rég nem láttam! Tudja a legújabb híreket? A külügyi bizottságban az a… Nem hallotta? – Tőlem a negyedik székre veti magát, s noha már hangol a zenekar, előrehajol, hangoskodva átszól: – Majd mesélek valami érdekeset a szünetben!

Máskor meg egy vidéki hotelben kerül elém. – Nahát! Micsoda váratlan meglepetés! Mit szól ehhez a városhoz? Ha tudná, micsoda panamák!… Lemondott a fél önkormányzat!… – De ha vonatra szállok, akkor is egyszer csak bedugja a képét a fülkébe. – Szintén? Na, látom, van itt hely, legalább nem unatkozunk a hosszú úton. Mostanában olyan lassú ez a vonat. Gyors! Azt mondják rá, hogy gyors vagy pláne expressz! Nem zavarja, ha lehúzom az ablakot? Kissé kimelegedtem. Mi újság? De várjon, ne mondjon semmit, előbb hadd meséljem el, mekkora csőd van a vasútnál!…

Csak úgy zúdítja rám ország-világ baját-gondját. Nem tudom mit csinál, hány éves, van-e felesége, családja, pedig amióta az eszemet tudom, lépten-nyomon belébotlom. Már azon sem csodálkozom, amikor valahol külföldön akad utamba. Átvágok Párizsban a Luxembourg-kerten, hát ott bolyong, s amikor meglát, tárt karral siet felém. – Esküdni mertem volna, hogy honfitárssal találkozom ma! Az éjjel ugyanis nyugtalanul aludtam, rossz álmom volt Magyarországról, csak nincs valami nagy baj otthon? – És belémkarol, hosszadalmasan ecseteli éjszakai vízióját. Majd hirtelen megtorpan, s arra kényszerít, hogy én is megálljak. – Mi a véleménye erről a kertről? Nem így képzeltem. Jardin du Luxembourg! A neve után ítélve hangulatosabbnak gondoltam! Azt hiszem, minden csak addig szép és jó, amíg álmodozunk róla! Fák, bokrok, szökőkutak, szobrok, pavilonok. Na és? Ellenben érdekelni fogja, ha elmesélem, hogy egyszer éppen itt a különböző emigráns csoportok…

Aztán már itthon. Beülök valahová egy kávéra, árnyék vetül az asztalomra, felpillantok, ott áll. – Nem akarom zavarni, csak megláttam az ablakon át, gondoltam, beugrom egy szóra. Régen furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy maga mit szól ehhez az egészhez? – Mihez? – kérdem értetlenül, s nem ültetem le, de eszébe sincs megsértődni. – Hogy mihez? Hát a pártok harcához, a vallási problémákhoz… És tudja, nyugtalanít a közbiztonság is! Annyi agresszió van mindenütt…

Azt mondja a múltkor a megállóban, míg a villamosra várunk, mert mi sem természetesebb: ott is előterem a tömegből; azt mondja: – Tudja, hogy már panaszkodni sem szabad?

– Mit nem szabad? – kérdem feszengve, mert nyilvános helyen, különösen az utcán kerülöm a politikai vitát. Ezt már megszoktam életem elmúlt évtizedeiben. Van meggyőződésem, de azt nem akarom éppen egy villamosmegállóban felületesen ismertetni. – Hogyhogy nem szabad? Most szabad csak igazán, hiszen demokrácia van!

– Maga szerint! De próbáljon meg úgy istenigazában panaszkodni, menten megkapja, hogy hazafiatlan!

– Ostobaság! – igyekszem beléfojtani a szót, mert nem szeretem a feltűnést. – A régi rendszerben valóban nem tűrték a kritikát…

– Nekem mondja? Próbált volna egy riporter olyan szemtelenül beszélni a fejesekkel, mint manapság! Vagy a parlamentben! Hát mertek olyan hangot használni, mint a maiak? Ültek szelíden és bólogattak. Az újságok csöpögtek a lojalitástól. És a tévéhíradók? Nyugaton vérhas, árvíz, kábítózás, munkanélküliség, a Szovjetunióban ugyanakkor hőerőműveket avattak, és betakarították a jó termést, nálunk meg óvodákat adtak át a boldog kisdedeknek. Emlékszik a viccre? „Hogy van?” Mire a másik legyint. Erre emez: „Na, csak ne politizáljon!” Aki kritizált, azt ellenségnek tekintették, aki nem volt feltétlen híve a kormánynak, az destruktívnak számított. És eleinte micsoda kemény megtorlások voltak! És most? Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy erre vártunk, a nyílt kritikára, a nyílt vitára, meg arra, hogy vége legyen a hajbókolásnak… Én is ere számítottam. Olyan rendszert akartam, ahol nem kötelező a kincstári optimizmus, lehet nyűglődni, panaszkodni, rosszkedvűsködni, ha úgy adódik. Mert én igenis kedvemre panaszkodni akarok! Most például sehogy sem tetszik nekem az a…

Hirtelen elhallgat, félrevon, a fülembe súgja: – Nézze, hogy bámul az az alak!

– Na és? Csak nem tart tőle?

– Mit tudom én! Jobb lesz, ha megfigyeljük, melyik kocsiba száll, és akkor mi egy másikba…

Nem ismerek rá. Beléfagy a szó. Csak lesi azt a pasast, aki szerinte bámulja, és hallgat. Egy ilyen nyughatatlan alak!

Trafik a külvárosban

Trafik. Trafik a külvárosi utcában. Milyen ritkaság ma már egy ilyen! Kicsi, régimódi, sötét. Egy szál dróton függ a körte a pult fölött, zománcos tányérja poros; és porosak a polcok is, a dobozok, az irkák, az ajándéktárgyak. A pulton színes cigarettás csomagok, szivarok, képeslapok, újságok, És a sarokban, hogy diszkréten lehessen beszélni, üveges ajtajú telefonfülke. Az ajtón az állomás száma. A padló egyenetlen, feketére olajozott; s mindent betölt a dohányillat.

Az öregúr szeret idejárni. Már régen nem szív semmit, eltiltotta az orvos a füstöléstől, de azelőtt innen szerezte be a szivarkáit, itt vette meg a postabélyeget, az újságot. A füzeteket a gyerekeknek. A ceruzákat. A tintát. Kék Pelikánt. Aztán divatba jöttek a golyóstollak; a trafikos úr csak olcsót tartott, gyakran kellett jönni újért.

Mostanság már csak diskurálni jön át a szomszéd házból. Ott a széke a pult előtt, a vitrin mellett, festett tonett szék, arra telepszik, átnézi a napilapokat, elbeszélgetnek, ha nincs vevő.

Télen a gázkályhában lobog a kék láng, kellemes meleg van. Régen vaskályha állt a sarokban; a trafikos úr hátul, a bolt mögötti raktárban tartotta a fát meg a brikettet; időnként rátett a tűzre egy-két lapáttal, széngáz csapott ki a vaskarikák réseinél, de most ez a gázkályha tiszta. Csak nagyon száraz tőle a levegő.

A trafikos úr teát kortyolgat, nagy cseréppohárban tartja, nem bánja ha kihűl. Ülve szolgálja ki a vevőket, ügyesen tud hátranyúlni a polcra; végigéri a pult hosszát, kiteszi a kért holmit, besepri a pénzt.

Az öregúr szereti nézni, hogyan dolgozik. Nyugdíjas, unatkozik otthon. A feleség meg se kérdi, hova készül, amikor veszi a kalapját, tudja, hogy kaszinózni megy a trafikba.

A trafikos testes ember, a sok üldögélésben elhízott; szürke öltönyt visel, mellényt, nyakkendőt. Szemén sötét szemüveg. Rokkantként kapta a trafikengedélyt, lát valamelyest, de mindennek csak a körvonalát. Ám olyan pontosan megtalál mindent, hogy ezt el se hiszik róla.

A környék itt a külvárosban megváltozott az utóbbi évtizedekben. Lebontották a földszintes házakat, lakótelep épült a kertek helyén. Csak néhány utca menekült meg, az is, amelyikben a trafik áll már ki tudja mióta. A cégtáblája kopottas, a mázolás is lepattogzott a „Magy. Kir. Dohányjövedék” feliratról, a spalettára szerelt táblákon megfakultak a dohánylevelek. Elvásott a küszöb, roskatag az ajtó, de mindez inkább derűs, semmint szánalmas. Odabenn is minden ősrégi, csak a távbeszélőt cserélgették ki az idők folyamán; először a fémvillásat bakelitosra, aztán egy falra szerelhetőt hoztak, mostanság meg egészen modern van már, tíz- meg húszforintosokkal működő.

Az öregúr emlékszik ezekre az átalakulásokra, ahogy emlékszik a régi trafikárura is. A Munkásra meg az Ötéves tervre azután, hogy eltűnt a Virginia meg a Memphis; emlékszik az illatos Darura, a kis kartondobozos Mátrára is. Micsoda változáson ment át a Kossuth! Hogy kiszorít lassan minden más márkát az a sok divatos cigaretta; a Lucky Strike például, amit a háborúban a jenki katonák szívtak, és őt is megkínálták vele, amikor Németországban a fogságukba esett; aztán a Kent, micsoda drága cigaretta volt még húsz éve is, akárcsak a Multifilter; s mekkora ritkaság a Gauloise, a méregerős francia, az idegenlégiósok cigije! Most meg csak úgy beugranak érte még a sihederek meg a gyerekkocsit toló nők is. Volt idő, jut eszébe olykor, hogy a trafikos kibontott csomagból árult, öt meg tíz darab szivarkát kértek a vevők, de akadtak, akik csak egyet.

Néha beszélgetnek erről a trafikossal. Ülnek a félhomályban a télvégi délutánokon. Az utca fölé tornyosulnak a lakótelep épületszörnyei, de a kis üzlet még tartja magát. – Furcsa világ! – sóhajt a trafikos megszokásból; a másik elgondolkodik ezen.

– Tudja – mondja aztán megilletődötten –, azért szeretek bejárni ide, mert itt még biztonságban érzem magam. Ismerem ennek a trafiknak minden zugát. Ezt a széket is. Jó, ha az embernek van egy öreg tonettszéke, amit már évtizedek óta koptat a fenekével vagy hogy is mondjam… Kár, hogy már nem dohányzom! Néha úgy rágyújtanék, csábít ez a dohányillat!

– Ha kívánja, tessék! – bíztatja a trafikos.

– Á, nem lehet. Ami elmúlt, elmúlt. Ne hozzuk vissza. Így van jól, menjen csak minden előre… – Majd kis csend után. – De ha nem lenne ez a maga vén trafikja…

– Na igen – bólint a trafikos; hiába várva a folytatást. – Na igen, értem… – Matat, elrendezi a dobozokat, sötét szemüveges arcát az öreg felé fordítja. – Én is hiányolnám, ha nem jönne. Egyébként nemrég nagy pénzt ígértek a trafikomért. Szép summát. De ne féljen, nem adom. Megmarad ez a szék itt magának, barátom…

A tűz bűvöletében

Egyik európai ország hegyvidéki városkájának tűzoltói néhány éve egy buzgó fiatalembert fogadtak soraik közé, aki csakhamar rátermettségéről tett tanúságot. Elöljárói csodálták szorgalmát, pontosságát, fáradhatatlanságát a szolgálat ellátásában. Csaknem pihenés nélkül kívánt ügyeletben lenni, türelmetlenség fogta el a készenlétben, örökösen leste, várta, nem szólal-e meg a riasztó harang: tűz van, tűz!

Maga a fickó is csupa tűz volt, hogy stílusosak legyünk, csupa lelkes lángolás, ha tettekre került a sor. Az elsők között rohant a füstgomolyba, vezette a csövet, csákányozta a parázsló gerendákat, mentette a fuldokló kárvallottakat, s addig elő sem lehetett parancsolni onnan, amíg az utolsó deszkák is el nem szenesedtek. Csak állt, és bámulta a tűz hamvadását; ilyenkor mintha kissé szomorú lett volna. Társai arra gondoltak, hogy a munkába fáradt bele, de parancsnoka sejtette, mi baja lehet: sajnálja, hogy véget ért a hősi küzdelem. Hiszen ők mind olyanok voltak, mint a színészek, akik ugyan kimerülnek az előadásban, de ha lement a függöny, nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szállt csöndben.

A környéken gyakorta voltak tűzesetek, főleg nyáron; hol egy boglya gyulladt fel, hol az árokpart száraz füvére dobott cigarettacsikk okozott futótüzet, hol egy szikrát szóró villanyvezetéktől égett porig egy tanya, vagy az iskolás gyerekek játszadoztak a gyufával, és óvatlanságukban lángra lobbantották az erdőszélt. De azért annyi mégsem volt, mint attól kezdve, hogy barátunk belépett a tisztes testületbe. Hogy, hogy nem, sűrűbbek lettek a riasztások; amit ő cseppet sem bánt, az ember azért tűzoltó, hogy oltsa a tüzet. Azzal sem törődött, hogy megpörkölődhet, halált megvető vakmerőséggel rohant a tomboló vörös kakas fészke felé.

Különösen az erdőtüzek sokasodtak meg. A hegyvidéken gyönyörűséges fenyvesek zöldelltek, az ember beleszédült ebbe a dús illatba, ha arra járt.

És ezekben a pompás erdőkben hol itt, hol ott pusztított a tűzvész. A városkában szinte hetente hallhatták a fenyvesek felé száguldó piros kocsik szirénázását; s a másnapi újságban ismét ezekről a megmagyarázhatatlanul gyakori szörnyűségekről olvashattak.

– Vajon nem gyújtogatóval állunk-e szemben? – kérdezgették egymástól a férfiak a Fő téren; az asszonyok meg figyelmeztették gyermekeiket, hogy véletlenül se tévedjenek az erdei ösvények valamelyikére. Noha nem járt emberáldozattal, a város lakói megsokallták ezeket a szerencsétlenségeket, mert a pusztítás tetemes kárt okozott.

– Csakis gyújtogatóról lehet szó – bizonygatták egymásnak –, nincs rá más magyarázat. Hogyan is eshetne meg ennyi véletlenség?

De hiába állítottak őröket a hegyoldalba, az erdei utakra, magaslesekre, senkit sem csíptek nyakon.

Sehol senki, mégis hol itt, hol ott égett az erdő.

Már a tűzoltóparancsnok is törte a fejét a dolgon; amióta felesküdött, még ennyi esetet nem látott. Ráadásul bosszantotta, hogy az örökös riadó miatt a szabadságát sem veheti ki, pedig a családja már nyúzta, hogy itt lenne az ideje egy jó kis vakációnak. Amikor megtudta parancsnoka gondját, elébe állt a barátunk, és azt mondta, ha a parancsnok úr megbízik benne, adja át neki a laktanya felügyeletét, és utazzék el nyugodtan a családjával, ő éjjel-nappal szolgálatban lesz, s mindent elintéz helyette. A parancsnokot meghatották ezek az önzetlenségről tanúskodó szavak; valóban megbízott emberünkben, aki – el is felejtettem mondani – buzgalmában rekordidő alatt letette a vizsgákat, beleértve a legfelsőbbeket is.

Amikor aztán eljött a helyettesítés ideje, lett is munkája bőségesen. Már nemcsak hetente, de naponta jeleztek erdőtüzeket. Mindenki rémülten látta a fenyves fogyatkozását, még szerencse, hogy barátunk vezetésével a tűzoltók mindig nagyon hamar kivonultak a helyszínre, és sikeresen megküzdöttek a lángokkal. De a város gyanúja nem hunyt ki. S amikor már naponta két tűz is keletkezett, elkezdtek mindenkit figyelni. Ekkor mondta valaki, hogy látta, nem is egyszer, az ideiglenes parancsnokot az erdő felé osonni, majd mire onnan visszatér, már lángolnak a fák.

Sarokba szorították, és ő töredelmesen bevallotta, hogy igen, ő a gyújtogató. Imádja a tüzet, bár tudja, hogy káros, azért is jelentkezett a testületbe, mert a fellobbanó tüzeket bizony el kell oltani. Leginkább az erdőtüzek gyönyörködtették, mert az égig csapó lángnyelvek látványa fenséges, másrészt pedig az erdő oltása a legnagyobb szakértelmet igényli. – Gyújtogatni és oltani – mondta –, kell ennél szebb?!

A bíróság persze elítélte. Amikor azonban letöltötte a büntetését, csakhamar politikai pályán találták. Egy újságíró kérdésére, hogy mi késztette erre a hivatásra, azt mondta: – Gyújtogatni és oltani, hát kell ennél szebb?…

Légtisztító

A régi, háromemeletes házakban nincs lift, a lakótelepeken meg csak ritkán működik, így hát Andori úrnak sokat kell fáradoznia; meg kell mászni a lépcsőket, nagyokat szusszanva a fordulókban, végig kell caplatni a folyosókon; de a kertes házak utcájában sem könnyebb, hosszú percekig várhat, míg a csengetésre kaput nyitnak, vagy kiabálnia kell, hogy a lakók meghallják; kutyák rontanak neki csaholva; egyszóval nagy strapa, kevés haszon, de ha az ember ügynök, hát ez a dolga. Andori úr csak néhány hónapja űzi ezt a mesterséget, de már tudja, mennyi küzdelemmel jár. Sokszor eszébe jut Arthur Miller Ügynöke, a darabot még a régi Nemzetiben látta, díszpáholyban, (akkoriban tiszteletjegy járt neki), de emlékszik a régi házalókra is; a drótkeretű, fekete szemüveget viselő párokra, egymásba kapaszkodva, fehér botjukat alkarjukra akasztva, nyakukban a kollekciós ládikával botorkáltak a bérházak gangjain, mindenféle keféket kínáltak eladásra, amiket vak társaik készítettek a műhelyekben. Aztán ott volt a Schmoll-paszta árus, vagy a cipőpertlis, aki biztosító- meg varrótűt, cérnát, gombot is árult; járták a várost a könyvügynökök, a rézkarcokat meg festményeket részletre is adó pasasok, a fotográfusok üzletszerzői. Andori úrnak felrémlettek ezek a régi-régi időkből. De aztán más szelek fújtak, eltűntek ezek a kisemberek, amint hogy eltűnt akkoriban a kapitalista kereskedelmi szellem is. De most újra éled. És Andori úr, aki csak ezekben az újabb időkben tart igényt erre a titulusra, melyet nem is oly régen még gúnynak vett volna, nos, Andori úr helyzete úgy hozta, hogy most ő is ügynököl. Jár lakásról lakásra, és kínálja a portékáját. Egy virágzásnak induló cég alkalmazásában áll. Sajnos nincs olyan magas beosztása, mint amilyet az elmúlt évtizedekben megszokott, de manapság meg kell becsülni minden munkát. Semmi ok panaszra; a gyalogláson kívül a körülmények elfogadhatóak, nem kényszerül kollekciós ládikát vagy nehéz bőröndöt cipelni, mindössze egy elegáns diplomatatáskával jár, abban vannak a prospektusok és a megrendelő levelek; nem rí le róla, hogy ügynök, az emberek azt hihetnék, most is jelentős állásban van. Néha azonban akadnak kínos pillanatok. Becsönget valahová, és aki ajtót nyit, felismeri. Vannak, akik ingerülten becsapják orra előtt ajtajukat. De akadnak megértők is.

– Nézd csak anyukám, nézd csak! – kiált be a konyhába az előszobából a házigazda. – Gyere gyorsan fiacskám, micsoda meglepetés! Nézd ki van itt!

Az asszony megjelenik kötényben, könyékig lisztesen. Összecsapja a kezét. – Az Andori elvtárs! Nahát!

Andori zavartan köhint, mit tegyen, már nem hátrálhat. Ördög vinné el az egykori közéleti szerepléseket!

– És mi járatban? – kérdi a házigazda, miközben óvatosan körülnéz a gangon, s int, hogy kerüljenek beljebb. – Valami baj van? Segíthetünk? Hiszen mi tudjuk, hogy Andori elvtárs mindig rendes…

– Ahogy a férjem mondja, igen, igen – helyesel az asszony. – Nem felejtjük el, hogy amikor már abban a központban tetszett lenni titkár, az én Vendelem akkor is telefonálhatott az Andori elvtársnak, és megkapta azt a szívkórházi beutalót az infarktus után…

– Nem, nem – hárítja el a készségeskedést Andori. – Semmi baj. Én ugyanis véletlenül toppantam be ide. A munkám során. Egy készüléket árulok, azt kínálom eladásra…

– Hogy mit tetszik kínálni? – kérdi értetlenül az asszony.

– Légtisztítót. Légtisztító berendezést. Nagyon korszerű. Tessék, megmutatom a prospektust…

– Milyen tisztítót? – csodálkozik az asszony.

A férje rámordul: – Nem érted? Andori elvtársnak… pardon, kicsúszott a számon! Szóval van neki egy szerkezete, ha jól értem, ami mindent megtisztít…

– A levegőt. Csak a levegőt – mondja Andori.

Az asszony elámul: – Ezzel tetszik foglalkozni? Ott tetszik dolgozni ennél az izénél?

– A fiam cége. Amerikai-magyar vegyes vállalat. Őt ugyanis kinn taníttattam az USA-ban. A Harvardon. Hát támadt egy kis összeköttetése, amit most kamatoztat.

– Szóval ő a tulaj? Nahát! Az Andori elvt… kisfia?

– Vezérigazgató. Magyar részről. Ő nyúlt a hónom alá. Papa, mondta, ha már így megszűnt a területed, hát te leszel a légtisztító részlegünk egyik üzletkötője…

– És megy az üzlet?

– Döcög. De fel fog lendülni! Menj, papa, mondta a fiam, nem lesz könnyű, de áruld a légtisztítónkat. Nem óhajtanak egyet?

– Hát… – bizonytalanodik el a házigazda. Az asszony határozottabb: – Á nem, kösz! Mi csak úgy kinyitjuk az ablakot… Tetszik tudni, csak úgy egyszerű módon…

– Pedig haladni kell a korral – sajnálkozik Andori úr. – Pedig haladni kell…

Emberarc

Ezek az utolsó napok karácsony előtt mindig kapkodással telnek; nem volt idő a vásárlásra vagy nem volt rá elég pénz, de most már mégsem halogathatjuk tovább az ajándékok beszerzését, hát járjuk a várost, az üzleteket. Bőséges a kínálat, laposak az erszények; magam is számolgatom, hogy ha mindenkinek csak valami csekélységet veszek, az is jelentős összegre rúg; persze nincs karácsony örömet szerző meglepetések nélkül.

Sietek, sietek, mégis minduntalan elkalandoznak a gondolataim; régi decemberek jutnak eszembe, az emlékezet szeszélye hajdan volt karácsonyokat vetít elém, békességeset a messzi gyerekkorból, aztán nyomorúságosat a háborús télből; egyszer csak szürke, kopott falakat látok, repedezett járdát, feltört úttestet, egy teret, nagy templommal, s mellette egy szegényház kertjét, az otthon ablakait, amint sárgás fények gyúlnak ki mögöttük a hideg alkonyatban. A havat látom, ahogy szállingózni kezd, hogy éjszakára belepje a várost, elnyelje a neszeket. Kocsinyomok szabdalják fel az út havát, taxik, vászontetős, hosszú motorház-orrú, tejeskávé színű batárok töfögnek puha suhanással a stráfkocsik meg nyitott peronú villamosok között, s megint a tér, közepén égbe szökő fenyő. Valamiféle nyugtalanság fog el, az emlékek teszik, szürke az ég, hideg a december, sok a dolgom, kapkodok, vásárolni igyekszem, de ezek a képek újra és újra felbukkannak. A tér, a fenyő, a feldíszített fa ott a téren…

Nem érek rá. Kezem ügyében a lista, talán jut mindenre a kiszabott pénzből.

Ámulok, mennyi új üzlet! A minap még sötét luk, elhanyagolt boltocska mára kivirult; az idegen hangzású nevet hirdető portál alatt fények csábítanak a kirakatához; odabenn műmárvány és nikkel és üveg minden, csupa elegancia, és drága drapériák meg drága áruk, finom kelmékből készített ruhák, márkás cipők, vagyonokat érő bundák, divatosabbnál divatosabb holmik; halk zene szól, mint valami éteri térben. Zavarba ejtő, akár egy gazdag, elérhetetlen nő, felékszerezett, gyönyörű dáma. Európai színvonalú üzlet, gondolom elégedetten, ám hirtelenjében a zsebemet tapogatom, mintha azt nézném, van-e elég valutám, ahogy hajdani nyugati útjaimon a pompás üzletek pompás kirakatát bámulva, hogy aztán koldusérzéssel kullogjak tovább. Cseppet most is meglep ez az érzés. Kíváncsiságból bebóklászom ezeket az új áruházakat és boltokat, ám mintha kinéznének onnan, látván rajtam, hogy nem vagyok komoly vevő csak bepiszkolom cipőmmel a „fényes padlatot”. Pedig a természet megóvott a kisebbrendűségi komplexustól. Irigy sem vagyok azokra, akiknek többre telik, mint nekem. Mégis valami félszegség kerít hatalmába. Nyugtalanság. Holott örülök ennek a gyorsan támadt virulásnak. Csak az autószalonok előtt torpanok meg ismét döbbenten: a nagy üvegtáblák mögött micsoda luxuskocsik mutogatják magukat szemérmetlen kacérsággal! Ki vesz milliókért ilyeneket? Ki tud venni ilyeneket? Vajon nem vagyok mégiscsak kicsinyes és értetlen? Vékonypénzűségem okán maradi? Hiszen fellendült az élet, vannak számosan gazdagok, akik igényt tartanak erre a kínálatra, ők virágoztatják fel az országot, anyagi helyzetük tisztességes hazai kiszolgálást kíván, nincs miért hüledezni, lehet, hogy egyszer majd én is ilyen szalonban fogok autót vásárolni, s nem a használt kocsik piacán.

Most azonban megyek, s keresem a pénztárcámhoz mért árukat. Tolakszom a tömegben, a polcok előtt gonddal válogató emberek hadában. Azért nem panaszkodhatom én sem. Mindenkinek tudok venni valamit. Ha alaposan meg kell is fontolni, mennyit adhatok ki egy-egy portékára. Szaporodnak a csomagok, mindkét kezem tele van már, az utcán, kilépve a túlfűtött áruházból, jeges levegő csap meg; igyekeznem kell, még sok van a listámon.

Az egyik kirakat előtt mellém áll valaki. Nem szólít meg, csak érzem a jelenlétét, feléje kell fordulnom. Sovány, különös köpenybe burkolódzott figura. Arca beesett, szakálla gyér, szeme csillog a mély üregében. Néz. Rám néz, de nem szól, nem is mozdul, kezét sem nyújtja alamizsnáért. Pedig nyűtt öltözete mutatja, hogy nincstelen. Feje födetlen, hosszú haja a vállát verdesi. Otthontalan lehet szegény, mégis ápoltnak látszik; nem a részegeskedők, a drogosok, a mocsokban turkálók közül való. Ott áll mellettem, de nem erőszakosan, semmit sem kér, csak néz, néz… Alig állhatom a tekintetét.

Végre is előkotrok néhány forintot, adnám neki, de csak markolja mindkét kezével a vékony testén összefogott köpönyegét. Aztán elfordul. Hajlott háta belevész a tömegbe.

Tenyeremen a pénz, bénán nézek utána. Ki volt ez? Mit akart?

És akkor megint felbukkan a kép. Az a kép a térrel a hatalmas, feldíszített fenyővel a szabad ég alatt, a szenteste előtti délutánon, abban az évben, a háború után. Az emlék elmosódó, de látom a koraalkonyt; gimnazisták voltunk, és egy székely betlehemest adtunk elő a mindenki karácsonyfája alatt. Egész héten ezzel jártuk a szegényházakat, meleg holmit, némi élelmet vittünk a rászorulóknak. Ádám-Éva napján a hegyekből hozott fenyő tövében vártuk az embereket. Valaki beszédet mondott, valaki szavalt, aztán az amerikai katonai misszió tisztjének örömére és büszkeségére a kórus elénekelte a Silent night-ot. Csendes éj… Tele volt a tér; az Actio Catholica emberei meg néhány protestáns diakonissza szétosztotta az UNRRA csomagokat.

Ott láttam őt! Ott láttam ezt az emberarcot! Ott volt köztük ez a furcsa köpenyt viselő alak, ez a sovány, szakállas férfi, ez a csillogó szemű. Nem tülekedett a tömegben, csak állt nyugodtan, körötte hullámzott az emberár; a táborokból, lebombázott házak pincéiből, romlakásokból, megsemmisítő lágerekből szabadultak, az otthontalanok, a megnyomorodottak, az árvák és özvegyek, a fogságba hurcoltak asszonyai. Csokoládé, tej- meg tojáspor, kávékonzerv, cukor volt a csomagokban. Ő nem fogadott el semmit. Aztán megindult köztük. Odalépett a nőkhöz, az öregekhez, a gyerekekhez, felemelte a kezét, rájuk mosolygott, azok meg csodálkozva nézték, de máris a csomagjaikkal bíbelődtek újra.

Emlékszem erre a férfira. Átérve a tömegen, a jászolhoz jött, amit magunk eszkábáltunk össze, s igazi szalmával raktuk meg, hogy hűséges legyen a betlehemi istállóhoz a játék tere. Meglepődtünk, hogy üres kézzel jár az ajándékozottak között. Talán nem jutott neki, gondolhattuk, s kértünk az egyik nővértől a számára is, de elhárította.

– Mindazonáltal soha ne feledkezzetek meg a könyörületességről – mondta szelíden, aztán éppenúgy tűnt el a nép között, mint az előbb itt, a város szívében, a villanyfüzérekkel díszített, gazdag kirakat előtt.

Fegyverek a zakók alatt

A mélység fölött

Van egy kedvenc karikatúrám, nem emlékszem, melyik újságban láttam és mikor; lassan vagy fél évszázada, hogy a szívembe zártam. Azt sem tudom, ki rajzolta, de zseniális művész volt. Ha még él, ezúton gratulálok neki; soha nem találkoztam hozzá fogható szellemességgel. Egyszerű kis rajzról van szó, ha elmondom, mit ábrázol, nem lesz olyan mellbevágó, mintha leskiccelném. De azért talán el lehet képzelni: meredek partoldal magasodik a feneketlen mélység fölött, voltaképpen egy szakadék széle; alant aprócska házak: az alpesi falu. Ide, ebbe a mélybe zuhant volna le két szerencsétlen turista, ha az egyik a megcsúszás pillanatában fantasztikus lélekjelenléttel bele nem vájja hegymászó csákányát a fűcsomós partszegélybe, a másik pedig el nem kapja társa lábát; most ott függnek a levegőben, a felső a csákány nyelébe kapaszkodva, az alsó pedig ennek a bakancsos bokájába. Lélegzetelállító helyzet. Csend. Felettük a madarak köröznek. És most jön a szöveg. Azt sziszegi a csákányba kapaszkodó a bokáját markolónak: – Ha nem ereszted el a lábamat, fejbe verlek a csákányommal!…

Soha nem tudok betelni ezzel a rajzzal. A képtelen helyzetben tett abszurd kijelentéssel. Hiszen ha a felső be akarja váltani fenyegetését, mindketten a mélybe zuhannak. Micsoda keserű igazság, milyen sokatmondó realizmus ebben az abszurditásban! Kritikus gúny, szélsőségig vitt kilátástalanság, a kényszerű egymásrautaltság szívszorító jelenete. És a vád, hogy az indulat győzhet ugyan a józan észen, de az eredmény csak tragikus lehet.

Nem beszélve arról, hogy a beígért csapást fizikailag nem is lehet végrehajtani.

Bocsássa meg nekem a számomra ismeretlen rajzoló, hogy karikatúráját az évtizedek alatt százszor is lerajzoltam már, különböző magánéleti és társadalmi helyzetek illusztrálására. Most is eszembe jut, ezekben a változó időkben, amikor nagyjából a csákányos hegymászóhoz hasonlóan fenyegetjük, szakadék szélén függve, a lábunkba csimpaszkodókat. Ha egyformán szerencsétlenek voltunk is, már nem akarunk azok maradni; az ügyetlenebbje ne a mi bőrünkre menekedjék meg a bajtól.

A félelem érthető, hiszen mi sem vagyunk valami nagy biztonságban: csákányunk hegye könnyen kiszakadhat az omladékony partból.

Amióta megsokasodtak a menekülők, a különböző földrajzi hosszúsági vonalon elhelyezkedő keletről nyugat felé áramlók száma, a befogadó vagy befogadni kényszerülő országokban, nálunk is, fel-felhangzik az elégedetlenkedés moraja. Természetesen a kormányok, intézmények, egyházak és egyének segítő gondoskodással veszik körül az otthonukat elhagyni kényszerült embereket. Emlékek is buzdítanak a megértésre, hiszen alig van Közép- és Kelet-Európában népség, amely nem kóstolta volna meg az idegen kenyeret. Nem jó érzés lelki invalidusnak, hazátlannak, megtűrtnek, befogadottnak, vándornak, átutazónak és űzöttnek lenni, megalázó másokba kapaszkodni. Senki sem hagyja ott jószántából földjét, otthonát. Mennyi menekülőt láttam már én is! Harminckilencben a lengyeleket; Nagycenken, ahol gyermekkori vakációimat töltöttem, a régi cukorgyár magtárépületeiben laktak, ott leltek menedéket az összeomlás után tisztek, közkatonák. Aztán a franciák, amikor a németek megszállták az országukat. És a háború utolsó éveiben az ekhós szekerek karavánjai a Bácskából menekülő, mert oda telepített bukovinai székelyekkel. Anyák szültek az istállók melegében a szalmán; öreg apók haltak meg útközben a novemberi esők hidegében. Aztán jöttek az ukránok is a mokány kis lovaikkal, át az országon, egybekeveredve az evakuáló magyarokkal. Később meg vissza Ausztriából, megcsappanva, a fogságba ejtett férfiak nélkül, s megint szállást kértek a portákon, szérűn, padláson háltak, léteztek távol attól a vidéktől, ahol élhettek volna békességben. És nemsokára, negyvennyolc táján megindult az úgynevezett disszidálás, családok szakadtak szét, vélvén, hogy talán örökre is. És ötvenhat. Százezrével megint a menekülők. A hontalanná válók. Nem mindenki örül az áradatnak. Sokan érezhették, hogy csak megtűrtek, mert hamar elmúlnak a csodák, a dicső napokat a köznapok kényelmetlensége váltja fel, és még a szerencsés is boldogtalan néha. Jöttek hozzánk a görögök például, mint valaha a szerbek, végleges új hazát keresni. Nem sorolom, pedig sorolhatnám a nyugtalan népvándorlást. Mondhatnám az Erdélyből áttelepülőket, majd a menekülőket. Az életüket mentőket, a veszélyekből szabadulókat.

Mindig voltak bizonytalan utakra késztettek, másokba kapaszkodni kényszerültek, amióta csak az eszemet tudom.

S most keletről újabb áradat várható, mindennél nagyobb és elkeseredettebb. Ezrével, tízezrével, százezrével jöhetnek éhségverte családok, puszta életüket menekítők, a fagyhalál, a nyomor, a munkanélküliség elől felkerekedők.

Nemrégiben a jugoszláviai határ előtt, a magyar oldalon láttam a Ladák, Moszkvicsok táborát. Ott rostokoltak a kukoricások mentén, az árkok fonnyadt-gazos, tarackos partján a szovjet családok; gyermekek, vének dideregtek vagy raktak tüzeket az őszi hidegben, makacsul várva valami érthetetlen reménységben, hogy dollárokhoz jutnak, s átengedik őket a sorompón, bevásárolhatnak némi eledelt, italt, szappant, ruhaneműt talán. Szörnyű körülmények között vesztegeltek, felfoghatatlan volt, miért vállalnak ekkora megpróbáltatást. De a szükség nagy úr. Ez a modern népvándorlás oka; mennek a népek seregestől, mint hajdan a törzsek, nemzetségek, sátrat felszedve, jószágot odahagyva, hogy létüket mentsék. Ilyen karavánok várhatók egyszer csak a határainkon. S megteheti-e valaki, maga is a földönfutók keserveit ismerő, hogy azt mondja: nem jöhettek? Az ember elesettsége felett szemet lehet-e hunyni nyugodt szívvel?

Pedig nem csoda, hogy fél a nála szegényebbtől az, aki éppen csak kilábalóban van a bajból. Aki a szakadékba zuhanás előtti utolsó pillanatban még belevágta csákánya hegyét az egyébként cseppet sem szilárd perembe. Nem akarja – nem akarhatja, hogy csimpaszkodjanak rajta, hogy a bokájába kapaszkodva függjön a társa, mert az könnyen a mélybe ránthatja. A csákány őt talán kibírja, de kettőnek a dolog már kockázatos. Hát azt mondja kétségbeesetten: – Ha nem ereszted el a bokámat, fejbe csaplak a csákányommal…

Persze nem csapja. Mert nem csaphatja.

Csak retteghet. Csak bízhat, bizakodhat, hogy mégis fennmaradnak mindketten, csak imádkozhat, hogy ne legyen végzetes tragédia, hogy nem csúfolja meg őket a szerencse, ha már így megakaszkodtak, valahogy vissza is vergődhessenek, vagy kitarthassanak addig, amíg megmentik őket.

Vajon mekkora súlyt bír ki ez a perembe vágott csákány?

Ez a kérdés. És függünk a mélység fölött.

Betlehem vére

Napok óta Jeremiás próféciája jár a fejemben, azok a mondatok, amelyeket Máté idéz az evangéliumának 2/17. részében: „Hang hallatszott Rómában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.”.

A betlehemi gyermekek megöletéséről van szó, Heródes paranoiás őrjöngéséről, a kegyetlen parancsról, hogy gyilkoljanak le minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket, mert köztük van az, akiről a napkeleti bölcsek áhítattal szóltak.

Köztük van a Messiás.

A Megváltót akarja megöletni Heródes, akitől rettegve félti a hatalmát. De akit mindenki várra-vár, hiszen már elviselhetetlen az elnyomás, a megaláztatás; a hatalom örökösen tilt és büntet „az ország üdve érdekében”; elégetik a szent könyveket, halállal sújtják azt, aki megüli vallása ünnepeit. Apái földjén rettegésben él a nép, hogyne várná a csillag feltűnését, amely majd jelzi az Eljövendőt.

És fel is ragyog a csillag. Annyi keserves év, annyi várakozás után a judeai Betlehemben megszületik a Gyermek; felette áll meg ragyogva a fény, arra tartanak hát a népek, hogy imádják, köszöntsék azt, aki értük jött a világra.

Értük és nem ellenük.

A zsidók királyát.

Ez a király a szeretet és a szabadság. A szenvedések feloldója Ő, az elnyomottak felszabadítója, az igazságtalanságok megszüntetője, az egyenlőtlenségek eltörlője és a bűnök megbocsátója.

Tőle fél Heródes. Irgalmatlan parancsot ád elpusztítására, mert érzi, hogy oka van tőle félni.

És a katonák engedelmeskednek a parancsnak. Házról-házra járnak, kitépik az anyák karjaiból magzataikat, pokoli mészárlást visznek végbe. Falhoz csapkodják az ártatlanokat, kardjukat kéjjel mártják a gyenge testekben. Nincs kegyelem. Ők a hatalom zsoldosai, és meg sem fordul a fejükben, hogy akit halálra keresnek, az ő megváltójuk is. Ömlik a vér; Heródes nem tűr ellentmondást, ha az uralma védelméről van szó. Senki sem lehet nála több Judeában. Senki ne támasszon hiú reményt az emberekben a szabadulásra, a zsarnoksága alóli megmenekvésre.

Vérben fürdik Betlehem és annak egész környéke.

Mérhetetlen az anyák fájdalma. Mérhetetlen a nép kétségbeesése.

És számlálatlanul hevernek a temetetlen holtak.

De a kiontott vér az égre kiált…

Amióta Temesvárról hallom a felzaklató híreket, minduntalan ezek a képek támadnak fel bennem. Ez a párhuzam. A csillag fényében végre megszülető Megváltó és Heródes szörnyű, bosszúszomjas vérengzése.

A bölcsek Jézus születése idején úgy számolgatták, hogy ha a Jupiter a Saturnus közelébe ér a Halak csillagképében, akkor el kell jönnie a Messiásnak. Hiszen a királyi csillag – a Jupiter – Izrael védőcsillagához – a Saturnushoz közelítve csakis azt jelentheti, hogy a zsidók királya van megszületőben, különösen a Mars hanyatlásával egy időben, mert az utóbbinak a távolodása Heródes uralmának a végét mutatja.

Heródes uralma manapság is a végéhez közeledik. A zsarnokság órái megszámláltattak, de éppen végóráiban legerősebb a zsarnok gyilkolási vágya; utolsó erejével még őrjöngve pusztít. Ugyanígy tett eddig is minden diktátor, minden megszállottja a hatalomnak.

Az erdélyi és regáti városokban a jogaikat követelő, a diktatúra ellen tüntető, a jogtalanságot megelégelő, kétségbeesett magyarok, románok és más nemzetiségűek fegyvertelen tömegei géppisztolyok és ágyuk csöveivel találják magukat szemben. Heródes-Ceausescu már egy jó ideje kétségbeesetten nézi, hogy Kelet-Európa felett ott fénylik a betlehemi csillag, s a jászolban ím ott a Kisded – a megszületett szabadság.

Heródes Judeában azt mondta a napkeleti bölcseknek: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és imádjam őt!”

De a bölcsek sejtették, hogy nem imádni akarja, hanem elpusztítani.

Ceausescu lezáratta Románia határait, hogy lehetőleg tanúk nélkül tombolhasson bosszújában és – bizton mondhatjuk – rettegésében.

Mert a Mars hanyatlóban van.

Jó volna békés karácsonyt ünnepelni, annyi nehéz évtized után megnyugodni. De nem lehet. Nem ülhetünk nyugodtan asztalhoz, nem gyújthatjuk meg könnyű szívvel a fenyőn a gyertyákat. Nem koccinthatunk önfeledten a csillagszórók szikrázásában egymásnak kellemes ünnepeket kívánva, amikor karnyújtásnyira tőlünk embereket kaszabolnak le mélyrepülésű helikopterekről, amikor páncélozott járművek csörömpölnek a szomszédunkban, amikor Románia népei elkeseredett küzdelmet vívnak életükért, legelemibb jogaikért.

Kelet-Európában, Magyarországon nehéz így a karácsonyt ünnepelni.

Kaszabolják az ártatlanokat. De a judeai Heródes sem tudta megöletni a Messiást. Betlehem véres napjai kétezer év múltán sem feledhetők, de a Gyermeket nem érhette a gyilkosok kardja, a Megváltó – hogy betelhessen rajta az Írás – megmenekült.

A tragédiában ott fénylik a remény is.

Félő, hogy még nagyon sok áldozattal jár a küzdelem. Félő, hogy még sok Ráhel fogja siratni gyermekét, és nem tud majd megvigasztalódni, hogy már nincsen. De a folyamat, ami a mi tájainkon elindult, megállíthatatlan, és Románia is feltámadhat szörnyű rémálmából.

A tavalyi karácsony óta sok minden változott a világban; el sem képzelhettük, mi mindent élhetünk meg 1989-ben.

„Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala álmában megjelent Józsefnek Egyiptomban, és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment” (Máté 2/19-20-21).

Nyugtalan ez az idei karácsonyunk. De talán a következő már jobb lesz. Talán valóban visszatérhet Izrael földjére békében a Gyermek.

Fernandel és a többiek

Hallom, hogy 110 éves a rendőrségünk. Ebből az alkalomból a televízió riportere megkérdezte egyik vezetőjüket, mit gondol, manapság, amikor a politika, a hatalom hű kiszolgálóiból végre a lakosság érdekeinek őreivé válnak, szeretni kell-e a rendőröket?

Különös kérdés; akárcsak a riportalanyt, engem is elgondolkodtat kissé.

Emlékszem például arra a régi-régi posztra, a nyári, fehér zubbonyos, fehér csákós, kardos rendőrre a Várból; tekintélyt parancsoló bajsza alatt, az álla hegyén feszült a csákó lakkszíja, kényelmes léptekkel járta körül a Szentháromság teret, beballagott az Országház utcába, s közben jobbra-balra köszöngetett a nagyságáknak, szalutált az uraknak, biccentett a mosónőknek; jól ismerte őket állandó körzetében. Éjszakánként, ha némely vendéglős nem spalettázta be időben az üzletajtót, bezörgetett, figyelmeztetvén a zárórára. A csendes utcákon messzire hallatszott kardja csörrenése, léptei koppanása. Az alvók tudták, hogy óvja őket a biztos úr, nyitva hagyhatták a forró júliusi éjeken a földszinti ablakokat, a csavargók, betörők dolgát megnehezítette az őrszem.

Vasárnap délben, ha a galambokat etető népek között strázsált a templom előtti téren, s valamely frajlánt, ki gyermekeket pesztrált, a gavallérja fotografálni óhajtott netán, megkérhették a biztos urat, hogy a matrózruhás lurkókat hadd kaphassák le az ő díszes társaságában; ilyenkor megpödörte bajszát, mellét kidüllesztette, s büszkén nézett a lencsébe.

De voltak kardlapozó rendőrök is, ágaskodó, idegesen fújtató lovak hátáról az elégedetlenkedő tömeget szétkergetők. Magam is láttam ilyet gyerekkoromban. Igaz, az emberek akkor helyeselték a rendbiztosi akciót az Andrássy úton, mert a lovas rendőrök nyilas tüntetőket zavartak szét kivont karddal jókora ütéseket mérve a szitkozódva menekülőkre. Ám a magyar történelem során gyakorta kellett ártatlanok ellen is fellépniük; részvétlenséget mutatni a kilakoltatottak síró asszonyait és porontyait terelgetve. A legtöbbje szégyellte magát, hiszen egyszerű sorból kerültek állami szolgálatba. Parasztfiúk öltötték fel a közrendőri egyenruhát, viselték derékszíjuk fémcsatján a számozást.

Abban az időben olvastam egy képeslap viccoldalán, hogy hazamegy a fővárosból falujába a menyecske, és lelkesen újságolja a szomszédasszonyának: – Te Maris, majdnem láttam az uradat! – Hogyhogy majdnem? – Hát úgy, hogy láttam a 103-as rendőrt! – Az én uram a 104-es! – Na azért mondom, hogy majdnem!…

„Andris”-nak hívták őket, és az élcek célpontjai voltak, akárcsak az utóbbi időkig a maiak. Összerogy és kimúlik a Karpfeinstein utcában a sráfkocsis lova – mesélte a korabeli polgár a hajdani viccet –, kínlódik a jegyzőkönyvvel egy darabig a rendőr, silabizálja az utcanevet, de sehogy sem tudja kibetűzni. Hát ráparancsol a fuvarosra; hogy húzkodja át a tetemet a szomszédos utcába, mert annak egyszerűbb nevével jobban boldogul…

Az ostoba emberre azt mondták: – Buta, mint hat pár rendőrcsizma! – Ami sehogy sem tekinthető hízelgő véleménynek a testületre nézve. Miként Anatole France párizsi zöldségárusa, sokan vélték ellenségüknek a rendőrt. – Vesszen a zsaru! – kiáltja hősiesen a piaci kisember ama novellában, amikor közlekedési dugót okozó felborult kordéja miatt igaztalanul nem a tettest, hanem őt, a vétlen kárvallottat állítják elő.

– Vesszen a zsaru! – gondolhattuk mi is számtalanszor az elmúlt időkben. De mindemellett eszembe jut az a rendőr, aki 1947 elején letartóztatta apámat. Dél volt, ilyenkor gyérült a forgalom a vendéglőnkben, a családi törzsasztalnál ebédeltünk.

A rendőr az üzletajtón jött be, puskával. Mutatta a letartóztatási parancsot. Megdöbbentünk, de apám nyugalmat erőltetett magára, noha semmi okát sem találta az intézkedésnek. Kérte, hadd fejezhesse be az ebédet. A rendőr megengedte, várt. Sohasem felejtem el az evőeszközök halk koccanását a síri csendben, ahogy ültünk az asztal körül. Aztán végezvén, apám felállt, felöltözött és azt mondta: – Mehetünk. – Nem tudtuk, hova viszik és miért, de az Államrendőrség Államvédelmi Osztályának pecsétje volt a papíron, minden megeshetett. Az üzletet azonban nem lehetett bezárni; anyámnak és nekünk kellett helytállni, mintha mi sem történt volna. Estefelé egyszer csak megjelent ugyanez a rendőr. Titkon, az udvar felől jött, a konyhán át; bizalmasan közölte, hogy az Andrássy út 60-ba kísérte apámat, vigyünk be neki pokrócot, mert hidegek a februári éjszakák a zárkában. Én szaladtam a plédekkel; a kapuban átvette tőlem az őr – soha többé nem láttuk a pokrócokat. Apám sem. Szerencsére tíz nap múlva kiengedték, („Utasítás szabadon bocsátásra” 1947. febr. 21. napján), mert semmi vádat sem tudtak felhozni ellene.

– Kell-e szeretni a rendőröket? – kérdi a riporter a televízióban. 1956. október 23-ának estéjére gondolok. Ott vagyunk a Rádiónál, azután a Múzeum körúton, ahol bezúzott üvegekkel hever a felborított villamos, özönlik a tömeg az Országház felől, ég a kávéháznál a teherautó… És a TTK előtt, az úttesten egy felsorakozott rendőrszázad. Mozdulatlanul. Rájuk ront a tömeg:

– Maguk is ellenünk vannak?! Nem szégyellik magukat?! – Nem csinálunk semmit – felelik nyugodtan. És valóban, nem avatkoznak be semmibe, várják a visszarendelési parancsot. A nép tapsol, felhangzik a jelszó: „Velünk van a rendőrség!”… Átveszi mindenki, ismétlik szakadatlan: „Velünk van a rendőrség!”…

Hogy lehet-e szeretni őket? Már a későbbi időkből felbukkan emlékezetemben Fernandel. Afféle jópofa lópofa volt. Hasonlított a nagy nevettetőre, azért ragadt rá ez a név. Hogy ki kezdte el így hívni, mi, az Emkébe járó írók, szerkesztők vagy a Nemzetiből a próbák után kávézni, sörözni átugró színészek, nem tudom. Ott volt a szolgálati helye a Blahán, a kereszteződésben, még akkor, amikor a jelzőlámpákat egy kapcsolópult mellől kellett kezelni. Néha bejött egy jó erős kávéra, felhajtotta a pultnál, tréfálkozott a pincérnőkkel, közben félszemmel leste, nincs-e zsebes vagy vendéget molesztáló prosti az üzletben, odaköszönt az ismerősöknek széles gesztussal, derűsen, mert tudta, hogy szeretik. Zubbonya ujjából kilógott csontos csuklója, nem volt valami fess alak, de talán még a gazfickók is tisztelték; rendet tartott a környéken.

Fernandelt szerettük, de a rendőrök többségét nemigen; a feszült helyzetet maguknak köszönhették. Még egy vacak közúti ellenőrzést is olyan morc pofával hajtottak végre, hogy az ember többszörös gyilkosnak érezhette magát, akit köröznek. A megfélemlítés volt a módszer ilyenkor is, akárcsak a nemzeti ünnepeken, amikor a diákokat gumibotozták. De a rendőrség többé nem akar ilyen lenni. Máris tapasztaltam az udvariasságot. Valamelyik este gépkocsi ellenőrzés volt, megállítottak, s míg az iratokat halásztam elő, a rendőr bocsánatot kért, amikor nem dobta el égő cigarettáját. – Megengedi uram, hogy tovább szívjam? – A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Ekkora figyelmesség?! Mindjárt jobb kedvem lett, mindjárt nagyobb nyugalom töltött el a pesti éjszakában.

– Uram, csak szívja tovább, de köszönöm, hogy megkérdezte!

Az árny

Éveken át láttam – meséli F. –, hosszú-hosszú évtizedeken át a házunkkal szemközti kapualjban; ott állt örökösen az az alak és figyelt – ámbár úgy tett, mintha csak véletlenül téblábolna ott, behúzódott a kapuszegletbe, ahol nem vetült rá fény; delente pedig, amikor teljes erejével süti a nap az utcákat, a kapubolt alá settenkedett, s csak napszálltakor jött elő onnan, mert az alkonyatban, úgy vélhette, nem annyira feltűnő a jelenléte, meg aztán éjszakára bezárják a kaput, s ő mégsem maradhat odabenn, nem az a dolga. Nem az volt a dolga – mondhatom ma már így, mert egy ideje nem látom. De azelőtt akárhányszor kinéztem az ablakon, a nap bármely szakában, vagy ha kimentem az utcára, jövet-menet mindig láttam, ő ugyan azt hihette, hogy ügyesen félrevezet, mert mindannyiszor úgy tett, mintha csak véletlenül botlanánk egymásba. De tisztában voltam vele, hogy engem figyel. Azért állították erre a posztra. Nem lehetett könnyű a szolgálata. Nyáron még csak-csak, mert a hőség ellen találhatott magának menedéket, a kapu alól kiáramló hűvös, pinceszagú levegő is hűsíthette, ha pedig esett az eső, hát behúzódhatott az eresz alá; még az ősz is kibírható lehetett, a tavasz meg egyenest vigasztaló; de a tél! Télen sokat szenvedhetett a zimankóban, a jeges szelek idején, amikor a kapu alól a huzat is dermesztette, az utcán végignyargaló szél meg befútt a kabátja alá; nyirkos, ködös napok ereszkedtek a városra, aztán meg a hó! Amikor sűrűn, vastagon belepte a járdát, neki meg ott kellett toporognia nappal és éjszaka, egy pillanatig sem szem elől tévesztve engem, hát az bizony nem irigyelnivaló! Isten bizony, néhányszor megsajnáltam! Különösen a téli hajnalokon, amikor karját a mellén keresztbe csapkodva, ujját huhogva, csizmás lábával bokázva-ugrándozva védekezett a fagyhalál ellen, vagy nagy viharok idején, amikor minden jótét lélek fedél alá menekült, neki meg mégis lesben kellett állnia, hát megesett rajta a szívem. Sokszor már azon voltam, hogy behívom a lakásomba, vagy forró teát viszek ki neki, pokrócot terítek a vállára, esetleg elviszem egy kiskocsmába, iddogálok vele, együtt maradunk a meleg, füstös helyiségben, hogy lásson, ellenőrizhessen, ne kelljen őrködnie az istentelen időben. De nem tehettem, mert mindkettőnket kötött a diszkréció: én nem tudhattam, hogy létezik s engem figyel, hogy rám van állítva – ahogy ezt a biztonsági szolgálatban mondják; ő pedig nem engedhette, hogy felfedjem kilétét; ha jó szóval megkerestem volna, bizonyára tiltakozik: – De kérem! Mit akar tőlem! Én önt nem ismerem, azt sem tudom kicsoda, csak állok, álldogálok itt a kapuban, várok valakit, ne zaklasson!… – Valahogy így. És nagyon kínos lett volna.

Hát szenvedj! – gondoltam máskor, amikor meg-megfeledkezve róla újra megpillantottam egy szép napon, és ismét felbosszantott makacs jelenléte. Mi az ördögért figyel? Mit akar tudni rólam? Lesi, mikor megyek el hazulról, mikor térek vissza; kik járnak hozzám, kikkel beszélek és mit?… Mert – még nem is mondtam –, néha, amint lepillantottam rá az ablakomból, feltűnt, hogy a zsebéből valamiféle kis tárgyat vesz elő, és a füléhez szorítja; nos, igen, a vevőkészülékét! Nyilván telepítettek a lakásomba néhány „poloskát”, – ez is a biztonsági szolgálat kifejezése –, így aztán a lehallgató készülékek révén eljutottak hozzá szavaim. Eleinte vigyáztam is, hogy felelőtlenül ne beszéljek, vagy megpróbáltam kideríteni, hol lehetnek a „poloskák”, de azokat nagyon ravaszul tudják ám elhelyezni! Védekezésül felerősítettem a rádiót, bekapcsoltam a televíziót, megindítottam a porszívót, hogy azoknak a zaja elnyomja a hangomat, amikor a feleségemmel, a rokonaimmal vagy a barátaimmal beszélgettem; igaz, a zajtól alig értettük egymás szavát, de annak a lenti alaknak sem lettem volna a helyébe, mert – kitekintvén a függöny mögül – láttam, milyen torz arcot vág: majdnem megsiketült a recsegéstől, de készülékét mégsem vehette el a fülétől, bízván, hogy a hangzavarból valami lényegest tud kiszűrni. Kárörvendőn nevettem kínlódásán. Előfordult, hogy mérgemben mindenféle gorombaságot üvöltöttem a mennyezet felé, amikor megelégeltem az óvatoskodást, s reméltem, hogy a „poloskák” veszik a szövegemet, s emberem fülébe jutnak átkozódásaim. Mindezeket el kellett tűrnie. Mondhatom azonban, hogy amennyire dühített megalázó leselkedése és hallgatózása, legalább annyira le is vett a lábamról kitartásával, rendíthetetlenségével, kötelességtudásával. Hosszú-hosszú évek alatt megszoktam jelenlétét. Reggelre kelvén első dolgom volt kipillantani rá, és szinte megnyugtatott a változatlanság: ott állt a posztján. Éjszakánként, amikor munkám végeztével aludni tértem, mindig eszembe jutott, hogy vajon mi lehet vele; talán nem is jött volna álom a szememre, ha nem az ő árnyként kirajzolódó alakjának képével fejezem be napomat.

Sokszor elképzeltem, milyen kellemetlen lehet neki naphosszat, hétszámra, évről évre ott strázsálni; hány és hányféle trükköt kell kieszelnie a feltűnés elkerülésére. Mert hiszen akadtak olyan járókelők az utcánkban, akik örökösen egyazon útvonalon haladva napjában többször is láthatták, bárki megütközhetett azon, hogy mindig és mindig ott látja a házunkkal szemközti kapuban. No meg akik ott laktak, azok is megelégelhették volna a settenkedését. Tolvajnak, rablónak nézhették volna. Nem könnyű megőrizni az inkognitót, nem egyszerű dolog az illegalitás. Emberem millió és millió fogást találhatott ki, hogy figyelhessen. Néha úgy tett, mintha csomagot vinne valakinek a házba, máskor levelet dobott be a szekrénykék egyikébe, volt, hogy a lakók névsorát böngészte ha feltűnt váratlanul valaki, aztán meg a házszámot nézegette kitartóan, a cipőpertlijét csomózgatta, ha gyanakodva végigmérték; a falnak dőlt, mintha napozna; az eresz alá húzódott, mintha az esőben nem akarná folytatni az útját és így tovább. Nagyon ravasznak kellett lennie, hogy teljesíthesse a feladatát.

Ráadásul el sem tudtam képzelni, miért állították rám. Békés polgára voltam a hazának, semmiféle összeesküvésen nem törtem a fejemet, barátaim sem voltak titkos társaságok tagjai, mindössze annyira bíráltuk vagy szidtuk a rendszert, amennyire intézkedéseivel borsot tört az orrunk alá. Nem voltam párttag, nem frakcióztam, kerültem a politikát, szabad embernek véltem magam, aki előkelő idegenként éppen csak tudomásul veszi a hatalmat, de kellően távol tartja magát tőle. Munkám is meglehetősen semlegesnek mondható: az ország faunáját és flóráját kutatom, különös tekintettel a szubalpin tájakra. Tudományos ügyködésem során természetesen akarva-akaratlanul is beleütköztem a rendszer korlátaiba, ilyenkor feldühödtem, de újra és újra a természet iránti rajongásom ragadott el – vagyis térített vissza lelki békémbe. Éppen ezért nevetségesnek tartottam, hogy figyelnek vagy figyeltetnek, felesleges igyekezetnek láttam, de tűrnöm kellett. Tudtam, ha panaszt teszek a hatóságoknál, rám fogják, hogy képzelgek, s ha bizonygatnám igazamat, talán még elmebetegnek is titulálnának, akinek hallucinációi vannak. Hallgattam tehát, és megpróbáltam együtt élni az árnnyal.

Ha elhaladtam előtte, már biccentettem is köszönésképpen, ő persze – nyilván ez is hivatása gyakorlásához tartozik – nem viszonozta üdvözlésemet, zavar nélkül elnézett felettem.

Évek, évtizedek múltával – az arcát közelről látva – észrevettem, mennyire megöregedett, megtört; de hiszen sokáig állt a vártán, nem csodálhatom, hogy elfáradt.

Végtére is sajnáltam. Mennyit fáradozott hiába! Sajnáltam, de nem szeretettel; szeretni soha nem voltam képes, és ez örökösen felkavart, mert nem jó szeretetlenségben élni. Megsínyli az ember. Mégsem oldódtam fel iránta.

Ám milyen a megszokás! Egy reggel, kitekintve az ablakon sehol sem láttam; se a kapuban, se annak valamely szegletében vagy a járdán a járókelők között. Hirtelen megmagyarázhatatlan pánik fogott el; pánik, noha mindig is a pokolba kívántam ezt az alakot! De túl váratlanul tűnt el; eleinte nem is hittem, hogy nincs ott a posztján, azt gondoltam, valaki vagy valami elfedi a szemem elől, de bárhogy fürkésztem az utcát, nem találtam. A pánik – amit bizonyára a megszokottól eltérő élmény váltott ki – nyugtalanságba csapott át, végére akartam járni a dolognak. Nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket. Lesiettem az utcára, nézegettem, keresgéltem mindenütt, de nem akadtam a nyomára. Semmi kétség, nem volt ott többé! Nem került elő sem délelőtt, sem délután és este sem. Másnap sem láttam.

Elment. Elvezényelték, megszűnt a feladata. Nem akartam elhinni, annyira meglepő volt. Tehát már nem figyelnek. Nem figyeltetnek? Nem leselkednek rám, nem hallgatják le a beszélgetéseimet?

És csak így, máról holnapra?…

Fantasztikus érzés volt! Ritkán élhet meg az ember efféle pillanatokat; a szabadság nagyszerű perceit! Szólhatok, kiabálhatok, cselekedhetem szabadon, ellenőrzés nélkül! A rab érezheti ezt, mikor kinyílik előtte a börtön kapuja. A hajótörött, amikor a lakatlan sziget közelében feltűnik egy arra tévedt hajó. A vak, aki isteni csoda folytán egyszeriben lát, a süket, aki hall és a béna, aki újra tud járni!

Mámorító!

Jóllehet, nem kezdtem el másképpen élni; úgy telnek a napjaim, mint eddig, mert a szubalpin fauna és flóra kutatása minden időben egyforma feladatokat ró az emberre, becsülettel kell ellátni elnyomásban és szabadságban egyaránt, de munkámat most mégiscsak annak a nyomasztó veszélynek a terhe nélkül végezhetem, hogy senki sem próbál korlátozni.

Ám néha azon kapom magam, hogy a függönyöm mögül lesem az utcát, mert időnként valamelyes nyugtalanság fog el, valami bizonytalanság és félelem: vajon nem arról van-e szó, hogy az az alak csak alaposabban elbújt? Hogy utasítást kapott az ügyesebb álcázásra, mert már nagyon is feltűnő volt a jelenléte?

Éjszaka sem tudok szabadulni a gyötrő gondolattól, hogy titkosabban figyel, mint eddig! Néha felkelek, az ablakhoz osonok, kinézek, tekintetemmel pásztázom az utcát, aztán visszafekszem, hánykolódom… Mert valamelyik éjjel is!… Egy darabig semmit sem fedeztem fel, csendes és nyugodt volt a környék, de hirtelen egy árnyat láttam lopakodni a szemközti kapu felé, s mintha egy szempár villant volna fel rám a sötétből. Megdermedtem.

A szemek villogtak, rám szegeződtek.

Neszezésemre felébredt a feleségem, nem értette, mi bajom lehet, odajött hozzám az ablakhoz.

– Nézd! Nézd csak! – mutattam le az utcára kétségbeesve.

– Egy macska – mondta a feleségem ásítva. – Gyere pihenj, nemsokára reggel lesz…

Egy macska! A feleségem szerint csak egy macskát láttam! Én azonban kételkedem. Az az ember és a megbízói nem adhatták fel ilyen könnyen! Mert mihez is kezdhet egy ilyen alak, miután innen elparancsolták? A fotelban gubbaszt, és nézi a televízió műsorát vagy klasszikus regényeket olvas? Horgászni jár? Sétálgat a parkban? Valami állás után néz? Kereskedőnek áll vagy iparosnak? Vagy csak kuksol otthon a konyhai hokedlin és várja, hogy az asszony megfőzze az ebédet?

Nevetséges!

Súlyos és fontos feladatnak tartotta a figyelésemet. Miért ne tartaná annak még ma is?

Ezért nem hiszem, hogy csupán egy kóbor macska villantotta felém a tekintetét a kapu szegletéből. Nem, nem, az maga volt az árny… Az árny! Csak most ügyesebben, alattomosabban figyel. De figyel. Aligha tesz le róla.

Így hát nem árt, ha gyanakszom.

Mint a politikában

Ott ülnek a metróban, a férfi és a nő, ülnek a zsúfolt kocsiban; az ember keresztbe vetett lábbal, lazán előregörnyedve, az asszony meg mellette, félig feléje fordulva és reá függesztett tekintettel, várakozva. Robog a szerelvény, köröttük ácsorognak az utasok; lökdösődés, enyhe taszigálódás fogja körül őket, de mit sem törődnek vele; egyáltalán nem figyelnek senkire, csak ülnek ott egymás mellett, mint egy szobában. Az sem érdekli őket, hogy melyik állomásra futott be a vonat.

A nő valaha szép lehetett; szép barna teremtés, mostanra már megviselt; dús hajában ősz szálak, szeme táskás, ajkán a bordó rúzs kissé elmaszatolódott. Lóg rajta a kötött kabát, szoknyája pecsétes, akárcsak a férfi kordnadrágja. Gyűrött kabát, vasalatlan ing van a férfin, álla borostás, ajka beesett, mert foghíjas az ínye. Ősz és kócos ő is. Mintha időtlen idők óta utaznának már ebben a kocsiban, be sem szálltak, ki sem szállnak, csak zötykölődnek át meg át a városon.

Bár szoros közelségben ülnek, mégis messzire vannak egymástól, legalábbis az emberen látszik, hogy magába zárkózott, üres tekintettel bámul előre; meg se rezzen, amikor a nő óvatosan, szelíden, bocsánatkérő mozdulattal a térdére teszi a kezét.

– Nincs igazam? – kérdi végre, elfulladó hangon a nő. – Azt mondd meg… csak ennyit mondj meg… Igazam van? Igazam? Csak azt kérdem tőled, hogy igazam van-e vagy sem?

A férfi hallgat.

– Drágaságom!… – kezdi a nő, de megszeppen, mert ezt hallva, az ember indulatosan lesöpri térdéről a szelíden markolászó kezet. – Hát jó. Jó. Értem. – Kis csönd. – De azért mégiscsak megmondhatnád, igazam van-e vagy sem!

A férfi nagy nehezen bólint.

– Akkor pedig? Akkor pedig mi bajod velem? Mi a baj?

– A stílus! – mondja maga elé meredve a férfi.

– Micsoda?

– A stílus. Az a baj. A stílus.

– A stílus? – csodálkozik a nő.

Eltöpreng ezen. Újra próbálkozik, megérinti embere térdét. Nem utasítják el. Ráteszi mindkét tenyerét a kopott kordnadrágos térdre. Arcán esdeklés, bánat.

– Veszekszel velem – mondja a férfi, és bólogat. – Igen, igen. Veszekszel velem.

– Hát igazam van, nem?! – bátorodik meg a nő. – Szörnyen viselkedsz. Olyan szépen éltünk együtt. Olyan jól megértettél. Megértettelek. Szereztünk lakást. Megszereztük azt a jó kis lakást. Hát nem jó ott nekünk? Jobb volt, amikor abban a kuckóban… ott a sógoréknál? Az jobb volt? Most magunk lehetünk, szabadok vagyunk, azt csinálhatjuk, amit akarunk, hát miért nem jó ez neked? Mi? Azt mondd meg? Miért nem jó ez neked?

– Nem mondtam, hogy nem jó.

– Hát akkor?

– Veszekszel velem.

– Persze, hogy veszekszem. Mert látom, hogy valami baj van.

A férfi bólint.

– Szóval jól látom. Baj van. Iszol. És már én is… Engem is rászoktatsz. Már én is… keserűségemben… Ezért veszekszem. Érted veszekszem. Hogy ne menj tönkre. Hát baj ez?

– Nem ez a baj.

– Hát mi?

– Mondtam már. A stílus. Az ellen emelek kifogást. – Így mondja: az ellen emelek kifogást. Mulatságos ez a választékosság. – Igazad van, de a stílus, amit használsz, nem megfelelő. Az bánt. A stílus….

– A stílus? – képed el újra a nő.

Kis csend, majd ismét a férfi: – Az ellen tiltakozom csupán. A stílus ellen!

A nő vár egy ideig, ajka megvonaglik, sírás kerülgeti. Felnéz emberére és azt mondja:

– Elhidegültél.

– Csak közömbös vagyok.

– Az ugyanaz!

A férfi alighanem túllőhetett a célon, mert engedékenyen helyesbít: – És ha csak mutatom a közönyt?

– De miért? De miért? – Már potyognak a nő könnyei. Elkeni szempillái körül a fekete festéket. – Megőrjítesz. Szerettél. És most azt mondod, hogy közömbös vagy…

– Talán csak mutatom.

– De miért kell mutatnod? Nem történt semmi baj. Semmi rossz. Inkább jó történt. Hát van lakásunk, ott lakhatunk végre… zavartalanul. Emlékszel, milyen csöndben kellett lenni?

A férfi bólint.

– Emlékszel, hogy mindenért ránk szóltak? A vízcsapért… meg az ajtókért! Hogy ne nyikorogtassuk! Pedig a sógoréknál voltunk, nem is idegenben. De ennek most vége. Szabadon csapkodhatod az ajtót, meg a vizet is folyathatod… és a gázért sem szid senki. Minden jó lett… és akkor te? Miért?!

Nincs válasz. Az asszony dühösen felkapja a fejét.

– Megváltoztam. Én is megváltoztam! Nem látod? Megváltoztat a viselkedésed. Egészen megváltoztat. Idegen vagyok magamnak. Miattad!

– Megváltoztál, igen – mondja csendesen a férfi.

– De miattad! Már nem vagyok az, aki régen! Már nem vagyok ugyanaz! Ez fáj! Ez a borzasztó! Hát miért csinálod ezt velem?

– Csak a stílus ellen van kifogásom.

– Mert elhidegültél! Azért vagyok ilyen! És a stílusom is azért olyan… Ha egyáltalán kifogásolható!

– Kifogásolható – bólogat a férfi.

Az asszony nézi, bámulja a közönyös embert. Nem akarja elhinni. Nem akar lemondani róla. Simogatja a térdét, könnyein át ismételgeti: – Egészen megváltoztattál. Egészen…

Köröttük cserélődnek az utasok, a vezető hangja betölti a kocsit, amint bemondja a megállókat. Csattog a szerelvény, vágtat át a város alatt, de őket nem érdeklik az állomások. A nő szenved, sírdogál, reménykedve fel-felpillant a borostás, gyűrt arcra. Bátortalan mozdulatokat tesz, közeledni próbál, de hiába. Noha nem kap határozott elutasítást sem. És ez még rosszabb.

– Csak tudnám, mi történt köztünk – suttogja.

– Nem minden az a lakás! – néz rá végre kegyesen az ember. – Nem minden! Érted? Jobb, igazad van, hogy jobb, mint az a kuckó volt… És jó, hogy nem szidnak, de ez nem minden!

– Hát mi kellene? Csak mondanád meg legalább!

A férfi megvonja a vállát.

– Azért még szerethetnél – mondja a nő.

– Ha nem lenne ilyen a stílusod!

– Miattad olyan a stílusom! – fakad ki dühösen; dühös sírásra görbült szájjal. – Különben azt sem tudom, miféle rohadt stílust emlegetsz! Azelőtt nem volt bajod a stílusommal! Stílus! Mi az, hogy stílus?

– Ez a baj – nevet keserűen a férfi. – Ez a baj, hogy nem tudod! Pedig éppen azt utasítom el!

A nő nem tudja, mit feleljen erre. Dühös, könnyezik kétségbeesetten. Vége. Vége a szerelemnek. Hát vége?!

Csattogva vágtat velük a zsúfolt szerelvény a föld alatt.

Az idegek, az idegek…

Tavasz van, s a budai kertekben is, mint egyebütt, fákat nyesnek, bokrokat ritkítanak, összegereblyézik az avart. Némelyek halomba hordják, alágyújtanak, füstoszlop száll, aztán ropogva lángol a tűz. Pernye röpköd a légben, füst terjeng a házak között, ablakok zárulnak be, pedig a kesernyés szag nemcsak kellemetlen, tábortüzek körüli ejtőzést is felidéz az emlékezetben.

Nem mindenki szánja rá magát a gallyégetésre, mert ott kell állni és ügyelni a lobogásra, nehogy baj legyen; gereblyével, vasvillával igazgatni kell a parazsat; hát inkább a kukákat tömik meg a kerti szeméttel.

Az ősz maradékával mindenképpen vesződség van.

Megyek az utcán, egyszer csak valamelyik kertből éktelen veszekedést hallok. Nem is veszekedést, mert ahhoz két ember kell, két replikázó egyén, a fák alól ellenben csak unisono süvít egy végtelen sipítozás. Akik csak meghallják az utcán, fülelnek, megállnak egy pillanatra, fejcsóválva elmosolyodnak, mielőtt tovasietnének. Valóban komikus, hogy a hang gazdája láthatatlan; a személytelen szitkozódás a fejünk felett zengő égi átok.

Nő a veszekedő, mégpedig nem is fiatal, mert meg-megremeg a hangja, nemcsak az indulattól, hanem az öregségtől is. Kivehető lassanként, hogy a szomszédját szapulja. Hogy ki az a szomszéd, azt ugyancsak nem lehet tudni, azt sem, hogy ott van-e a közelben, s tűri némán a szóáradatot, vagy legyintve elfordult már régen. A hangjáték azonban szüntelen: – Mit képzel?! Átdobja ide, nekem, az én kertembe?! Az ééén kertembeee?! A maga szemetét?! Amikor én már kitakarítottam itt, elgereblyéztem fáradságos munkával! Miféle istenátka maga! Szemtelenség! Gürcölök itt, ő meg csak áthajítja! Szépen vagyunk! És ha feljelentem! Ha beperelem! Ki jogosította fel, hogy az én kertembe szemeteljen?! Kicsoda?! Az Atyaúristen? A polgármester? A képviselője?! A pártja?! Erre feleljen! Hallja?! Erre feleljen!!!… Micsoda eljárás! Pofátlanság! Kijövök, nézem, itt ez a sok gally, tüske! Tüskés gallyakat szór ide! Hogy belelépjek? Meg akar ölni? Nézzenek oda! Meg akar ölni! Van mersze! Megáll az ész!…

És így tovább, a végtelenségig. Felhevülve. Felzaklatva. Egyre nagyobb indulattal. Egyre magasabb hangon, egyre remegőbben a hisztériától. A másik fél azonban meg se mukkan. Vagy csak nem jut szóhoz? Csak vár? Várja a visszavágás pillanatát? Netán restelkedik, és csak dünnyög néhány bocsánatkérő szót. Hogy véletlenül… Nem is akarta… Este a sötétben… – vagy ilyesmit. De az is lehet, hogy megszokta már a szomszédja örökös akadékoskodását. Talán nem is szórt át semmit, csak a kutyák húzkodtak oda néhány lemetszett rózsaágat a fűre az éjszaka, hancúrozásuk közben. A szidalmazott ártatlan, de nem akar védekezni, felesleges, mert az az üvöltő dervisnő nagy kötözködő, csak azt nézi, mikor támadhat valakire. Lehet, hogy így van, nem tudom, mert egyiket se látom.

Csak hallom tovább a nő üvöltözését.

– Kulturált népek! Oda vannak a doktorátusukkal! De hogy ne ide dobják a szemetet, azt nem! Azt ők már nem tudják felfogni ésszel! Ahhoz több diploma kéne! Nagyobb intelligencia! Parabola antenna! Az igen! Hogy bámulják azt a sok szemérmetlenséget! De a másik emberre tekintettel lenni, az már magas nekik! Hallja?! Hallja amit mondok? Megnémult?! Magának beszélek! Ne hozzon ki a sodromból! Kérjen bocsánatot. Bocsánatot! Azt akarom, hogy megkövessen! Halálra dolgozom magam, mindent egyedül csinálok, a kertet, a háztartást, mindent! Elgereblyézek itten, és akkor kijövök, és tessék!…Nem érti?! Követelem, hogy kérjen bocsánatot, és pucolja el innen ezt a gazt! Nekem nem szabad izgatnom magam. A vérnyomásom… Nekem magas a vérnyomásom! Azt kívánja, hogy itt essem össze?! Még mentőt sem hívna! Maga engem meg akar ölni! Hát csak tessék! Csinálja! Dobálja át a konyhai szemetet is! A rozzant bútorait is! Zúdítson csak ide mindent, hiszen az én kertem egy szeméttelep, igaz? Igaaaaz?! Feleljen, a teremtésit magának!…

Megyek tovább, de a hang elkísér a friss tavaszi délelőttben. Nincs arc, nincs alak, csak ez a döbbenetes és mégis komikus szidalom-ária.

Egyszer valamelyik orvosi rendelőben várakozva a sebészeti szoba előtt láttam egy betört fejű, felkötött karú embert. Jó ötvenes lehetett, markáns pofa, utcai verekedésből kísérték be elsősegélyre. Még remegett az indulattól. Mindenkihez odafordult, magyarázva: – Velem ki lehet jönni! Nyugodtan élek én, kérem, olyan vagyok, mint egy jámbor szerzetes, kérem a légynek sem ártok, akárki megmondhatja. Akárki… Ismernek engem kérem, kenyérre lehet kenni engemet… Csak néha az idegek…

Az idegek, kérem…

Testek és vagyonok őrei

Egyre csak figyelem, milyen nehéz sorsa van ma a gazdag embernek. Mondjuk egy jelentős vagyonnal rendelkező businessmannek. Örökös veszélyben forog pénze biztonsága, de még az élete is! Bármikor aljas merénylet áldozata lehet. Jól teszi tehát, ha védelmezők után néz, de nem az államot terheli ezzel a gonddal, hanem magánhadsereget, akarom mondani testőrséget tart fenn magának.

Nagyon felkapott szakma lett a testőri. Egyre jobban bővül a szolgálat; életerős ifjak, jó kondíciójú férfiak, sőt talán még nők is jelentkeznek a kiképző iskolákba, ahol megtanulják a cselgáncsozást meg a fegyverforgatást, a testőri munka ezernyi trükkjét.

Nem olcsó mulatság felfogadni az ilyen szakképzett védelmezőket, de alkalmazásuk nélkülözhetetlennek látszik napjaink üzleti életében.

Nemrégiben egy testőr beszámolt a munkájáról. Említette például, hogy megbízóját elkísérte külföldi tárgyalásaira is, ott volt mellette éjjel és nappal, hogy baja ne essék, felderítette az üzletemberre leselkedő komoly veszélyeket, azokat időben elhárította, mert bizony biztos hírek keringtek afelől, hogy a neves vállalkozót el akarják tenni láb alól.

Kicsodák?

Hát a konkurencia. A konkurenciának az lett volna jó, ha az említett úr nem jut el a tárgyalásra, nem találkozik üzletfelével; vagy ha már össze is jön vele, hát hirtelen, valami baleset folytán, kudarcba fulladjon az ügye.

Képesek lettek volna megölni azt a szegény vállalkozót néhány rongyos millióért! Vagy, na, milliárdért!

Ilyen időket élünk!

Maga a vállalkozó is nyilatkozott, bevallotta férfiasan, hogy egész úton félt, és ha nem lett volna mellette az a markos legény csőre töltött figyelemmel és revolverrel, hát inába szállt volna a bátorsága.

Uramisten, gondoltam magamban, hát ez borzasztó! Így élni, ilyen rettegésben, s ráadásul még a tőzsdei árzuhanásoktól is tartani! Az ember nem is hinné, milyen ez az üzleti élet. Azelőtt a KGST-országok külkereskedői milyen békésen megúszták a dolgot, egy szál magukban utaztak, (legfeljebb csinos titkárnőjükkel!) bumliztak egyik országból a másikba, ették-itták a helyi különlegességeket, aztán ásítva, oda se figyelve alákanyarították nevüket az át sem nézett szerződésekre. Eszükbe sem jutott volna, hogy valaki el akarná csaklizni előlük az üzletet. De a mostani businessmanek bizony nem ilyen kényelmes körülmények között dolgoznak. Már az, hogy saját hasznukra vagy kárukra szerződnek, felvillanyozza őket, de úgy látszik azokat is, akik féltékenyek a sikerükre.

Én mondom, hősök ezek az emberek, szinte tűzvonalban küzdenek a megélhetésért. Életük kockáztatásával kell megszerezniük a napi betevőt. (A bankba betevőt.) Golyónak, méregnek, autóbalesetnek, plasztikbombának és ki tudja még miféle gyilkolási módnak vannak kitéve. Náluk bátrabbaknak csak a testőreiket tartom, akik haláluk árán is képesek megbízóik testi épségét megvédelmezni. Azt mondja az újságírónak nyilatkozó testőr, hogy habozás nélkül az üzletember elé ugrott volna, ha azt az aljas merénylők megcélozzák. Lovagias világ virrad ránk!

Na persze voltak testőreik a múlt rezsim nagy embereinek is, de azok nem mutatkoztak ilyen önfeláldozóknak, mert mihelyt bizonytalanná vált a rendszer, ők maguk végeztek főnökeikkel.

Minden tiszteletem az újkori üzletembereké és testőreiké. Én bizony, bevallom, rettenetesen gyáva vagyok, mert tíz forintért sem vinném vásárra a bőrömet! Ha valaki el akarná happolni előlem az üzletet, legyen az bármily busás, hát vigye! Legyen vele boldog! Hányszor előfordult már ilyen! Ajaj, de hányszor! Na, nem is vittem sokra, de legalább nem kell testőrökről gondoskodnom. Bár ki tudja?

Meglehet, lassan-lassan már a szegény krájzleros is kénytelen lesz védelmező után nézni. Látom a jövőt. Ott áll a szerencsétlen boltos a pultja mögött és irigyen lesi, hogy amíg hozzá alig térnek be vevők, a szemközti üzletben nyüzsögnek. Hát csak nem tűrheti?! Ha meg akar élni, felfogad egy olcsó bérgyilkost (részletfizetést is elfogadnak!) és megpróbálja eltetetni láb alól a konkurenciát. Csakhogy annak meg testőrei vannak, mert nem sajnálja rájuk a pénzt. Kiszagolják a merényletet, és a terv dugába dől. A szegény krájzleros lehúzhatja a rolót…

Testőrök harca a testőrök ellen, persze ez is előfordulhat, de a vagyont védeni kell. Nem babra megy!

Elég a testőrök számát figyelni, gyarapodásukat számon tartani, s máris következtethetünk a gazdasági felemelkedésre. Minél többen vannak, annál több a gazdag ember; minél több a milliomos, annál jobban megy az országnak. Vagy nem jól gondolom?

Fegyverek a zakók alatt

Valamelyik este egy társaságban a rossz közérzetről esett szó, hogy mennyi borzalmat láthat az ember a tévében, s ez mennyire lehangolja. Különösen ha végigzongorázza az állomásokat. Átvált az egyik csatornáról a másikra, hátha ott valami derűs kép tárul elé, de perceken belül valami rémes esemény robban be a képernyőre. Tankok robognak mindent letiporva; hordágyra tesznek egy véres fejű, szétroncsolt testű férfit; jajveszékelő nők és gyerekek futnak ki az égő házból; falvakat bombáznak, repülőgép-anyahajókról szállnak fel a vasmadarak; átmetszett torkú katona fekszik egy kerítés tövében; batyujukkal menekülő civilek szaladnak a határ felé. De ott vannak a közúti balesetek is, a sztrádákon a ronggyá gyűrt kamionok közt a szétlapított személyautók, fekete nejlonlepel alatt a halottak; tűz lobog: fajgyűlölők dobálják a Molotov-koktélt a menekültek, az idegenek házaira; rendőrök vernek fiatalokat és fiatalok vernek rendőröket; csontváz-sovány afrikai nők szorítják keblükre haldokló csecsemőjüket; meggyilkolt lány vére a londoni utca kövén; megfeneklett tartályhajóból ömlik az olaj a viharos tengerbe, vért köpnek a fertőzött rozmárok, összetapadt szárnnyal vergődnek a kecses madarak; tömegverekedés, tömegnyomor, tömeggyilkosság, tömeghalál… Borzasztó ez a világ!

– Na igen – mondta valaki –, halljuk és látjuk mindezt, mert kialakult és felgyorsult a hírközlés technikája. Már meg se kell várni, hogy előhívják a laboratóriumban a filmet, a műholdak segítségével közvetlen sugárzással kaphatunk képet mindenről. Reánk zúdul ez a sok rémség. Ám a világ mindig ilyen volt. Csakhogy elődeink szerencséjére, még nem volt televízió. Sem film. Sem rádió. És ha egy békés zugban éltek, hihették, hogy másutt is nyugalom van, boldogságos az élet a földön. De ma betör a szobánkba, mert engedjük, mert kíváncsiak vagyunk rá, az egész világ szennye!

Képzeljük csak el, folytatta, hogy micsoda hátborzongató híreket továbbíthattak volna riporterek Heródes korából! A kamera végigpásztázott volna a lemészárolt csecsemők véres tetemein. Vagy ha ott a kamera Krisztus keresztrefeszítésénél?! De vegyük a népvándorlást! Amikor tűzzel-vassal irtották egymást a népek, az őslakók és a honfoglalók. Attila hunjainak, aztán meg az ősmagyaroknak a nyugati turnéiról milyen szörnyű képeket lőhettek volna fel a műholdakra! És az inkvizíció idején? A „kegyes” kihallgatásokról, a lélekmentés címén kerékbetörtek, megcsonkítottak, forró olajba mártottak szenvedéseiről? A vallásháborúk őrületéről? Az indiánok kiirtásáról? Gyilkoló kedvű királyok rémtetteiről, fejedelmi árulásokról, főúri cselszövésekről? A pogromokról? A zsidók kiűzetéséről? Ha lett volna televízió, micsoda főcímek (headline) villództak volna fel esténként a nyolcas meg a tízes adásban, az angol híradóban és a franciában? „Újabb településeket perzseltek fel a tatár hordák!” Vagy: „Tüzes trónusára ültették Dózsa Györgyöt, a kelet-európai parasztvezért!” Vagy: „Negyedszer is lesújtott a bakó Hunyadi László fejére!” Aztán: „Krisztus nevében máglyára küldték az eretnekeket!”

Folytattuk, felsoroltuk az emberiség gyalázatos viselkedését a századok, évezredek folyamán. Lett volna dolguk a hírközlő szerveknek, állapítottuk meg. Mert igaz ami igaz, soha sem volt édenkert a világ.

Csakhogy most közelről látjuk a katasztrófákat. Borzadunk, de ha már tudni lehet, tudni akarjuk, mi zajlik körülöttünk. Híréhségünk kielégíthetetlen. Elolvassuk az újságot, bekapcsoljuk a rádiót, nézzük a tévét.

Ráadásul újabban itt vannak ezek a maffia-hírek. Hol itt, hol ott állnak bosszút valakin. Mert némelyek a vagyonszerzés reményében képesek az alvilággal is szövetkezni, aztán csodálkoznak, ha sorozatot kapnak a mellkasukba. Amikor hirtelen meggazdagodott vállalkozókról, millió forintok perceken belüli meghatványozására képes kft.-kről hallok, szorongás fog el. Mert ahol így fial a pénz, ott előbb-utóbb vér folyik. Gengszterek torolják meg a gengszterkedést.

Mutatja a televízió. Kiszáll a rendőrség, nyomoz, de a maffiózókat nehéz kézrekeríteni. Rutinosak. Tudásukat a fejlettebb kapitalista országokból hozzák kicsiny hazánkba. Nemigen menekül előlük az, akire kimondják az ítéletet.

Abban az esti társaságban arról is beszéltünk, hogy a fegyverek terén is nagy változás történt. Mert a diktatúrában a lövöldözés állami privilégium volt. Mindenféle leszámolási jog az egyeduralkodó pártot illette meg. De, a kapitalizmusban nincs állami terror, a lövöldözés, a leszámolás az egyénekre tartozik. Nemcsak az egyenruhások viselnek fegyvert, a gyorstüzelő pisztolyok ott lapulnak a jól szabott zakók alatt. Hát igen. Csak nézzük, nézzük esténként a tévében, hogy micsoda golyóbison élünk. Kanóc csüng ki belőle, és éppen elég sokan játszanak égő gyufával a kanóc vége körül.

Lövöldözős világ

A háború után, emlékszem, gazdátlan, elhányt fegyvereket találtunk árokparton, mezőn, erdők alján, homokbányák mélyén. Pisztolyra, puskára, lőszeres ládákra bukkantunk, amerre csak bóklásztunk azon a nyáron. Csapatokba verődött srácok lövöldöztek a réteken, lángot vetett a semmit célzó páncélököl, kattogtak a géppisztolyok. A töltényhüvelyekből kiszórt puskaport meggyújtottuk, élveztük a sistergő tüzet; a vizekben kézigránátok robbantak, ezüstös halak teteme bukkant a felszínre a detonációk nyomán.

Vége volt a háborúnak, de a játékos lövöldözés zajába azért olykor mégis sikoly és jajveszékelés vegyült; a fegyverek alattomosan szedték áldozataikat, gránátszilánkok vérezték fel az ifjú testeket, eltévedt golyók oltottak ki életeket, aknák téptek le félkarokat, féllábakat.

A fegyver máskülönben is veszélyes lett. Ha valaki beolajozottan, rongyokba bugyolálva elrejtette zsákmányát, s ennek netán hírét vette a későbbi hatóság, internálás, börtön lett a vége. De vittek álnokul kulákoknak, osztályidegeneknek, a nép ellenségeinek bélyegzett emberek házába fegyvert a nyomozók is, hogy mint ott talált bűnjelet felhasználják az illető terhére. A fegyverrel egy időre nem volt tanácsos foglalkozni. Tabu lett. A testületek tagjain kívül csak a rendszerhez hű alattvalók – vagy az annak látszók – kaptak engedélyt a birtoklására.

Most azonban ott van megint úton-útfélen.

Eleinte csak rémhírnek véltem, hogy fegyvert lehet vásárolni.

Marhaság, mondtam, katonák nem adnak, nem adhatnak el géppisztolyt, revolvert. Béke van, nem vesztett háború után menekülnek a csapatok. De, de, bizonygatták nekem, mindenki meséli, hogy a szovjet laktanyák környékén, a piacokon, pályaudvarokon, tereken, a határ mentén… Ingattam a fejem, hihetetlen, képtelenség. A fegyver számozva van, kiadásakor azt feljegyzi a szolgálatvezető tiszthelyettes a laktanyában, ott van használójának a neve a kartonon, pillanatokon belül kiderül, hogy elveszett, a katona fogdába kerül, hadbíróság elé állítják, évekre bezárják, talán még főbe is lövik!… Nevettek rajtam, hogy hol élek? Hát csak tudom, feleseltem velük szakadatlan, én is voltam katona, békében; még a puska tusát is féltettük, nehogy karcolás érje, az meg kész tragédia volt, ha elveszett egy töltény is akár… Mit töltény! Töltényhüvely! Egyik gyakorlaton kiesett a kezemből egy ilyen rézhüvelyecske, idegesen kapartam a gazban, hogy megleljem, beleizzadtam, mert máris láttam magam a kihallgatáson, láttam, hogy kísérnek a körletből a fogdába…

Azt mondták erre, továbbra is jól szórakozva naivságomon, azt felelték, nem tartok lépést a korral, nem ismerem a mai állapotokat. Nemcsak derékszíjat, bakancsot, tányérsapkát, köpenyt, sőt kitüntetéseket lehet vásárolni olcsón, de akármilyen lőfegyvert is. Tölténnyel. Amennyi kell. Van szabott (fekete) ára. Némely helyen szinte rátukmálják az emberre. Az nem vesz csak, aki nem akar. Fegyvert árul tiszt és közlegény; pénzt akar, mielőtt még elhagyja az országot. Fegyvert csempésznek be különböző bandák a határon, fegyvert kínálnak tört magyarsággal az éjszakai mulatókban. Minden srác tudja, mi az ára a TT-pisztolynak vagy egy jobb márkájúnak…

Lassanként el kellett hinnem, hogy ez igaz. Olvastam a lapokban, láttam a televízióban, mi folyik itt a fegyverekkel. Egész arzenálokat lepleznek le időnként. Masszázs szalonokban cserélnek gazdát a stukkerek, lövések dörrennek a diszkókban, villamosmegállók pozdorjává lőtt üvegfalai viselik nyomát a vadnyugatias párbajoknak. Álarcos bandák támadják meg a postakocsikat (klasszikus szituáció!) –, de nem valamely mozgalom számára rabolnak, csupán a maguk hasznára. Maffiózók zsebében dagadozik a pisztoly, védtelen nőkre szegezik rá világos nappal hidegvérű suhancok a megcsillanó revolvert, hogy ide azzal az aranylánccal, fülbevalókkal öreganyám!… És mivel sehol sincs a segítség, a reszkető hölgyek, cserébe életükért, engedelmeskednek. – Rendőr sehol – meséli egy megtámadott nő. Egyetlen egyet sem láttam délután négykor a Moszkva téren. Csak félkaréjban sihedereket. Maga mit tett volna?… – És utólag sem ment panaszra a kapitányságra? – Hogyisne! Hiszen akkor bosszút állnak rajtam vagy a családomon!…

Fegyveres, lövöldözős világban élünk.

Azt mondják a fiatalok nekem, nekünk idősebbeknek, hogy baromi jó akciófilmek vannak mostanában a csatornákon. Meg a mozikban, a videókon. Érdemes megnézni ezt meg ezt… – és sorolják a címeket. Az ember kíváncsiságból belenéz. Alig tekeredik néhány métert a szalag, máris feltűnik valaki egy géppisztollyal, és odasoroz. Mutatják, hogyan találják el az ipséket a golyók. Vér fröccsen. Szitává lövik az áldozatot. Vagy csak lassan, kínozva ölik meg; a szerencsétlennek előbb a kezét roncsolják szét a robbanó golyóval, aztán a lábát, a combját, míg végül belemegy vagy fél tucat lövedék a mellkasába. Ömlik a vér. Ömlik, fröccsen a közelről fényképezett sebekből. Elzárjuk a készüléket. A fiatalok nem értik, mi bajunk. Hiszen ezek csak vérpatronok! És lelkendeznek, hogy milyen remek a trükkmester, a pirotechnikus, milyen bravúros az operatőr, milyen profi a rendezés. Mi az, hogy nem tetszik? Ez egy világszám!…

Fel sem foghatják, hogy bennünk, idősebbekben az ilyen képek szörnyűséges emlékeket ébresztenek. Hogy a műlövés és a művér valóságos találatokat és igazi vért juttat eszünkbe. Hogy láttunk sok halált, láttunk gödörbe lőtt áldozatokat, láttunk menekülés közben lekaszált tömeget, halálra vált arcot, elcsigázott testet. Mi nem a zseniális kaszkadőrt bámuljuk a sorozattól találtan felrepülő alakban, hanem azok jelennek meg előttünk, akiknek a kínszenvedését láttuk az elmúlt évtizedekben.

Nem kedvelem a fegyvert. Volt a kezemben, katonáéknál kaptam kiképzést, jól is ment a lövészet, jutalomszabadság lett a pontos találatok díja. Mégsem rajongtam a fegyverért. Nem féltem tőle, csak nem szerettem.

Gyerekkoromban, még a háborús évek valamelyik nyarán az uradalmi intéző fia hívott meg egy kis lövöldözésre. Vadászpuskájával madarakra célzott. Nem tartottam vele, de azt megpróbáltam, hogy eltalálom-e az ölfarakás tetejére tett bögrét. Szívdobogva céloztam. S miközben igyekeztem a csorba bögrére irányozni a csövet, megéreztem, hogy nem az eredmény izgat, hanem az a pillanat, amikor a ravasz elhúzásával kiröppentem a golyót, s az többé már nem megállítható. Különös borzongás fogott el, hatalmat éreztem az ujjamban, de megijedtem ettől a hatalomtól. Pedig csak egy vacak cserepet kellett szétlőni. De tudtam, hogy ugyanígy lehet egy életet is kioltani.

Nem tetszett meg a dolog. Elutasítottam ezt a hatalmat már akkor, s elutasítom azóta is. Idegenkedve és nyugtalanul nézem a fegyvereket, melyekkel tele van a földünk, s ott van bennük a pusztító erő, az alattomos és ostoba halál.

Írás a házfalon

Életem során már sokféle firkálmányt, mésszel, festékkel felmázolt jelszót láttam házfalakon; talán a legelső élményem az a sarló és kalapács alá pingált „Éljen!” – sőt „Éljen Stalin!” felirat, amin az iskolából hazafelé menet akadt meg a tekintetem a hetedik kerületi Izabella téren. Harminckilenc szeptembere volt, nyárias idő. Essel meg aval írták a szembetűnő nevet; még nem tudták, hogy magyarul majd Sztálinnak fogjuk írni és ejteni. A szürke, kopott vakolatra a szovjetek élénk pirossal odakent jelképét és a betűket aztán sokáig nem sikerült láthatatlanná tenni, hiába fedték le nemsokára más színnel; át- meg átütött a fölébe rajzolt horogkereszten is. Azon a szeptemberi napon megdöbbentett a látvány, mert mindaddig úgy tudtam, hogy nemigen kedveljük a kommunistákat, különös tekintettel apáink és nagyapáink tizenkilences tapasztalataira, de se rendőr, se más nem vakartatta vagy vakarta le a sarki ház faláról, csak később lett eltüntetendő, amikor a megnemtámadási szerződés ellenére a német tankok betörtek az Unió területére. Azután már csupán horogkereszteket lehetett látni, ahogy nemsokára a nyilaskeresztet is; vezérek neveit, háborúra buzdító szövegeket; a házak falán sorra-rendre mindig megjelentek a gyorsan pergő történelem pillanatnyi ideológiáinak summázatni. Általában a szélsőséges lelkendezés, mely többnyire egyenlő az uszítással. Jártunkban-keltünkben végigfuthatott pillantásunk a politikai szlogeneken, láthattuk, ki akar hatalomra jutni, vagy ki került máris oda; kicsodák kiket akarnak kiirtani, a világból kikergetni és így tovább. Ahogy egyre mélyebbre merültünk a háború mocsarába, a fenyegető szavak egyre nagyobb betűkkel kerültek a szemünk elé. A Dávid csillag megcsúfolása következett, felkerült falakra, kirakatokra, üzletajtókra mindenféle obszcén és gyilkos szövegek kíséretében. Aztán ismét jött a vörös csillag, s megint a sarló és kalapács, meg az osztályharcra buzdító firkálmányok; a koalíciós idők pártjainak jelmondatai a választási kampány idején… Mi mindent olvashattunk már a budapesti házak falán, Uramisten! Mi mindent láthattunk! Ahogy napjainkban is. Most festékszóróval dolgoznak az utcák és az aluljárók szorgos feliratozói. Villamosmegállók oldalára fújják, vagy vázolják filctollal ábráikat és – gyakorta angol szövegű – ilyen-olyan véleményüket. Párthűségüket vagy pártgyűlöletüket. A parlamentnek szánt tanácsaikat. Fajok elleni utálatukat. Személyeket pécéznek ki, akik szerintük romlásba döntik az országot, mások ezt áthúzzák és fölébe írják, hogy őszerintük meg éppenséggel a firkálók hív apostolai lökik szakadékba a hazát.

A fekete, vörös, fehér betűk és piktogramok vad indulatokról tanúskodnak. Fröcsög a gyűlölet. Durvaság árad a szavakból, és a betűk megint egyre nagyobbak, egyre nőnek.

Lépten-nyomon látni ilyen falra vetett irkafirkát. Már menekül előlük az ember, oda se néz, mert bosszantóak, elkedvetlenítők, sokakban félelmet keltők.

De a napokban láttam egy különöset.

Minden eddigitől különbözőt.

Krétával írták a falra, a belvárosi ház kipufogógázoktól megviselt, sötét falára.

„Jézus szeret téged. Ne tégy rosszat.”

Még felkiáltójel sincs, annyira jámbor e kérés. Szelíd szavak. Fehér krétával a fekete falon.

Megálltam. Megfigyeltem, megállnak előtte mások is. Pontosabban: elsietnek mellette, de észreveszik, megtorpannak, visszamennek, elolvassák. Mert annyira meglepő. Megragadó.

Aztán mintha kicsit óvatosabban, elgondolkodva mennének tovább.

Nem tudom, melyik vallás képviselői írták fel oda. De bárkik voltak is, a jó szándék vezérelte őket. Társaik – az emberiség – féltése.

Bevallom, megrendültem.

Megrendültem, ám ugyanakkor nyugalom áradt szét bennem. Derű. Végre nem valami uszítás. Pocskondiázás. Nem valami fékevesztett indulat szülte szöveg. Se nem dicsekvő, se nem ígérő. Nem hiteget; nem akar mást, csak emlékeztetni arra, hogy az a harminchárom évesen kereszthalált szenvedett férfi, ama Jézus nevű, aki hitt abban, hogy magára veheti a világ bűneit és véráldozatával megválthat minket, még mindig szeret – személyesen téged, őt, engem – mindenkit. Még figyel ránk, és továbbra is fáradozik a megmentésünkön. Hát ne legyünk háládatlanok.

„Ne tégy rosszat!”

Ez a szinte alázatos kérés ebben a vérgőzös világban, a rontás, a romlás mindennapjaiban szíven talál.

Milyen egyszerű! Milyen természetes kérés! A legtermészetesebb, amit egymástól kérhetünk.

De milyen nehéz teljesíteni!

Na, na, mondhatná valaki, nem kell ettől a falra krétázott felirattól annyira meghatódni. Rengeteg szekta működik körülöttünk, az a dolguk, hogy térítsenek. Elénk állnak száriba öltözött lányok, békés tekintetű fiatalemberek, és brosúrákat nyújtanak át, vagy meghívókat gyülekezetük összejövetelére. Cédulán terjesztik a tanokat, becsöngetnek a lakásokba, a Bibliát magyarázva hívnak maguk közé. Vagy egyszerűen csak feléd fordul egy középkorú férfi a földalattin, és megkérdi, hiszel-e az Istenben? Aztán beszélni kezd a világvégéről, az utolsó ítélésről, s alig tudsz megszabadulni tőle; követ, hogy hallgasd meg, mert különben elkárhozol. Csoportokba verődve hirdetik az Igét zeneszóval, mikrofonba harsogva Isten terveit, sürgetve a sebtében összesereglett hallgatóikat, hogy még aznap siessenek megtérni. Megszállottak és eltökéltek. És azt kívánják, hogy légy te is az, csakis így lehet megszabadulni a bűntől.

Igen, tudom. Őszintén szólva, kerülöm a hittérítőket. Meghagyom őket magamban a hitüknél, de nem szívelem, ha bármibe, akár az üdvözülésbe is erőszakkal vagy makacs igyekezettel be akarnak vonni, szervezni. Idegesít mindennemű térítés; ahogy én nem akarom ráerőltetni másokra sem a véleményemet, sem a hitemet, akként mástól sem fogadom el.

De ez más.

A krétás felitat a belvárosi ház falán nem tolakodó. Bár személyes, mégis személytelen üzenet. A tülekedő, egymást letipró, egymás ellen áskálódó emberiség feje fölött, ahogy mondani szokás a hirtelen támadt, áhítatos csönd pillanatában, angyal szállt el. Megsuhogtatta szárnyát, hogy elhessentse a gonosz gondolatokat. Hogy ráébresszen, a falra írt szavakra mutatva, milyen egyszerű lenne a megoldás, ha képesek lennénk rá, hogy ne tegyünk rosszat. Elhallgatnának a fegyverek, az etnikumok nem acsarognának egymásra, elmúlna az önzés, a csalás, a hazugság…

„Ne tégy rosszat.”

Ezt kellene kiírni mindenütt az egész világon, minden ház falára.

Hogy legalább néha rátévedjen e szelíd kérésre a tekintetünk.

Pereg a múlt filmje

Mostanában gyakran eszembe jut Bálint György.

Vajon tudja-e mindenki, hogy ki volt ő? Neves publicista, az Est, a Pesti Napló, a Népszava és más lapok munkatársa; a század elején (1906-ban) született, ifjan verseket írt, majd novellákat, műfordításai jelentek meg, angol és amerikai lapok tudósítója volt, korának kritikus szemlélője, humanista, az újságtárca klasszikusa.

1933-ban azt írta, hogy sokan mondogatják, az író maradjon meg abban a bizonyos elefántcsonttoronyban. „Szép és finom elv, hogy az író tartsa magát távol a politikától. De mi történik, ha a politika nem tartja magát távol tőle, hanem érte jön és erőszakkal kiráncigálja az elefántcsonttoronyból? Ilyen körülmények között csak egy teendője lehet az írónak. Vállalnia kell a rákényszerített harcot. Politikával szemben politikát, propagandával szemben propagandát, támadással szemben támadást – erre az aktív harcos állásfoglalásra kényszerítik ma a szellem embereit a szellem ellenségei. Ma, úgy látszik, nem lehet harc nélkül élni…”

Bálint György nem is maradt az elefántcsonttoronyban. Elfogadta a rákényszerített harcot, de a fasizmus, amely ellen szüntelenül hadakozott a tollával, végül megölte. Ötven évvel ezelőtt, ilyenkor késő ősszel munkaszolgálatos gyűjtőtáborba internálták, ahonnan Ukrajnába vitték.

Ott halt meg negyvenhárom januárjában.

Harmincháromban Hitlerről írt cikket. Nem a vezér figurája érdekelte, hanem maga a hitlerizmus. Amint írja: „A hitlerizmus, amit hiszékeny és könnyen lelkesedő, munkanélküli kispolgárok kedvéért nemzeti szocializmusnak is neveznek, s amelynek igazi neve fasizmus, és még igazibb neve: forradalminak maszkírozott, reakciós tömegmozgalom.”

Harmincháromban még kisgyerek voltam, de az évtized vége felé már mindent értettem, ami köröttem történt. Jól emlékszem arra a korszakra, a háborút megelőző évek politikai légkörére, aztán a háborús évekre. Pereg, pereg fejemben a múlt filmje. Hallom a gyűlölködés hangját, az idegenek, a más fajtájúak gyűlölete vad tömegtombolásokban tör ki. Látom a fáklyákkal felvonuló, tüntető, megszédített, zavaros eszméktől megrészegült fiatalembereket, akik a sötét utcákon zsidó boltok kirakatát zúzzák be botokkal, téglákkal; gyalázkodó feliratokat mázolnak az üzletajtókra, házfalakra; s látom a megalázottakat, a vagonokba zsúfoltakat, a koncentrációs táborokba hurcoltakat, a tífuszosan, éhségtől megkínzottan is sáncmunkára hajtott deportáltakat, akik mellett mi is ott ástuk a nyugat-magyarországi védelmi vonalat a Todt szervezet egyenruhásainak felügyelete alatt; s látom a gödörbe lőttek tetemeit, akiket közös sírba temettünk a háború után, a májusi melegben.

Pereg a múlt filmje, s rávetülnek az új képek. Kapcsolgatom a televíziót; csinos bemondónők, elegáns urak jelentik be az idegen nyelvű híradókban a neonácik szervezkedéseit. Akik moziból meg dokumentum fotókról ismerik csak azoknak a harmincas, negyvenes éveknek a képeit, talán nem dermednek meg úgy mint én, mint mi, a múlt tanúi, amikor feltűnnek a képernyőn a neonáci gyűléstermek, a dobszóval, horogkeresztes zászlókkal felvonuló férfiak. A riporterek interjút készítenek a kemény tekintetű, korpulens vagy éppenséggel szíjas fiatalemberekkel, neonáci führerekkel, akik gátlástalanul kifejtik elkötelezettségüket az áhított Negyedik Birodalom (IV. Reich) iránt. A demonstrációkat farkaskutyás, pajzsos rendőrök kordonja biztosítja, de olykor zűrzavar támad, a fajgyűlölők (fajvédők) törnek, zúznak, véres összecsapásokra kerül sor. Olykor gyilkosságra is.

Vranitzky kancellárnak meg Kőnig bíborosnak kell figyelmeztető őrséget állnia az osztrák zsidótemetőben; Rómában, Nápolyban is terjed az őrület, Oroszországban(!) horogkeresztes karszalagot viselő alakok idézik fel azt a múltat, amellyel apáik harcban álltak; és mi sem maradunk ki belőle: rossz emlékezetű jelvények és jelszavak tűnnek fel tereinken; a zavaros ideológiákat évtizedeken átmentő férfiak bűvkörébe kerülnek ifjak; nem mondom, hogy neonácik ők is, csak tapasztalatlan gyerekek, tájékozatlanok, hiszékenyek és könnyen lelkesíthetők, miként ama tömeg, amelyről Bálint György írt harmincháromban, a bebűvöltekről, kik aztán pusztítottak kegyetlenül, például Bálint Györgyöt is, hiába küzdött eszméjük ellen az újságok hasábjain. Persze, világválság volt, munkanélküliség, elkeseredettség; a bal- és a jobboldal egyaránt igyekezett meglovagolni a helyzetet. Thälmann-nak, a kommunista vezérnek az első háborút követő kommün kedvezőtlen emléke a bukást hozta; az ismeretlen eszmét hirdető Hitlernek a győzelmet.

Azóta már tudja a világ, hova vezetett a nácizmus.

Baloldali veszély van nálunk, mondják. Meglehet, hiszen csak a minap ért véget a múlt rendszer, egykori haszonélvezői a visszatértét kívánhatják. A jobboldali érának azonban csaknem fél évszázada vége. Talán bizony kevésbé emlékszünk rá, mint kellene?! Pereg a múlt filmje, s ami újabban mellé kerül ismerős – és nyugtalanító.

Egy nap összefüggései

Reggel, amint kilépek az erkélyre, friss hegyi levegő csap meg. Hideg, de nem fagyasztó, csak enyhén csípős. Pezsdít. Szaga van: vízszag, földszag, a fák nedveinek édeskés szaga. Tüdőre szívom, bizserget, átjár. Tavasziasnak tetszik minden itt a budai tájon. Pedig még csak február van, de már megyünk a napos március felé. Borzolja hajamat, arcomba vág egy kis kósza szél: az ég ragyog halványkéken a lombtalan fák fölött. Drága, jó idő. De egyszeriben nyugtalanság száll meg. Hirtelenjében nem tudom, micsoda. Rám telepszik s eltölt szorongással. Keresem az okát, mi hűthetett le, nem értem. Aztán feldereng: a budai széllel alattomban emlék érkezik hozzám: az Alpok lábánál egy valamikori tavaszt ébreszteni akaró, de lőporfüstbe és halálbűzbe vesző böjti szél régi emléke.

Bárhol élem is meg a télutót, a böjti szelek mindig és mindig, esztendőről esztendőre, annyi év, évtized múltán is feltámasztják bennem azokat az időket: a háború utolsó szakaszában a gyilkos erők tombolását, a nyugati határvidéken kamaszfejjel megélt élményeket. Minden februári, márciusi szélben, a kikelet nyers mező- és erdőszagával együtt ott érzem a levegőben azoknak, a negyvenötös napoknak az elfedhetetlen pusztulásszagát is. Felrémlik az a kor, mint valami kényszeres vízió. Nem akarom már látni, nem akarok rá gondolni; ideje lenne elfelejteni a nyugat felé menekülő, ekhós szekereiken minden kis vagyonkájukat hurcoló bácskaiakat, az árokparton szülő ukrán asszonyokat, az országutakon szüntelenül vonuló katonákat, a faluba érkező és nagy motorberregéssel tovább álló német egységeket, a Blitzekről leugráló, és éjszakai szállást kereső, feketeruhás SS-fiúkat – a pelyhedző állú, géppisztolyos, halálba küldött kölyköket, – akiket bevetettek az utolsó harcokba; el kellene felejteni a szögesdróttal körülzárt, régi gyártelepet a deportáltak barakkjaival, az őrtornyokat, az SS-őröket, a havas esőben a tankcsapdák ásását, a leventeoktatást, a bombázók idegtépő morajlását a magas égen; el kellene felejteni, mert rettenetes önismétlés már beszélni róla, írni róla, ismétlés, ismétlés…

Hiába. Nem tudom elhessenteni a képeket, erősek, rám törnek egy-egy szín, hang, illat vagy tapintás hatására.

Reggelizés közben aztán eszembe jut, hogy B. P. megkért, vállaljak szerepet a dokumentumfilmjében, beszéljek azokról a negyvenötös időkről. Mert én láttam a halálba erőltetett menetben hajtottak rémség-megülte seregét. Láttam őket sáncot ásni a földeken, ahol magam is túrtam a földet a Todt-os katonák parancsára. Aztán láttam a végsőkig hajszoltakat a tömegsírban is, amikor a harcok elülte után felnyitottuk a gödröket.

Beszélek minderről, ígértem meg B. P.-nek. Végül is örökké fogok ezekről beszélni, s örökké fogok írni is, annyira mélyen megültek bennem. A budai friss, hegyi levegő, a tavaszt idéző szél tehát ezért is támasztotta fel ma reggel annak a régi télutónak az atmoszféráját – gondolom a városba menet.

Járom a várost, intézem ügyes-bajos dolgaimat, s ahogy az emberek közt forgolódom, azt kérdem magamban, vajon mindezek az egykori tragikus események még megérintik-e a szívüket?

A dokumentumműsor – a Tv-ben – természetesen érdekli őket, hiszen a történelmi múlt mindig érdekes sztori, még akkor is izgalmas, ha tudjuk, mi történt. Mert el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… De a szenvedés? A nyomorúság? A gyűlölet féktelen tombolása megrendíti-e a publikumot? Hiszen annyi a jelen idejű gond, baj, veszély, olyan nagymérvű az elkeseredés a megoldhatatlannak tűnő problémák miatt, hogy talán érzéketlenek a csaknem fél évszázaddal ezelőtt megalázottak és pusztulásba kergetettek sorsa iránt. Vér, vér, halál és gyilkolás, esztelen tömegmészárlás – vajon felfogható-e igazán a pénzügyi kérdések, a bankhitel-dilemmák, az áremelések, a személyes sérelmek, bosszúságok, karrierek vagy tönkremenések közepette?

Telefonálnom kell; az utcai fülkében táskámmal, telefoncímes noteszommal és az érmével bajlódva, tárcsázás közben tekintetem megakadt egy felíráson. Fekete filctollal rajzolt, hatalmas betűkkel áll a fülke sárga, belső falán, a készülék mellett: „Megölök minden rohadt cigányt!” Megdermedek. Lehet, hogy felelőtlen idétlenkedés, ostoba firkálgatás, de vérszomjas fenyegetésnek hat. Nem engem érint, mégis a hideg futkároz a hátamon: ember fenyeget embert halállal, kiirtással. Talán személyes harag diktálta a mondatot: az illetőt becsapta, megtámadta, kifosztotta mondjuk egy vagy több cigány, de a bosszú, különösen ez a fajtája, félelmetes. Pogrom-színezete van. A bosszú alantassá tesz, nemcsak azt, aki bosszút liheg, de alantassá teheti az egész társadalmat, ha elszabadul.

Állok a szűk fülkében ezzel a fenyegető mondattal összezárva, s máris úgy érzem, hogy az utcán mindenütt egymásra acsarkodó emberek járnak a maguk külön bosszúvágyaival. Sokféle ember él ebben az országban, sokféle az indulat.

S mintha csak erre szolgálna példával: fél óra múlva két idős nőt látok veszekedni. Az egyik a járdaszélen áll, töpörödött anyóka, kopottas; magából kikelve kiabál egy másik, ugyancsak megrokkant, szegényes teremtéssel: – Hogy beszélhet így?! Hol él, mit képzel?! Hogy merészeli szidni a más fajtáját?!

– Merészelem, képzelje! – veti oda amaz, s máris átvág az úttesten, autókkal, villamossal mit sem törődve. A méltatlankodó követi. – Talán érintve van? – kérdi még gúnyosan.

– De mennyire! Nagyon is! – szaporázza lépteit, s ugrál a fékező autók elől az anyóka.

– Annál jobb!

– Na ne mondja! Szemtelen! Az anyámat belelőtték a Dunába! De magát kellett volna meggyilkolni helyette! Átadom a rendőrnek, csak merjen így beszélni!… A Dunába pusztult az anyám! Az ilyenek miatt! És akkor így beszél!

– Beszélek is! – dacoskodik a másik. Átérnek a járdára, eltűnnek a tömegben. Még hallani a hangjukat; senki sem törődik velük, hagyják őket veszekedni, legfeljebb rájuk néznek közömbösen.

Estig sok a dolgom, elfeledem őket én is. Valami könyvet keresek otthon, s akkor egy testes kötet kerül a kezembe: Száz vers. Szerb Antal válogatása. Mint az előszóban írja, régen kapcsos albumokba másolták be kedvenc verseiket a hajdani leányzók. Így gyűjtötte kötetbe ő is ezeket a verseket: Shakespeare-t Verlaine-t, Rilkét, Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát, Shelley-t, Goethét, Villont, görögöket, latinokat, olaszokat… Az előszó alján a dátum: 1944. Nem tudom, melyik hónap. Nem tudom, volt-e még egy kerek esztendeje 1945 januárjáig, amikor is Balfon puskatussal agyonverték. Mert ő is ott volt a nyugati határvidéken, vitték erőltetett menetben a pusztulásba. Véres napokban fordult a költőkhöz hitért. „Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg.”

Késő éjszakáig olvasgatom a verseket. Ezek a különböző korokban írt művek mintha mégis mind azokban a gyilkos időkben íródtak volna, hogy – Szerb Antal bízó hite révén is – megválthassák az emberiséget. „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! – Keats sora, Tóth Árpád fordításában, Szerb Antal üzeneteként végre éji nyugalmat ád.

Kelet-Európa kék ege alatt

Napok óta tart a kánikula, átforrósodott a város, perzselődnek a szárazságban a mezők és a rétek; a televízióban esténként megmutatják a meteorológiai térképet, messze elkerüli hazánkat a hűvösebb zóna, sehol sincs felhő a környéken. Kék az ég Magyarország felett. Ez a helyzet most, július vége felé ebben az esztendőben, 1992-ben. Kék felettünk az égbolt, de ha jól megfigyeltem az űrfelvételt, kék a mennybolt egész Kelet-Európa felett is. Persze, meteorológiai értelemben. Mert például déli határunk közelében inkább szürke, hamuszürke, füstszürke; lőpor és a romba dőlt házak malterfelhője takarja el a tekintet elől ezt a nyári kékséget.

És nem is akar eloszlani.

Akik látni akarják a Kelet-Európa felett ragyogó kék eget, azoknak szekérre, autóra, buszra, vonatra kell szállni, felnyomakodni a járművekre családostól, némi kis batyuval a hátukon odahagyva mindent a füstgomolyban, reménykedve, hátha akad hely, ahonnan valóban látni a felhőtlen boltozatot.

Azt mondják; a második világháború óta nem volt ilyen menekültáradat.

Emlékszem arra az áradatra. Voltak akiket paranccsal, fegyverrel kényszenítettek vagonokba, transzportokba, s voltak akik a bombázások, a front, a megszállás elől önként szálltak vonatra vagy vágtak neki ekhós szekereken a világnak. Vonult mindenfelé az emberiség. Negyvennégyben, az esztendő vége felé abba a nyugat-magyarországi faluba ahol akkor éltünk, naponta érkeztek új és új csoportok; alkonyatkor beálltak szekerükkel az udvarba, kifogták lovukat, a háziak engedelmével szalmát hordtak a kamrába, vagy az istállóban vackolódtak; hajnalban indultak tovább, de estére megint jöttek mások, s háltak a konyha kövén, tornácon vagy a szabad ég alatt.

Emlékszem egy ukrán öregemberre; ott halt meg a szomszédék pajtájában a szalmán. Járkáltunk egymás közt szomszédok; tőlünk vizet vittek amoda át, onnan némi venyigéért jöttek az esti főzéshez. Már megszoktuk akkor, hogy vadidegenekkel keveredjünk örökké, azt se kérdezzük, honnan jöttek, merre mennek; fel volt bolydulva akkor is a világ, Európa.

Az öreg ukrán sovány volt és gyér szakállú, rossz göncökben, mint valami jobbágy egy régi elbeszélésből.

Csehovi figurákat is eszembe juttatott, azért is emlékszem rá. Kifogták a mokány kis lovakat a trojkás járom alól; az öregembert a szekérvégbe ültették, ott etette meg a menye egy kis tejbe áztatott kenyérrel. Alig volt ereje, csak nézelődött értetlenkedve, hova is került, miért is zötykölődik száz meg száz kilométereket, mi végre? De ette, majszolta a tejes vacsorát engedelmesen.

Az arca csupa ránc volt. – Sztari! – mondta a menye. És tízszer felmutatta mindkét kezén az ujjait, hadd csodálkozzunk. – Szto… Száz éves. Száz éves? Micsoda sors, százévesen elhagyni a hazát, az otthont, s menni az ismeretlenbe. Amikor pedig a test és a lélek már pihenni vágyik.

Meg is pihent hajnalra. Elaludt csendben, örökre a szalmán.

Ez az öregember jutott eszembe, immár csaknem félszázadnyi messzeségből, amikor a minap megláttam egy vénséges vénasszony arcát a televízióban. Egy bosnyák menekültét. Társai, rokonai ott várakoztak az árokparton vesztegelő buszok mellett; férfiak, nők, gyerekek, várva, hogy átengedik őket a határon. Boszniából menekültek, napégette arccal, véznán és vénségesen a kék ég alatt. Immár a magyar határ ege alatt. Vizsgálták a hivatalnokok, kit fogadhatnak be a szűnni nem akaró menekültáradat újabb hullámából. Megrendítő volt látni a bizakodó, türelmes várakozást, de kivált az öregasszonyét. Mutatta közelről az arcát a kamera. Betöltötte a képernyőt ez a ráncos arc, a szelíd, értetlen tekintet. Kicsit pihegett szegény öregasszony a rettentő forróságban, de talán félelmében is. Azt mondta a kommentátor, hogy a néni százkét éves. Százkét év! Már kislányka volt, amikor beköszöntött ezerkilencszáz! Szép vidékre született, boldog lehetett volna a romantikus boszniai tájon, ha engedte volna ez a nyomorúságos század. Mert jött az első világháború, aztán a királyság némi békéje után nemsokára a második, utána meg az új világ, ami most omlik össze katasztrofálisan.

Kutatta ennek a százkét éves asszonynak a tekintete a kék ég alatt a körülötte nyüzsgő embereket, s nemigen foghatta fel, mi is történik itt, miért is nem maradhatott ő vénségére nyugalomban, mi ez a kálvária, amit még meg kell járnia, amikor pedig a test és a lélek pihenni vágyik már, s nem a hontalanságra.

Nézte a százkét éves asszony Kelet-Európa kék egét, nézte értetlenül, hogy micsoda világ ez, hogy micsoda világra tűz ilyen rettentően az isten napja.

Epizód

Teszem azt, ha valaki, egy békés ember ott áll a csomagjaival a pályaudvaron és várja, hogy a felesége (vagy a fia, a lánya) felbukkanjon végre a taxiállomás felől a hírrel, hogy talált egy szabad kocsit, amivel hazafuvaroztathatják magukat a fárasztó, hosszú utazás után, hát elég tehetetlen a sok, nehéz bőrönddel, táskával a lába körül. A tömeg özönlik, egymást követően érkeznek a szerelvények, sodródik, tülekszik a kijárat felé a sok ember, persze, hogy kellemetlen elfoglalni az utat a pakkokkal, de azért az áradat, ha nem is mindig türelmesen, megkerüli ezt a kis szigetet.

– Bocsánat! Bocsánat!… – ennyi az egész.

Az ember, aki a csomagjai mellett rostokol, izgatottan nyújtogatja a nyakát, megpróbál átnézni a peronon nyüzsgők felett, hogy jön-e már a felesége (vagy a fia, a lánya) a taxiszerzés hírével.

És ekkor…

Ekkor, nem is veszi észre, mert másfelé figyel, két-három egyenruhás alak közeledik feléje. Éppen abban a vonalban, ahol ő áll. Döngő léptekkel jönnek, egyenletes tempóban, magabiztosan. Két-három fegyveres, egyenruhás alak, vagy csak olyan a ruhájuk, mint valami egyenruha, sötét és riasztó; magas szárú bakancsuk döngve csapódik a kövezethez. Talán nem is lőfegyver van náluk, csak valami bot vagy lánc; jönnek semerre sem nézve, egyenesen a csomagjai mellett ácsorgó ember felé.

Későn látja meg őket. Először persze azt hiszi, kikerülik őt, akár a többiek, akik a vonatokról leszállva vagy éppen a szerelvények felé igyekezve sietnek végig a pályaudvar peronján. Miért is ne? Van annyi hely körülötte, hogy megtehessék. De aztán hirtelen rádöbben, hogy nem fogják kikerülni. Jönnek, jönnek feléje, mintha ő ott sem lenne. Már nem tudja elkapkodni előlük a csomagjait, képtelenség; megpróbálja odébb ráncigálni a bőröndöket, de nincs rá idő; a döngő léptűek átgázolnak rajta. Mert nem térnek ki az egyenes vonalból: Nem, ők nem térnek ki. Mennek, mennek, és ami az útjukba kerül, eltiporják.

A szerencsétlen ember, aki amúgy is csupa izgalom, mert várja a feleségét (a fiát, a lányát), hogy végre hazamehessenek az otthonukba, rémülten tapasztalja, hogy az egyenruhások jóformán észre sem veszik, csak holmi akadálynak látják, amin könnyűszerrel keresztül lehet jutni.

Még csak szólni sem tud, tiltakozni sem, mert a zuhanás kivédésével van elfoglalva és a feltápászkodással, hogy mire visszatérnek az övéi, ne lássák megalázott állapotban.

De látják. – Mi az, mi történt?– kérdezik tőle kétségbeesve. Ő mondaná is felháborodva, de a fegyveresek, már túljutva rajta, visszanéznek kérdőn és várakozón, és erre ő csak megrázza a fejét, hogy semmi, semmi, miközben a pályaudvar mocskát veregeti le a ruhájáról. – Siessünk el innét!

Idegesen sürgeti a távozást a csomagjaikkal, remeg a megaláztatástól és igyekszik eltűnni a még mindig fenyegetőn figyelő szempárok elől. Az övéi nem értik, mi történhetett, de nem mernek kérdezősködni.

Otthon sem nyugszik meg; soha többé nem nyugszik meg; restelli, hogy nem támadt rá azokra, de fél is a további veszélyektől.

És az sem vigasztalja, hogy ezrekkel és százezrekkel esik meg ez naponta.