Álmaim városa

Időnként, éjeken, egyszer csak ott járok utcáin, terein. A várost csend borítja, de mégsem kihalt; csendje a békesség nyugalma. Különös fény világítja meg házait, az álom derengő, meghitt, nyugtató fénye. Meleg, sárga nap ragyogja be a tetőket, kupolákat; éles árnyékokat vet a dél a sikátorok hosszára. Nem különleges város, de szép; ódonsága cseppet sem lehangoló, modernsége semennyire sem háborgató. Avíttsága inkább elbűvölő, mint egy bölcs apó derűs meséi. Újdonságai pedig az ész csodái. Járdáin homorú a kő, úttestjein mintha nem is robognának autók, de konflisok sem kocognak, mégis van forgalom, lágy, dallamos neszű; az emberek szelídek, köszönnek egymásnak, befordulnak a kapukon, ablaktámlákat tárnak ki, serénykednek; a kéményekből könnyű füst száll. Kék az ég, piros tetőcserepeket derítő. Boltok ajtaja fölött csengő szól; tarkállanak a kirakatokban a portékák. A boltajtók is színesek; színesnek álmodom ezt a kedélyes várost. A zöldre, pirosra, citromszínűre mázolt cégtáblák rikítanak, mint Van Gogh vásznain a sárga gabonaföldek, a vörös falak, a hupikék bárkák. Látszik a ráfestés a deszkákon, a pemzlik ügyetlen csíkja, az új réteggel fedett, lepattogzott lazúr.

Bájos nők fogadják a vevőket, keblük kibuggyan a pruszlikból, kötényük a hasukra feszül, válluk meztelen. Ellegyintik maguktól nevetve, kacéran a bajuszkötős, hajnecces férfiakat, a mellényben izzadókat, a kalapos mesterembereket, hordóhasú söröskocsisokat, csákós rendőröket, pityókás katonákat. Bőrük barna, hajuk fekete, szemük olajban úszik, és csillog, körmük vörös, szájuk cinóber.

Virágokkal telepingált a pult vagy rézzel borított; cipók, kalácsok illatoznak a tüllkendők alatt; zsírosra hizlalt libák, tyúkok kopasztott bőre sárgáll a tálakon; kosarakban diók, almák, körték halma púposodik; fejkendős háziasszonyok, pamacsos szemöldökű férfiak vásárolnak a várkerületen a délelőtti órán, az árnyas piacon, a vén falak tövében, ahol a kofák mögött gótikus, magas templomok állnak hegyes tornyaikkal. Zenélőórák jelzik az időt. Kávéházak teraszán napernyők, kerek asztalok, hosszú pohárban jeges víz, porcelán csészében kapucíner. Nádkeretben zizegő újság. A vendéglőkben kispörköltök és habzó sörök; a mahagóni borításon az Unikum reklámja; ónkeretes ablakok szűrik a kinti napot; kontyos vendéglősnék, simára fésült hajú pincérek, süveges szakácsok lesik a kuncsaft óhaját. És csönd, csönd és csönd. Legfeljebb halk keringő messziről vagy a tűzoltók rezesbandája a promenádról. A folyón hajók úsznak a szép kőhidak alatt. Fekete kolostorok, tölgyfa kapuk, omladozóvá öregedett bástyák. Óvárosi hűvösség a bolthajtások alatt. Rézfogók, rézkopogtatók. Bronzszobrok, oroszlánfejek. De amott a modern negyed neonfényei, áruházai, bisztrói; a mozik, a hamburgerárusok. Ám ott sincs tülekedés, lárma, békén sétál a nép, léggömbök emelkednek a fák fölé.

Hol vagyok? – kérdezem álmomban, amikor elibém tárul ez a kedves város. Hol ez a dombra kanyargó utca, zöld villamosával, piros autóbuszával, hol ez a szökőkút, hol ez a csobogó folyó, ez a míves hídpillér, ez a tükrös kávéház, macskaköves tér, árnyékos sikátor, hol van mindez, a föld melyik részén? Miért bukkan fel álmaimban minduntalan, mindig ugyanazzal a kísértő nyugalommal, békességgel; miféle nosztalgia hajt álomról álomra? Hol csengnek-bongnak ezek a toronyzenék, hol szöknek magasba ezek a betonból és füstszín üvegből épült paloták, hol bújnak meg a kicsi boltok, intim bárok, hol fésülik hosszú hajukat a nevető asszonyok, isszák sörüket a zsíros férfiak, pöfögnek a nikkelezett autók, suhannak a földalatti vonatok? Hol láttam már ezt a várost, hogy állandóan álmodom róla, hogy vágyódom házai közé? Miféle város ez?

Néha, valódi útjaimon, amikor autón, vonaton, repülőn megérkeztem valahová, mint álca mögül – hirtelen előtűnik egy-egy részlet, az idegen város valamely szeglete, s meglepődöm: ez az! Ez a város! De bizonytalanná mosódik a kép. Ám egy üzlet mélye, egy épület homlokzata, egy udvar sarka, egy kapualj megint zavarba ejt. És sejtem ismét: ez az a híd, ez az a tér, ezek azok a lépcsők… Helsinkiben, Bécsben, Varsóban, Prágában, Kijevben, Berlinben, Kolozsváron, Drezdában, Pozsonyban, Bautzenban, Weimarban, Ostravában, Gdanskban és még mennyi városban, városkában felismerem a boltívet, a kapu menti kerékvetőt, a járdaszigetet, az útkereszteződést, a kupolát, a vendéglőt, a cégért, a virágárus bódéját…

Így rakódik hát össze fájóan széppé, szerelmesen nyugalmat vágyóvá, nosztalgiát érlelővé ezer mozaikból, évtizedes emlékkockákból, évszázados, évezredes emlékörökségekből – Európa tájaiból – egy nem létező, de szívósan kísértő város: álmaim városa.