Krizantémok

Évente egyszer, borús őszben, fényessé válnak a temetők. Fények és virágok mindenütt. Gyertyák lobognak süppedő sírokon, sebtiben kigyomlált halmokon, megszürkült köveken, fehér márványlapokon. Szétömlő viaszban apró lángocskák pislákolnak a kolumbáriumok előtti cementpadlaton. Itt is mindenütt csokrocskák, felaggatva a zárókövek csavargombjaira.

Vonulnak az avarral borított utakon az élők – a holtak kertjébe. Keresik a parcellákat; keresik az eligazító obeliszkeket: – Igen, itt kellett felkaptatni, aztán jobbra fordulni, emlékszel? Tavaly, amikor itt voltunk… vagy harmadéve?

A szorgalmas temetőjárók csak lesik, nézik ezeket a sírok közt botorkálókat – most bezzeg sepregetik, tisztogatják a mohás köveket, ültetgetik a töves őszirózsákat, gyújtogatják a gyertyákat, de máskor? Miért csak ezen a napon gondolnak az itt nyugvó övéikre? Sokan autón érkeznek, végiggördülnek a kocsik a temető főútján, lám csak, van, aki még azt a csepp fáradságot is sajnálja, hogy gyalog jöjjön be a temetőkaputól! Haj, haj!… Ők, a hű özvegyek, a hűséges fiak és jó rokonok soha nem kímélik magukat, jönnek köznapon, ünnepen, jó időben, rossz időben; rendezgetik a sírt, locsolgatják a virágokat, nyesegetik a díszbokrokat, télire nylonnal borítják be a márványlapokat… Ma pedig már kora délelőtt óta itt vannak, alkonyatig vagy még tovább is ott fognak üldögélni a kis padocskákon, hogy újra és újra meggyújtsák a mécseseket a halottak ünnepén.

Ketten, asszonyok egy virágoskertnek is beillő sírnál beszélgetnek csendesen. Idős az egyik, a másik fiatal és szép, a feje födetlen, szőke haját fel-felborzolja a temetői szél, a dombról a város fölé szálló, a lángokat lobogtató. Az idős nem beszél sokat, inkább hallgat, bólogat, s közben nézi-nézi a borulatban már csak percekre érkezőket, éppen csak a mécsesüket meggyújtókat, a csokrukat sebtiben elhelyezőket, a fázósan sietőket, a kocsijukba visszabújókat.

– Én mindig álmodom, tudja, mindig, mindig… – tartja szóval a szőke. Áll a pad mellett, nem illő, hogy az idős mellé üljön, ő itt csak vendég, egy sorral feljebb van a szerettei nyughelye. – Tudja, furcsa álmok… Volt egy nagynéném, folyton kinevettem, mert mindig azzal kelt, hogy kivel álmodott a halottai közül. S lám, most már én is! Néha az anyámat látom álmomban, nevet, boldog… Nagyon különös, hogy boldog, de talán azért, mert megjelenik nekem? Mert álmodom róla? Lehetséges?

– Úgy, úgy – bólogat az idős asszony, de nem a szőkét hallgatja, csak lesi, figyeli a közeli sírnál azt a némán hajladozó férfit. – Nézze csak! Egyetlen csokrot oszt el háromfelé! Hogy némelyik még ezzel is spórol! Na, nem tudom, neki hoz-e valaki egy szálat is?!…

– Aztán az apámmal is álmodom – folytatja a fiatal. – Ő mindig szomorú, haragszik valamiért, mintha meg lenne bántva. Nem tudom… soha nem mondja, miért? Betegen látom, szenved, várja, hogy segítsek rajta… de nem tehetek semmit. Talán ezért haragszik?…

– Én már október közepén megrendelem a húsz tő krizantémot – mondja a másik, az idős. – Minden évben tíz tövet ültetek ki csak erre az egyetlen sírra! És tízet az anyósoméra! Az az ember meg, ni, kiszálazza azt a hitvány kis csokrot!

– De a legkülönösebbet tegnap álmodtam – mondja a szőke; kissé elfordulva a széltől, a lobogó lángokba néz. – Egy téren voltam. Nagy térség volt, fák, padok. Régi kőfalak. Csend volt, az emberek is, akik ott jártak-keltek a parkban, némán, nesztelenül mozogtak. Megláttam köztük a nagyanyámat. Már tíz éve halott. Csodálkoztam, de ő nem volt meglepve. – Ó, mi, halottak évente egyszer feljövünk a földre. Van egy áruház, ahol bevásárolhatunk. Ajándékot vehetünk az élő hozzátartozóinknak. – Képzelje, ezt mondta! Én pedig megkérdeztem: – Az élőknek?! – Bizony – azt mondja –, mi nem felejtünk el titeket! Sokat gondolunk rátok. Beszélgetünk rólatok. És mindent tudunk, még a gondolataitokat is ismerjük. De megbocsátunk nektek… – A fiatal nő elhallgat; két-három gyertya lángját elcsapja a szél, az idős asszony gyufát vesz elő, a fiatal segít neki, tenyerét védőn a gyertya elé tartja. – De megbocsátunk nektek… Ezt mondta. Különös, nem? Maga szokott álmodni ilyeneket?

– Öt évig ápoltam az anyósomat. A férjem is fekvő beteg volt. Megbénult. Hónapokon át reggel, délben, este etettem, itattam… Csináltattam ezt a sírkövet. Kijárok… – Újabb gyufát lobbant. – Erre tartsa a tenyerét, innen csap a szél. – Felnéz. – De. Szoktam álmodni én is. Ilyeneket. Én is…