Nő feketében

Minden vonaton utazik egy gyászruhás nő. Vagy legalábbis majdnem minden vonaton. Ül az ablaknál; már akkor ott ül, amikor belépsz a fülkébe. Leginkább szőke, de ha barna, akkor még szomorúbb. Ez most szőke. Festetlen, de lerí róla, hogy máskor agyonkozmetikázza magát. Ez esetben nem tartotta illőnek a sminket – a gyász megköveteli ezt a sápadtságot. Amint elhelyezkedsz a kupéban, rád tekint, de menten le is süti a szemét. Nem érdeklődhet a világ dolgai iránt – jut eszébe, s megigazítja a térdén felcsúszott szoknyát. Karcsú; a fekete karcsúsít, ezt bizonyára jól tudja, talán nem is volt ellenére, hogy gyászba öltözzék; milyen más indokkal lehetne talpig feketében? Különösen ebben a rekkenő hőségben. Fekete klipsz a fülében, fekete gyöngy a nyakában, fekete – bár csipkés – harisnya a lábán. Vélhetőleg az intimebb ruhadarabjai is feketék. Mégis valami vigasz a szomorúságban: szép lehet és feltűnő.

Ül az ablaknál titokzatosan, elzárkózva, s ehhez joga van, ezt mindannyian elismerjük. Senki sem veszi fennhéjázásnak, hogy még csak a köszönéseket sem viszonozza. A gyászába süppedt – így is van rendjén.

Fiatal. Vagy fiatalos. De talán nem is tudnád megmondani, hány éves. Ez is a titkához tartozik, a rejtélyhez, ami beburkolja finoman, haloványan. Áttetsző fülcimpákkal, véreres szemmel, duzzadt szájjal, magányosan – és éppen ezért izgatóan ül ott a sarokban. Felette a polcon fekete táska. Fekete kis lakkbőrönd. És fekete selyemsál.

A bokája karcsú. Pántos cipőcskéje kicsit frivol.

Égeti a nap a földet, lángokat vet a fülkébe. Csattog a huzat, de így is kibírhatatlan a meleg – s milyen elviselhetetlen lehet abban a zárt, sötét öltözékben!

Mindenki kigombolkozik, legyezi magát, piheg – csupán ő ül mozdulatlanul, sápadt homlokán mártíromsága verítékgyöngyeivel.

Csak amikor már kezd elpilledni a kupé közönsége, csak akkor mozdul meg végre. Az ablak alatti szervizasztalkán rejtvényújság hever, most derül ki, hogy az övé.

Restelkedve nyúl érte, fellapozza. Arcán közöny. De egyre jobban belemélyed a lapba. Gondol egyet, feláll, amint nyújtózik: alakja kihívó; a csomagtartóból leveszi retiküljét. Beletúr, széthányja a kacatokat, tükröt, fésűt, zsebkendőt, hajcsipeszeket kotor halomba. Csalódottan ül helyre.

– Tessék – kínálod fel golyóstolladat. – Ha kisegíthetem.

– Á, köszönöm!

Meglepett és hálás. Zavartan fogadja el a tollat, s ugyanilyen zavartan kezd megfejteni egy rejtvényt. Nehezen vonulhat vissza, felhasadt a burok, oda az elzárkózottság.

De ez a rejtvényfejtés! Illő ez?

A gyászruhás nő hosszan töpreng a beírandó szavakon, időnként mintha meg is feledkezne az egészről. Kinéz az ablakon, szórakozottan bámulja a napban égő világot. Néha beharapja érzéki, szép száját. Szenvedve talán.

– Ó!

Leejtette a tollat. Egyszerre kaptok érte; arcához közel érsz, érzed a dezodor meg a pacsuli illatát.

Kipirulva felemelkedtek, visszaadja a tollat. – Köszönöm, nem megy. Csak azt hittem… – Most látod, kék a szeme. Megtörtkék, riadtkék. – Meghalt a férjem – mondja váratlanul. De mielőtt meglepődhetnél, folytatja: – A férjem, így mondom, nem tudom, hogyan nevezzem. Öt éve nem is láttam. De hivatalosan nem váltunk el. Együtt élek valakivel. Már meg is feledkeztem róla, hogy az a férjem is van. És akkor most értesítenek… Azt sem tudom, miben halt meg. A temetésére megyek… – Feléd fordul, őszintén: – Mit gondol, muszáj ott lennem?

– Hát, asszonyom, talán a gyerek… gyerekek miatt.

– Á, nincs gyerekünk! – Hosszú csend. – De nem akarom, hogy kegyetlennek tartsanak. Megözvegyült, aztán még csak a temetésen sem volt ott – ezt mondanák. Az élettársam szerint már semmi közöm az egészhez. Az anyakönyvben úgyis átvezetik a családi állapotomat…

Ölében a félig megfejtett rejtvény. Nyugtalanul hajlítgatja az újság sarkát. – Nekem az a megholt ember teljesen idegen. Teljesen. Már réges-régen nem szeretem. Most mégis az özvegye lettem. – Rád veti megtörtkék szemét. – Feketébe kellett öltöznöm. És micsoda meleg van! Legalább harminc fok! A temető fenn van a dombon. Nincs ott fa egy szál se! Emlékszem, amikor az apósomat temettük. Nem tudtam sírni akkor sem. Most sem fogok tudni sírni. Az lesz a legnagyobb szégyen, hogy nem fogok tudni sírni.

Az éles fényben riasztó a nő sápadtsága a pihés, pecsétektől gondosan megtisztogatott fekete ruhában. De a térde átsüt a csipkeharisnyán.

– Egy idegen özvegye vagyok – mondja széthulló titokzatosságának cserepei közül.