Szívszanatórium

Az idős férfit a lánya vitte le kocsin a szívszanatóriumba. Délelőtt érkeztek, vizit után, már mindenki a parkban volt, vagy lenn, a mólónál. Miután minden formaságot elintéztek, a lány elbúcsúzott, bár aggodalmaskodva hagyta magára az apját. – Majd meglátogatlak, érezd jól magad, ne húzódj félre, pihenj és fiatalodj!…

Dél körül találkozott a férfi a többiekkel, volt néhány új beutalt, de az ebédlőben mégis összeszokottnak látszott a társaság. Csaknem minden hely foglalt volt a négyszemélyes asztaloknál. Az idős férfi végigpásztázta tekintetével a termet – s akkor látta meg az ősz hajú, kék szemű nőt. Elegáns volt a tréningruhás, ingujjas férfiak közt. Hárman fogták körül, egymással diskurálva, ő meg ott ült egyenes derékkal, idegenül.

Találkozott a pillantásuk. A férfit annyira meglepte a nő nyílt tekintete, hogy akaratlanul is odabiccentett. Amaz, mintha erre várt volna, barátságosan bólintott, sőt elmosolyodott, úgyhogy a férfi zavarba jött. Á, igen, gondolta, bizonyára ismerjük egymást, de honnan?… Ekkor egy fehér köpenyes ember karon fogta. – Bácsika, van még ott egy hely az ablaknál. Jegyezze meg, ezentúl ott fog étkezni…

A hölgyet csak szieszta után látta ismét, a büfénél. A férfi még mindig nem tudta, honnan ismerhetnék egymást, de a kék szempárból bizalom és kedvesség áradt. Váltottak pár szót a hűsítő italokról, s amikor elfogyasztották a gyümölcslét – amit természetesen a férfi fizetett –, már nem válhattak el.

Az asszony elmondta, hogy gyakran jár ide, ahol remekül rendbe hozzák a szívét. Aztán: – Kiállhatatlan társaságom van az ebédlőben. Folyton a sakkról beszélnek, én pedig nem értek hozzá, magát biztosan elszórakoztatnák… – Á, én sem sakkoztam soha! A kártya is untatott, inkább a kellemes társaságot kedveltem, hiszen tudja?… – Meglepte, hogy az asszony bólintott. – De mennyire, hogy tudom! Emlékszem, egyszer megmentette egy estémet, elszórakoztatott a sok fajankó közt! Nem sétálnánk egyet?

A tavon zajlott az élet. Széllovasok suhantak ki az öbölből. Ők a fák hűsében ballagtak, az asszony fesztelenül fecsegett azokról a régi időkről, amikor ők ketten gyakran találkozgattak. Kínos volt ez a tisztázatlan helyzet. Csak dadogott, igen, igen, mondta.

Nem sérthette meg ezt a kedves teremtést azzal, hogy bevallja, nem emlékszik semmire!

Megkönnyebbült, amikor a szanatóriumban elváltak. De este, elalvás előtt azon kapta magát, hogy bizsergető érzések járják át. Kétéves özvegysége óta most történt meg vele először, hogy jólesett egy nő társasága. De honnan ismeri?

Reggelinél az asszony már a helyén ült, és leste a bejáratot. Alig lehetett megelőzni az üdvözléssel. A férfi izgatottan várta a délutánt; ám a késői órákat is együtt tölthették; az ősz hajú szépség javasolta, hogy tévézés helyett inkább menjenek a jó levegőre.

– Persze mi annak idején tegeztük egymást! – mondta kis, kacér nevetéssel odakinn, a sötétben. – Miért ne tehetnénk most is? – Persze, persze! – vörösödött el a férfi, s végképp összezavarodott; ennyire feledékeny lennék, az ördög vigye el! – mérgelődött magában. – És akkor már egy puszi is az emlékek kedvéért! – hallotta a másik vidám, csengő hangját. Úgy érezte magát, mint diákkorában, amikor nem lelt szavakat az udvarláshoz. A kék szemű nevetgélve, boldogan emlegette „azokat a hajdani huncutságokat”, a teadélutánt például, amikor együtt táncoltak, és az a féltékeny férfi, aki később akkora botrányt csapott azért a kis flörtölésért… „De hagyjuk ezt!”

Negyednap az idős férfinak fekvést rendelt az orvos. Engedelmeskedni kellett, bármennyire is ellenére volt a szobafogság. Közben váltig törte a fejét, végigkutatta ifjúságát, hogy mikor is, hol is akadt össze annak idején ezzel a hölggyel? Ezzel a kék szemű csodával?

Vasárnap felkelhetett. A lánya meglátogatta, javasolta, ugorjanak át Tihanyba a barátaikhoz. Nem volt ínyére, inkább a kék szeművel sétált volna az öbölben. Üzent neki, hogy vasárnap délelőtt már megkeresheti. Mielőtt útra keltek, egy kis cédulát akart eljuttatni a hölgyhöz a programváltozásról, de a lánya siettette, ő pedig nem kívánt magyarázkodni. A vendégségben szórakozottan viselkedett. – Magányos vagy – mondta, visszafelé autózva, a lánya. – Magányos vagy és mogorva. Úgy ültél ott, mint aki torkig van a világgal! – Ellenkezőleg! – felelt nagyon is feltűnő élénkséggel a férfi. – De, de, ne titkold! Látom! – Bosszantotta a lánya makacs véleménye, már-már azon volt, hogy elmondja az egész történetet az ősz hajú hölggyel, s megmagyarázza, miért ült tűkön a vendégségben. De nem kotyogta ki mégsem, csak derült magában a titkán, s most már mosolygott is, mert Füredhez közeledtek, s remélte, még vacsora előtt találkozhat a kék szeművel.

A kórház előtt, miközben a lányától búcsúzott, ismerős hangokra lett figyelmes. Hirtelen megfordult – s meglátta a nőt, semerre sem nézve egy idegen úrral ment át a parkon, csevegőn, fürgén. Néhány méternyire az autótól egy pillanatra megálltak; hallotta őket: – Persze, mi akkortájt tegeződtünk, nem emlékszel rá? – És közben az a csengő kacagás! – Na, és a teadélutánok? – Mire az úr kissé zavartan, kedvesen, de csodálkozva: – Igen, igen… csak… bocsásson meg, most így hamarjában nem jut eszembe…

Elhűlve bámulta őket.

– Apa! – szólította a lánya. – Apa! Hova figyelsz? – Aztán ő is észrevette az idős párt a fák alatt. – Na, látod! Mindenki talál társaságot! Csak te vagy mogorva és bezárkózó! Legyen egy kis önbizalmad, apa! Hallod? Figyelj rám, nekem már mennem kell, nem tudom, ráérek-e jövő vasárnap, éppen ezért megnyugtatna, ha találnál valakit. Hé, apa? Hova mégy? Még el sem köszöntünk!…

Az idős férfi még akkor is dohogott, szidta a kék szemű csapodárságát, amikor a liftre várt a szanatórium halljában. Majd hirtelen lehiggadt, mert belenyilallt a sejtés: – Szegénykém, talán csak összetéveszt azzal az alakkal! Azt hiszi, vele szórakozott annak idején, és nem velem! Pedig milyen szép idők voltak! De mikor is? Úristen, csak jutna már végre eszembe! Csak emlékeznék már végre, hogy hol és mikor? Hogy hol és mikor is?!…