Hőhullám

A városra rátört a hőség.

Tikkadt, verejtékező emberek vonszolják magukat az utcákon, árnyékot keresve, hűs italokra szomjazva, lehúzott redőnyök mögé vágyva. Kánikula májusban! A verőfényben parkoló autók áttüzesednek, hőkamrákká válnak, a sofőrök fulladoznak, szemkáprázva vezetnek; a zsúfolt üzletekben ájuldoznak a vevők és az eladók; a titkárnők kávét főznek, nehogy álmosságukban rábukjanak az írógépre; a főnökök kigombolt ingekben izzadnak az akták fölött; a fodrász kereszthuzatot csinál, miközben odasandít, élnek-e még a búrák alatt a nők; a munkások a gyárban úgy érzik, rájuk omlik a csarnok üvegteteje; az italbolt csaposát a guta kerülgeti, megállás nélkül kell mérni a sört; csak a strand kabinosa ad hálát a sorsnak, hogy eljött az ő ideje; a butikosok is eladták már az összes fürdőruhát meg miniszoknyát…

Miniszoknyában járnak a lányok. A szép lábúak meg a nem szép lábúak egyaránt. Mindegy – ez a divat újra. Bár nem is szoknya ez, csak egy kis, derék köré tekert vásznacska, szövetecske, selymecske. Lépni nem lehet benne, olyan szoros; nem szép, de a férfiak mind odalesnek a meztelenségre – és ez a lényeg. Vékony comb, vastag comb, formás comb – van itt mindenféle.

Vetkőztet a hőség.

A lakótelepi lakások: megannyi kemence. Estére sem hűlnek ki, árasztják a hőt. A nyitott ablakokban álmatlanságban szenvedő nők, férfiak várják, hogy enyhüljön az éj. Csak a gyerekek alszanak édesen, övék a nyár, övék a forró május.

Meg az éjszakában sétáló, andalgó pároké. Összebújnak a meleg éjszakában a szerelmesek, egybefonódnak a bokrok közti padokon hosszú órákon át, hajnalig…

Hajnalban a kerületi kapitányságra a szolgálatos rendőr bekísér egy asszonyt. Negyvenéves lehet; telt keblű, vaskos derekú, kócos. Se táska, se irat nincs nála. Házias ruhája egyszerű. Lábán papucs.

Tetten érték: téglával kirakatot zúzott be.

Az asszony apatikus: szeme duzzadt az alvatlanságtól meg a sírástól. De most már csendes. Kimerülten ül a kitárt ablak közelében, ölbe ejtett kézzel, a hivatali szobában.

– Miért törte be azt a kirakatot? – kérdi kihallgatója, egy jóvágású főtörzs az írógép mellől.

– A próbababák miatt.

– A micsodák miatt?!

– A babák miatt! Tetszik tudni… amik ott állnak a kirakatban.

– Na, és mi baja volt velük?

– Pucérak voltak.

– Pucérak?!

– A kirakatban nem volt áru, csak a csupasz próbababák – jegyzi meg a rendőr, aki bekísérte az asszonyt. – Nyilván a kirakatrendezés miatt…

– Úgy, ahogy mondom, pucér volt az mind! – veszi át a szót az asszony. – Ott álltak, ott dülleszkedtek! Semmi sem volt rajtuk, még egy kis rongy-rongy nadrág se!

– És ez magát ennyire sérti?! Ennyire szemérmes?

– Nem vagyok én szemérmes! Dehogy!

– Hát akkor? – Csend. Az asszony hallgat. A főtörzs vár egy kicsit. Aztán: – Na és hogy került a lakótelepről az áruház kirakata elé? Miért jött be a városba? Hogy betörjön?

– Én?! Csak nem képzeli, hogy lopni akartam? – Aztán csendesebben: – Az uramat kerestem. Egész éjszaka jártam utána. Ebben a hőségben… – A főtörzs gépel, az asszony látja, részletesen el kell mondani mindent. – Vártam az uramat a vacsorával. Tízig. Tizenegyig. Már azt hittem, baja esett. De akkor a Maris fia… a szomszédasszony fia szólt, hogy látta az italboltban. Na, én trappban oda! Ahogy otthon voltam, csak így, ebben a ruhában… De már nem találtam. Elment a cimborákkal, azt mondták. Meg a lányokkal. Lányokkal? Mifélékkel?! Hát olyan kis rüfkékkel. Ej, gondoltam, a presszóban lesznek, a buszmegállónál. De ott sem akadtam rá. A sörözőben is kerestem, a vasútnál. Onnan futás egy másik kocsmába. Szóval így. Szaladtam, jártam utána, de sehol… Leültem egy padra, sírtam. Ott a vacsora, ő meg elkujtorog! Persze nem először! Nem ez az első eset! Ezek nem akarnak hazajönni!…

– Kicsodák azok az ezek? - kérdi a főtörzs.

– Maguk!

– Na, na! Vigyázzon, kérem, mit beszél!

– Maguk! Maguk, férfiak! Mind egyformák! Egy se siet haza! Maguknak mindenütt jobb, mint otthon! Ez az igazság! – És sír megint az asszony, szipog. Papírzsebkendőt kap a főtörzstől, felnéz: – Megláttam azokat a babákat. Ott dülleszkedtek pucéran. Így e! Meg így! Azok a derekak, csípők, combok, mellek! Hát persze hogy szépek! Hát persze hogy nem ilyen a derekuk, a hasuk, mint az enyém! Közéjük vágtam a téglát. Nesztek! Nesztek! Nesztek!…

– Csak kétszer. Két tégla volt – jegyzi meg a rendőr, aki bekísérte.

Az asszony megvető pillantást vet rá. – Mert csak annyit találtam ott, a járdaszélen, a törmelékben… – Lesi őket, lesi a két magabiztos férfit, ellenségesen. Amíg újra ki nem tör belőle a sírás. – Vizet… adjanak egy kis vizet, megfulladok, akkora ez a hőség…