Utca, tér, ház
Eleinte csak a járdaszéleknél vesztegeltek az autók. Aztán később divatba jött, mert divatba hozta a szükség, hogy oldalvást, majd orral is felálljanak a gyalogjárókra. Eleinte a lakótelepek házai közti térségek elegendőknek bizonyultak az ott lakók gépkocsijai számára. Aztán ezek a terek is beteltek; a városok minden talpalatnyi helyét elfoglalták az autók. A legtöbb utcában, téren ma már csak pénzért lehet parkolni, de vannak parlagon maradt területek is; mindegy: akár emitt, akár amott – az autók, mint vad, erőszakos lények, mint Ionesco orrszarvúi, ellepik az utcákat, ellepik a járdákat, és leszorítják az embereket az úttestre. A kocsiútra. Maguk közé kényszerítik a járókelőket – vagy ők tolakszanak közéjük.
Nagy a felfordulás.
Vadásszuk a helyeket – mi, autósok; és szitkozódunk az elfoglalt járdák láttán – mi, gyalogosok. Már el sem tudom képzelni, milyen lehet egy autó nélküli utca! Egy szabad tér! Milyen szép, áttekinthető, nyugalmas…
Másfél évtizede, emlékszem, Rómából jövet éppen annyit meséltem a hatalmas forgalomról, a Rómát ellepő kocsirengetegről, a parkoló autók közti bukdácsolásról, mint a Colosseumról vagy a Forum Romanumról. Firenzéből a főváros felé tartva buszunk órákig döcögött vagy vesztegelt a forgalmi torlódásban; csak néztük, bámultuk az előttünk és mögöttünk felgyülemlett kocsikat, a stoplámpák végeérhetetlen vörös kígyóját. Mostanában minden hét végén, magam is egy-egy forgalmi dugóba keveredve, felidézhetem ezt a képet. Ennyi autó! – gondolom ilyenkor. – Már itt is! Már?! Hiszen jó ideje már!
Aztán a római emlék mellé beúszik rendszerint egy másik is. Steinbeck könyve, az Érik a gyümölcs. Valamikor a negyvenes évek végén került a kezembe, könyvtárból kölcsönözve. Csodálkozva és hitetlenkedve olvastam, hogy az író szegény emberekként emlegeti hőseit, a megélhetésért messzi utakra induló mezőgazdasági munkásokat, holott autókat vásárolnak – igaz, használt kocsikat, de mégiscsak Hudsonra, Fordra, Buickra, Cadillacre meg Dodge-ra felpakolva vágnak neki a vándorútnak.
Akkor, s talán még később is sokáig, még Rómában is vagy tizenöt éve azt hittem, az autó jó módot jelent.
Persze olykor azt is. De nem általában.
Egy kutya fut, szalad, rohangál boldogan a téren. Vágtat, fordul, megtorpan, liheg, újra nekilendül. Játszik. Kavarog nyomában az őszi levél. Gyönyörű állat, testes, van vagy hetven kiló, dán dog. Gazdája a lombjukat hullató fák alatt sétál, kezében a póráz; idősödő férfi; gyönyörködik az eb viháncolásában. A kutya néha visszaperdül hozzá, néha csak messziről lesi, hogy ott van-e még az ösvényen, hogy ott várja-e? Ha a gazdi a fa mögé lép, ha bújócskát játszani támad kedve, a dobogva, önfeledten, fékevesztetten hancúrozó eb azonnal riadt, félénk jószággá változik, remegő pofával, nyüszítve vizslat: hol leli az embert? S ha felfedezi újra: mint parittya repül feléje, felugrik rá, nyaldossa boldog vinnyogással.
Aztán újra neki a térnek. A parknak, amit forgalmas utcák öveznek, amit autók folyama zár körül.
Vajon ez a kutya most mit érez? Azt, hogy szabad?
Füttyent a gazda, s ő engedelmesen üget hozzá. Kattan a karabiner; indulás haza.
Ismerem ezt az embert. Reggel és este egy-egy kurta órácskára szokta lehozni a kutyáját az utcára. A térre. Azt mondja, az eb jobban tudja, hogy mikor van itt a séta ideje, mint ő. S akkor fékezhetetlen. De egyébként egész nap nyugodt. Egymaga van otthon a lakásban, s várja haza türelmesen az embereket. Reggel és este egy kis futkosás, aztán naphosszat a szoba csendje.
De hiszen ez maga a börtönélet!
Gondolom én!
Csakhogy – azt mondja a kutya gazdája – ha esik az eső, alig lehet kirángatni az utcára ezt a csupaélet ebet. – Hát ennyire vágyódik csak a szabadságra? – Bizony, uram, sokszor engem is meglep, hogy mennyire kényelmes!
A liftben rendszeresen találkozom egy idős férfival. Szikár, bajszos ember, jól megtermett, bár igen hajlottan jár. Zacskós kakaót, péksüteményt visz fel magának a negyedik emeletre a boltból. Nyári melegben is sötétszürke öltönyt visel mellénnyel s kalapot.
– Hogy tetszik lenni?
– Lassan. Igen lassan. Már nehezen járok…
– De azért csak kell egy kis mozgás!
– Mozogtam én már életemben annyit, hogy az borzasztó! Elmúltam kilencvennégy…
– Hála az égnek, hogy így bírja!
– Bírom. De hogyan? Már nem ám fürgén! Pedig valamikor Ferenc Jóska testőrségében szolgáltam!
Rám néz, felnevet kurtán, öregesen.
– Úgy ám! Testőr voltam!
– Mi volt a bácsi? – kérdezi kilencéves fiam, amint kiszálltunk a liftből.
– Testőr – mondom neki. – A király testőre.
– Ja! – mondja némi gyanakvó hallgatás után. – A középkorban!
|