Két őszi kép

Délután van, kora őszi alkonyat, borongás; a sekély Duna ónszínű a felhőktől, az Országházzal szemközt horgászok lesik a kapást a meder meztelen kövein; a Batthyány téren csitul a forgalom; csendesedik a nap. A metró aluljárójának lépcsőjén ketten kuporognak: loboncos hajú, homlokát ültében a térdére szorító, lábszárát sovány karjával átkulcsoló fiút ölel magához egy szemüveges, szép arcú lány, fekete orkándzsekiben, bő szoknyában, bokáig érő csizmácskában – hangtalanul.

Az emberek kerülgetik őket, le és fel ott sietnek el mellettük, rájuk pillantanak; a tekinteteket csak a lány fogja fel kiszolgáltatottan, egykedvűen, rezzenéstelen arccal. Tenyerével a fiú vállát, hátát simogatja gépiesen, türelmesen, kötelességszerűen.

Rosszul van a fiú, vagy részeg? Vagy veszekedtek, s most fájdalmában összegörnyedt? Sír talán, vagy csak elkínzott arcvonásait rejti a kíváncsi szemek elől? De miért itt ülnek, éppen itt, az emberek lába alatt, a föld alól előbukkanó vagy a mélybe igyekvő népek útjában?

Senki sem torpan meg, hogy megkérdezze, nem szorulnak-e segítségre; ki-ki rosszallón vagy furcsállva végigméri őket, vagy morgolódik, hogy minek telepedtek ide akadéknak, miért nem vonulnak félre, ha elfáradtak, pihenjenek máshol, ahol nem zavarják a közlekedést; ha pedig valami bajuk van, keressenek rá orvoslást, ahelyett hogy itt vesztegetik az időt, másokat a sietésben megakasztva. Ám a haragos szemvillanásoknál és megjegyzéseknél is feltűnőbb a közöny. Sokan úgy kerülik ki a két kuporgót, mint valami lépcsőn felejtett csomagot, elvesztett tárgyat, amit jobb észre sem venni, ha az ember nem akar felesleges hercehurcába keveredni.

Csak egy fiú áll meg a közelükben, hozzájuk hasonló; a lenti automaták felől bukkan elő, műanyag pohárból kakaót szürcsöl, brióst majszol hozzá, nekidől a lépcső műkő burkolatú falának, távol tőlük, de figyelve őket. Majszol, kortyint, arca kifejezéstelen, a szeme se rebben, csak az állkapcsa jár gépiesen, amint a brióst eszi. Őt is lökdösik, mert a lépcső alján nem a legfigyelmesebben helyezkedett el, akik felfelé igyekeznek, nekiütköznek. De tűri. Csak a kakaójára vigyáz, ki ne loccsanjon.

A lány a lépcsőről észreveszi. Egy másodpercig összefonódik a tekintetük, felcsillan némi érdeklődés a lány szemében, de elmúlik hamar. Ül tovább, a fiúját simogatva, csendesen.

De emez a lépcső aljáról csak nézi őket. A magányos a párosban üldögélőket. Jönnek-mennek körülöttük az emberek. Ők hárman – azok ott ketten, ez meg itt egyedül – mintha nem is tartoznának a városhoz.

Vagy mintha a többiek nem ott élnének, ahol ők.

 

*

 

A park padján, a gesztenyefák alatt két idős nő meg egy öreg férfi. Összeszokott társaság. Néznek előre, nézik a hulló leveleket, a tüskés burkokkal előfénylő gesztenyéket, a tér körüli utcán a forgalmat – s így beszélnek, nézelődve, bámulva, figyelgetve; mondják és mondják apró történeteiket az ismerősökről, a rokonokról, a térről még a nyár derekán elmaradozó s most már végképp ágyhoz kötött öregekről.

– Az a Hedvig! – mondja egy kövér, vastag lábú, nehezen lélegző asszony. – Az a Hedvig, az egy szent! Már ő sem fiatal, elmúlt hatvan, tudom, mert a lányommal egyidős. De hogy mi mindent megtesz az anyjáért! Ahogy ápolja, tisztába teszi! Lemosdatja! Még abban is segít szegénykének… tudják, amikor ágytálazza… mert az állandó fekvéstől örökösen szorulása van… hát, hogy könnyebben menjen annak a szegény öregnek, az ujjára gézt teker, és segít neki… Segíti. Értik? Nem undorodik. Nem. Hiszen az anyja! De nem tudom, megkapja-e majd ugyanezt a törődést a lányától ez a Hedvig, ha – ne adj’ Isten – sor kerül rá!…

A többiek bólogatnak. Odább feszes nadrágban, steppelt mellénykében húsz év körüli, csinos lány unatkozik a fának dőlve. – Megyünk már, nagymama?! – fordul most a pad felé. – Kettőre munkába kell mennem, még ebédelni is akarok!

– Mindjárt, mindjárt, Vicuskám! – mondja a kövér asszony. De a lány türelmetlenül sóhajt. – Látják? – méltatlankodik a nagyanyja szuszogva, a mellére szorított tenyerével segítve légzését –, látják? Ennek már az is baj, hogy kísérgetnie kell. Pedig a szédüléseim miatt…

Kerékpárosok vágnak át a parkon, hatalmas hátizsákokkal, izmos fiúk, gépeiken zászlócskák: finnek. Megállnak, odamennek a lányhoz, érdeklődnek, hogyan juthatnak ki a 11-es útra. A lány felvidul, mutatja az irányt, iskolás angolsággal magyaráz. A finnek tréfálkozva hívják magukkal – gyere, bejárjuk Európát! Nem, nem, int a lány nevetve, á, dehogy, nem lehet! Itt a nagymama, haza kell kísérnem. Jólesik együtt nevetni ezekkel a messziről jött fiúkkal. Sóvárogva néz utánuk, amint elkerekeznek.

– Na, most már eleget vártam, indulás! – mondja élesen, türelmét vesztve. Az öregek megszeppenten nézik, mint húzza fel a padról szinte erőszakkal a nagyanyját. – Nem várhatok örökké!

– Jól van, jól van, kicsikém, megyek már, megyünk már, dolgod van, tudom én azt jól… csak lassan! Jaj, lassan, nem tudok sietni, légy türelmes. Légy türelmes hozzám, kicsikém…

A nagy testű öreg meg a karcsú fiatal távolodó alakja után néznek csendesen, némán a padon maradók. Az idős nő meg az öreg férfi.

– A maga unokája… – kezdi a nő. De a másik mogorván közbevág.

– Nekem nincs unokám. Hol van nekem unokám? Mikor látom? Ez legalább látja. Ezt legalább idekísérik. De az enyém?!

– Figyelte, hogyan bánik vele? Rángatja a nagyanyját!

– Rángatja. Na és? Rángatja. Legalább rángatja. Legalább…