Nasztya

Négy óra, vége a csendórának, a kórtermekből kibotorkálnak a betegek. Botorkálnak – az egyik a hasára szorítja a tenyerét, a másik a derekát fogja, csak néhányan, még innen az operáción, lépdelnek fürgén, a köpeny rajtuk: mint holmi háziköntös. Letelepednek a társalgósarok foteljaiba, a kis asztal köré. A nők horgolást, könyvet hoznak magukkal, a férfiak némelyike újságot olvas, vagy az ápolónőkkel beszélget – főleg persze a betegségéről, az esti gyógyszerekről, egy jobb hatásfokú altatóról vagy hashajtóról. Közben-közben pikáns kis tréfák, kellő öniróniával, ártatlanul. A kertben csendes, tél végi délután. Egy-egy látogató lopakszik fel, ma kedd van, de senki sem állja útjukat. A líbiai fiúnak, aki a rokonához jött Pestre, s itt érte a betegség, a sógornője hozza a kosztot. A jóképű, kedves, fiatal tanító nem bírja az itteni étkeket, már csak a vallási tilalmak miatt sem ehet meg mindent. A tehetetlenebb ágyban fekvőket is ilyenkor gondozzák a hozzátartozók: villanyborotvák zizegnek, a tömött szatyrokból hazai finomságok kerülnek elő. – Egyél, kóstold meg legalább, direkt azért főztem!… – Jaj, ilyesmit ne, nem tudom megrágni, már kértelek… – Mit mond a doktor, gyógyul a seb? – Gyógyul, persze… – Csak légy türelmes, otthon minden rendben. – Türelmes?! – Pszt! Ne izgasd magad!… – Jó, jó! – A beteg nézi a rokont, nézi az ágyszomszéd rokonát; jönnek, aggódnak, törik a fejüket, mivel kedveskedjenek, hogyan segítsenek, de hiába, a részvét, az igyekvés ellenére is micsoda fal van köztük! Ők, a rokonok, a látogatók kimennek innen, mindjárt, tíz perc, fél óra múlva, mert: – Tudod, félbehagytam a mosást… A gyerekre kell vigyáznom… Fel kell ugranom a mamáékhoz, reggel előadásom van, át kell néznem a szakirodalmat… – Persze, így van, de mégis a dolog leegyszerűsödik a puszta tényre: elmegy, elmennek, elmehetnek, a beteg pedig ott marad.

Ez itt benn egy másik világ. A hajnali fürdetésekkel, a kiszolgáltatott meztelenséggel, az ágytálakkal, kötözésekkel, vizsgálatokkal, vizitekkel, a vaságyakkal. A fehér köpenyek és a pizsamák világa. Az orvosok meg az ápolók is hazamennek, ha letelt a szolgálat, de mégis ugyanabba a világba tartoznak, mint a betegek. A szenvedők és a gyógyítók szövetsége ez, mindenki más csak kívülálló, idegen. Ahogy a látogatók felpattannak az ágy széléről, s mentegetőznek, ha a kórteremben éri őket a doktor vagy a nővér, abban ott van a restelkedés: ó, mi nem akarunk zavarkodni, nem akarunk illetéktelenül bepillantani az itteni létbe! Feszengenek az ágy mellett („tessék egy kicsit elfordulni, kérem!”), a folyosók skaihuzatú székein, aztán gyorsan elbúcsúznak, s amint kiérnek, lelkifurdalással és aggódva, de mégis fellélegezve sietnek a park kapuja felé, egészségesen, fürgén, szabadon…

Lassan sötétedik, nemsokára megcsörren a tálalókocsi. – Mi lesz ma? – Nekem mindegy, én egy falatot sem tudok lenyelni. Majd csöngetek a nővérkének, van kompótom a jégszekrényben… – Én egy kis sört innék. – Inna?! Jó magának!

Valaki hangosan horkol, a hátán fekszik, nem fordulhat oldalt, így hát mindig tátott szájjal kapkodja a levegőt. – Maga ott! Kérem! Szóljon neki, félek ettől a hangtól!…

Kinn, az ajtó előtt, a folyosón, a fotelban ülőknek egy nő mesél kissé kántálva, érzékletesen: – …és ő meg azt mondja: szeretem! Szeretem magát, Tomasz! Az meg csak mosolyog, mert tetszik neki a nő. Persze szép is! És gazdag! Tomasz meg kedves, mert mindig mosolyog. Akármi van, mosolyog. És elegáns! De a nőnek is csudaszép ruhái vannak! Meg a hálóinge! Csipkés! Elmennek, ugye, egy kis szállodába, és ott mindent látni. Mindent! A nő boldog. Szeretsz? – mert akkor már tegezi…

– És ezt is otthagyja? – kérdi egy másik nő. Persze, a tévésorozat múlt heti epizódjáról beszélnek. Hogy aki nem látta, értse a ma esti folytatást.

– Ó, az a Tomasz! És ahogy udvarol! – A hang mély átéléssel kántálja tovább a históriát. Szinte látomásosan, ahogy Nasztya, Gorkij darabjában, az Éjjeli menedékhely-ben idézi szent áhítattal a ronggyá olvasott ponyvát: „És ő is reszket és fehér, minta fal, és a kezében a revolver (…) És azt mondja nekem rettenetes hangon: »Drágaságos szerelmem«… (…) És én azt feleltem neki: Életem öröme, te! Fényes holdvilágom! Én se tudok nélküled élni…”

Vacsora után vizitel az ügyeletes orvos. Minden rendben. Betelepszik ő is az egyik fotelba, a tévé elé. – Jár nekem az ügyelethez ez a sorozat, meg egy doboz májkonzerv – mondja nevetve. Merthogy kedden ez a műsor, és ez a vacsora. Felhangzik a bevezető zene, elcsitul a folyosó. A fennjárók csendben ülnek a doktor körül. Néha rekedten felberreg a nővért hívó csengő.

De Thomas magabiztosan mosolyog a képernyőn.